Még mindig a befektetők nyomják felfelé az árakat a tágan értelmezett belvárosban (V., VI., VII. kerület), de állítólag most már nem sokáig. A Balla Ingatlanok frissen kidobott helyzetjelentése szerint a háttérben a brókerbotrányok miatt elbizonytalanodó kisbefektetők és a rövid távú lakáskiadás állt, de most már lassulás várható. A helybeli ingatlanosokat kérdezték a helyzet alakulásáról, én meg szokás szerint kimazsoláztam az érdekesebb pontokat:
Folytatódik az Urbanista és az Otthontérkép közös játéka, a Városnegyed-bajnokság (melyről itt olvashattok bővebben)!
A pesti külvárosokban maradunk ebben a fordulóban is, hasonlóan a múltkorihoz.
A XVIII. kerület egyes városrészei küzdenek meg egymással
Egy bizonyos Vigyázó vezetéknevű földbirtokosról nevezték el a városnegyedet. Figyelem, most beugró kérdés következik. Csak az szavazhat, aki helyesen válaszol! Vajon mi lehetett Bélatelep névadójának a keresztneve? Mivel nyilván mindenki tisztességesen játszik, az önellenőrzéshez megadom a javítókulcsot: „Béla”.
Bélatelep az 1920-as években alakult, amikor is Trianont követően
jelentős része Budapestre és vonzáskörzetébe települt.
A terület előbb Rákoskeresztúrhoz tartozott, majd 1950-ben, Nagy-Budapest létrehozásakor csatolták a székesfővároshoz, éspedig a XVIII. kerülethez, míg Rákoskeresztúr a XVII. kerület része lett, ahogyan a múltkori fordulóban már kiveséztük.
Ferihegy közelsége miatt sajnos eléggé zajos a környék. Béláim, ez van.
Idén 150 éves az Akadémia épülete, amelynek megépítését szokás szerint baromi nagy vita előzte meg a közéletben. A legfőbb kérdés az volt, hogy milyen stílusú legyen, vagyis mely felel meg legjobban a nemzeti öntudatnak? Röpködtek az érvek a gótikustól a bizánci stílusig, végül ez nyert. Így született meg Pest első neoreneszánsz középülete.
A tervező Friedrich August Stüler, a porosz király építésze volt, aki ugyan végül semmi magyarosat nem vitt bele a végeredménybe, de egy nagyon klassz házat hozott össze. Ráadásul utólag tényleg magyaros, vagy legalábbis pesties lett: néhány évtizeddel később a város telelett neoreneszánsz palotákkal.
Az évforduló kapcsán izgalmas kiállítás nyílt az Akadémián Stüler munkásságáról, ahol egy csomó nagy fényképen mutatják be a műveit.
Nincs elfuseráltabb egy nyálkás-esős-semmilyen időnél egy ünnepélyes játszótérmegnyitóhoz. Sajnos ma délelőtt ilyen volt Zugló fölött az ég. Merthogy a Nagybecskerek téri játszótéren most adták át a pillangó névre keresztelt, új játékot.
Ez a játszóeszköz pedig semmi mást nem tud, mint közelebb hozni egymáshoz az ép és fogyatékos gyerekeket, hogy együtt játszhassanak. Egymást elfogadva, természetesen viselkedve, megismerve a másikat. Vagyis rengeteget.
Pár hete egy cikkben a pörgő budapesti lakáspiacon elkövetett vevői őrültségekről írtunk. Péter keresztnevű olvasónk szakközgazdászi alapossággal gyűjtötte össze a másik oldalnak, az eladóknak és az őket kiszolgáló ingatlanosoknak a baromságait.
Értekezését egy helyen különvéleményeztem, a kommentelők is bátran tegyék meg.
Pusztán arra kérnék mindenkit, hogy igyekezzünk civilizált hangnemben bírálni, hiszen társadalmi munkában készítette el olvasónk írását, megérdemli a kellő tiszteletet.
