A legklasszabb budapesti épületünnep a Budapest100 minden tavasszal, amikor az adott témához kapcsolódó házak megnyitják kapuikat. A lakók vendégül látják a látogatókat, a felkészülés közben pedig megismerik egymást és saját házuk történetét.
Idén száz éves a Bauhaus, a születésnapos német iskoláról már az Urbanistán is esett szó. Elég közismert, hogy több tanára és diákja is magyar volt, a hatása pedig igen erős volt Budapesten. A szó szinte stílussá vált, és tulajdonképpen így hívunk idehaza minden háború előtti, koramodern épületet, akárki is tervezte azokat. Így gondolták a Kortárs Építészeti Központban is, amikor összeállították a 2019-es Budapest100 potenciális résztvevőit. A központi téma ezúttal ugyanis a Bauhaus lesz.
A fenti kép 1966-ban készült az angyalföldi Tomori közben. Már a bringázó rendőr miatt is csodálatos lenne, de ami miatt minket érdekel, az egy teljesen jelentéktelen apróság a háttérben.
Egy neonvilágítású Közért-felirat, ami néhány évtizede még a legközönségesebb dolog volt szerte az országban, de manapság igazi ritkasággá vált. A Közért (melynek neve eredetileg a Községi Élelmiszerkereskedelmi Rt. rövidítése volt) megszűnt a rendszerváltás után, üzleteit privatizálták - bár köznévként időnként mind a mai napig emlegetjük őket. A szóban forgó üzlet is így járt, sőt egy idő után már nem is élelmiszerbolt működött a helyén.
Amikor Catflower hét éve arra járt, és egy remek posztot írt róla a Kép-Tér blogba, már egy zongoraszalon működött a kedves szocreál lakóház aljában.
Alighanem kinnfelejtették az akkor már rég nem világító neont, vagy csak egyszerűen nem tudták, kinek is hatáskörébe tartozik az üzemeltetése vagy épp a leszerelése.
A nagy csinadrattával beharangozott, több száz millió forintból megépült, új városligeti pavilonok, amelyek a hivatalos közlemény szerint "már előrevetítik, milyen is lesz a jövő városligeti vendéglátása a megújulás után", jó ideje zárva vannak az Állatkerti körúton.
Rákérdeztem a Városliget Zrt.-nél, miért és mikor működnek újra. (A válasz röviden: szerződést bontottak a korábbi üzemeltetővel, aki nem teljesítette a vállalásait, új pályázatot írnak ki, és tavasszal ismét megnyitnak). Meg ha már szóba jöttek, ejtek néhány szót a házakról is.
A kolostorban dolgozásról mostanában mindenkinek a miniszterelnöki hivatal új irodája jut eszébe a Várban. Pedig nem kell se kormányfőnek, se szerzetesnek lennünk ahhoz, hogy mi is ezt tehessük. Mondjuk célszerű hozzá Szeged környékén élnünk. Itt működik ugyanis Európa egyetlen kolostor coworking irodája, amely nem csak az épület történelme miatt nevezhető rendháznak, hanem mert azért is, mert a nagy részét ma is ferencesek lakják.
Egészen ritka ház, és egészen ritka hirdetés bukkant fel az ingatlanpiacon. Egy adyligeti villáról van szó, amit Mónus János és Szőke Zsuzsa tervezett, jó húsz évvel ezelőtt. Igazából magáról a hirdetésről is hosszan tudnék mesélni, hogy miért tetszik, és miért üdítő a hazai piacon, de ami most igazán érdekes, az nem ez, hanem az épület. Merthogy az szintén egészen üdítő színfolt ma is, pedig az ezredfordulón épült.
A huszadik század második felének legmenőbb villái szinte mind arról szóltak, hogy a kinn és benn közt nincs éles határ: átriumok vannak, hatalmas teraszok és tetőteraszok, üvegfalon túl a kertben folytatódó nappalik, meg különösebb funkció nélküli tornácos izék.
