Index Vakbarát Hírportál

Száz család megmentője

július 14., 11:51 Módosítva: 2019.07.16 17:24
1857

Lívia és Ferenc már nem is emlékszik, hányszor költöztek két gyerekükkel közös életük során, a 26 éves Alexandrának pedig két kisfiával nem volt hol laknia. Két család a száz közül, akiknek a SZÉRA Szociális és Rehabilitációs Alapítvány segítségével rendeződött az életük. A szervezet 1997 óta folyamatosan foglalkozik bajba jutott gyerekesekkel, programjuk különlegessége, hogy nem csupán a legnehezebb egy-másfél évben segítenek a családokon, hanem a teljes lakhatási és élethelyzeti probléma megoldásán fáradoznak. Céljuk, hogy önkormányzati szociális bérlakáshoz jussanak a családok, és azt fenn is tudják tartani: takarékoskodjanak és legyen piacképes, bejelentett munkájuk. Kevés olyan civil szervezet van, mint a SZÉRA, ami 22 éve folyamatosan működik politikai helyzettől és önkormányzati vezetés politikai színezetétől függetlenül. A SZÉRA a Jószolgálat-díj hivatásszerűen végzett szociális munka szervezeti kategóriájának idei győztese.

A Jószolgálat-díj médiapartnere 2019-ben is az Index.
Tekintse meg a további képeinket

Ennyi volt, elég volt - rendszerváltás 30 év távlatából

július 12., 19:39 Módosítva: 2019.07.13 18:43
467

Bánkuti András a magyar fotósvilág fontos alakja.1995-től 2011-ig a HVG fotórovatának vezetője volt, de előtte dolgozott az Új Tükörnél, a Magyar Szemlénél és a Magyar Hírlapnál is, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Emellett számos szakmai szervezetnél töltött be fontos szerepet, ő az egyik alapítója a Magyar Fotográfusok Házának Kincses Károly, illetve Kolta Magdolna mellett, és olyan díjak birtokosa mint például a magyar Pulitzer-emlékdíj. Több évtizedes pályája alatt készített sorozatot a magyar punkokról, a Győri Balettről és a fotói, amik az egykori szovjet blokk mindennapjait mutatták be, a külföldi sajtó figyelmét is felkeltették, a Guardianban és a New York Times -ban is jelentek meg anyagi. Most, hogy a rendszerváltás harmincadik évfordulóját ünnepeltük, ezeket a történelmi jelentőségű felvételeket érdemes ismét elővenni, akár a részesei voltunk annak a korszaknak, akár nem. Ezért is született meg az Évfordulók című kiállítás.

1988 körül megéreztem, hogy a Magyarországon és a környező szocialista országokban zajló események súlyosabbak, fontosabbak, mint azt valaha is gondoltam. Egyre több helyen, egyre több országban akartam ott lenni, látni és megörökíteni azt a folyamatot, amiről akkor még nem tudhattam én sem, hogy Európa ezen felén rendszerváltáshoz vezet. A különböző megmozdulásokból, vitákból, értekezletekből és tüntetésekből áradó energia magával ragadott, éreztem, hogy történelmi események tanúja és részese vagyok – egy fotóriporter ennél többet nem kívánhat. Ma már tudjuk, valóban történelemformáló eseményekről számolnak be a képeim, ezt igazolja, hogy Prágában a hónap elején nyílt meg az 1989 – A vasfüggöny lehullása című nagy, nemzetközi fotókiállítás, ahol 39 németországi, romániai, cseh- és magyarországi fotómat mutatják be a címben szereplő évből. A képekkel nemcsak dokumentálni akartam, hanem a magam módján, érzelmeket keltve megmutatni másoknak is az eseményeket. Telve reménnyel, bánattal, kíváncsisággal és örömmel – s ma azt remélem, hogy fotóim segítségével önök is átérzik, átélik a 30 éve történteket.

A kiállításon a rendszerváltás idején készült képek mellett szerepelnek olyan fotók is, amik a 40 éve alakult a Győri Balettet mutatják be. A társulatról készült sorozatát 1999-ben adták ki, ez volt az első könyve, amit másik kettő követett.

