Index Vakbarát Hírportál

A huszadik századi magyar építészet és várostervezés egyik legnagyobb ismerője Ferkai András. (A budapesti lakáshelyzetet bemutató minielődása az Urbanistán is szerepelt, az első rész itt, a második itt tekinthető meg.) Munkássága megkerülhetetlen, és bár számos jó könyvet írt és szerkesztett, mindenképpen fontos, sokat forgatott alapműve a Buda építészete a két világháború között. Még 1995-ben jelentette meg az MTA Művészettörténeti Kutató Intézete, és ma már gyakorlatilag beszerezhetetlen. Legalábbis, én egyetlen eladó példányt sem tudtam felhajtani a neten. De most már nem is kell, ugyanis letölthetővé tették a Magyar Tudományos Akadémia honlapján a teljes könyvet. 

Valójában már néhány hete elérhető, de én csak most értesültem róla és óriási felfedezés volt, remélem másnak is újat mondok ezzel. Külön tetszik amúgy, hogy egy "összefirkált" példányt digitalizáltak be, ami személyesebbé teszi, de kereshető módon, szóval nem csak egyszerűen fényképformában (láttunk már ilyenre is példát).

Kecskeméti B. Zoltán ritkán rukkol elő dolgokkal, de akkor hanyatt szoktunk vágódni tőle. Nagy hirtelen nem is tudom, melyik volt legzseniálisabb ötlete. Talán a Dunán bicikliző, vízáramlással mozgatott kinetikus kerékpáros?

Esetleg a rajzfilmfigura-lufik légi parádéja, szintén a Duna felett?

Nos bármelyiket is szerettétek legjobban, most itt az alkotó legújabb húzása.

Egy szebb időket is megért, polgári házat rombolnak le Józsefvárosban, a Vajdahunyad utcában - adta hírül a Civilek Józsefvárosért. Közel másfél évszázada építették, abban az időben, amikor még egyemeletes épületek alkották a környéket. Az ingatlan láthatóan rossz állapotban volt, már a 2009-es Street View-n is kinn az "omlásveszély" tábla, igaz, akkor még nem volt aládúcolva az erkély. 

Érthető, hogy egy műemléki védettséget nem élvező, kis hasznos alapterületű, omladozó épületet az ingatlanfejlesztő lerombol. Ugyanakkor az is teljesen érthető, hogy egy várost szerető embernek ez nagyon rosszul esik. Főleg, hogy a háznak igen érdekes története van. Vagyis sajnos egyre inkább már csak volt.

Ajánlom magam keziccsókolom, meg persze egy csomó mindenki mást is. Holnap ugyanis egy Urbanista-közeli beszélgetést tartunk a PIM-ben, de lesz kiállítás, fényfestés, konferencia, könvybemutató és annyi más érdekes. Ne maradjatok otthon!

A fél város elszontyolodott, amikor Ránki Juli kiposztolta tavaly, hogy leszedik a Budapest Bábszínház neonját. És nem csak azért mert a fél város megfordult már ott gyerekként (a szerencsésebbje pedig felnőttként is, mert nagyon klassz előadások vannak ám ott felnőtteknek is). Hanem azért is, mert a fogyatkozó neonreklámok korában, amikor tényleg sorra hunynak ki azok a fények, amelyek egykor meghatározták a főváros arculatát, igazi felüdülés volt ez az Andrássy úti neoncégér.

Azt rebesgették, hogy javíthatatlan volt az egész, de aztán gyorsan eloszlatták a pletykákat. Nincs kutya baja se, egyszerűen elavult. Mármint a színház vezetése szerint, mely arculatot váltott. Hát jó.

Elég szép helyreállításról kaptam egy képpárt: Tiszabökény görögkatolikus templomát rekonstruálták az elmúlt években, és szentelik fel most december 1-én. A falu a határ közelében, az ukrán oldalon, Beregszásztól 25 kilométerre fekszik. Már az 1700-as évek közepén is volt itt egy nádfedeles temploma az egyháznak, de a jelenlegi épület is vagy 250 éve áll. Persze ez azért nem olyan tekintélyes kor egy műemléknél, vannak ennél öregebb templomaink is. Csakhogy ez fából van.

Igaz, ebből túl sok nem látszott a közelmúltig.