Ha van a világnak legélhetőbb városa, akkor legélhetetlenebbnek is kell lennie. Hogy pontosan melyik az, nehéz eldönteni, de az oroszországi Norilszk jó eséllyel pályázna erre a címre. Százezresnél nagyobb település ennél északabbra már nincs a Földön: télen akár mínusz ötven fok is lehet. És a tél nem rövid erre.
Évi 270 napig is boríthatja hó, és 130 napon lehet hóvihar. Másfél hónapon keresztül egyáltalán nem kel fel a nap.
És ha ez nem lenne elég, a megélhetés legfőbb forrása itt a bányászat és a kohászat. Ennek következtében olyan mérgező a levegő, a talaj és a víz, hogy ez az övezet egymagában a világ károsanyag-kibocsátásának egy százalékáért felel. Hogy milyen embertelen körülmények uralkodnak itt, azt nagyon erős fotókon mutatta be Jelena Csernyisova. Ám a szörnyű tényekből nem következik, hogy mégis miért él itt 170 ezer ember. Vagy, hogy mit csinálnak, amikor épp nem az elemekkel küzdenek. François-Xavier Destors Olvadó lelkek című filmje viszont pont ezt mutatja be.
Drága Olvasók, sőt, drága Hallgatók! Ez itt az Urbanista-podcast első, vagyis inkább nulladik adása. A hosszú távú terv az, hogy mivel egy csomó olyan téma van, amire nem jut idő a blogon, de elég fontosak, időről időre egy podcastben foglalnánk össze őket. Az első adás témája a miniszterelnöki iroda volt a Várban, amelyről Zsuppán Andrással, a kultrovat vezetőjével beszélgettem.
Mivel két cikkben nagyjából minden fontos dolgot leírtunk, most inkább a környezetre, az egész Vár fejlesztésére helyeztük a hangsúlyt. Elég sok mindenben különbözött a véleményünk, de talán ezért is lett érdekes az egész. Itt az adás, a hajtás alatt pedig kapcsolódó cikkeket találtok mindarról, amiről szót ejtünk.
Az Urbanista elmúlt tíz évében rengeteg eladó házat mutattam már be, köztük egy csomó nagyot és híreset. Ám ennyire nagy és ennyire híres egy sem volt közöttük. Eladó ugyanis a Chrysler Building, a világ egyik legismertebb épülete, New York Halászbástyája.
A húszas években épült, akkor zajlott ugyanis minden idők legnagyobb magassági versenye, melyben amúgy egy magyar építész is kivette a részét. Ráadásul akkoriban nem országok, de még csak nem is városok versengtek, hiszen 1908 és 1973 között végig New Yorkban volt a világ legmagasabb épülete. (Jellemző, hogy 65 év után még csak Chicago nyerte el tőle a címet, ma viszont már csupán egyetlen amerikai épület fér a top 20-ba – az is 2014-ben épült.)
Nemcsak az ingatlanok piaca szárnyalt a húszas évek Amerikájában, hanem az autóké is. A Chrysler volt a harmadik legnagyobb gépkocsigyártó akkoriban Ford és a General Motors után. Kijárt neki egy székház, melyik megmutatja erejét. Még akkor is, ha a felhőkarcoló valójában soha nem volt a vállalaté, azt a tulajdonos, Walter Chlyser saját pénzből építtette.
Még a rajzasztalról vette meg a terveket egy ingatlanfejlesztőtől, aztán persze saját ízlése szerint alakítgatta. Így került egy csomó autóipari szimbólum az épületdíszek közé.
Budapest egyik nagy elszalasztott lehetősége volt, hogy a régi szép ipari épületeinkből klassz loftokat alakítsunk ki. A legtöbbet elbontották, legfeljebb egy-két előlapot hagytak meg belőlük, a néhány elkészült pedig sajnos ottmaradt a fejlesztők nyakán, mert nem nagyon volt rájuk piac. Más magyar városból még ennél is kevesebb példát ismerek.
Ezért is örültem meg először, amikor egy rakás képet kaptam Szegedről, az Antavo új székhelyéről - azzal, hogy vidéken is vannak loftok. Igaz, mikor alaposabban átnéztem az anyagot, kiderült, hogy sajnos nem valódi loftról, hanem egy belvárosi régi palota egybebontott szintjéről van szó. Persze attól még jól néz ki.