A Győri Balettet megalapítása, 1979 óta fényképezem, már az első hetekben lenyűgözött, amilyen energiával, tehetséggel valósággal berobbantak a magyar táncművészet világába. S nemcsak berobbantak, 40 éve ott vannak az élvonalban előbb Markó Iván, majd Kiss János vezetésével. Hálás vagyok a táncosoknak, hogy beengedtek és partnerként fogadnak el zárt, sok-sok munkával, fájdalommal és gyönyörű pillanatokkal teli világukba, támogató együttműködésük nélkül ezeket a képeket nem tudtam volna soha elkészíteni.

Az Évfordulók kiállítás 2019. augusztus 18-ig tekinthető meg a budapesti Fészek Művészklub Herman-termében és Galériájában.

Tekintse meg a további képeinket

Viszlát, giccs, viszlát, klisék: ilyen egy esküvő a teljes valójában

július 8., 11:06 Módosítva: 2019.07.09 08:19
8689

Az esküvői fotókról nagyon sokszor lemarad az ideges kapkodás, ami az eseményt megelőzi, lemaradnak a gyerekek, akik tortától maszatos képpel éppen szétszedik a méregdrága dekorációt, lemarad a kedves rokon, aki a kiadós vacsora után borfoltos ingben, atlétát villantva piheg egy fotelben, lemaradnak a nejlonzacskók, amikben a váltócipő vagy a házi pogácsa van, meg úgy általában a hihetetlenül emberi és őszinte pillanatok, amiktől a nagy nap igazán egyedi és különleges lesz. Helyette van rengeteg beállított csoportkép, megszámlálhatatlan katalógusfotó a menüről és a díszítésről, és a kötelező kör az első hitvesi csókról vagy táncról és a tortaszelésről, vagyis az összes olyan felvétel, amin – bármennyire eretnekség ezt mondani – a párok kicserélhetőek.

Túltelített szakma, ráadásul mindent az aktuális trendeknek rendelnek alá az egyéniség és kreativitás helyett. ... A workshopok inkább arról szólnak, hogyan lehetük menők, nem arról, hogyan lehetünk jó fotósok. Bár valószínűleg ez a helyzet minden műfajjal, legyen szó akár utcai, tájkép vagy ételfotózásról. Mindenki gyorsan akar híres lenni. A legtöbben nem akarnak elég időt és energiát belefektetni abba, hogy megtalálják a saját stílusukat

– vélekedik a szakmáról az észak-angliai fotós, Ian Weldon, akit számtalan oldal beválogatott a legjobb esküvői fotósok közé. Igaz, ő egyáltalán nem így definiálja magát.

Ian Weldon a húszas éveiben minden munkát elvállalt, volt teherautó-sofőr és tejesember is, de nem találta a helyét a világban, majd beiratkozott egy fotós iskolába. Karrierje elején saját műtermében vállalt családi portréfotózásokat, de minél jobban beleásta magát a fotózás történetébe, minél jobban megismerte az olyan művészek munkásságát, mint Garry Winogrand, Elliott Erwitt, Bruce Gilden vagy Martin Parr, annál inkább rájött, hogy ez nem az ő útja. Persze a pluszpénz mindig jól jött, ezért ugyan soha nem akart esküvői fotózással foglalkozni, mégis igent mondott rá.

Emlékszem, hogy remegett a kezem, amikor kopogtattam a menyasszony ajtaján. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni, hogy mi fog történni. Pánikszerűen rohangáltam egész nap, hogy ne maradjak le semmiről. Amikor hazaértem, és feszülten válogattam a képek között, hirtelen szembeötlött, hogy a fotóim egy történetet mesélnek el

– idézte fel a kezdeteket. 

Azt gondoltam, ennél többre vagyok hivatott. Eleinte nem élveztem, de ahogy egyre több esküvőre mentem el, úgy kaptam rá az ízére. Egyre inkább utcai fotósként közelítettem meg a témát. Az volt a célom, hogy a valóságot örökítsem meg a maga groteszkségével és szépségeivel, és a hagyományos esküvői fotózástól egyre inkább elmozdultam a dokumentarista fotózás felé.

