A múlt héten a magyar közvélemény és a nemzetközi sajtó egy része is a brüsszeli csúcs lázában égett. Mint ismeretes, február elsején rendkívüli Európai Tanács-értekezletet tartottak a belga fővárosban a 27 tagállam állam- és kormányfői részvételével. A találkozóra azért került sor, mert decemberben nem sikerült megállapodni az Európai Unió többéves költségvetéséről, mivel az eredeti terveket kiegészíteni javasolták egy 50 milliárd eurós pluszbefizetéssel, amit Ukrajnának szándékozna juttatni az EU. Ezt a javaslatot Orbán Viktor magyar miniszterelnök megvétózta, így akkor nem születhetett döntés. Múlt csütörtökön gyorsan megállapodtak a felek a többletbefizetésről, amely az eredeti formában jött létre, néhány kiegészítéssel.
A várható koreográfia alapján az egyezséget a baloldali pártok és sajtó kudarcnak látta és a következő megjegyzésekkel értékelte: szégyen, arcvesztés, őrült nagy zakó, megtérdeltették a kormányfőt, saját magát húzta csőbe, hátraarc, Moszkva ehhez mit szól, szembement a nemzeti konzultációval stb. A jobboldali politikusok és sajtó szerint, ami történt, az nagy magyar siker, váratlan áttörés, kivédtük a veszélyt, kiharcoltuk az eredményt, engedtek a tagállamok stb.
Azok a közélet iránt érdeklődő honfitársaim, akik nem vakhit és tábor alapon gondolkodnak, nehezen tudnak eligazodni az egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezések között. Nekik szeretnék most segítséget nyújtani a saját tapasztalataimból kiindulva, hiszen három évtizedet töltöttem el a politika frontvonalában, ismerem a nemzetközi porondot, tagja voltam a strasbourgi Európa Tanácsnak és miniszterként hazámat képviseltem több alkalommal a brüsszeli Európai Unió Tanácsában.
Sikerként vagy kudarcként kell tehát elkönyvelnünk a magyar miniszterelnök hozzájárulását a közös európai döntéshez Ukrajna támogatása ügyében?
Véleményem szerint jól döntött Orbán Viktor, amikor kompromisszumot kötött. Ebből a helyzetből kihozta a legtöbbet. Tehát a végeredmény inkább siker – igaz, nem olyan hatalmas, mint amilyennek a jobboldali sajtó szeretné beállítani –, hiszen a kabinet vezetője lényegében elérte, amit szeretett volna. Taktikailag jól szerepelt, stratégiailag azonban továbbra is rosszul állunk.
Mi volt az értelme az elmúlt időszak konfliktusainak? Erről a Kossuth rádió reggeli műsorában beszélt a magyar kormány első embere. Azt mondta, hogy „…vannak eszközök a brüsszeliek kezében is, meg a miénkben is, természetesen… Tudnak nekünk kárt okozni, de az sem lesz kellemes, amit mi okozunk nekik. Persze ezt mindenki szeretné elkerülni.” Tehát az elmúlt hónapok vitái – például a szóban forgó esetben is – szólnak egyrészt Ukrajnáról, de valójában leginkább arról, hogy ha Magyarország ellen masszívan fellép az EU, visszatartja a nekünk járó pénzeket, a kákán is csomót keres velünk kapcsolatban, akkor mi is tudunk akkora gondot okozni, hogy érdemes legyen elgondolkodni azon, vajon megéri-e így cselekedni. Ebből a szempontból tehát elérte a kormányfő, amit akart: róla szólt a hazai és a világsajtó, az unió vezetői ideges nyilatkozatokat tettek, terveket gyártottak hónapok óta Brüsszelben, hogy miként kellene megoldani ezt a helyzetet, és külön megbeszélést kellett összehívni csak az ő kedvéért.