A Vár újjászületése körül alighanem a miniszterelnöki iroda karmelita kolostorba költözése kavarta a legnagyobb vihart. Nem csoda, hiszen az ország vezetése és a Budai-vár viszonya mindig is szimbolikus volt. Legalább ennyire fontos, hogy a Várkert Bazár óta az az első jelentős fejlesztés ott, amelyet befejeznek, ráadásul volt ugyebár a hatalmas vitákat kiváltó erkélyráépítés is.
Januárban már hivatalosan is ez lesz Orbán Viktor munkahelye. Két nappal ezelőttig úgy tűnt, nem nézheti meg senki, milyen is lett végeredmény, aztán egy erről szóló Index-cikk után végül meghívást kaptunk egy december 24-i bejárásra. Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetiroda vezetője megmutatta, valóban olyan puritán lett-e ház, amilyennek ígérték, mi lett a színházként is funkcionáló egykori kápolnával, mit művelt Zoboki az új házban, na és hogy milyen a kilátás a sokat vitatott erkélyről. Ez itt az Urbanista, szóval az alábbiakban a blog szellemiségéhez híven magáról az épületről esik majd szó – amennyire lehet apolitikusan.
A bejárás során sajnos nem fényképezhettünk. Az indoklás szerint ugyanis az épületet már a NATO protokollja szerint őrzik, amelyik előírja, hogy csak belső készítésű fotókat lehet kiadni róla.
A zugligeti villamosvonal egykori nyomát műemlékmegállók sora jelzi. A legismertebb a tavaly megújult, gyönyörű Lóvasút épülete, mely mai nevéhez híven még a villamosítás előtt, 1886-ban épült. Egykor ez volt a "lóvonat", majd 1896-tól a villamos végállomása. Aztán 1903-ban meghosszabbították a vonalat a Tündér-szikla tövéig. Ide is épült egy jóval szerényebb kialakítású, de azért kifejezetten szép, hasonlós stílusú végállomás-épület. 1976-ban aztán megszűnt a vonal, és az új végállomás épülete feleslegessé vált (a régit már a háború előtt társasházzá alakították).
Szerencsére azonban nem ment veszendőbe a ház, a nyolcvanas évek közepén új funkciót találtak neki: felújították és kempinggé alakították. Az állomásépületből vendéglő lett, a bejárat mellé pedig két kiszuperált 58-as villamost állítottak, mint valami kőoroszlánokat. Ma is működik. Nyáron is elég népszerű hely (soha nem ettem ott még lángost, de állítólag igen jó), ám az igazi szezonja télen jön el, amikor korcsolyapályává alakítják az egykori vágányok helyét.
Na drága olvasók, ez lesz az a gigantikus blogposzt, amit senki nem fog végigolvasni elejétől a végéig. Nem is kell!
Rengeteg építészeti és várostörténeti könyvet ajánlottatok nekem az elmúlt egy évben, automatából vásárolható térképtől a huszonezres építészeti albumig. Az alábbiakban rövid ismertetőket találtok mindről. Amelyekről még nem esett szó a blogon, azokról kicsit hosszabbakat is, a többieknél leginkább csak linket.
Szóval elég ha ezt az írást úgy kezelitek, mint egy könyvesbolti polcot: végigfuttatjátok a szemeteket a könyvcímeken, aztán amelyik megtetszik, abba kicsit beleolvastok.
Nem mondom, hogy én mindet megvenném magamtól. Van, amelyiket meg se tudnám, hiszen a lista végére odacsaptam a kereskedelmi forgalomba nem kerülő kiadványokat is. Sőt, egy ingyen beszerezhető kakukktojás is belefért, meg egy Urbanistához csak igen lazán kapcsolódó kötet is - ezért sem tudom pontosan, hogy most akkor végül is hány könyvről van szó.
Még csak azt sem állítom, hogy mindet elolvastam, hiszen valamelyiket meg sem kaptam még, de ezt persze jelzem is a szövegben. Viszont mindegyikről leírtam, miért tetszenek és miért nem, szóval eldönthetitek, hogy adnátok vagy kérnétek-e karácsonyra valamelyiket. Az biztos, hogy minden téma iránt érdeklődő talál közte kedvére valót, jó böngészést!
