Index Vakbarát Hírportál

Más is van úgy, hogy imádja Budapestet, rajong a szecesszióért és a századfordulóért, és nagyon, de nagyon szeretné ezt valahogy átadni a gyerekeinek? Nos, nem könnyű feladat, és semmi sem garantálja a sikert, de az biztos, hogy Varga Viola és Nemes Anita ma megjelenő Barangolás a Kiscelli Múzeumban című könyve sokat segít majd ebben.

Pedig annyira jó volt végre valami örömteli dologról beszámolni Ferencvárosból. Két hete adták át ugyanis azt a házat, amelyben negyven szociális bérlakás van. Nem új építésről van szó, hanem egy 120 éves bérházról, amit egymilliárd forintból pofozott helyre az önkormányzat. Kapott egy tágas kertet a belső szárnyak elbontásával, emeletráépítést, új függőfolyosókat, lifteket.

Persze egy lakóháznál a lényeg az, hogy milyenek benne a lakások, ám nekünk, városlakóknak külön öröm volt, hogy kívülről is helyreállították eredeti szépségében. Kitűnően példázva, hogy egy nem túl kiemelkedő, átlagos századfordulós bérház is nagyon mutatós lehet, ha rendbe van rakva. Éppen ez az, ami elkeserítő.

Itt az Urbanistán leginkább arról esik szó, hogy is néznek ki a házak kívülről, és sokkal kevesebb arról, milyenek bennük a lakások. Érthető, hiszen a legtöbb épületben nem fordulunk meg, de naponta több száz homlokzatát látjuk. Ám nem szabad elfeledkezni arról, hogy ha az építész lakóházat tervez, akkor a legfőbb feladata az, hogy abban jól lehessen élni. Ezért aztán a régi házakat sem szabad csupán a homlokzatuk alapján megítélni.

Ferkai András, Ybl-díjas építésztörténész nem csak rengeteg könyvet írt Budapest huszadik századi építészetéről és lakásállományának kialakulásáról, de mint a MOME Építészeti és Elméleti Intézetének oktatója, tanítja is ezt. Az alábbi videón dióhéjban foglalja össze nekünk, hogyan is változtak a lakóház- és lakástípusok a huszadik század első felében, hogyan is alakult ki Budapestnek ez a sok színű lakásállománya.

A fenti képen egy pecsétes szalvéta látható, rajta egy budapesti lakótelep később első díjat nyert tervpályázatának skiccével. A rajzot Tenke Tibor (1924-1984) építész vetette papírra, illetve szalvétára 1966-ban, a TTI (akkor: Típustervező Intézet) ebédlőjében, miközben a ma leginkább balatoni házairól ismert Callmeyer Ferenccel beszélgettek arról, hogy milyen tervvel indulnak a lakótelep tervezésére kiírt pályázaton. (A fotót Tenke fia, ifj. Tenke Tibor készítette és küldte el nekem, amit ezúton is köszönök.) 

A felvázolt lakótelep a káposztásmegyeri volt, ami végül nem így, és nem akkor épült meg. A különös dokumentumot azért most tesszük közzé, mert éppen 35 éve, 1983. március 28-án tették le az alapkövét. Vagyis 17 évvel a tervpályázat után.

Másfél éve már majdnem a levegőbe röpítették a híres győri kéménycsodát, de azután végül megkegyelmeztek neki. Már fúrták a helyet a robbanóanyagnak, mert hogy, hogy nem, pont ez a néhány négyzetméter alapterületű építmény volt útjában egy ifjúsági olimpiának, amikor a város polgármestere bejelentette, hogy 

A kémény marad!

Úgy látszik azonban, hogy ez csak ideiglenes döntés volt, mert ma délelőtt felrobbantották a páratlan ipartörténeti értéket. 

A hét elején nagy vihart kavart egy lakóépület, a Danubio tervéről írt kritikám, több ismerősöm is elmondta, mi a baja a cikkel. Azt nem állította senki, hogy tévedések lennének benne, vagy hogy szerintük rosszul ítélem meg a házat. Leginkább az zavarta őket, hogy nem írtam le, az ismert oligarcha, Szivek Norbert érdekeltségi körébe tartozik az ingatlant fejlesztő projektcég. Nos ez nem hiányosság volt a részemről, egyszerűen fel sem merült bennem, hogy egy építészettel foglalkozó blogon, egy építészeti tervkritikában ki kellene térnem a megrendelőre, pláne nem annak viselt dolgaira. Viszont mivel nem ez volt az első eset, hogy ilyesmit a szememre vetnek, gondoltam megvalósítom régi, nagyképű tervemet, és leírom, szerintem hogyan kell kritikát írni.

