A séta maga a nemrég bezárt Négy Tigris piactól nem messze, a Golgota-lakótelepen indult, annál a Petőfi-szobornál, amit a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak munkástelepének műkedvelő dalköre 1923-ban emelt. (A máig kolóniaként ismert telep közösségi terei Fekete Lyuk és Vörösmarty Művelődési Ház néven, vagy a Csinibaba Ki mit tud-jeleneteiből lehetnek ismerősek.) Korábban azt hittem, hogy csak városi legenda, hogy Petőfit tanítják a kínai iskolákban, de mint kiderült, nemhogy tanulnak róla, de sokan el is tudják szavalni a Szabadság, szerelmet vagy a Szeptember végént kínaiul.
A sétán elhangzott példák mellett az sem akármi, hogy Lu Szün Szabadság, szerelem-fordítását a Tienanmen tér közepén is szavalták éppen az 1989-es diáktüntetések alatt az MTV tudósítójának. "Egészen szürreális élmény volt, a hideg futkosott a hátamon, amikor a Tienanmen tér közepén egy mentőben egy félig eszméletlen kínai egyetemista lány Petőfi-verset szaval" – emlékezett vissza a 25 éves évfordulón Hardy Mihály.
Úgyhogy ha nem temetnék szerencsétlent pár évente újra, a költő boldogan nyugodhatna abban a tudatban, hogy forradalmi hangja messze túlharsogta a Múzeumkertet: Sanghajban és Pekingben is áll szobra, és a kínai az egyetlen nyelv, melyre az összes létező versét lefordították, kivéve talán a halála után írtakat.
1989 nemcsak a Tienanmen tér miatt fontos történetünkben: ekkortól négy évig utazhattak vízummentesen a kínaiak Magyarországra. Sokan a vérengzés miatt keltek útra, attól tartottak, Kínában bekeményít a diktatúra, és szabadabb világba vágytak, mások a vagyonukat akarták kimenekíteni az országból. Ugyan kevesek fejében merült fel Magyarország, mint végcél (a nagy álom az átlagos kínai emigránsnak továbbra is Amerika és Ausztrália), Európába jutni jó ugródeszkának tűnt azoknak, akik Mao halála és a nyitás politikájának kezdete óta már felhalmoztak annyi megtakarítást, hogy útra kelhettek. Tízegynéhány évig Magyarországon élt az a tévébemondó is, aki azután kényszerült elhagyni az országot, hogy élő adásban a kezébe temette a fejét a Tienanmen-téri mészárlás alatt.
Már csak 338 projekt maradt versenyben az Építészeti Világfesztivál (World Architecture Festival) idei pályázatán. Az esélyesek névsorát végigböngészve szemet szúr, hogy minden kategóriában díjazzák a jövő épületeit, nemcsak a már elkészülteket.
1962-ben még így nézett ki a jövő:
A „Legjobb jövőbeli épületek” kategóriából szemezgető galériánkból (a képre kattintva nyílik) így azt tudhatjuk meg, hogy fognak kinézni a legmenőbb épületek Szingapúrtól a romániai Skyline-on át (Hajrá, Constanța!) Stockholmig. Majd valamikor.
A palota tulajdonosa a gävlei kikötő, akik lerombolják, ha nem veszi meg senki. A villát megmenteni próbáló helyiek két feltételt szabnak a verhetetlen árért cserébe: a vevőnek fel kell újítania és be kell költöznie, írja a Local.
„Borzalmas lenne az örökségünknek ezt a részét örökre elveszíteni” – nyilatkozta Svante Helmbaek Tirén, a Rädda Villa Sjötorp (Mentsük meg a Sjötorp-villát) Facebook-csoport létrehozója. A férfi szerint felháborító, hogy az önkormányzati tulajdonú kikötő nem fogadta el a felkínált önkéntes segítséget a villa fenntartására, kerek perec kijelentették, hogy nekik semmilyen formában nem kell.
„Mindig is le akartuk rombolni, semmi szükségünk a házra” – nyilatkozta a Gefle Dagbladnak a kikötő igazgatója.
A Facebook-kampányt rengetegen támogatják, nemcsak a környéken lakók. A csoportnak már majdnem 4000 tagja van, az egykoronás hirdetést több mint egymillió felhasználó látta.