Kivételesen szerdán jelentkezik a heti programajánló, mert bepottyant egy remek könyvbemutató, ami ma van a Fugában. Ezen kívül lesz még egy gigakonferencia holnap, meg egy izgalmas kiállításmegnyitó a jövő héten. Nem túl sok, de ennyi jött szembe. Ha te is szervezel valamit, ami témájában az Urbanistára passzol, küldd el nekem az urbanistablog@gmail.com és berakom a következő merítésbe.

Tegnap adták át a Fugában a Budapesti Építészeti Nívódíjat, ami jó kis keresztmetszete annak, hogy mi szép épült a fővárosban az elmúlt pár évben. Egész pontosan 2015 és 2017 között átadott házakkal lehetett jelentkezni a fővárosi önkormányzat és a Budapesti Építész Kamara közös díjára.

A zsüri elég rangos volt, a kötelező politikusszereplőn kívül csupa elismert építész alkotta (Szalay-Bobrovniczky Alexandra, főpolgármester-helyettes; Mártonffy Miklós, főépítész; Csapó Balázs, építész, a BÉK elnöke; Aczél Gábor, építész; Csomay Zsófia, belsőépítész; Kovács Csaba, építész MOME Építészeti Intézet igazgatója, Z. Halmágyi Judit, építész).

Na és akkor lássuk, miket is ítéltek a legjobbaknak!

Meglehetősen szerény programfelhozatallal jelentkezem a következő hét (valójában két!) napra, de hát ennyibe botlottam bele. Mint írtam már korábban, csak azt rakom ki, amit küldtök, vagy máshol szembejön, vadászgatni nincs időm. Szóval ha szervezel valamit, ami a blog témájába vág, dobj egy linket az urbanistablog@gmail.com címre, és kiteszem előtte szerda/csütörtök magasságába. Az első rendezvény amúgy pár óra múlva kezdődik, ha addig végzek minden munkával, én is elnézek a Fugába! 

Nagyon szeretem a Kiskörút és a Rákóczi út sarkán álló irodaházat, az East-West Business Centert (ahogy arra nem olyan rég utaltam is a fejlesztő Skanska kapcsán). Nem a legkiemelkedőbb épület az elmúlt évtizedekből, még csak a tervezőnek sem a legfontosabb alkotása. Viszont személyesen kötődöm hozzá, és nem csak azért, mert apám is részt vett az építésében villanyszerelőként, vagy mert később két hétig itt takarítottam hajnalonként az egyetemi szünetben. Sokkal inkább azért, mert ez volt az első kortárs épület, amelyiknél ráeszméltem, hogy jól néz ki, és azt is meg tudtam fogalmazni, hogy miért.

Egészen odáig az „üveg+acél+beton=ronda, bezzeg régen” elvet vallottam. Itt viszont nagyon tetszett, hogy a ház rímel a szembe szomszédjára. És ehhez nem kellett építészeti cikkeket elolvasni csak ránézni. Meg legalább ennyire klassznak találtam az üveg panorámalifteket. Ez utóbbiak mára eltűntek: szóval azt is megtapasztalhattam, hogyan szorítja háttérbe az épített környezet értékeit a gazdasági érdek.

Csak jóval később tudtam meg, hogy a tervezőjét Zalaváry Lajosnak hívták (azt meg még később, hogy a támogatásával itt bontogatta szárnyait az ifjú Zoboki Gábor, Turi Zoltán és Györgyi Zoltán). Hogy mennyi klassz más alkotása volt még, s hogy tulajdonképpen ki is volt ő, hogyan látta a világot és saját házait, azt pedig Götz Eszter most megjelent könyvében olvashatjuk el.

Mostanában ez a fenti a kedvenc képem. Egy nő ül Breuer Marcell csővázas székén, a fején Oskar Schlemmer maszkjával. Elképesztően friss az egész, még a Lis Beyer tervezte ruhájával sem keltene feltűnést, ha kisétálna vele az utcára 2018-ban. (Feltéve persze, hogy a maszkot előbb leveszi.) Ha nem tudnánk, hogy a képet Erich Consemüller készítette, valamikor 1926 körül, simán gondolhatnánk, hogy egy mai reklámfotó ez a Bauhaus-centenáriumra. Merthogy az lesz jövőre (igaz, magyar tervezők, már egy évvel beelőztek mindenkit megemlékezésben). Na de minek is kezdődik hamarosan a 100. évfordulója?