Mostanában kevés jót hallani a Ferencvárosban zajló ingatlanfejlesztésekről. Igaz, a József Attila lakótelep humanizálása országos szinten is izgalmas kezdeményezés, de kicsit túl sok minden áll vele szemben. A Csarnok téri trafóházhoz hozzábuherált hotel, a Közvágóhíd helyén épülő lakótelep, valamint értékes és kevésbé értékes védett épületek bontása volt az a néhány téma, amivel az elmúlt években a kerület szerepelt az Urbanistán. Az utóbbi kettőről amúgy a polgármester és a főépítész is elmondta a véleményét nekünk egy interjúban, érdemes elolvasni.

Tegnap megnézhettük, milyen különleges, maga tervezte házban lakik Csomay Zsófia, Ybl-díjas építész, a MOME Építészeti Intézetének oktatója. Most az intézet vezetője, Kovács Csaba mutatja be egy videóban, ő milyen otthont tervezett magának és családjának. Nem kevésbé izgalmas alkotásról van szó, hiszen egy klasszikus kockaházat alakított át saját igényei szerint.

Kovács Csaba és irodája a Narcharchitects számos tervet jegyez országszerte, az egyik nyaralójukról itt a blogon is szó esett már, legutóbb pedig a Galyatetőre épült kilátó és szállás kapcsán olvashattunk róluk. 

Még tavaly kezdtem el bemutatni a budapesti lakóingatlan-boom izgalmasabb fejlesztéseit, amelyek vagy kiemelkedően fontos helyen vannak, vagy építészetileg tűnnek ki a fővárosi átlagból. A Foka-öböl partjára tervezett Danubio történetesen elég menőn néz ki a döntött épületeivel, helyét pedig gyakran látom az Árpád hídon átvillamosozva, szóval kézenfekvő volt hogy foglalkozzam vele.

Mivel a szomszédságában elterülő Marina partot a rendszerváltás utáni városfejlődés egyik legelhibázottabb lépésének tartom, sokáig a „tovább hízik Budapest legsűrűbben beépített lakótelepe” munkacímen futott a cikkterv, amelyben persze azért leírtam volna, hogy kivételesen jól néz ki a két ház. Aztán addig ültem a témán, míg végül maga az építésziroda keresett meg, hogy szívesen bemutatnák a tervüket egy csomó háttér-információval. Szóval leültünk Turányi Bencével, aki elmondta, hogyan született és milyen is lesz a Danubio.

Nem is olyan rég esett szó arról, hogy miért is klassz dolog megnézni egy építész, saját magának tervezett házát, hiszen mindig az a legőszintébb alkotása. A MOME Építészeti Intézete és az Urbanista közös sorozatában eddig a hallgatók munkáira koncentráltunk, most viszont az oktatókon a sor. Ez azért is izgalmas, mert láthatjuk, hogyan oldják meg a feladatot maguk a tanárok, hogyan működik a gyakorlatban az a tudás, amit átadnak a leendő építészeknek.

Elsőként tehát egy építészotthonba, mégpedig Csomay Zsófia otthonába látogatunk el.

A négynapos szünet alatt landolt a postaládámban a sajtóközlemény a Lipcsei Könyvvásár magyar pavilonjáról, szóval mire megnyitottam a levelüket, hopp, már be is zártak. Azt hiszem, azért egy nap csúszással is érdemes bemutatni, mit építettünk fel Németországban. Egyrészt, mert nagyon jól nézett ki a végeredmény, másrészt a választási hajrában, másokat sem érdekelt a magyar sajtóban, mivel is képviseltette magát hazánk Európa egyik legnagyobb könyves show-ján.

Ahogy arról nem is olyan rég írtam, az elmúlt két évben Magyarország elkezdett feltörekvő építészeket bevonni a frankfurti és a lipcsei könyvvásáron a standok tervezésébe. Ez elég jó húzásnak bizonyult. Nem túl költséges módon sikerült felhívni magunkra és az irodalmunkra a figyelmet, ráadásul íróink mellett fiatal építészeink is megmutathatták magukat a világnak.