Rég nem örültem már ennyire svédasztalnak, mint a Hello Wood tegnapi sajtótájékoztatóján. Olyan voltam, mint egy hiénanéni, aki valami múlt században megszűnt újság nevében kísért minden sajtóeseményen, függetlenül attól, hogy atomfizikáról vagy a demokratikus jogok lábbal tiprásáról van szó: a lényeg, hogy köménnyel megszórt pogácsácskákat, meg apró lekváros linzereket adjanak. Engem azonban nem az ételek villanyoztak fel, hanem amire tették őket. Egy tök jó installációsszerű izé, amely állítólag a városra is emlékeztet. Ilyen volt:
A Mikszáth Kálmán tér és a Krúdy Gyula utcának a Horánszky utca sarkáig tartó része az általánosságban lesajnált VIII. kerület puccos Palotanegyedének az egyik legmenőbb, vendéglátós-sétálóutcai övezetévé vált az elmúlt években. Pontosabban vegyesen lehet gyalog és bringával közlekedni arrafelé.
Egy Mikszáth Kálmán téri lakos ugyanis kezdeményezte, hogy engedéllyel be tudjon hajtani az épületéhez, hiszen például költözéskor, rakodáskor mindez méltányolható.
Manhattanben egyáltalán nem olyan egyszerű lakást venni, nem véletlenül itt a harmadik legmagasabb a négyzetméterár az egész világon (Hongkong és Monaco után). Szóval minden jobb kecóra felkapja az ember a fejét, a sajtó meg egyből lecsap rá. Erre meg aztán pláne.
Igaz, ez nem a legdrágább a piacon (a legdrágább New York-i pecó ugyanis ez), de azért ott van a top 12-ben.
Ez ugyanis a világ második leggazdagabb emberének, vagyis Carlos Slim mexikói milliárdos eladó lakása, mely
A távfűtőművek Kunigunda utcai kéményét GPS nélkül is könnyű megtalálni, hiszen a biztonságos légiközlekedés érdekében felfestett, három pepita gyűrűtől eltekintve csupasz betonoszlop kilométerekről mutatja az utat.
Miután hatalmas sikert aratott az eladó mátyásföldi villákról szóló poszt, gondoltam, érdemes sorozatot csinálni belőle: kicsit körbenézni más háború előtti villanegyedeken, ott miket találni az ingatlanpiacon. A választásom először Leányfalura esett, mely abban az időben még sokban emlékezett Mátyásföldre, hiszen a város határán túl volt, de még megközelíthető távolságban. Igaz ide már a HÉV se jutott ki (állítólag a munkájukat féltő visegrádi fuvarosok lobbizták ki, hogy csak Szentendréig járjon).
A közönség itt is a nagypolgárság volt, de a Dunakanyar szellemisége akkor sem volt más mint ma, úgyhogy rengeteg művész is itt telepedett le. Legismertebb nyaralótulajdonosa Móricz Zsigmond volt.
Ami a villaépületeket illet, igen nagy a szórás. A korai klasszicizáló darabok mellett, az egész Pestet körbevevő svájci vagy alpesi stílusú villák is megjelentek itt, de elvétve szecesszióval is találkozni. Külön érdekesség, hogy itt komoly szőlőművelés folyt korábban, úgyhogy a filoxéravész kitörte után több présházat is nyaralóvá alakítottak. A villanegyed történetéről ebben a cikkben olvashattok bővebben.
A legismertebb amúgy alighanem a Sorg-villa (mely majdnem szerepelt már egyszer az Urbin a Kossuthkifli váci helyszíneként, aztán valahogy kimaradt), de számos más híres-nevezetes épület található itt. Nem egy közülük eladó.
Új is akad szép számmal ugyan (a híres pucér görögökkel teli, 300 milliós villáról már esett szó), de ezekkel most nem foglalkoztam. Pedig érdekes, hogy többen próbálták megidézni közülük a régi korok hangulatát, aztán volt akinek sikerült, volt akinek nem, és volt aki csak a méreteket nézte be kicsit.
