Ezzel a poszttal mi is bemondjuk a wheels stopot, július 5-én startolt blogunk teljesítette küldetését. Végigkövettük az utolsó űrsiklómissziót az indítástól a landolásig, közben megnéztük az amerikai űrhajózás két fellegvárának legérdekesebb helyszíneit, beszélgettünk űrhajósokkal, és fotóztunk, fotóztunk, fotóztunk.
A két és fél hét alatt több mint száz anyag született a blogban, köszönjük mindenkinek, aki rajtunk kívül részt vett ennek az időszaki mellékletnek a készítésében. Werkfotókkal búcsúzunk, ilyenek voltunk, amikor keményen dolgoztunk a Végső visszaszámláláson. Köszöni az olvasók figyelmét Nagy Attila Károly és Stöckert Gábor.
Volt már olyan átmeneti időszak a NASA életében, amikor nem tudott embert szállítani a világűrbe. Az Apollo-korszak 1975-ben véget ért, és hat évet kellett várni a Columbia fellövésére, ami új korszakot nyitott az amerikai űrkutatás történetében. Az űrsiklókkal gyakran és olcsón lehetett kijutni az űrbe. A Challenger katasztrófája után is fontos változás történt, 1987-től magánvállalatokat is megbíztak áruszállítási munkákkal. Azóta is ezek a cégek lövik fel a katonai, tudományos és kereskedelmi műholdakat.
Most véget ér az űrsiklók korszaka, a következő évtizedek a mély űr felfedezéséről szólnak majd. A NASA-nak ehhez új eszközöket kell kifejlesztenie, hiszen minden eddiginél nagyobb távolságra kell eljuttatnia űrhajóit. Szükség lesz néhány igazán bika rakétára, és olyan űrkapszulákra, amelyekben hosszú időre elegendő élelmiszer fér el.
Újabb lehetőséget kapnak a magánvállalatok is, az áruszállítás után a személyszállításba is beszállhatnak. A NASA átmenetileg oroszoktól bérelt Szojuz és Progressz űrhajókkal közlekedik az űrben, de néhány év múlva már amerikai cégek juttathatják el az asztronautákat az ISS-re és más, Földhöz közeli helyekre.
A Boeing és a Bigelow Aerospace fejleszti a CST-100 űrkapszulát, ami 2015-re készül el. A repülőgyártó Boeinget mindenki ismeri, de mit keres az űrben a hotelmágnás Robert T. Bigelow? Az amerikai vállalkozó azért szállt be az űriparba, mert ő szeretné megnyitni a világ első űrbéli szállodáját, és a vendégek szállítását is meg kell oldania. A CST-100 fedélzetén heten férnek el, a mérete még nem ismert. Állítólag az Apollo parancsnoki moduljánál nagyobb, az Orionnál kisebb lesz.
Már folyamatban van a New Shepard űrhajó fejlesztése is, amellyel szintén turistákat akarnak a világűrbe juttatni. A New Shepard álló helyzetben emelkedik el a földtől, és ugyanígy landol. A fejlesztőcég a Blue Origin, amelynek tulajdonosa Jeff Bezos, az Amazon.com alapítója. Még nem mutattak fel komoly eredményeket, de Bezos már megvett egy nagyjából 700 négyzetkilométeres birtokot Texasban, ahol elegendő hely van az űrhajó tesztelésére.
A kereskedelmi űrrepülők fejlesztésére szánt támogatási pénzekből a Dream Chaser kapta a legtöbbet: a projektet 20 millió dollárral támogatta a NASA. A hét ember szállítására alkalmas repülő egy NASA által kifejlesztett prototípus továbbfejlesztett változata lesz. A Dream Chaser projekt teljes költsége elérheti az 1 milliárd dollárt. A repülőt Atlas V rakétával juttatják el a világűrbe.
Soha nem látott felvételt közölt a NASA a csütörtöki landolás után az ISS-ről szemlélt űrsiklóról. A légköbe lépés és az Atlantis által leírt ív jól látható, mint ahogy az is, miért szokták "repülő téglának" is nevezni az űsiklót
Az Atlantis űrrepülőgép csütörtökön landolt a floridai Kennedy Űrközpontban, ahova az űrállomáson feleslegessé vált tárgyakat hozott vissza. A rakomány része a Pille nevű, magyar fejlesztésű dózisméter. A műszer visszatéréséről a Földre a Pille főtervezője, Apáthy István írt cikket az Űrvilág.hu-ra.