Bár a Balaton partján a füredi nyaralók a legrégebbiek, alighanem Fonyód-Bélatelep villasora a legépebben megmaradt negyed. Legalábbis az volt egészen mostanáig. Bő két éve, Varga István helytörténeti kutató könyve (itt elérhető online az egész) apropóján mutattuk be, mi mindent árulnak ott. Ne legyenek illúzióink, azért ez a hely sem ért fel egy időutazással - legalábbis nem az előző századfordulóra -, de a rengeteg toldás-foldás és átalakítás ellenére még mindig csodálatos képet nyújtott, rengeteg szépen helyreállított vagy könnyen helyreállítható épülettel. Most épp Varga István blogjából derült ki, hogy a negyed egyik meghatározó épülete helyén egy hatalmas társasház fog épülni.

Elég brutális, munkagépes, épületkibelezős videót kaptunk az Olof Palme Ház felújításáról, amin hivatalosan december óta "műemléki rekonstrukció zajlik". A vágóképek szerint sem a tetőt, sem a közfalakat nem nagyon kímélték a munkák során. Most akkor mi ez? Lerombolás és újraépítés, mint a Közlekedési Múzeumnál? Szerencsére egyáltalán nem erről van szó.

A ma Olof Palme Ház néven ismert épület eredetileg Műcsarnoknak épült a Városligetbe, az 1885-ös Országos Általános Kiállításra, amikor a Pecsa őse is. A Pfaff Ferenc tervezte ház csilivili, neoreneszánsz ékszerdoboz lett, tele Zsolnay-díszekkel, de nagyon hamar kiderült, hogy eredeti funkciójának nem igen felel meg. Egyrészt túl kicsi volt, másrészt nem volt könnyű megközelíteni. Pedig az első komolyabb átalakítás során átpakolták a főbejáratát az egyik oldalról a másikra, hogy a Stefánia felé nézzen, de ez sem segített. A huszadik század során elég sok funkciója volt, amelynek során rendszeresen alakítgatták, főleg a szocializmus éveiben. Az állapota nem volt valami fényes, az épületdíszeket keresztbeverő ereszcsatornákról és vezetékekről már az Urbanistán is volt egy adag fotó vagy hat éve. Szóval a helyreállítása már érett egy ideje, a kérdés csak az volt, hogy minek nyíljon újra.

Lehet, hogy csak rossz kedvem van, de az az érzésem, hogy minden korábbinál borúsabb és nyomasztóbb lesz a Budapesti Építészeti Filmnapok, amit idén már tizedik alkalommal rendez meg a Kortárs Építészeti Központ. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne nézzük meg ezeket a filmeket, épp ellenkezőleg! Nem csak azért, hogy a „világon mindenhol elég rossz, akkor meg mit nyavalygunk itt” gondolat mentén erőt meríthessünk belőlük. Hanem azért is, mert a 33 film között, amit március 8. és 11. között mutatnak be, van jó pár nagyon jó és nagyon izgalmas, sőt néhány kifejezetten életigenlő, pozitív kicsengésű is. Egy adagot idén is sikerült megnéznem vetítés előtt, részint ezekből válogattam, részint azokból, amelyekre alighanem szívesen beülök majd én is a Toldiban.

Vasárnap jelent meg az Urbanistán a Budapest környéki új parcellázásokat elemző cikkünk, amelyben elsősorban a közlekedési adottságok alapján vizsgáltuk, hogy melyik területnek milyenek a fejlesztési adottságai. A módszertanból adódóan csak néhányt települést érinthettünk, és azokat sem elemezhettük az összes szempont alapján. Ugyanakkor Erdős Zoltán, a Városi Metamorfózisok bloggerének anyaga tökéletes vitaindítónak bizonyult.  A cikk kapcsán Mester Nándor, az Otthontérkép vezető elemzője küldte el gondolatait. Hozzászólása annál is inkább aktuális, mert nem is olyan rég publikáltak egy elemzést, mely azt mutatta be, hogyan, hol és miért kapott lendületet ismét az agglomeráció terjeszkedése. De át is adjuk neki a szót.