Nagyon szeretem a popup könyveket, mutattam is párat itt a blogon (és még mindig nem emlékszem, hogy hívtuk őket gyerekkoromban, pedig akkoriban volt a fénykoruk). A Budapest legszebb fürdői Bihari Juliannától igen szép lett, de az sajnos csak egy diplomamunka. Aztán pár napja posztoltam egy elég klassz kiadványt gyönyörű modernista épületekről, de az leginkább csak egy neten keringő videó volt távoli tájak házairól. Ám amire most hívták fel a figyelmemet, az egy magyar város szépségeit mutatja be, meg is rendelhető, ráadásul a szerző egy jó nevet is kitalált hozzá: térbeli könyv.
Széles Ferenc alkotásáról van szó, aki Székelyudvarhely nevezetességeit formázta meg papírból.
A Hotel Wient egészen biztos minden budapesti látta már, hiszen elég frekventált helyen áll.
És persze alighanem alig emlékszik rá valaki, hiszen annyira jellegtelen volt.
Az M7-es elején, kifejezetten átutazó vendégekre gondolva építhették 1971-ben, aztán ahogy a legtöbb szocialista szálloda, ez is rohamos avulásnak indult a rendszerváltás után. Egy darabig ketyegett még pár csillaggal, de 2014-ben már mint fejlesztési területet hirdették az ingatlan.com-on. Aztán mégsem jutott teljesen az Olimpia Hotel sorsára, pedig azért annál sokkal alacsonyabb színvonalú épület volt.
Hogy milyen anyagi/szabályozási megfontolásból látott benne fantáziát az új tulaj, azt nem tudom. Mindenesetre nem bontotta le, csak szerkezetig lecsupaszították és felújították az épületet. Ez is kétmilliárd forintba került. A korábbi 92 helyett most 114 szoba van benne. Az üzemeltetést az Accor-csoport végzi majd, az egyik láncának nevét vette fel a ház: ibis Styles Budapest Citywest.
Ha azt mondom, hogy nagy érdeklődéssel vettem kézbe Gottdank Tibor könyvét – mely terjedelmében, alaposságában, részletekbe menő aprólékosságában és küllemében is leginkább egy enciklopédiára hasonlít –, akkor nem csak egy üres frázist pufogtatok. Egyszerűen kíváncsi voltam, vajon hogy fogja meg a témát.
Mert azt, hogy milyen a magyar zsidó konyha, vagy a magyar zsidó népzene, valamennyire körülírhatjuk. Viszont hiába vannak mondjuk zsidó úszók, zsidó úszásról elég nehezen beszélhetünk. Kicsit így álltam hozzá az építészethez is. Vajon mi értelme van akkor kigyűjteni ebből a szempontból az alkotókat?
Na persze voltak korok, amikor nagyon is tudni vélték, milyen a zsidó építészet. Épp ebből a könyvből tudtam meg, hogy milyen vita folyt a századfordulós sajtóban az épp divatos stílus „faji jellegéről”. Voltak, akik azt vetették fel ugyanis, hogy Lechner Ödön zsidó követői (elég csak a közelmúltban emlegetett Komor Marcellre és Jakab Dezsőre gondolni) miatt van annyi keleti motívum azokon a házakon, amiket ma furcsa módon kifejezetten a magyaros szecesszió legtipikusabb példáinak nevezünk. A felvetést minden irányból támadták, felhozva, hogy ha a származás dönt az építészeti stílusról, akkor ennyi erővel Lechnerét is nevezhetnénk németesnek.
Hogy van-e ennek ellenére értelme a könyvnek? Nagyon is van!
Vannak az egész életükben ugyanazt a stílust tökéletesítő, meg a minden divatot gyorsan követő alkotók. De a legjobbak azok, akik minden aktuális hullámot a saját stílusukhoz tudnak igazítani. Mint mondjuk David Bowie vagy Málnai Béla. Most az utóbbiról lesz szó, ugyanis ma van 140 éve, hogy megszületett.