A Pillét már sikeresen használták a Miren, ezért módosított változata az ISS-re is felkerült: a Destiny modul laboratóriumát szolgálta. „Azt kívánták vele mérni, hogy a biológiai kísérletek során a céltárgyak mekkora dózist szenvednek el. A műszert a Discovery űrsikló 2001. március 8-án vitte fel a Nemzetközi Űrállomásra. Hamarosan működésbe is lépett: az ESA DOSMAP kísérletének keretében Jim Voss űrhajós négy és fél hónapon keresztül több mint 1700 sikeres fedélzeti mérést hajtott vele végre” – írja Apáthy István.
Egy jól megszolgált orlandói bevásárlás során szúrta ki Nak, a két lábon járó teleobjektív egy üzletben ezer képregény közül az Orbitert. Belelapoztunk, és másodperceken belül volt egy-egy példány mindkettőnk kosarában. A képregény űrsiklóról, az űrsiklóprogram végéről és sorsáról szól – a végzet sodorta utunkba, nem kétséges. Arra ugyan nem gondoltam, hogy a Végső visszaszámlálás blogban kritika is lesz, de az Orbiter annyira ideillik, hogy vétek lenne kihagyni.
A szerzőt, Warren Ellist már ismerem, olvastam tőle a Planetaryt és eddigi főművét, a Transmetropolitant. Nem áll tőle távol a társadalomkritika és a vulgaritás, ritka kattant ötletei vannak, de éppen ezért eredeti, szarkazmusa pedig gyilkos. Az Orbiterben mindebből keveset mutat meg. Pedig a nyitás nagyon ellises: valaki egy vödör szemetet önt egy NASA-logóra. Nyit a kép, a Kennedy Űrközpontban vagyunk, csövesek, hajléktalanok vertek tábort a VAB mellett.
A képregény alternatív jelenében Cape Canaveralt elhanyagolta az űrhivatal, évek óta nem indított emberes űrrepüléseket. Egészen pontosan tíz éve; azóta, amióta a Venture nevű űrsikló legutolsó küldetése során eltűnt. Az első oldalakon azonban a Venture egyszer csak visszatér, és kiderül, hogy a legénységből csak a parancsnok van a fedélzeten, ő is katatón állapotban. Még érthetetlenebb, hogy a futóművön marsi port találnak, és mindenhol furcsa, bőrszerű anyag borítja az űrsiklót.
„Ilyen szokott máskor is lenni?” – kérdezi egyik biztonsági őr egy sajtóstól, miközben sokadszorra figyelmezteti a fotósokat, hogy ne menjenek közel a vízhez, mert éhes aligátorok bújhatnak meg benne. Az Atlantis lassan gurul az ingoványos tájvédelmi körzetbe épített úton, egy keskeny természetes csatorna mellett. Az űrhajó tükröződik a csatorna vizén, a fotósok egymáshoz préselve próbálják megörökíteni a látványt. Az egyik meginog, majdnem aligátorebéd lesz belőle.
Dehogy szokott ilyen máskor lenni. A tömeg és a vízparti fotózási lehetőség az űrsiklóprogram végének szól.
Amikor floridai idő szerint csütörtök reggel hatkor landolt az utolsó űrrepülőgép, nem lehetett érezni a pillanat történelmi erejét. A mérnökök még a feladatra koncentráltak, mint bármelyik másik repülésen, az újságíróknak túl korán volt még, a fotósoknak túl sötét.
A houstoni Johnson Űrközpont melletti látogatókomplexum közepén egy fedett játszótér áll, a Cape Canaveral-i Kennedy Űrközpont látogatóközpontjában egy hatalmas ajándékboltnál futnak össze az utak. Ez tökéletesen jelképezi a két létesítmény közti különbséget: míg az egyik családias, gyerekbarát központ, addig a másik jövedelmező iparként tekint a turizmusra, és emiatt kicsit profibb is.
Az utolsó űrsikló landolása előtti napon megnéztük, mit nyújt a Kennedy Űrközpont, ha nem lóg az ember nyakában sajtóbelépő. Houstonban múlt héten teszteltük ugyanezt, és rögtön belefutottunk az említett játszótérbe. A texasi látogatóközpont berendezői több száz négyzetmétert szenteltek annak, hogy a gyerekek önfeledten szórakozhassanak.