Egy idő után pedig meg is találta a célközönségét: párok, akik értik és szeretik a fotóművészetet. Weldon az elmúlt pár évben rengeteg esküvőn járt Észak-Angliától Hollywoodig, és egy idő után a nagybetűs szakma is felfigyelt rá. Amikor egyik legnagyobb példaképe, Martin Parr Barcelonában adott elő egy olyan közönség előtt, ami szinte csak esküvői fotósokból állt, megkérdezték tőle, hogy ismeri-e Weldon munkásságát, ő pedig megjegyezte a nevet. Amikor Parr legközelebb Newcastle-ben járt, leszervezett egy találkozót, és egy idő után arra terelődött a szó, hogy a fiatal fotós hiába próbált kapcsolatba lépni különböző galériákkal és magazinokkal, egyszerűen nem veszik komolyan a munkáját. Parr és a RRB Photobook kiadója, Rudi Thoemmes azonban felismerte a benne rejlő értéket, és felajánlották, hogy kiállítják a képeit, illetve azokat albumként is kiadják.

Itt van egy fotós, aki azt mutatja be, hogy mi is az esküvő valójában: egy családi mulatság túl sok alkohollal és vad pillanatokkal. Tudom, hogy szereti hangsúlyozni, hogy ő NEM egy esküvői fotós, de ő az IGAZI esküvői fotós 

– nyilatkozta Martin Parr.

A fotókat 2019. június 26. és augusztus 10. között a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni.

Tekintse meg a további képeinket

A város legjobb kerti bulijai itt vannak

július 3., 23:26 Módosítva: 2019.07.04 12:14
888

Hát, leginkább a Kobuci Kert – mondtam nemrég arra a kérdésre, hogy mi fog leginkább hiányozni azután, hogy az Index elköltözik az óbudai Flórián térről, így a Kobuci szomszédságából is. Bár csak néhány buszmegállónyival leszünk odébb, az biztos, hogy nem lesz már több olyan esti műszak, amikor a vacsoráért a Kobuciba szalad ki az ember, egy, a helynek is nevet adó, zöldséges, tejfölös, reszelt kolbászos buciért, zsíros deszkáért, sportfröccsért.

De persze jártunk oda máskor is, gyakran. Nagyon Fontos Dolgokat megbeszélni, vagy csak munka után kifújni magunkat. Randevúzni, ígéretes, de gyorsan dugába dőlő kapcsolatok kezdődtek vagy éppen értek véget itt. Meg zenét hallgatni: koncertre és koncert után afterezni. Én bő öt éve fedeztem fel a helyet, azóta egyetlen szezonban sem volt olyan hónap, amikor ne lett volna legalább egy olyan fellépő, aki érdekelt volna.

A hely üzemeltetői küldetésnek tartják, hogy eltérő zenei stílusok, különböző világnézetű muzsikusok, szubkultúrák és a mainstream egyszerre, egyenrangú módon szerepeljen a kínálatban. A kortárs alterzene minden meghatározó szereplője fellépett már itt, többsége visszatérő vendég, a hely ikonikus arcainak egyikévé vált (de vannak a helynek ilyen ikonikus karakterei a személyzet tagjai között is).

A Kobuci és az Index óbudai története egyszerre kezdődött, tíz évvel ezelőtt. Csakhogy míg mi költözünk, a kert ünnepel, a tízéves jubileumot több más mellett egy három éve készülő, most júniusban megjelent fotóalbummal is. Belicza László Gábor két szezonon át készített fekete-fehér analóg géppel felvételeket az itt fellépő művészekről és a dolgozókról. A fotókból most júniusban albumot is megjelentettek, csaknem kétszáz oldalon, 91 portréval. Beck Zoltántól a Bëlgáig, Likó Marcelltől Péterfy Boriig, Boban Markovićtól Csík Jánosig, Kiss Tibitől Lovasi Andrásig terjed a lefotózottak sora. Az album képeiből most kedvcsinálóként megmutatunk bő egy tucatot, a kötet pedig kapható a kertben, az árából befolyó összeget a Szent Margit Kórháznak ajánlották fel.

Tekintse meg a további képeinket

Kicsit mindannyian kacifántosak vagyunk

június 29., 17:36 Módosítva: 2019.08.01 09:24
6906

Megértem, amikor elfordítják a fejüket, hiszen sosem láttak még ilyet. Nekem tökre rendben van, ha valaki ettől rosszul van és inkább átmegy az utca túloldalára. Mert mitől ne lenne rosszul, ha soha nem lát ilyet, és nem tud erről semmit? Nekem más a látvány, mert nekem a gyerekem.