Az évfordulóra a Lechner Tudásközpont oldalán jelent meg egy tök jó cikk Pesti Mónikától, természetesen Kiss Ádám fotóival. A részletes sztori náluk olvasható, de pár mondatot és néhány képet kölcsönvettem, hogy dióhéjban bemutassam a pályáját.
Felírtam pár klassz sétát több túracégtől is, de mire odaértem, hogy összerakjam a heti ajánlót már beteltek. Például az Imagine Budapest 15-i ünnepi különkiadása (bár a 29-eire még van néhány hely). Lehet hogy átgondolom ennek a heti programajánlónak a rendszerét, hogy ne maradjatok le semmiről. Addig is itt van szerényen egy fugás előadás, és egy mészes díjátadó erre a hétre. Ezek legalább most kimelet figyelmet kapnak, mindkettő izgalmas lesz! (Meg időközben beesett egy zsidónegyedes és egy józsefvárosi séta is, szóval végül egész programajánlószerű lett a programajánló.)
A kísérleti szó a művészetben leginkább valami furát, elvontat, rosszabb esetben teljesen értelmetlent jelent. Pedig eredetileg arról kéne szólnia, hogy csinálok valamit, ami szerintem jó lesz, de még nem vagyok biztos a végeredményben, ezért kipróbálom. Hülyeségnek is tartottam azt, amit az iskolában a kémia- és fizikaórákon „kísérletezésnek” neveztek, mert hát a végeredmény előre le volt írva a tankönyvben. Semmi romantikus nem volt benne.
Ezzel szemben mondjuk a Bauhausban valódi kísérletek folytak: a dessaui épületben egy csomó új megoldást kipróbáltak, ami aztán vagy bejött – és elterjedt az egész világon –, vagy megmaradt apró érdekességnek. De a Napraforgó utcai, az óbudai vagy a budafoki kísérleti lakótelepeknek sem a meghökkentés volt a célja, hanem hogy jól használható, új megoldásokat találjanak.
A Hello Woodot nagyon sok minden miatt szeretem, de az egyik az pont ez a fajta kísérletezés. Bármihez nyúlnak, legyen az ház, kilátó, szobor, oktatás, kiállítás, abban eredetit igyekeznek teremteni, és aztán a tapasztalatok felhasználásával megpróbálják a következőt még jobbra megalkotni. (Oké, normális esetben minden alkotófolyamatnak ez lenne a lényege, de azért ez nem ennyire általános.)
A közelmúltban megjelent Children of the wood kötetük is pontosan ezt tükrözi. Egyrészt csodálatosan bemutatja ezt a kísérletező hozzáállást, az alkotás folyamatát, másrészt maga a könyv is épp ilyen lett.
Már ha nevezhetjük egyáltalán könyvnek.
A hétvégén megnyílt a felújított Kmetty Múzeum Szentendrén. Izgalmas a festő életműve, izgalmas lehet a kiállítás anyaga is, de persze ez itt az Urbanista blog, szóval foglalkozzunk csak az épülettel. Önmagában is figyelemre méltó, hiszen egy dalmát kereskedőházról van szó, amely még az 1700-as években épült a városka főterére. Erre utal különös ablaka is: hátul laktak benne, elől pedig árulták a portékát az utcára, a lehajtott spalettát használva pultként. Az évszázadok alatt aztán számtalanszor átalakították az épületet, amit végül a múzeummá válásakor rekonstruáltak ismét. Mindez 1981-ben történt, akkor került ide Kmetty János életművének jelentős része.
Aki ismeri Szentendrét, az ebben nem talál semmi furcsát, pedig azért nem annyira egyértelmű ez. Egy nagy alkotó rendszerint vagy emlékházat kap egykori lakhelyén, vagy bekerülnek képei a "nagy városi múzeumba". Ez a ház viszont se nem kötődött az alkotóhoz, se nem volt múzeum.