Hogy a mátyásföldi-e a legszebb villanegyed Budapesten, arról lehet vitatkozni. Csak nem velem. Én a születésem óta itt élek – igaz sajnos soha nem villában – imádom a történetét, azt a furcsa ma már eltűnt életmódot, amelynek a kialakulását köszönhette. Száz évvel ezelőtt szinte csak nyáron volt erre élet: a nagypolgárság akkor odahagyta belvárosi lakásait, és a szép időben kiköltöztek a Pest-környéki villáikba családostul, cselédestül. Itt báloztak, meg egyleteskedtek, jótékony célú ezt, meg azt szerveztek, egyszóval éltek.
A városrész töténetéről, rengeteg képpel illusztrálva, itt találtok bővebb infót.
Sajnos kevés villa érte meg a jelenkort, még kevesebb köztük a szépen helyreállított, és egészen kevés, amelyik ezek közül a piacon van. De azért akad, nem is egy. Összeszedtem most tízet, amelyiket ha akarsz, te is megvehetsz. Feltéve, hogy van rá pár száz millió forintod (meg aztán némelyiknél még pár száz helyrepofozni).
„Az ötödik sugárúttól és a Central parktól pár lépésre, az Upper East Side legelitebb részén a Keleti 62. utca 12-16. (hú, de furán hangzik, az egyszerűeség kedvéért: 12-16 East 62nd Street) családi palotának, klubnak, követségnek vagy üzletháznak is ideális” – kezdődik a hirdetés. Az érdeklődőknek már megnézni sem tíz perc a pecót, három egymás melletti sokemeletes sorház eladó együtt.
A New York Post szerint a szír-libanoni-brazil Safra bankárcsalád árulja a házakat. A titkolózva élő család története híres-hírhedt: Edmond Safra 1999-ben titokzatos körülmények között halt meg, amikor monacói házát felgyújtották. A bankár özvegye már 2008-ban ingatlanárrekordot állított fel, amikor félmilliárd euróért adta el a francia Riviérán La Leopolda nevű, szecessziós stílusban épült luxusvilláját Villefranche-sur-Merben, Nizza és Monaco között egy dombon.
Összesen 11 terasz néz a legkülönbözőbb irányokba, 23 kandalló mellett olvasgathatunk este egy pohár bor mellett, többnél megtartották az eredeti kandallópárkányt (a házakat 1879-ben tervezték, majd 1916-ban és 2011-ben fazonigazították). A házak jelenleg 13 különálló albérletként fialnak rengeteg pénzt, igény esetén bérlővel együtt átvehetők, úgyhogy a hülyének is megéri, már ha van 120 millió dollárja (33 milliárd forintja). Aki inkább nem nyűglődne a bérlőkkel, egybe is nyithatja az egészet saját használatra, de előre szólunk, hogy végigporszívózni nem lesz egyszerű, ez csak a 12-es szám alaprajza:
Persze ha valakinek még ez sem elég, a szomszédos 18-as számú ház is hozzácsapható a 12-16-hoz potom 35 millió dollárért.
Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a séta mondandóját, annyit írnék, hogy a szexuális kisebbségek a máig nyilvánvalóan jelenlevő intolerancia ellenére előjöttek a sötét alagsorokból, nyilvános vécékből és félhomályos parkokból a fényre. Bokor János, a séta vezetője is azt hangsúlyozta, hogy egész máshogy él a meleg közösség ma Budapesten, mint akár tíz éve. Ez pedig nemcsak a kisebbségről, hanem az egész társadalomról sokat elárul, még akkor is, ha épp múlt héten akasztott fel valaki egy szivárványos, rózsaszín háromszöges bábut a Városligetben egy villanyoszlopra.
Jól példázza ezt az az idézet, amit az első, először szamizdatként megjelent magyar homoszexuálisoknak szánt lap, a Mások főszerkesztője 2000-ben mondott: "A Mások nem a heteroszexuális többségnek akar egy elfogadható képet felmutatni a melegekrôl, inkább a melegekkel akarja elfogadtatni saját magukat. Be akarjuk bizonyítani, hogy a homoszexuálisok semmivel sem érnek kevesebbet másoknál, szexuális vonzalmuk a saját nemük iránt semmiképpen nem beteges." Vagyis még 15 évvel ezelőtt is az önelfogadásért kellett kampányolni Láner László főszerkesztő szerint. Persze fontos tudni, hogy ekkor még csak három évvel jártunk az első magyar Pride, a Capellából induló 150 fős meleg büszkeség-felvonulás után.