A Portfolio.hu egyik cikke hívta fel nemrég a figyelmet arra, hogy egyes agglomerációs településeken egy év alatt óriási ütemben nőtt a kiadott építési engedélyek száma, akár a többszörösére is (fizetős formában itt még elérhető az írás). Belenézve a KSH oldalán elérhető adatokba, valóban úgy tűnik, hogy – az alacsonyabb telekárak és a több üres telek miatt – ismét előtérbe kerül az agglomeráció, vagyis egy újabb szuburbanizációs hullám indulhat. Nézzük tehát, hogy hol várható új lakások, házak építése, és ez milyen hatással lehet az agglomeráció működésére.

Erdős Zoltán, a Városi Metamorfózisok bloggerének vendégposztja.

Tavaly nyáron már felállítottak egy medencét a Batthyány téri Duna-parton, és nem omlott össze a világ. Pedig oda aztán 90 km/órás sebességgel csapódtak bele emberek egy 27 méter magas torony tetejéről. Ilyen szép volt:

Hát akkor miért ne lehetne ott máskor is medence, ahová az emberek nem élő ágyúgolyóként vágódnak, csak egyszerűen áztatják benne magukat és a partján sütkéreznek? Valamikor ugye teljesen normális volt, hogy lehetett fürdőzni a Dunában Budapesten, és hébe-hóba voltak próbálkozások arra is, hogy valamit visszaadjunk ennek legalább a hangulatából. Mondjuk a Plázzsal, az Uszálystranddal vagy épp a Sziget Beach-csel, hogy az illegális fürdőzőhelyekről, meg a Valyo Kifolyójáról  most ne is beszéljünk.

A MOME Építészeti intézetének hallgatói, akiknek egy másik helyszínre készült izgalmas terveivel nem is olyan rég foglalkoztunk, most ezt a funkciót és helyszínt gondolták újra. Merthogy az egyetemi félév kezdetén úgy volt, hogy világörökség ide vagy oda, a vizes vb után lebontott torony betonalapja a helyén marad, hogy a 2020-as Eb-n is hasznosíthassák. Aztán mégiscsak a bontás mellett döntöttek, novemberben nekiestek az építménynek.

Persze ettől függetlenül a tervek elkészültek, lássuk őket!

Rég nem volt annyira megosztó cikk az Urbanistán, mint amilyen a múlt heti SZOT-szállós. Egyesek szerint, nem csak hogy túl pozitív volt a hangvétele, de azt is tudni vélték, hogy mennyivel növelte meg az írásom az ingatlan értékét:

Minden ilyen cikk +100.000,- /nm.

Hízelgő! Mások azonban épp ellenkezőleg, a kritikai élt nehezményezték az írásban, és ennek hangot is adtak, miszerint: 

Miért nem vetted meg te, bontottad le, és csináltál belőle közparkot, te alja szar proletár?

Jöttek azonban ennél izgalmasabb észrevételek is. Egyesek tudni vélik, miért nem lesznek a háznak erkélyei a Rózsadomb felé, mások azzal jöttek, tudják, ki vesz három gigalakást az egyik szinten, hogy gigamegalakássá nyissa majd egybe. Na persze mindez csak pletyka. A pletykák mellett viszont érkezett egy kifejezetten érdekes felvetés is, ez pedig a magasság kérdése. 

Úgy tűnik, 1893-ban a józsefvárosi Kálvária téren volt a város legmenőbb játszótere. A Vasárnapi Ujság fotóján Pest-Buda első kálváriáját búcsúztatják egy kis mászással a kültelki kölykök, mielőtt átköltöztették volna mai helyére, a Bajza utcai Epreskertbe. A bűn azonban nem tűnt el a térről a kálváriával, amit egy dúsgazdag férjgyilkos asszony emeltetett egykor. A bűntörténész és  nyolcadik kerületi  lokálpatrióta Bezsenyi Tamás vezetett be minket a Kálvária tér és a környék történetébe. A tavasz legizgalmasabb programja, a Budapest100 idén Nyissunk a térre! címmel indul. Május első hétvégéjén Budapest terei, köztük a Kálvária tér és a terek körüli házak, a benne élők és történeteik jutnak főszerephez. 

A Clark Ádám téri hotel nem tartozik a kedvenc épületeim közé. Ahogy pár hete is írtam, egy nem túl izgalmas házról van szó, amiből menet közben kivágták a legérdekesebb elemeket, majd megváltoztatták a színét indokolatlanul sötétbarnára, a kapuját pedig megmagyarázhatatlan okból egy óvodai kerítés oroszlános elemére cserélték. Szóval nem hittem volna, hogy egyszer nekem kell majd megvédeni a projektet. Pedig most ez történik.