Ami különös, hogy Szentendrén nem ez az egyetlen ilyen állandó kiállítás. Hasonló múzeumot alakítottak ki Barcsay Jenőnek, Czóbel Bélának, meg Vajda Lajosnak is - bár az ő képeiből most épp a Ferenczy Múzeumban nyílt kiállítás. Ennél is izgalmasabb azonban, hogy vannak olyan alkotóknak is minimúzeumai itt, akiknek az égvilágon semmi közük nem volt Szentendréhez. Ott van például Ámos Imre és Anna Margit gyűjteménye, na meg persze, amit mindenki ismer a 30+ generációban: Kovács Margit kerámiái.
Ezek mégis hogy kerültek ide?
Akartam egy szép, hosszú cikket írni arról, hogy mégis mit jelent az, hogy az International Property Awardson a világ legjobb épületének választották a Néprajzi Múzeumot. Merthogy a visszhangok között vagy feltétel nélküli lelkesedéssel, vagy teljesen alaptalan elutasítással találkoztam csak.
A lényege valami olyasmi lett volna, hogy egy ilyen díjat pont úgy kell felfogni, mint bármilyen más hirdetési formát az óriásplakáttól a tévéreklámig. Ami nem valami bűnös dolog, meg csalás, a befektető azért fizet - jelen esetben nevezési díjat -, hogy a termékének híre sok emberhez eljusson. Van benne rizikó, hiszen mi van, ha nem nyerek semmit. De ennyi kockázat mondjuk egy sajtóeseményben is van a PR-cikkhez képest, hiszen nem biztos, hogy írni fognak a termékemről az újságírók, és pont azt, amit szeretnék. De azért ugyanolyan marketing ez is.
Ettől persze a termék még lehet tök jó, a Néprajzi terve szerintem amúgy pont az. Ám, ahogy az sem garantálja egy termék minőséget, hogy szerepelt egy tévéreklámban, egy díj elnyerése sem fogja.
Aztán a nagy cikkemet sajnos elmosták a közelgő karácsony miatt feltorlódott melók, de a díj honlapján ráakadtam az ünnepélyes bejelentés első mondatára, amely helyettem is összefoglalja, hogyan kezeljük helyén a döntést:
"The Museum of Ethnography, which is part of the Liget park project based in Bucharest has won the fiercely contested title of World’s Best Architecture at the 2018 International Property Awards."
Vagyis a legmagasabb rangú, világelső elismerést a Néprajzi Múzeum nyerte, mely a Liget park projekt keretében épül BUKARESTBEN.
És már megint a románok jártak jól :(
Kövesd az Urbanistát Facebookon, Twitteren, vagy Instagramon.
Elképesztően izgalmas hely Kőbányán az Északi Járműjavító, vagy más néven az Északi Főműhely telepe. És hamarosan még izgalmasabb lesz. Budapesten ugyanis a Millenáris Park építése óta nem volt ennyire fontos barnamezős beruházás, ahol ipari műemlékek felhasználásával hoznak létre egy új kulturális negyedet. A hatalmas tömb, amit hívhatunk mondjuk Főműhely parknak (bár a végén tuti valami híres emberről nevezik el), egy csomó klassz létesítményt foglal majd magába. Három hatalmas, és számos kisebb csarnok van a területén, több más érdekes épülettel együtt, melyek között még egy teljes épségben megmaradt atombunker is akad. Szinte minden irányból sínek veszik körbe: délről a Kőbányai út, nyugatról a Hungária körgyűrű villamosjáratai határolják, északról és keletről pedig a Keletibe vezető vasút öleli körbe ívesen.
Leg-leg telep ez sok szempontból. Ez volt az egész ország legnagyobb, legfontosabb, és az egyik legöregebb vasúti műhelye. A gyönyörű nevű Magyar-Sveiczi Gyártársulat már 1867-től javított itt mozdonyokat. A legutóbb azzal szerepelt a hírekben, hogy ideköltözik a Közlekedési Múzeum, és már meg is hívták az építészirodákat, hogy pályázzanak tervekkel. Ám a telep legimpozánsabb épületének újjászületése rég nem a tervezés fázisában van. Javában tart a felújítása és átalakítása, de már jelenlegi állapotában is látszik, milyen izgalmas lesz a végeredmény. Ez az úgynevezett Eiffel-csarnok, mely az Operaház Műhelyházaként nyílik majd meg. Önmagában is rekorder amúgy: ez az ország legnagyobb ipari műemléke.