A megbékítése érdekében elkezdték folyósítani az uniós forrásokat hazánknak, de persze még csak egy kisebb előleget. Azért, hogy a pénzek érkezése folyamatos legyen, meg kellett állapodni a nagy tagállamok vezetőivel. Ezért tárgyalt külön Orbán Viktor Emmanuel Macronnal, Olaf Scholzcal, Giorgia Melonival és az EU vezető tisztségviselőivel. A csütörtöki tárgyalási nap nem azért sikerült rövidre, mert „megtérdeltették” a magyar vezetőt, hanem azért, mert már mindenben megállapodtak előző éjjel. Az a szöveg, amely végül aznap bekerült a végső döntésbe, már ismertnek számított korábbi dokumentumokból. Ez az a megállapodás, amelyet még Angela Merkel segítségével alakítottak ki 2020-ban, majd a Fidesz értelmezése szerint az unió később semmibe vette az itt megfogalmazottakat, és ezzel ellentétesen lépett fel Magyarországgal szemben. Tehát a miniszterelnök elment a falig: a lehető legtöbb problémát okozta az unió vezetőinek, majd, mielőtt visszafordíthatatlan károkat idézett volna elő, arra kényszerítette őket, hogy mondják ki annak az egykori egyezségnek az érvényességét, amit szerinte közben sutba dobtak.
Tehát a saját tárgyalási pozíciója esetében, a taktikai kérdésekben sikert ért el a miniszterelnök. De vajon siker ez az országnak is egyúttal? Nos, a kérdés megválaszolásánál érdemes emlékeznünk arra, hogy 2022-ben negyedszer győzött a Fidesz kétharmados parlamenti többséget elérve. Az a politika, azok a célok, amelyeket képviselnek (szuverenista felfogás, fellépés az illegális migrációval szemben, családpolitika, rezsicsökkentés, genderügy stb.), világosak a szavazóknak. Az Orbán-kormány ezeken a területeken került konfliktusba az EU-val, ami szintén általánosan ismert itthon. Így nem mondhatjuk azt megalapozottan, hogy persze, harcolnak a pénzekért, de ha más kormánya lenne hazánknak, akkor harc nélkül megkapnánk ezeket a támogatásokat. A magyarok jelentős része a kormánypárt céljait támogatta a választásokon, a konfliktusokat is ismerték. Harcot is akartak és pénzeket is. Ezt igyekszik most megadni a miniszterelnök a támogatóinak.
A hosszú távú, stratégiai kérdésekben viszont továbbra is bajban vagyunk.
A közép-európai volt szocialista országok a 2000-es években gyorsabban és látványosabban fejlődtek, mint Magyarország, ahogy erre már több írásomban is utaltam. (Köszönöm Máthé Áron e tárgykörben velem vitatkozó írását, amelyre majd egy másik alkalommal ki fogok térni.) Sajnos kormányoktól függetlenül nem tudjuk jól kihasználni a lehetőségeinket, és ez a helyzet az elmúlt években sem változott. A koronavírus-járvány, a háború, az energiaválság hazánkat viselte meg legjobban a régióban és az Európai Unióban. Az élmezőnyből a sereghajtók közé lecsúszásunk két fő ok miatt következett be:
Az utóbbi problémát érzékeli a kormányfő is, ezért próbálja előkészíteni az utat a Fidesznek az Európai Konzervatívok és Reformerek Pártjának családjába. Ha konfliktusunk keletkezik az unió többségével, akkor az igaznak gondolt álláspontunk érvényre juttatásához szövetségesek kellenek. A Giorgia Meloni és Jaroslaw Kaczynski nevével fémjelzett tömörülés segíthet visszahelyezni a magyar kormánypártot az európai politikai porondra (miközben a Kereszténydemokrata Néppárt továbbra is az Európai Néppárt tagja maradt). Az elmúlt évek egyik komoly diplomáciai hibáját igyekszik most helyrehozni Orbán Viktor ezekkel a lépésekkel. Tehát Magyarország stratégiai pozíciója egyelőre nem javult a brüsszeli alkuval.