Úgy, hogy közben a véleményem nem változott róla egy cseppet sem, de olyan hülyeségek kezdtek megjelenni a neten, amelyekkel muszáj foglalkozni. Azzal kezdték ugyanis támadni az épületet, hogy „agyonnyomja a teret”, többen pedig azt hiányolták a cikkemből, hogy miért nem írtam arról, hogy mennyire „nem hagyja érvényesülni az Alagutat”, ami hatalmas sületlenség.

Rendben, nem olyan nagy horderejű hír, mint a SZOT-szálló újraépítése, vagy az Olimpia Hotel bontása, de azért mégiscsak fontos.

A gerillakötésről is rengeteg szó esett már a blogon, meg Mihajlo Kolodko, azaz Kolodko Mihály ungvári művész szobrocskáiról is, szóval ezzel is foglalkozni kell. A Szabadság térre állított Breki már novemberben sálat kapott, sőt, mind időközben kiderült, több is van neki és rendszeresen váltogatja az outfitjét. 

Ahogy az Index Budapest blogja bemutatta, elég szépen halad a Rózsadomb aljában, Felhévízen éktelenkedő SZOT-szálló csonkjának bontása. Az épület a korszak egyik igazi szégyenletes emléke lenne akkor is, ha teljesen befejezve pöffeszkedne bele a budai panorámába (érdemes összevetni, hogy ehhez képest mennyivel ügyesebben alkalmazkodott környezetéhez a nagyjából ugyanekkor épült Hotel Olimpia a Normafán). Viszont így, betontorzóként, még sokkal rondább.

Mivel sokáig arról volt szó, hogy nem lebontják, hanem csak átalakítják, kíváncsiak voltunk, mégis miért döntöttek másképp, és milyen lesz az új épület, ami a helyére kerül.

Ha falfestményekről van szó, manapság leginkább a Színes Város vagy a Neopaint képei jutnak eszünkbe, meg hogy főleg a belső városrészek tűzfalain bukkannak fel ezek a muráliák. Pedig korábban vállalatok is készíttettek reklámfestményeket, a rendszerváltás utáni talán legelsőt - ami egy péket ábrázolt munka közben - a pékséggel együtt nemrég elbontották, de a 2000-es években az akkor még MATÁV névre hallgató Magyar Telekom is telibe festett néhány tűzfalat, hogy az épp abban az időszakban eltűnő, az 1970-es években készült, XVIII. kerületi Lakatos úti OTP-reklámról ne is beszéljünk

(Egyébként tudtátok, hogy a Budapest folyóirat 2004-ben fotópályázatot hirdetett a még fellelhető reklámfeliratokról? És hogy a pályázatra beküldött képek még ma is elérhetők a folyóirat honlapján?). Ja, és a Gazdagréti lakótelepre 2005-ben kikerült falfestményről most nem is ejtettünk szót (tényleg, vajon mi van vele?)

„Európa egyik legérdekesebb történetű erdejében, volt királyi vadászterületen, a Salabasina- és a Holdvilág árkok ölelésében, elhagyott vegyianyag- és gyógyszerraktárak szomszédságában, az egykori pilisi légvédelmi rakétabázisok árnyékában, azoktól nem is nagyon messze bújik meg az Üveghegy.”

Nem valami kortárs mese kezdődik így, hanem egy egyetemi kurzus leírása. A hegyet valóban így hívják egy ideje. Az itt dolgozó régészek nevezeték el, mert a mai Pomáz-Nagykovácsi-puszta (nem keverendő össze a jó pár kilométerrel odébb fekvő Nagykovácsival) környékén élő ciszterciek a középkorban az imádkozás mellett üveget is gyártottak itt.

A MOME Építészeti Intézetének hallgatói pedig azt a feladatot kapták tanáraiktól, Kovács Csabától és Barcza Gergelytől, hogy tervezzenek egy oktatási, kutatási, nevelési, kulturális vagy akár meditatív központot, amely bemutatja, hogyan hatott egymásra az Üveghegyen az ember és a természet.

Ja és közben legyen az egész turisztikai attrakció is.