Egy kicsit késve kaptam meg a Hello Wood Csopakon készült képeit, úgyhogy gondoltam kár is velük foglalkozni, biztos tele van már a fotókkal a net. Hát nem annyira, leginkább csak a helyi lapok foglalkoztak vele, pedig nagyon penge dolgok készültek a Balatoni Hekk nevű nyári alkotótáborban.
Én ugyan nagyon ritkán járok erre, de van ismerősöm, aki meg gyakran. Ő küldte a fenti fotót, amin láthatóan semmi különös nincs: egy kereszteződés egy üres, meg egy teli sávval. A baj csak annyi, hogy a jobboldali sáv (melyből csak jobbra lehet kanyarodni), szinte mindig üres, az egyenesen-balra haladó meg szinte soha. (Az előbbit annyira nem használják, hogy a Street View-n oda is parkolt pofátlanul egy fekete BMW.)
A dolog a Kossuth tér lezárásával függ össze.
Bár a fotó elég régóta porosodik a postafiókomban, de gondoltam, kezdjük valami pozitívval a hetet, szóval most előveszem. A lényeg: néhány hete megújultak a budapesti Csillag-palota (Alkotmány utca 25.) nyílászárói. Ez így önmagában nem valami nagy szám, először én is azt hittem, hogy az egész homlokzat visszanyerte eredeti szépségét. Ami miatt mégis tetszik, az az, hogy végre egy energiatakarékossági beruházásnál (a lényeg itt inkább amúgy a fűtésrendszer cseréje volt) figyelembe vették a műemlékvédelmi szempontokat.
Ha van, amiben igazán sokat veszített a belvárosi utcakép, akkor az a kupolák mellett épp az utcaszint. Na meg a korszerű nyilászárók. Szóval minden ilyen apróságnak örülök.
Az épületben amúgy a rémes (nem csak magyartalan, de helyesírási hibával terhelt) nevű Emberi Erőforrás Támogatáskezelő működik.
Megrázó képet küldött nekem a Fortepan, amely azonban a régi Budapest szerelmeseinek is igazi kincs, hiszen gyönyörűen tanulmányozhatók rajta a régi Pest tetői. A fénykép valahol a Széll Kálmán tér közelében, egy Fiáth János utcai ház tetejéről készülhetett, 1944 július 3-án. Nem csak azért különleges a most előkerült fotóritkaság, mert színes, de azért is, mert négy diából rakták össze.
A színek ezúttal furcsamód még megrázóbbá teszik a felvételt, valahogy sokkal közelebb érezzük magunkhoz az itt látható várost. Olyan, mintha valamikor gyerekkoromban készült volna. Pedig én még nem múltam 71.
Omladozó házak, húgyszag, pergő vakolat. Utcán ténfergő, szipuzó tizenévesek, részeg vagy másnapos középkorúak, hajléktalanok és leendő hajléktalanok, belső udvarokon szaladgáló koszos gyerekek. Némi átmenő forgalom, a munkába járók igyekeznek minél gyorsabban átjutni ezeken az elátkozott utcákon.
Számolt be az Index a Magdolna-negyedről 2005-ben. Tíz év alatt annyit változott a helyzet, hogy a szipuzást és az alkoholt szép lassan felváltják a dizájnerdrogok.
Pedig 2004-ben elkészült Józsefváros 15 éves kerületfejlesztési stratégiája, benne a Magdolna Quarter Program 1-el.
Ha már az autóbusz-közlekedés centenáriumánál járunk, bemutatom Nektek Budapest legrövidebb kiépített buszmegállóját, íme:
A XVI. kerületi Centenáriumi lakótelepen található, az a neve hogy Sasvár utca, szélessége úgy öt-hat méter lehet, hosszúsága azonban legfeljebb, ha kettő. A buszok úgy állnak meg itt, hogy nem csak fel-, de leszállni is kizárólag az első ajtónál lehet, mivel a többi ajtó már a parkoló autókra nyílna.