Na de lássuk az igazi háború előtti felhozatalt az ingatlanpiacról. (A képek minőségéért a hirdetők nevében is elnézést kérek, elképesztően gyenge a felhozatal.)
Lehet, hogy túlzás volt Krakkóban elkötelezett árérzékeny albizőként egy két és fél méterszer másfél méteres szobát bérelnem télen fűtés nélkül (miután kistoppoltam a hónom alatt egy harminc kilós villanyradiátorral, már választhattam, hogy reggelre nyolc fok legyen, vagy negyven), de ez meg a másik véglet: a legdrágább londoni albérlet egy hónapra egész pontosan 21 ezer font.
Ez egymás között 8 millió 886 ezer forint, diákpecónak lehet, hogy egy kicsit nagyvonalú megoldás.
Nem is olyan rég szedtünk össze egy kisebb válogatást azokból a régi ipari épületekből, amelyekben ma irodát lehet bérelni. A borjúvásárcsarnoktól a trafóházon át a katonai ruhagyárig elég széles volt a paletta, de igazából csak izelítőnek volt jó: annyi más tippet küldtetek levélben/kommentben, hogy gondoltam még egy válogatást megér a téma.
Most egy kicsit tágabban értelmeztük a funkcióváltó régi épületeket, így belefért egy laktanya, egy iskola és egy "laktanyaiskola" is. Remélem nem bánjátok.
Folytatódik az Urbanista és az Otthontérkép közös játéka, a Városnegyed-bajnokság (melyről itt olvashattok bővebben)!
Kelet-Pestnek, a XVI. és a XVII. kerületnek a többnyire kellemes, kertvárosias városnegyedeire szavazhattok. Klassz elővárosok, amelyeket azok is kipipálhatják, akiknek fontos, hogy egyessel kezdődjön az irányítószámuk. Mindez azonban többnyire az ingatlanárakban is tükröződik.
Elképesztő hirdetést küldött nekünk Gergő. Elsőre azt hittem, egy eladó trafóház, amit ha az ember lebont, építhet a helyére ezt-azt. De nem, mikor belekattintottam, kiderült, ez már a látványterv. Én nem vagyok ellensége a "modern dolgoknak", látszóbetonnak, kockaizének és az ehhez hasonló szörnyűségeknek, de azért ezt a tervet kicsit továbbgondolhatták volna.
Na jó, azért persze a kép sem a legpengébb, szóval akár még jól is kinézhet, ami ideépül. Na de mi lesz az?
Ugye ha veszünk egy lakást, akkor egy friss tulajdoni lap másolat alapján meggyőződünk arról, hogy az ingatlan valóban per-, teher- és igénymentes-e. Mindezt külön kikötjük az adásvételi szerződésben is, mert mi van ha mégis van rajta olyan tartozás, ami a földhivatali nyilvántartásból nem derül ki.
A közművektől kérünk igazolást arról, hogy nincs díjhátralék, és a közös képviselőtől is beszerzünk egy nullás igazolást.
Ez lenne az alap egy gondosan eljáró lakásvásárló esetén. Természetesen beleértve azt is, hogy a közművek átírásakor lehetőleg az eladóval együtt megyünk el a vízművekhez, a csatornázásihoz, a gázművekhez és az áramszolgáltatóhoz, hogy azonnal kiderüljön, ha valami nem kóser.
A 10 gyönyörű tanyának, na meg a családi háznak árult, szépen helyre pofozott, elárvult vasútállomásnak hatalmas sikere volt az Urbanistán, rengeteg írtatok, mi mindenről lehetne még posztolni a témában. A legizgalmasabb levelet Komár Páltól kaptam, aki a saját ingatlanának hirdetésére hívta fel a figyelmet.