Még azzal sem törődtek, hogy a játékok kapcsolódjanak az űrkutatáshoz: a bolygók gravitációját bemutató állítható súlyzó, a videojátékra emlékeztető űrsikló-szimulátor (folyton meghaltam benne) és a sűrített levegővel kilőhető rakéta mellett ugyanis van sziklamászás, lövöldözés szivacslabdával és élő csocsó. A játszótéri hancúr után aztán szabadon oda lehet sétálni az űrkutatás helyi ereklyéihez vagy felugrani egy kisvonatra, ami kivisz a hatalmas Saturn V-öshöz, vagy az Apollo 11 irányítóközpontjához.
Ha az a szakállas még egyszer sípcsonton ver az állványával, lepofozom az emelvényről a hülye cowboykalapjával. Azt a fontoskodó nőt meg most már leállíthatná valaki, jön-megy a tömegben, amiben nem lehet csak úgy jönni-menni. A nap meg elkezdhetne felkelni, túrót nem látni ilyen sötétben, csak a csillagokat.
Az utolsó űrsiklóküldetés utolsó napja a floridai Kennedy Űrközpont leszállópályája mellett, vágni lehet a feszültséget. Aki itt van, az legfeljebb hajnali háromig aludt, hogy csütörtök reggel helyi idő szerint öt órakor már a leszállópályánál lehessen. Sok nyűgös ember összezsúfolva – háborúk is törtek már ki így.
Több mint ezer újságíró próbál osztozni túlságosan kicsi épületen, a szervezés pocsék, a harmadik emeleti korlátnál egy tucat kiválasztott terpeszkedik kényelmesen, alattuk egy szinttel legalább százan marakodnak ugyanakkora területen. A NASA sajtósai mereven ragaszkodnak a tarthatatlan állapothoz. Fotós kollégámmal egymásra nézünk – hogyan tudtak ezek embert küldeni a Holdra? A hangulat távolról sem emlékeztet arra az eufórikus várakozásra, ami az Atlantis startját előzte meg.
Vége.
A houstoni repülésirányítási központ engedélyezte a földkörüli pálya elhagyását, így 10 óra 49 perckor Chris Ferguson parancsnok 3 perc 16 másodpercre bekapcsolta a fékező hajtóműveket. Ennek köszönhetően a 28 ezer kilométer/órás sebességgel haladó űrsikló sebessége 538 kilométer/órával csökkent, és a földkörüli pályáról letérve megindult a Föld felé.
Az űrsiklóprogram harminc év alatt 174 milliárd dollárt (más becslések szerint 209 milliárdot) emésztett fel. Megérte? Hát olcsóbb lett a kristálycukor? Eltűntek a kátyúk az utakról? Mégis, mit adott nekünk az űrsikló?
Ha a NASA-nak hihetünk (sőt, ha csak a felét hisszük el annak, amit az űrhivatal állít), elég sokat. Köztudott, hogy az űrkutatásnak vannak spinoffjai, vagyis olyan fejlesztései, amelyeket aztán máshol is lehet használni. Tépőzár, csak hogy a legismertebbet mondjunk. 1976, az Enterprise bemutatása óta a NASA számítása szerint az űrsiklóprogram több mint száz spinoffot eredményezett. Ismerjünk meg néhány fontosabbat ezek közül.
Az űrsiklóban használt üzemanyagpumpákat kisebb méretben az orvostudomány is alkalmazza. A NASA fejlesztését Michael DeBakey sebészorvos miniatürizálta kutatásai során. Ezek a szívpumpák eddig több mint kétszáz betegnek adtak második esélyt.
Ígéretünkhöz híven, ezúttal Orlando belvárosából jelentkezünk, hogy úgy-ahogy bemutassuk a másik amerikai nagyvárost, amit utunk során valamelyest megismertünk, és ami a NASA keleti parti székhelyének mondható. Ez utóbbi persze enyhe csúsztatás, hiszen a Kennedy Űrközpont nem Orlandóban van, sőt sokkal messzebb (kb 90 km) esik a várostól, mint a Johnson Űrközpont Houstontól.
Orlandóból egy óra autózás a Kennedy Űrközpont. Az út utolsó harmadán van idő eltűnődni arról a tizennégy űrhajósról, akik életüket áldozták az űrsiklóprogram során: az amerikai nemzet egyik büszkeségéhez vezető út egyik szakaszát a Challengerről, a másikat a Columbiáról nevezték el.