Voltak már két világháború közt épült villacsodák az Urbanistán, mint amilyen ifj. Masirevich György Bauhaus stílusú háza a Napraforgó utcában vagy Fischer József meghökkentően modern épülete a Szépvölgyi úton. Csak hát az előbbi nem eladó, pusztán bérelni lehet, az utóbbi pedig igencsak leromlott állapotban élte meg a XXI. századot, ráadásul a város is szorosan körbenőtte. Ezért villanyozott fel az a hirdetés, amit Dóri küldött nekem: egy tökéletes állapotú, negyvenes években épült ház, amelynek nemcsak az eredeti szerkezete, de a kilátása is megmaradt.
Az utóbbi 2-3 év pozitív fejleménye, hogy egyre többet írnak és beszélnek a budapestiek a Duna-partokról. Azt már talán az unalomig ismerjük, hogy pazarlóan és bután bánunk a Duna partjaival, hogy az autók helyett az embereket is oda kellene engedni. Történik is már egy, s más, ami mindennapivá teszi a budapesti vízparthasználatot: ebben az első fecske a Valyo közösségi kezdeményezés volt a Mobilszaunával és a Valyo Parttal, de megjelent a standard vendéglátóipar is pl. a Raqpart képében. Az viszont valószínűleg a legtöbbekhez nem jutott el, hogy
Folytatódik az Urbanista és az Otthontérkép közös játéka, a városrész-bajnokság! Most annak a budapesti kerületnek a városrészeiről szavazhattok, amelyikről a két leghíresebb magyar blues-dal egyikét írták.
Nagyvárosi állatvilágos sorozatunk ismét vércsékkel folytatódik. Miután beszámoltunk az Iparművészeti Múzeum kupoláján fészkelő vércsékről, kiderült, hogy nem csak Izraelben költenek balkonládában ezek az évezredek óta urbanizálódott sólyomfélék.
A Luczenbacher-házat nem véletlenül hívják így. Bár Luczenbacher Pál fakereskedő 1842-ben épült házát lebontották a nagy századfordulós ingatlanboom idején, az 1899-ben helyére emelt épület nem csak a klasszicista formákat, de állítólag a tömegét is megőrizte elődjének. (Történetéről az Urbface-en olvashattok többet.) Lehet, hogy nem egy kiemelkedő alkotás a Duna-partján, de akár csak a pesti oldalon, itt is a sokszínűségből összeálló egység teszi igazán izgalmassá a partot.
Meg persze a történetek. Ebben a házban például Gobbi Hilda élt.
Most azonban nem a Duna-parti sokszínűség, meg a hozzá fűződő történetek miatt szerepel nálunk ez a ház, hanem mert egy elképesztően klassz lakást fedezett fel benne Dóri.
Horváth Ádám, a Kopaszi-gát hódjáról pazar fényképet készítő városi természetfotós adta le a drótot, hogy a fiókáikat gondozó budapesti vércséket most érdemes meglesni. Ugyanis a kis vércsék ilyenkor már nem is olyan dedósok, de még táplálják őket a szüleik. Ezekben a napokban látványos a családi programjuk, azonban koránt sem egyszerű őket kukkolni.
A díjnyertes hódfotós, Horváth Ádám végül sajnos nem tudott eljönni, mivel a megszállott természetfotózás olyan járulékos kockázattal is jár, hogy az órák hosszat tartó nesztelen ülés megviseli a gerincoszlopot. Pláne, ha mint Ádám esetében is – a pénzkereső főállásában is ülőmunkát végez – úgyhogy sikerült összeszednie egy porckorongsérvet, amivel otthon kénytelen pihenni. Szerencsére az Index egyik fotósa, Karip Timi gyorsan be tudott ugrani.
Vércsekalauzunk a 64 éves korához képest rendkívül vitális madarász, Morandini Pál, a Madártani Egyesület önkéntese volt.
Az Üllői út sarkáról kémleltük együtt a lanterna nélküli, csonka kupola csúcsán a három kis környílást, amelyek közül a felsőben laknak a fiókák. Ráadásul hatalmas mákunk is volt, mert, nemcsak a kicsiket hanem a róluk gondoskodó egyik szülőt, történetesen a tojót is láttuk.
Gondolom, sokan bosszankodtatok már azon, amikor magánembernek adja ki magát egy ingatlanközvetítő. Hát, még ha kézzel írt, rajzolt napocskával díszített falragasszal tetőzi az átverést!