Heteken belül megkezdődik az Olimpia Szálló bontása a Normafán, ami egyfelől nagyon szomorú, másfelől meg nagyon klassz dolog. Szomorú, mert egy nagyon jó építész egyik legfontosabb házáról van szó, ugyanakkor lassan másfél évtizede kihasználatlanul pusztult a Normafán, és semmi esélye nem volt az ésszerű hasznosításnak. Közvetlenül a bontás előtt, februári havazásban jártuk végig a szebb napokat látott házat. Lássuk, mitől is volt olyan klassz, és miért természetes mégis a bontása.

Újpest mostanság feltűnően gyakran kerül be bontásokról szóló hírekbe, pedig a kerületre általában a példás értékőrzés jellemző (az 1920-as években például egy várostörténeti könyv megírására  egyedülálló módon "monográfia-alapot" szervezett a képviselőtestület, vagyis közel száz éves hagyomány a múlt értékeinek számontartása).

Kétségbeesett olvasói levelet kaptunk Újpestről, ahol az egykori szülőotthon kertjében egyik napról a másikra kivágták a fákat. A környék lakóit váratlanul érte a lépés, és mint utólag megtudták, a korábbi zöldfelület helyén hamarosan társasházat építenek. 

A József nádor térről nem túl sok jót hallottunk az elmúlt években: a legtöbbet a fák kivágása, majd a fölösleges mélygarázsépítés miatt került a hírekbe (teljesen jogosan: minek növelni a parkolóhelyek számát egy nehezen megközelíthető, belvárosi területen, amikor ezen a környéken a cél épp a forgalom csillapítása lenne?). Most viszont kaptunk két látványtervet arról is, hogyan fog kinézni. Legalábbis két klassz szökőkútról, amelyek a térre kerülnek majd. Számomra igazi meglepetések, ráadásul kellemes meglepetések voltak.

Hogy egy városban nincs megfelelő bálterem, az ma körülbelül feleolyan komoly probléma, mint hogy nincs mondjuk elég nagy konferencia-központ. Pedig egy ilyen létesítmény kétszáz évvel ezelőtt elképesztően fontos volt. Egyrészt, mert a bálok társadalmi jelentősége óriási volt a 19. században. Nálunk, Mátyásföldön még a 20. század elején is jótékony bálokon gyűjtötték össze a pénzt szinte minden közcélú fejlesztésre.

Másrészt, mert ezek a helyek egyszerre voltak táncterek, koncerttermek, előadások helyszínei, sőt ha úgy vesszük, konferencia-központok is. Az, hogy Pestnek nem volt bálterme, finoman szólva is szimbolikus volt: a németek lakta, császárhű Budával szemben ez volt a rebellis, multikulti, ám romantikusan nemzeti érzelmű ellenpólus. Kulturális-közéleti központ nélkül.

Végül József nádornak köszönhetően, a városfal lebontása után, az egyik korábbi rondella helyén megszületik a mai Vörösmarty tér. Felépül a térre néző, fából épült színház (nagyjából a mai üvegkalicka helyén), és a hátának tapadva, a Dunára komponálva, a mai Vigadó elődje, az úgy nevezett Redoute. A Nemzeti Múzeum építésze, Pollack Mihály tervezte, ahhoz hasonlóan klasszicista stílusban, és a fennmaradt ábrázolások szerint hasonlóan magas színvonalon. A történetét bemutató kiállítás ezen a hétvégén még ingyenesen látogatható a Vigadóban. (Frissítve: a nagy érdeklődésre való tekintettel a nyitvatartást meghosszabbították.)

Az 1833-ban megnyílt épületben elég nagy pörgés volt, fellépett benne idősebb és ifjabb Johann Strauss, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, itt volt az Első Magyar Iparmű-kiállítás, sőt országgyűlést is tartottak benne. 1849-ben aztán Buda ostromakor a várvédő Hentzi porig lövette a pesti rakpart házaival együtt, hiába ígérte meg neki Görgey, hogy nem ágyúzunk a Dunán át. A romos épületet elbontották, de csodával határos módon a csillárja máig megmaradt: jelenleg a terézvárosi Szent Teréz templomban függ, melynek a belső kialakítását szintén Pollack Mihály tervezte.

Na de, lássuk azt a szépséget, ami a helyére épült. Annál is inkább, mert ez áll annak a 111 házat felsoroló listának az élén, amit elkezdtünk végigjárni az Urbanistával.