A NASA nem felejti hősi halottait: amerre eddig megfordultunk, mindegyik létesítményben találtunk valamiféle emlékhelyet, faliújságot, posztert, fotómontázst, zászlót, címert, amikkel a két űrsikló legénységének emléke előtt tisztelegnek az űrhivatal mostani dolgozói.
Az űrrepülőgép-küldetéseket a NASA sikeres programjai között szokták emlegetni, a flotta két tagjának elvesztése azonban beárnyékolja a terv szerint lezajlott missziókat: mindkét tragédia lesújtotta a közvéleményt, és évekre visszavetette a programot.
Három évtizedig repültek az űrsiklók, az amerikai űrhivatal egyik programja sem tartott ilyen sokáig. A történelmi jelentőségű, sikeres küldetéseket, az űrállomás építését és műholdak, űrtávcsövek pályára állítását a két legnagyobb űrhajó-katasztrófa árnyékolja be. Az űrsiklóprogram dicsőséges és szomorú napjainak kronológiája.
Nixon elnök aláírja a törvényjavaslatot, ami 5,5 milliárd dollárt biztosít a NASA-nak egy szárnyakkal ellátott, emberes űrrepülésekhez újra felhasználható jármű fejlesztésére. Az űrrepülőgép végső tervei szerint hétfős legénységet és több mint húsz tonna rakományt képes szállítani.
Bemutatják az űrrepülőgép prototípusát, az Enterprise-t. Eredetileg Constitution lett volna a neve az amerikai alkotmány kétszázadik évfordulója alkalmából, de a Star Trek tévésorozat rajongói követelték, hogy Enterprise legyen, akárcsak a sorozatban szereplő űrhajóé. A NASA végül nem látta ennek akadályát.
Hővédő pajzs és megfelelő hajtóművek nélkül az Enterprise még nem képes az űrbe utazni, légköri tesztrepülésekre használják. Öt ilyen repülést bonyolítanak, aztán az Enterprise-ból kiállítási darab lesz. Több expóra is elröptetik, majd a washingtoni Smithsonianben állítják ki.
A holdraszállás 42. évfordulója alkalmából választottuk ezt a remek, kissé szentimentális hangulatba ringató fotót a nap képének. A Discovery űrsikló és az Atlanti-óceán nyújt szomorkásan szép keretet a távolban, elérhetetlen messzeségben felderengő Holdnak. Kicsit beleélhetjük magunkat az amerikai nemzeti büszkeség megroggyanásába: se Hold-program, se űrsiklóprogram, a Mars-misszió még a homályos jövőbe vész.
Július 21-én véget ér az űrsiklókorszak, az Atlantis utoljára fogja végrehajtani a visszatérés előtti fékezőmanővert, a deorbitot. A deorbit nagyjából a landolás előtti kilencvenedik percben kezdődik, az űrsikló ekkor háton és farokkal előre áll. A pilóta és a parancsnok néhány percre bekapcsolja a fékezőhajtóműveket, amivel az orbitális pálya tartásához szükséges 28 ezer kilométer per órás sebesség alá lassítják az űrsiklót.
Ezt követően az űrhajósok a farka körül átfordítják és negyvenfokos állásszögű helyzetbe hozzák a gépet, ebben a helyzetben ugyanis az űrsikló nem pattan le a Föld légköréről, hanem belép az atmoszférába. Miuztán az Atlantis a légkör felső rétegébe csapódik, már a légkör is lassítja. Ezután széles S-fordulókkal csökkentik a gép sebességét – írja az Űrvilág.hu.
Az utolsó űrsikló nyomát követő túránk houstoni állomásán írtunk a régi és az új küldetésirányítási központról, az űrsiklómodellek csarnokáról, az űrsiklószimulátorokról és az űrvécéről, beszéltünk az egyik capcommal, és megnéztük azt az óriásmedencét, ahol az űrhajósok az űrsétákat gyakorolják. Egy attrakciót azonban még tartogattunk, a mai nevezetes napra: éppen 42 évvel ezelőtt, 1969. július 20-án taposta először ember a Hold felszínét.