Merthogy az a ház a szécsiszigeti, uradalmi vízi malom!
A fővároson belül hol lehet olyan embereknek házhoz jutni, akiknek nem Dagobert bácsi a nagybátyjuk? – tette fel a kérdést Balázs keresztnevű olvasónk. Persze a ti válaszaitokra is kiváncsiak vagyunk, de ismerkedjünk meg előbb az övével.
Mindig szeretem megnézni, milyen házat tervez magának egy építész. Amikor nem kotyog bele a megrendelő, nem kötik a kezét hülye igények és amikor nem kell megfelelnie semmilyen képnek.
Kós Károlyt, a XX. század egyik legmeghatározóbb magyar építészét leginkább budapesti alkotásairól, az Állatkert épületeiről, vagy a róla elnevezett tér kialakításáról ismerjük, de a legfontosabb házai Erdélyben vannak.
A legendás Varjúvárat magának tervezte Sztánán.
A gyönyörű népies-szecessziós, középkori-romantikus villát ma is lakják, de érdemes elkirándulni oda minden Kós-rajongónak, hiszen a szomszédjában is van egy épülete, sőt a falu templomát is ő tervezte. (Na meg amúgy is gyönyörű hely Kalotaszeg.)
Azonban most nem erről az épületről, hanem egy másolatáról lesz szó, melynek létezéséről, csak egy ingatlanhirdetésből szereztem tudomást.
Folytatódik az Urbanista és az Otthontérkép közös játéka, a Városnegyed-bajnokság (melyről itt olvashattok bővebben)!
Most értünk azokhoz a puccos, zöldövezeti városrészekhez, amelyekről mindannyian álmodozunk: a XII. kerülethez (egy csöppnyi másodikkal megfűszerezve a Budakeszierdő átlógó részénél).
Budapest úgy szerezte meg ezt a területet Budakeszitől, mint Alaszkát az USA az oroszoktól: megvette. 600 ezer koronát fizettek a 950 katasztrális holdon (több, mint ötszáz hektár) fekvő erdőért. Még a XIX. század végén kötötték meg az üzletet, ám az új szerzeményt csak 1930-ban csatolták a fővároshoz.
Budapest nem csupán azzal igazolta jófejségét, hogy nem izomból csatoltatta magához a területet, hanem azt tisztességesen megvette, hiszen ezen felül a korabeli városatyák szándéka is nemes volt: így menekült meg az erdő a kivágástól.
Sétaösvényeket nyestek a vadonba és a Budakeszierdő már a századfordulóra közkedvelt kirándulóhellyé vált. A tiszta levegőjű parkerdőben 1901-ben megépítették az Erzsébet királyné Szanatóriumot. A tüdőgondozó ma is üzemel, igaz kevésbé szexi néven, mert most úgy hívják, hogy Országos Korányi TBC és Pulmonológiai Intézet.
Az ősnövényzet tölgy és bükk, amelyek mellé főképp fenyőfákat telepítettek. Amúgy szinte mindenki járt már errefelé, hiszen érinti a Gyermekvasút (kommunista lánykori nevén: Úttörővasút) nyomvonala.
110 négyzetméteres, kétszintes családi ház a csillebérci madárcsicsergés kellős közepén.
No, itt aztán végképp mindenki járt már. Ha fiatal, akkor paintballozni vagy kalandparkozni, a többiek pedig úttörősködni. A nagyinak vagy a dédinek akár Rákosi pajtás is megpaskolhatta a pofiját.
A csillebérci dűlőt az akadémista nyelvújító, Döbrentei Gábor keresztelte át 1847-ben a német Dreihotter-ről. És most jön a műveltségi vetélkedőkben akár egymillió forintot is érő kérdés:
Miért éppen Csillebérc? Vajon mit bányásztak erre?