Somlai Zsuzsanna mesél így arról, hogy ugyan fájhat neki, amikor a karján hordozott, már nem kisbaba kisbabáját, Nimródot "rossz szemmel" nézik az utcán, de a fintorok, az előítéletes arckifejezések, vagy épp a szembehunyás mind-mind abból fakad: a társadalom mit sem tud arról, min megy át egy kacifántos család. Avagy egy olyan átlagos család, amibe egy kacifántos, sérült gyermek születik. Idén Jószolgálat‑díjban részesült az önkéntesen végzett szociális munka közösségi kategóriájában a Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért, a közösség, amely súlyosan és halmozottan sérült gyermekek nappali ellátását és fejlesztését tűzte célul. De ennél még sokkal többre képesek.

“Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót!” Milton Berle mondata szerepel a honlapjukon. A Völgyzugolyház Alapítvány a Kacifántosokért az közösség, amely már puszta létezésével is ezt a mondatot igazolja. Saját magukról például így írnak: „Kacifántos, azaz halmozottan sérült gyerekek szüleiként álmodtunk egy nagyot! Álmodtunk egy világot magunknak, ahol a sokszínűség érték, ahol a többség felemeli magához a kisebbséget, ahol felelősséget vállalunk magunkért és egymásért. Álmodtunk egy világot, ahol a gyerekeink óvodába, iskolába járhatnak, idővel pedig támogatott módon, az igényeikhez és lehetőségeikhez mérten, önállóan, de egy közösség részeként élhetnek. Ezen dolgozunk. Magunkért, a sorstársakért, mindannyiunkért. Ha szeretnéd, velünk tarthatsz.”

Tekintse meg a további képeinket

A barátom a halottakkal is kommunikál

június 27., 00:32 Módosítva: 2019.06.27 12:50
243
Annick Donkers Belgiumban született, jelenleg Mexikóban él. Gyerekkora óta érdeklődik az ufójelenségek iránt, mivel tízévesen ő és édesanyja egy fémesen csillogó tárgyat láttak a házuk mellett lebegni. Bár pszichológiát végzett, jelenleg fotózással foglalkozik. Un-identified – Azonosítatlan (mint az UFO: unidentified flying object – azonosítatlan repülő tárgy) című projektjében a földönkívüliekkel kapcsolatos élményeket járja körül. Annickkal chaten beszélgettünk ufókról, ufóhívőkről, Dél-Amerikáról és a mexikói naptáncosokról, akik négy napig nem esznek, hogy űrhajókat lássanak.

Azt mondtad, hogy a projektben első lépésként elmentél egy amerikai ufótalálkozóra. De hogy jött ez az egész téma? Mi volt az egész kezdete?

Először is volt az az élmény édesanyámmal tízéves koromból. Meg apukámtól megkaptam Erik von Däniken Az istenek űrhajósok voltak című könyvét, amiben a Nazca-vonalakról meg a piramisokról van szó. Elkezdett érdekelni a világegyetem, később elmeséltem egy barátomnak, hogy láttam egy ufót, és kinevetett, aztán nem beszéltem a dologról egy darabig. Hét éve élek Mexikóban, de 2002 óta járok ide. Sokat dolgozom a hit kérdésével, a hiedelmekkel, valamiért lenyűgöz a téma. Aztán eszembe jutott ez az élményem 10 éves koromból.

Annak van szerepe, hogy pszichológiát végeztél?

Szervezet- és munkapszichológiát tanultam az egyetemen, de most sokkal többet érintekezem a pszichológiával, mint az iskolában, azt hiszem. De igen, meg szeretném érteni az emberek történeteinek pszichológiai hátterét is. Például amikor valaki azt mondja, hogy idegenek rabolták el, szeretném megérteni, hogy mi történik vele. De azt nem tudom, hogy belső okokból hiszi ezt, vagy tényleg valami külső inger érte. Egész egyszerűen hiszek neki, elfogadom, amit mond.

Tekintse meg a további képeinket

Személyes útinaplón elevenednek meg Délkelet-Ázsia mindennapjai

június 22., 23:52 Módosítva: 2019.06.24 11:01
821
Kummer János tavaly bejárta Délkelet-Ázsia kevésbé ismert országait, majd fotóiból útinaplót indított Instagramján egy évvel a kirándulás után. Megmutatja, hogy élnek az emberek Kambodzsában és Mianmarban, elmondja, milyen volt európai turistaként betoppani egy vietnámi férfi szépségszalonba, vagy a rettentő kánikulában fagyoskodni egy malajziai kompon.