Az Apollo-11 küldetéséről a negyvenéves évforduló idején több cikket is írtunk (a programról, az összeesküvés-elméletekről, a Holdon hagyott ereklyékről, a Holdra való visszatérésről), de akkor kevés szó esett arról a rakétáról, ami az Apollo-missziókat lehetővé tette: a Saturn V-ről. Houston pedig úgy jön ide, hogy a Johnson Űrközpont rakétaparkjában még őriznek egy Saturn V-öst.
Helyi idő szerint kedd este 21:32-kor (magyar idő szerint szerda hajnalban 3:32-kor) az Atlantis fedélzetén megszólalt a tizenharmadik repülési nap kezdetét jelző ébresztődal, a Fanfare for a Common Man című szám Aaron Coplandtől. A dalt a Kennedy Űrközpont küldte Chris Ferguson parancsnoknak a következő üzenettel: „Három... kettő... egy... Jó reggelt, Atlantis! A Kennedy tiszteleg előttetek. Viszlát a wheels stopnál!” A wheels stop az űrisklóküldetések végét jelző üzenet, landolás után az űrsikló parancsnoka mondja be rádión, hogy „wheels stop”, vagyis „a kerekek megálltak.”
Magas. Legszívesebben ezt az egy szót adnám le cikként, minden más csak felesleges körítés a floridai Kennedy Űrközpontban található Vehicle Assembly Building (VAB) leírásához. 160 méterre tör az ég felé, Budapest legmagasabb épülete, a Bazilika 96 méterével csak a derekáig ér. Léteznek persze ennél is nagyobb épületek, New Yorkban több is, de míg az Empire State Buildingben emeletek szelik fel a magasságot, addig a VAB belül egyetlen nyitott tér. Kívül-belül magas.
Alkata sem idéz felhőkarcolókat: 218 méter hosszú, 158 méter széles, tömzsi óriás. 3,25 hektár az alapterülete, 3,7 millió köbméteres légterében nagyon párás napokon kisebb felhők is kialakulnak, szinte saját időjárása van. Ez nem olyan nap, Cape Canaveralhez képest egész száraz az idő, a levegő páratartalma csak kicsit öli meg az embert. A NASA sajtósai a VAB-hoz kísérnek néhány külföldi újságíróval, és belépünk az egyik kisebb kapun (a nagyobbak 139 méteresek, 45 percbe telne, mire kinyitnának egy ilyet). Nyújtogatjuk felfelé a nyakunkat, most egy darabig így fogunk maradni.
Nem, az a kis fekete paca nem napfolt és nem is koszfolt a fényképezőgép érzékelőjén. Az ott, jobbra lent az Atlantis. Az alábbi fantasztikus asztrofotót a francia Thierry Legault készítette Floridában, 2009. május 12-én, amikor az űrsikló épp a meglehetősen rizikósnak tartott STS-125-ös küldetésének második napjánál járt, és Floridából nézve éppen elhaladt a Nap előtt. Az Atlantisban ülő hét űrhajós - köztük Megan McArthur - előtt a Hubble űrteleszkóp feltuningolása állt mint feladat, a magukkal vitt alkatrészeket sikeresen be is szerelték az űrtávcsőbe, ami szuperebben működött ezután mint valaha.
Az űrrepülőgép a tervezett időpontban, közép-európai idő szerint 8 óra 28 perckor kapcsolódott le az ISS-ről a Csendes-óceán felett, Új-Zélandtól keletre, 350 kilométeres magasságban – közölte a NASA hivatalos televíziójának kommentátora. Néhány perccel később a haditengerészettől átvett szokás szerint harang csendült meg az űrállomás fedélzetén, amely az Atlantis távozását üdvözölte. Az űrjármű közel nyolc napot töltött az űrállomáson, ahová július 10-én érkezett meg, július 8-i floridai indítása után.
Az űrsikló és legénysége - három férfi és egy nő - a tervek szerint csütörtökön reggel, közép-európai idő szerint 9 óra 58 perckor ér földet a floridai Cape Canaveral közelében lévő Kennedy űrrepülőtéren, ha a meteorológiai feltételek ezt lehetővé teszik.
Úgy tűnik a NASA-nál sem fenékig tejföl az élet. Az egyik űrközpont egyik mosdójában találkoztunk az alábbi mérgelődéssel, ami a backdoor-típusú üzengetések egyik szép példája. A holdraszállás, a magasan fejlett technológia, a közbeszerzési anomáliák és az űrgyűrűk kissé trágár találkozásáért katt a képre!