Hisz a „csille” mint a kibányászott anyagok szállítóeszköze nyilván erre utal. A válasz háttérinformáció nélkül megtippelhetetlen, mivel
Egész egyszerűen valaki az (addig) helyesen egy „l”-el írt Csilebércet a jó szándéktól vezérelve javította ki, értelmet keresve a földrajzi névhez. Igen ám, azonban Döbrentei eredetileg a területet a „Csile”-ről, vagyis a a budai hegyek mondabeli tündéréről nevezte el, de végül a hibás változat vált a helyessé.
Van egy különös épület a Kossuth téren, mely első ránézésre olyan, mintha csak félig épült volna meg, valójában azonban ez "fél" két házat foglal magába. (Nyugi, semmi baj, ha nem érthető, tényleg zűrös, de mindjárt világossá válik minden.) A lényeg, hogy ennek a különös épületnek a folytatása az, amit MTESZ-székház néven ismerünk a tér sarkán, Dunára és Andrássy-szoborra néző homlokzattal. Sokak szerint a tér legrondább eleme, mások szerint meg egy modern remekmű. Ezt a furcsa sarokházat fogják most átépíteni. Hogy milyen lesz, azt nem tudni, de a pályázat elég egyedülálló lesz a magyar viszonyok között.
Miközben a főváros azzal dicsekszik (amúgy teljesen joggal), hogy 43 helyen ihatunk a belvárosi tűzcsapokból, nem kellene elfeledkeznünk a már meglevő ivókutak állapotáról sem. Egy olvasónk hívta fel a figyelmünket arra, hogy mi a helyzet a Vörösmarty tér jól ismert oroszlános kútjával. Hosszas hezitálás után, kissé félve posztolom levelét, mert én is attól tartok amitől ő, hogy az illetékesek reakciója az lesz, hogy elzárják. Pedig nem ez a megoldás.
Tudjátok, hol van ez a szobor? Hát az Öt korty beton című könyvben, amit épp hétfőn mutatnak be a nagyközönségnek az Újlipótvárosi Klub-Galériában. Na jó, persze valójában Budapesten van valahol, de nem árulom el merre – jöhetnek a tippek kommentben. (Bevallom én is percekig járattam az agyam, amíg megfejtettem.)
Na de most nem csak erről az egyetlen fényképről szeretnék beszélni, hanem az egész könyvről, mert nagyon érdekes elejétől a végéig.
Folytatódik az Urbanista és az Otthontérkép közös játéka, a Városnegyed-bajnokság (melyről itt olvashattok bővebben)! Most a XXII. és a XI. kerület egy részének olyan városnegyedei mérkőznek meg egymással, amelyek zömében az 1950-es „Anschluss″ során kerültek a székesfőváros közigazgatási körzethatárán belülre.
Nem a gyönyörűen felújított, családi háznak árult hantházi vasútállomás, és nem is a borzalmasan lepusztult balatonfőkajári megálló kapcsán került szóba a Papírbakter, hanem a Duna-parti házak apropóján. Azokról csinált ugyanis egy csomó izgalmas fotót Laki Nóra, aki a képeiről letisztította a felesleges elemeket, így csak a magukban álló épületek maradtak, amitől azok még izgalmasabbakká váltak.
Tulajdonképpen ugyanezt csinálja Hajdu Csaba is Pécsett, csak icipicit máshogy, na meg egy csavarral megbolondítva az egészet.
Ugye, hogy milyen jó lenne, ha a városban megszomjazik az ember, akkor ne kelljen már valamelyik kisboltban aranyáron ásványvizet venni? Régen minden jobb volt, persze, hogy minden sarkon állt egy kút ˗ vagy legalábbis úgy emlékszünk, netán a nagyfater úgy meséli.
No de mától vége a köztéri szomjazásnak, mert, hogy egy egyszerű és nagyszerű projektet valósított meg a fővárosi önkori – pontosabban azon belül is a Budapesti Városarculati Nonprofit Kft. –, és a (szintén fővárosi) vízművek.