Rövid időn belül két olyan terrorakció is történt Nagy-Britanniában, ami az egész világot sokkolta: május 22-én a Manchester Arenában robbantotta fel magát egy öngyilkos merénylő, június 3-án pedig egy furgon hajtott a London Bridge-en a járókelők közé, majd a furgonból kiugró terroristák késeltek embereket. A két támadásban összesen majdnem harmincan haltak meg, többtucatnyian megsebesültek – többségében civilek.
Ahogy ilyen esetekben lenni szokott, elindult a bűnbakkeresés, és ki-ki megtalálta a bajok forrását: a beilleszkedni képtelen migránsok, a nem elég erős állam, az internet, a kevés rendőr, az impotens titkosszolgálat. Most maradjunk ez utóbbinál. A londoni támadáskor a második legmagasabb szintű volt a készültség, mégis bekövetkezett. De vajon tényleg csődöt mondott volna a rendvédelem vagy éppen a terrorelhárítás? Vajon ha több rendőrt fizet az állam, akkor meg lehetne akadályozni ezeket a terrorakciókat, ahogy azt a Munkáspárt sugallta a londoni vérengzés után? Számít-e bármit az, ha a brit miniszterelnök azt mondja, hogy „ami sok, az sok”?
A brit terrorelhárításért felelős titkosszolgálat, az MI5 már a manchesteri terrortámadás után önvizsgálatot tartott, ami valószínűleg csak a közvélemény és a politika megnyugtatására szól, mert amúgy nehéz egy ilyen vizsgálatot komolyan venni. Azt ugyanis minden valamirevaló terrorelhárító tudja, hogy százszázalékos védelem nincsen és az, ami Manchesterben vagy éppen Londonban történt, bármikor, bárhol megismétlődhet.
Az viszont érthető, ha a brit terrorelhárításnak kifelé mondani kell valamit, főleg akkor, ha előtte a hazai sajtó istenítette őket. Fél évvel korábban a Guardian éppen azt pedzegette, mennyivel jobbak a brit terrorelhárítók a francia, a német vagy éppen a belga titkosszolgálatokhoz képest. Eszerint a britek sokat tanultak a 2005-ös londoni támadásból, na és persze elképesztő tapasztalatokra tettek szert az IRA elleni, három évtizedes küzdelmük során, így volt módjuk megtanulni, hogyan lehet beépülni egy terrorszervezetbe, hogyan lehet a terroristákat „kezelni”. Ellenben a németeknek csak a Baader–Meinhof-csoport jutott ellenfélként, nehéz is úgy rutint szerezni. Aztán – sorolta a lap – ott van még a zseniálisan szoros brit–amerikai együttműködés és információcsere, valamint az a tény, hogy a szigetországba jóval nehezebb fegyvert csempészni, mint például Németországba vagy Franciaországba – példaként a Guardian szerzője a berlini esetet említette, amikor a terrorista a gyilkos eszközként használt kamion sofőrjét lőfegyverrel ölte meg.
A manchesteri és a londoni akciók mintha rácáfoltak volna mindezekre. Hiába harcolt ugyan évtizedeken át az IRA-val a brit MI5, ha ezek most nem olyan terroristák – ahogy erre az amerikai nemzetbiztonsági ügynökség volt munkatársa, John R. Schindler is felhívta a figyelmet az Observerben. Az IRA terroristáinak racionális politikai céljai voltak, és a dzsihadistákkal ellentétben nem vakította el őket teljesen a dzsihadizmus, eszük ágában sem lett volna például megölni vagy megöletni magukat egy zavaros és irracionális cél érdekében. A manchesteri robbantás után ráadásul a legendásan jó brit–amerikai kooperáció is megbicsaklott: amikor a bombáról felvételt szivárogtatott ki az amerikai sajtó, a brit nyomozók berágtak amerikai kollégáikra, és felfüggesztették az információcserét.
Ennek ellenére nincs miért szégyenkezniük a briteknek, mert „csak” az történt, amire számítani lehetett. Mert igenis számítani lehetett arra, hogy az Iszlám Állam pszichopatái merényleteket követnek el Nagy-Britanniában, az Egyesült Államok egyik legfőbb szövetségesének területén, erre legutóbb fél évvel ezelőtt figyelmeztette a nyilvánosságot a brit hírszerzés, az MI6 vezetője. De akkor is tudni lehetett volna, ha nem szól erről az MI6 vezetője, mert ez annyira egyértelmű. Csak idő kérdése volt, hogy mikor támadnak a dzsihadisták. Egy ilyen támadást csak a legsötétebb diktatúrákban lehet kivédeni, ott, ahol totális kontroll alatt élnek az emberek, és se ki, se bemenni nem lehet az országba. De Észak-Koreát ilyen veszély nem fenyegeti, ellentétben a szabad, demokratikus államokkal.