Éppen ma töltötte be kilencvenedik életévét John Glenn, az elsõ amerikai űrhajós, aki megkerülte a Földet. Glenn 1962. február 20-án startolt a Kennedy Űrközpontból, hogy a Friendship 7 nevű űrkapszulában megtegye történelmi jelentõségű körét a bolygó körül. Glenn 1998-ban csatlakozott újra a NASA-hoz, és 77 évesen - a Discovery STS-95-ös küldetése révén - õ lett a legidõsebb űrhajós cím birtokosa is. A Végső Visszaszámlálás, az Index űrsiklóblogja innen, a Kennedy Űrközpontból köszönti ezúton is a veterán asztronautát.
A hétfői nap a tervek szerint zajlott az utolsó küldetését teljesítő Atlantison és a Nemzetközi Űrállomáson. Az űrhajósok befejezték az ellátmány kipakolását a Raffaello modulból, illetve a modul megtöltését az ISS-en feleslegesnek ítélt, körülbelül 2,5 tonnányi tárggyal és hulladékkal.
Megan McArthur élvezte, amikor a Hubble Űrteleszkóp megszerelése után két napig még nem térhetett haza. Az oceanográfusként végzett űrhajós az utolsó siklóküldetés egyik capcomja, azaz kommunikációs tisztje. Pénteki műszakja után beszélgettünk vele a houstoni Johnson Űrközpontban.
Milyen volt a napja, hogy halad a küldetés?
A legénység imént ment aludni, így a műszakom véget ért. A mai nap nem nagyon különbözött az előzőektől, az űrhajósok keményen dolgoztak, hogy a Raffaello modulból áthordják az ellátmányt az űrállomásra, a hazaszállítandó tárgyakat pedig elkezdték bepakolni a modulba. Szervezetten, profin végzik a dolgukat, gyorsan haladnak. Jóval az ütemterv előtt járnak, így több idejük van bármilyen váratlan eseményre reagálni.
Ilyenek akadtak eddig a küldetésen, de csak kisebb gondok, ma például a legénység észrevette, hogy az űrsiklón nem nyílik egy szekrény ajtaja. A földi személyzet megfelelő specialistái éjszaka átgondolják, hogyan lehet megoldani ezt a problémát. Megnézik a földi modelleket is, és kitalálják, mit lehet tenni, hogyan lehet kinyitni azt a szekrényt, mi pedig közöljük a megoldást a legénységgel.
A Boeing 747-est, becenevén a Jumbo Jetet mindenki ismeri, a világ összes nagyobb repülőterén megfordulnak a jellegzetes formájú gépek. Kettő közülük azonban csak ritkán repül, és nagyon különleges feladatot lát el: ezek a 747-esek a NASA SCA-i (Shuttle Carrier Aircraft), vagyis az űrsikló visszatérő egységének szállítására használt repülők. Egyikük 747-100 modell, a másik egy rövidebb távra használt 747-100SR, de egyébként alig különböznek egymástól.
Mivel 37 méteres hosszával a visszatérő egység (orbiter) maga is hatalmas, nem férne be egy Jumbóba, ezért az űrsikló szállításkor az SCA tetején helyezkedik el. Ehhez a mutatványhoz alaposan át kellett alakítani a NASA kaliforniai Dryden Repüléskutatási Központjában állomásozó két Boeing 747-est.
A Retro Space Images tette ki Facebook-oldalára az alábbi fotót, ami igazi geekcsemege: jó csajok, komputerek, retrospace-cuccok. A kép 1981. április 6-án készült, a Kennedy Űrközpontban, hat nappal a legelső űrsiklóküldetés, az STS-1 rajtja elõtt. A képen látható nők technikusok, és az LC-39-es indításirányító központ rendszereit ellenőrzik.
Vasárnap a Kool & The Gand Celebration című dalára, hétfőn magyar idő szerint hajnali fél ötkor Keith Urban Days Go By című számára ébredt az Atlantis utolsó legénysége. A két ébresztő között az űrhajósok a Nemzetközi Űrállomás legénységével együtt ugyanazt csinálták, mint az elmúlt napokban: kipakolták az ISS-re vitt ellátmányt a Raffaello raktármodulból, és bepakolták az űrállomáson már feleslegessé vált, hazaszállítandó tárgyakat.