A Bauhaus a mai ingatlanos nyelvben nagyjából egyet jelent azzal, hogy régi, szögletes, fehér, modern ház. Sőt nem is csak az ingatlanosban. Aki használja a szót, az leggyakrabban építészeti stílusként utal rá, és közben valami ilyesmire gondol:

Pedig a Bauhaus eredetileg egyáltalán nem stílus volt, ráadásul nem csak a szögletességről, a fehérről, a modernről, pláne nem csak a házakról szólt. (Igaz, már 1930-ban nagyjából így utalt rá Kállai Ernő.)

Bár a legendás iskola másfél évtizedet sem ért meg – a nácik 1933-ra kiutálták az országból –, mégis elképesztő hatása volt az építészetére, a dizájnra és a művészetre, szerte a világon. Jövőre hatalmas csinnadrattával, új múzeumokkal, rengeteg épületfelújítással, és egy rakás fesztivállal készül Németország a centenáriumra.

Ebből az alkalomból hívtak meg engem is, hogy bejárjak egy csomó izgalmas helyszínt. Bár a híres épületek, a világhírű csővázas székek, és mindaz, ami az eszünkbe jut a Bauhausról, leginkább Dessauban született, mi kezdjük az utazást Weimarban, ahol megalakult az intézmény. Azért is izgalmas a helyszín, mert ezekben a kezdeti években egészen más dolgok is történtek az iskolában, mint amit később a világ Bauhaus néven ismert meg.

Szívből örülök, hogy megújul a Rákóczi-kastély Borsiban, ezért sem akartam az erről szól cikket elvinni a dohogás irányába. Meg azért sem, mert a szóban forgó téma nem is a rekonstrukció tervezőin és végrehajtóin múlik, ráadásul tervbe van véve a kastély után a kert megújítása is. Úgyhogy az erre vonatkozó részt végül kivágtam a hosszúra nyúlt anyagból, meg hozzácsaptam néhány általános gondolatot, és most elétek tárom - hátha lesz, akit érdekel, egyetért, vagy vitába szállna velem.

Hogy pontosan miről is?

Nem nagyon van rá rendes kifejezés. Nevezhetjük mondjuk gerillaemlékművezésnek, vagy elcorvinközösödésnek, vagy elszabadságteresedésnek is. És nem csak emléktáblák vagy köztéri szobrok burjánzanak képletesen, de az emlékfák is. Azok ráadásul szó szerint: nem maradnak akkorák, ahogy azt a kedves megemlékező gondolta ültetéskor.

Hopp, mindjárt itt a hétvége. Most tényleg sokszínű a felhozatal a következő hét napra. Lesz benne könyvbemutató, kerekasztal-beszélgetés, ahol több menő építész lesz, mint asztalláb, aztán díjátadók, budai Bauhaus és erdélyi népi építészet. Sőt egy furcsa installációban zenekart is vezényelhetünk. Jó szórakozást.

Figyelem! Lusta disznó vagyok, nem vadászok külön programok után, csak azt rakom ki, ami szembe jön, vagy amit elküldtök nekem. Szóval ha szerveztek valamit, dobjátok át a linkjét az urbanistablog kukac gmail.com címre. Kösz!

Épp ma van 150 éve, hogy egy pesti rabbi fiaként megszületett a századforduló egyik legjelentősebb magyar építésze: Komor Marcell. Életpályája az építészettörténet egész hosszú szakaszát öleli fel. Még Czigler Győző, majd a budavári Palotát és a Kúria épületét tervező Hauszmann Alajostól tanulta a mesterséget, de hamar Lechner Ödön keze alá került, így már ő is részt vehetett az Iparművészeti Múzeum tervezésében. Lechnert követve nem sokára a magyaros szecesszió egyik legnagyobb mesterévé nőtte ki magát. Később az amerikai art decó, sőt az egészen puritán modern is megjelent építészetében. Szamos magyar nagyváros (Marosvásárhely vagy épp Nagyvárad) köszönheti neki ikonikus épületét, de Szabadkának szinte az egész arculatát meghatározta.

Vagyis meghatározták, hiszen ahogy az akkoriban szokás volt, ő is állandó társsal dolgozott. A Komor Marcell - Jakab Dezső páros neve alighanem minden szecessziót kedvelő ember fülének ismerősen cseng. Szabadkán ma is úgy hívják a teret, ahol fő művük áll, hogy Jakab-Komor tér (Trg Jakaba i Komora).