Ahogy minden más területen, úgy a terrorelhárításban is fontos a pénz, de az sem old meg mindent. Egy olyan országban, mint Nagy-Britannia, ahol több ezer potenciális terrorista van, és egy gyanús figura állandó megfigyelésére legalább tizenkét terrorelhárító kell, ott kaphat bármennyi pénzt az MI5, akkor sem lesz sokkal hatékonyabb a terrorellenes harcban. Ott hiába mondja a miniszterelnök, hogy „ami sok, az sok”, ennek legfeljebb politikai üzenete van, szakmailag kevésbé értelmezhető.
Ezt a háborút nem erővel, hanem ésszel vívják, legalábbis azokban az országokban, ahol a terrorelhárítás többet jelent a bohóckodásnál. Nem attól lesz hatékonyabb, hogy több pénzt kapnak vagy több embert, vagy még szigorúbb törvényeket vezetnek be, hanem attól, hogy a titkosszolgálatok okosan csinálják a dolgukat, és ügyesen sáfárkodnak az információkkal. Az informátorok beszervezése, a hálózatépítés elsősorban sok időt, kreativitást és rugalmasságot igényel. Ez nem könnyű játszma, mert sokszor azoknak sem ugyanaz az érdekük, akik ugyanazon pályán játszanak: a titkosszolgáknak és a rendőröknek. Nagyon leegyszerűsítve: a titkosszolgálat információkhoz akar jutni, ami játszmákkal járhat, és azzal, hogy egy-egy nagyvad szabadon mozog. A rendőrség viszont nem akar kockáztatni, nem akar játszmázni, ők az elfogásban érdekeltek. Mindkét szempont érthető és legitim, de csak akkor működik hatékonyan az elhárítás, ha ezeket az érdekeket össze tudják hangolni a terrorellenes harcban érdekelt szereplők. Az utcákon, tereken posztoló rendőrök jók lehetnek a közvélemény megnyugtatásra, vagy arra, hogy hamarabb a merénylet színhelyére érkezzen a segítség, de a dzsihadistákat ez nem rettenti el és nem is fogja elrettenteni. Azok, akik most Londonban késeltek, tisztában voltak azzal, hogy pár percük van, és utána meghalnak.
Azt tudjuk, hogy a dzsihadisták hülyék, mert ilyen őrültségeket csak a hülyék csinálnak. De vajon „sikeresek-e”? Egy tavaly őszi adat szerint az azt megelőző két évben legalább tíz merényletet hiúsított meg a brit rendvédelem. A terrortámadások jellege pedig azt jelzi, hogy az Iszlám Állam kevésbé képes olyan bonyolult, nagy tömegeket halálba küldő akciókra, mint amilyet az al-Kaida hajtott végre 2001-ben. Ehelyett arra törekszik, hogy egy-egy embert vagy kisebb csoportot buzdítson primitív és jóval kevesebb halálos áldozatokat követelő akciókra, ahol egyre gyakrabban már lőfegyvert sem tudnak használni. A londoni merénylet után Párizsban egy férfi kalapáccsal támadt egy rendőre, de villámgyorsan ártalmatlanították. Egyfelől rémisztő, hogy milyen agymosásra képes az Iszlám Állam, és boldog-boldogtalant be tud hülyíteni, másfelől pozitív fejlemény, hogy a legtöbb esetben „csak” ilyen primitív egyéni akciókra futja.
Jóllehet egy halott is sok, és nem szép dolog a terroristák „eredményével” számháborúzni, de ez esetben azért is szükség van rá, hogy lássuk, mennyire hatékonyak valójában. A Telegraph egy infografikákban gazdag cikket közölt arról, hány ember halt meg terrortámadásban az Egyesült Királyságban. 2000 és 2015 között 90 ember halt meg, további 30 brit állampolgár pedig Tunéziában. Ugyanakkor 1985 és 1999 között 1094 britet öltek meg terrortámadásban, 1970 és 1984 között pedig 2211-et.
Ami egyben azt is jelenti, hogy a nyolcvanas években – a halálos áldozatokat tekintve – sokkal durvább volt a brit terrorhelyzet, mint most. Hasonló a helyzet, ha Európát hasonlítjuk össze a többi kontinenssel. Tény ugyan, hogy az elmúlt években nőtt az európai terrorfenyegetettség és a korábbiakhoz képest több támadást szenved el a kontinenst, de Európa még így is a világ legbiztonságosabb helye.