Azt mondtam, hogy jól döntött a magyar kormányfő, amikor kompromisszumot kötött. Jól döntött, mert lépésével világossá tette, hogy tudja, mennyire fontosak Magyarországnak az uniós források. Ahogy korábban már utaltam rá, a magyar gazdaságnak kellenek ezek a pénzek, és a megállapodás ténye is, ami jótékony hatást tud gyakorolni a piaci környezetünkre. A kínai befektetések nem képesek helyettesíteni az unió támogatását, és nem árt azt sem tudnunk, hogy az ázsiai nagyhatalomnak is addig vagyunk érdekesek, amíg az EU tagjaként tud velünk megállapodni. Az egész történet a Magyarországnak járó pénzek folyósításáról ugyancsak rávilágít arra, hogy milyen nagy szükségünk lenne szövetségesekre. Egyre többször szembesülünk ugyanis a „magányos harcos” pozíció hátrányaival és korlátaival.
Stratégiai problémára világít rá a svéd NATO-csatlakozás ügye is, amely a rendkívüli parlamenti ülés összehívásának apropója, de valószínű döntés csak később, az országgyűlési munka beindulása után várható. Korábban ügyelt arra az Orbán-kormány, hogy a biztonságpolitikát, a katonai kérdéseket elválassza a más területeken zajló aktuális politikai vitáktól. Jól tette, hiszen nem lehet egyszerre több fronton harcban állni a siker reményével, ráadásul az oroszok (a Szovjetunió) által egykor megszállt országként tudjuk, hogy milyen óriási jelentőséggel bír a védelmi politika. Lehetett nézetkülönbség egyes kérdésekben az USA és Magyarország között, a katonai együttműködés viszont közben zavartalanul működött. Ezt a fontos, hosszú távú megfontolást áldozták fel most a rövid távú célok érdekében. Azt gondolom, a motiváció ugyanaz lehetett, mint az uniós konfliktusnál: megmutatjuk, hogy képesek vagyunk jelentős kellemetlenséget okozni, ha nem tartják tiszteletben az elképzeléseinket. Ebből viszont egy újabb diplomáciai hiba kerekedett, amelynek ráadásul csak hátránya lesz. Szemben az EU-csúccsal, ahol fontos célért – a magyar uniós forrásokért – küzdött a kormány első embere, miközben racionálisan megfogalmazható kritikával illette az ukrán támogatások módját és tartalmát, addig
a skandináv ország tagságának akadályozását az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében nem lehet vállalható módon megmagyarázni.
Itt csak egy érvet hallunk mindig: megsértődtünk. Ez pedig kevés a halogatásunk alátámasztására. Így aztán a svéd konfliktus hasznot nem, kárt azonban okoz az ország számára. Egyrészt a szuverenitásra kényes magyar kormány komolyan vehető érvek nélkül akadályozza az északi ország szuverén döntésének megvalósulását. Úgy, hogy közben a mi érdekünk is az, hogy a NATO erősödjön. Másrészt – és ez a súlyosabb – megkérdőjeleződött a kormány szavahihetősége a katonai együttműködés, a biztonságpolitika terén. („Nem mi leszünk az utolsók, akik jóváhagyják Svédország csatlakozását.” De, mi lettünk az utolsók.) Jó lenne most már minél gyorsabban túl lenni ezen a kellemetlen helyzeten: jöjjön a svéd miniszterelnök, döntsön a magyar parlament, és zárjuk le ezt a kínos ügyet! Nem tett jót nekünk ez a huzavona.
Nagy szüksége lenne Magyarországnak arra, hogy képesek legyünk néhány fontos témában a jobboldali és a baloldali pártok között egyetértést kialakítani. Ilyennek javasoltam korábban az Európai Uniótól érkező támogatások ügyét, de néhány más, hosszú távú kérdésben is közös gondolkodás kellene. Talán a mögöttünk álló néhány esztendő és az elmúlt hét brüsszeli küzdelmei megérlelik ezt a felismerést.
A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.