Később saját fia, János lett a társa (ennek az apáról fiúra szálló építészmesterségnek is szép hagyománya van nálunk), és vele dolgozott egészen élete végéig. 1944. november 12-én épp a saját maga tervezte budai házába igyekezett haza, mikor a nyílt utcán elfogták a nyilasok, majd a 76 éves építészt gyalog hajtották egészen Sopronkereszttúrig, ahol végeztek vele.

A különös ikervillájánál (melyet természetesen a másik felében lakó Jakab Dezsővel közösen tervezett) tartott tegnap megemlékezést a Magyar Művészeti Akadémia és a Magyar Építészeti Múzeum, itt pedig néhány általa tervezett épülettel szeretnék rá emlékezni. A listában szereplő valamennyi épületet Jakab Dezsővel közösen tervezték.

Jó napot kívánok, pár napig szendergett az Urbanista - legalábbis ezen a platformon. Ott volt ugye egyszer az őszi szünet, meg egy elég izgalmas Bauhaus-túra is Weimartól Erfurton át Dessauig, amiről egyelőre csak egy kusza sztorit, meg pár képet posztoltam Instán, de hamarosan lesz róla szó természetesen itt a blogon is. Most értem oda, hogy átnézzem a leveleimet, miről is maradtam le azóta. Mindent nem fogok pótolni (például a momésok óriásszékes kiállítása sajnos már be is zárt a Nemzetiben), de azt a pár képet, amit Szabó Ottó/Robotto Eltévedt űrhajós című szobráról kaptam, azért kiposztolom.

Szabik és utazások miatt volt egy kis szünet a programajánlóban (ezért is volt ugye a múltkori összevont), na de most itt a folytatás a következő napokra. Van egy csomó speciális esemény, meg évforduló, meg nem is tudom micsoda, amik az Urbanista témájába vágnak. Kellemes böngészgetést.

1926-os megnyitásakor nem jósoltak nagy jövőt a párizsi és londoni mintájú nagyáruháznak, amely végül pár évtizedre mégis világvárosi lendületet vitt a Blaha Lujza térre. „Ahol ilyen szép lábuk van a nőknek, mint Budapesten, ott feltétlenül szükség van egy nagy, nyugat-európai áruházra”– győzködte a későbbi vezérigazgató a befektetőket.

A húszas években több nagyszabású, a magyar iparosok egész seregét foglalkoztató projekt futott a fővárosban. A „nagy metropolisok felhőkarcolóit megközelítő” újlipótvárosi Turul-házat és a józsefvárosi art deco Vasas Székházat is megelőzte a Corvin Áruház, amely neonfelirataival, kápráztató kirakataival és az ország első mozgólépcsőjével Budapest látványossága volt. 

A veszprémi Petőfi Színház épülete Medgyaszay István fő alkotása, mely a tervek szerint 2020-ra teljesen megújul. Ennek egyik fontos lépése, hogy megszabadítják a toldásoktól-foldásoktól, és egy csomó funkcióját pedig (raktár, irodák stb.) az utca túloldalán álló házba költöztetik. Ez utóbbi a századfordulón épült, harminc éve teljesen üresen álló egykori Iparostanoda.

Úgy döntöttek a város vezetői, hogy ha már az átalakítás miatt úgyis hozzá kell nyúlni az épülethez, előtte egy alkalomra megnyitják egy kiállásra a nagyközönség előtt. Eredetileg az iskola történetét szerették volna bemutatni a termekben, de azt végül elvetették. Ebben a témában nem volt annyi, hogy megtöltsék vele az épületet, helyette kitaláltak valami sokkal jobbat.

Jó napot kívánok, folytatódik a lusta blogger programajánlója az Urbanistán. Bár magamhoz képest elég szorgalmas vagyok, továbbra sem bogarászok események után, de amit küldtök és témába vág, azt kiteszem. A jövő héten nem tudom, hogy leszek gép előtt és mennyi időm lesz ezzel foglalkozni, ezért most egy kis előzetest idepakoltam a következő etapból is. Na gyorsan kilövöm a posztot, aztán indulok is az elsőre, ami mindjárt kezdődik - találkozunk a Hello Woodban!

Borsiban – egy ugrásra Sátoraljaújhelytől, a szlovák oldalon – van egy régi épület. Nem túl látványos: kastélynak nem elég cifra, várnak nem elég monumentális. Egy kis mellékutcában van, egyik felén családi házak kertjei a szomszédai, a másikon már a faluvégi focipálya. Mégis, évente sok ezer ember kíváncsi rá és látogatja meg télen-nyáron.