A frekventált útvonalon álló budapesti homlokzatokra a jogszabályokat kreatívan értelmező reklámháló-kihelyezésekről lassan többször írunk, mint ahány Barátok közt-epizód készült. BP monogramú olvasónk örvendeztetett meg minket egy újabb esettel:
Izgalmas eladó tanyákat kerestem egy hamarosan megjelenő poszthoz, amikor egyszer csak kidobta a gép ezt az igen különös ingatlant. Először nem értettem miért, aztán megvilágosodtam: egy laktanyáról van szó. Legalábbis az ingatlanos szerint. Valójában nem az volt, de nem járt messze az igazságtól.
Neményi Marci, fotós cimborám elég sok képet készített már Budapestről, de pimpelni eddig nem nagyon pimpelgette őket. Most azonban nekiesett néhány mobilos életképnek. Mint írja:
fogtam a klasszikus magyar festmények főszereplőit, és szó szerint beültettem őket 2015-be. Csak egy játék, se több, se kevesebb.
Folytatódik az Urbanista és az Otthontérkép közös játéka, a városnegyed-bajnokság! Ebben a körben a VIII., IX. és X. kerületek nem feltétlenül felkapott negyedei küzdenek meg egymással. A fordulónak a bikkfangos-bürokrata nyelvezetű, de földrajzilag teljesen pontos: Külső körút mente - dél elnevezést adtuk.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a síromba.
Az Én menyasszonyom című Ady Endre-vers kezdő mondatánál semmi sem jellemezhetné líraibban ezt a fordulót, hisz a Gubacsidűlő utcai örömlányai látványától az ifjú poéta állandóan a Google Street View-en lógott volna, ha 1900-ban már létezett volna ilyen alkalmazás. Az viszont tény, hogy a bohém költő a Kerepesi temetőben nyugszik.
Ha azt mondanám, hogy irodákat lehet bérelni az M47 irodaparkban , akkor az szerintem annyira sem keltené fel az érdeklődéseteket, hogy ásítsatok egyetek. A fantáziatlan név a Maglódi 47-et takarja, amely pedig egy nagyon is izgalmas épületcsoport, csak rá kell nézni a fenti képre!
Itt a nyár, a legjobb időszak a napon vagy árnyékban döglésre, lubickolásra, kirándulásra és természetesen a kempingezésre. Ez utóbbinak persze számos hátulütője van, az ember például kénytelen alkalmazkodni másokhoz és a házirendhez. Úgyhogy a legegyszerűbb, ha veszünk magunknak egy sajátot!
Most nem is olyan nehéz, tele vannak velük a nagy hirdetési oldalak.
Hogy ilyen nagy piacuk van a kempingeknek, az persze sajnos azt mutatja, hogy nem nagyon mennek. Hiába próbálkoznak glampingekkel meg más trükkökkel, ez a nyaralási forma úgy tűnik, kiment a divatból, vagy legalábbis jóval kisebb az igény rá, mint 10-20-30 évvel ezelőtt. Sokukat már úgy hirdetik, mint ideális fejlesztési területet.
Kár. Nekem nagyon is kedvemre való forma ez!
No de, ha valaki lát bennük fantáziát, lecsaphat rájuk! Íme itt van tíz izgalmas kemping a hirdetési oldalakon keringő több tucatból, a legolcsóbbtól a legdrágábbig. Csemegézzetek belőle kedvetekre!
Már beszámoltunk Csorba Dániel ingatlanos egy korábbi fogásáról. Akkor egy kispályás albérletcsalót buktatott le. Most viszont nem egy köztörvényes kívülálló, hanem egy szakmabeli ingatlanos sunyi trükközését tárta fel:
Nem hinném, hogy csak engem zavar, hogy hetek óta csatornaszag van az alagútban. A Krisztina tér felőli végén a járdára és onnan az úttestre folyik a csatornalé. Odáig fajult a dolog, hogy a járdán sétálókra az autók már ráfröcskölik.
- írta Zsigmond még valamikor márciusban. A dolog érdekes volt ugyan, de nem posztoltam azonnal, szóval legközelebb akkor jutott eszembe, mikor pár héttel később ismét jelentkezett, hogy a dolog megszűnt.