Oké, csak december 7-e van, szóval simán beeshet még ennél durvább lakáshirdetés is, de jó eséllyel nem dönti meg senki sem. Főleg nem nálunk, ugyanis egy eladó tengeri erődről van szó! Mármint nem egy kis szigetről, amin van egy vár, hanem egy olyan katonai objektumról, amit a tengerbe építettek.
1867-ben kezdték a munkát, és több mint tíz évvel később fejezték be a Spitbank Fortot. Eredeti célja Nagy-Britannia déli partjának (közelebbről Portsmouth kikötőjének) védelme volt egy esetleges francia invázióval szemben. A font értékének változását jól mutatja, hogy 167.300 fontból építették fel, 2009-ben 800 ezerért cserélt gazdát.
Napok óta tényleg mindenhol az megy, hogy az új Néprajzi Múzeum tervét először szerényen csak Európa legjobbjának választották az ingatlanosok, aztán a bolygó legjobbjának. Kettőt kellett csak aludni, és kiderült, hogy a szintén a Városligetben épülő Biodóm is kontinensbajnok lett a saját kategóriájába. Vártam, hogy esetleg a naprendszer, a galaxis, vagy a világegyetem szintjén is elismerik az alkotásokat, de szomorúan állapítottam meg, hogy ennél komolyabb szintre már nem számíthatunk a nagyjából ötven kategóriában odaítélt International Property Awardson.
Több szerencsével járt viszont az Építészfórum, ők ugyanis kiszúrták, hogy mindez semmi, még egy magyar nyertese van a díjnak. A díj jelentőségére, ígérem még visszatérek egy szösszenetben, de most lássuk, mit alkotnak magyar építészek Moszkvában.
Egy egészen kicsi, de igen izgalmas tervezési területre írtak ki pályázatot Újbudán. Ez az egykori Bukarest úti buszforduló, illetve annak is egy része. A Kosztolányi Dezső tér melletti terület némiképp spontán, és szertelenül már elkezdett parkosodni, a Tranzit Art Café pedig életet is vitt a korábbi épületegyüttes egy részébe. Az új park, ami Ottlik kert névre fog hallgatni a tér és a kávézó között fekszik.
Közvetlen célja a terep rendezése mellett, hogy emléket állítson a névadó Ottlik Gézának. Nekem már az is szimpatikus, hogy nem két újabb szoborban gondolkodtak, hanem valami kreatívabb megoldásban, ami tényleg ad is a városrésznek. Különösen tetszik, hogy ha lazán is, de lassan kezd felfűződni valami a Gellért tértől a Bartókon és a Móriczon át idáig, aminek ez is egy fontos eleme lehet. Főleg, hogy a Kosztolányi tér már jóval korábban kapott tájépítészeti arculatot.
Talán még soha nem volt ennyire sűrű program itt az Urbanista ajánlójában: díjátadók, minikonferenciák, előadások, fórumok, könyvbemutatók és kiállításmegnyitók dögivel. Pedig a hétvégére nem is jutott semmi. A legérdekesebb nekem a ma este nyíló kiállítás a francia és a német hatásokról. Talán az Eiffel tervezte épületek, meg a Bauhaus hatására született alkotások? Helyes megoldás nincs, de akinek van tippje, ne fogja vissza: kommentelje ide vagy a Facebookon!
Aki első kézből szerette volna megvenni a Magyar Államtól, az már sajnos lemaradt róla, mert (ha volt rá egyáltalán jelentkező) javában zajlik a licitálás a bajánsenyei határátkelőhelyre. Lassan 11 éve, hogy ellenőrzés nélkül mehetünk át Szlovéniába, szóval a létesítménynek már jó régóta nincs funkciója, de csak most jutottak el oda, hogy eladják.
Az átkelőhelyet 1975-ben nyitották újra, akkor még Jugoszlávia irányába. Csak a 7,5 tonnánál kisebb járművek jöhettek erre, nem ez volt azért a legfőbb útvonal ebbe az irányba.