Itt született ugyanis II. Rákóczi Ferenc.

Bár jelenlegi állapotában talán nem annyira hívogató, mint sok más társa szerte a Kárpát-medencében, a borsi kastély saját jogán is igen izgalmas épület. Ráadásul remekül lehet rajta tanulmányozni, mit tud tenni egy emlékhellyel a jó szándékú, ám dilettáns hagyományápolás (amire majd egy külön cikkben térek vissza). Most azonban jelentős változások kezdődtek a házon. Megindult az a helyreállítási munka, amit a tervek szerint 2020-ra fejeznek be. Ha elkészül, biztos egész más szemmel néznek rá azok is, akik nem tudják, mitől is olyan fontos ez a műemlék.

Tulajdonképpen egészen különös, hogy az embereket érdekli, hogy hol lakott ez vagy az a híres ember. Nem akarom magam sem kivonni a "pácból" persze: engem is érdekel. Pedig az esetek nagy többségében olyan házakban éltek mint bármelyikünk, és a legtöbb ilyen épületnek nincs is más nevezetessége, mint az, hogy az egyik lakásában egy filmszínész vagy egy fotós élt. (A nagy kivétel számomra persze az építészek otthona:  az mindig izgalmas, hogy ők milyen házat terveztek saját maguknak.)

Az Urbanistán is foglalkoztunk ilyesmivel: Kiss Eszter írt pár remek vendégposztot a témában. Mondjuk, hogy hol élt Füst Milán, vagy hogy melyik belvárosi házban tartotta a gazdája Kincsemet (plusz a gyönyörű titkos szeretőjét is).

Nos a téma nem csak őt izgatta, hanem a Lechner Tudásközpont munkatársait is, akik saját gyönyörűségükre, amolyan "love projektként" minden héten kiposztoltak a Facebookon egy-egy olyan házat, ahol valami híresség lakott egykor. Megemlékezve a személyről, meg persze az épületről is, ha már egyszer ez az alapvető profilja a szervezetnek. 

Ferenc József egy feltétellel hagyta jóvá a budapesti Operaház megépítését: az nem lehet nagyobb a bécsinél. A legenda szerint, mikor a megnyitón meglátta a házat, így szólt:

Tényleg nem lett nagyobb. Csak azt felejtettem el mondani, hogy szebb sem lehet.

Európa egyik leggyönyörűbb és korának egyik legépebben megmaradt operaházáról Zoboki Gábor – a ház rekonstrukciójának vezető építésze – mesélt nem is olyan rég, itt az Urbanistán. Bár az interjúba rengeteg minden belefért, nagyon sok titka van még az épületnek. Szóval, ahogy ígértem, néhány posztban még visszatérünk a témára. Lássuk először is, hogy született meg a ház.

Még tart a Design Hét, amelyről már az előző programajánlóban is sok szó esett, de azt hiszem a hét nyertese a Hello Wood, amelyik három különböző eseménnyel is jelentkezik: könyvbemutatóval, eredményhirdetéssel és a műhelybemutatóval. Ja és a bulik! Na igen, valahogy úgy tűnik, hogy a témához képest elég sok esemény alakul át partivá a végén, na de ez legyen a legnagyobb baj. Jó szórakozást!

Azt tudjuk, hogy milyen egy alpesi vagy egy erdélyi faház. De belegondoltatok már abba, hogy vajon milyen faházat építenek a távol-keleti hegyekben? Miben hasonlítanak az európaiakra, miben térnek el azoktól, és legfőképp miért? Többek közt ez is kiderül A mi házunk című filmből, amit holnap, azaz csütörtök este vetítenek ingyen a Pótkulcsban, hogy beharangozzák vele a hamarosan kezdődő Taiwan Dox filmfesztivált. 

Pannonhalmán, és tágabb vonzáskörzetében egészen nagyszerű kortárs építészeti alkotások születtek az elmúlt évtizedekben, amelyek leginkább a bencésekhez köthetők. Az a kápolna, amelyet ma (azaz szerda) délután mutatnak be a MOME-n a Design Hét keretében, azonban nem az ő megrendelésükre készült. Tulajdonképpen nem köthető egyetlen valláshoz sem. Sőt, tulajdonképpen nem is kápolna. Vagy mégis?