Kummer János fotóriporterként kezdte, nyolc évig dolgozott különböző online szerkesztőségeknél. 2016-ban, szakítva a VS-el, kiutazott fél évre Új-Zélandra, és mint meséli, ez az út meghatározó élmény volt számára.

Két évvel később aztán vett egy repülőjegyet Malajziába, anélkül, hogy lett volna bármi konkrét terve. Úgy utazott két és fél hónapot Délkelet-Ázsiában egy hátizsákkal, hogy soha nem foglalt előre szállást, kötöttségek nélkül járta a városokat és fotózott. "Érdekelt, mit tudok kihozni magamból 35 évesen hátizsákos turistaként, amit jellemzően huszonévesek űznek - meséli Kummer. - Ki akartam szakadni a mindennapi munkából, és csak magamnak fotózni." Malajziából Kambodzsába vette az irányt, majd Vietnámba utazott, és Mianmarban fejezte be a kalandot március 28-án.

"Két-három nap allatt - általában ennyi időt voltam egy helyen - nem lehet részletesebben kidolgozni egy témát, úgyhogy inkább az utazásomat és az embereket akartam megörökíteni" - mondja. Streetfotónak hívják azt a műfajt, amivel dolgozott, arra volt kiváncsi, hogy élnek az egyes ázsiai országokban az emberek a mindennapokban. Nem a turistalátványosságokat fényképezte, hanem az autentikusabb, élőbb helyeket kereste, és rengeteget beszélgetett a helyiekkel, hogy jobban megismerje őket. Gyakran megjelenik ő is a fotókon, buszokon ül, hostelekben pihen, és az ő jelenléte még személyesebbé teszi a gyűjteményt. Kummer nem átfogó képet akart adni Délkelet-Ázsiáról, hanem azt meséli el, milyennek élte meg ő ezt a két és fél hónapot. "Azt kerestem, mi hat rám" - mondja, ami azért tudott ilyen jól működni, mert nem volt szerkesztőségi vagy ügynökségi elvárás vele szemben, szabadon dönthetett, hol mennyi időt tölt. 

Képeiből és élményeiből egy személyes naplót nyitott idén Instagramján, a fotókat napra pontosan egy évvel a készültük után osztotta meg. "Eredetileg az volt a tervem, amikor elutaztam, hogy naplószerűen minden nap posztolok egy képet. Ez három nap alatt megdőlt, úgyhogy nem is forszíroztam később - meséli. - Mikor hazajöttem, kellett egy kis idő, hogy leülepedjen az élmény, és csak idén év elején vettem elő a képeket." Januártól kezdve 76 napon keresztül tett közzé napi egy képet, arról, hogy hol volt egy évvel ezelőtt. Mindegyikhez rövid, személyes történetet is írt, amely kis hátteret ad hozzá.

Kummer azt mondja, szeretne még foglalkozni ezekkel a fotókkal, előbb-utóbb akár kiállítássá rendezni, de előtte az Indexnek mutat egy rövid válogatást fotónaplójából.

Tekintse meg a további képeinket

Fészek a kiszolgáltatott gyermekeknek

június 16., 21:08 Módosítva: 2019.06.17 07:41
1475
Szülőknek és gyerekeknek egyaránt igyekeznek segítséget nyújtani a Fészek Gyermekvédő Egyesület munkatársai. Érden átmeneti otthont működtetnek, országos nevelőszülői hálózatukon keresztül pedig mintegy 400 gyermekkel állnak kapcsolatban. Azért dolgoznak, hogy mihamarabb visszakerülhessenek azok a gyermekek a családjukba, akik valamilyen probléma miatt segítségre szorultak. Nincs könnyű feladatuk, mert egyre nő a kiszolgáltatott gyermekek száma, és azt mondják, egyre több nevelőszülőre lenne szükség. Jószolgálat-díjas riportunk a Fészek Gyermekvédő Egyesületről.

„Hétszer négy?”, „28”. A másnapi matekdolgozatra készül az érdi gyermekek átmeneti otthonának általános iskolás lakója. Katalin, a Fészek Egyesület pedagógusa kérdezi ki még vacsora előtt a kertben, miközben egy másik kisiskolás fiú a trambulinon ugrál, arrébb ketten fociznak, hátul pedig a homokozóban játszik anyukájával egy kislány.

„Ez egy olyan krízisotthon, ahova a nap 24 órájában bárki becsöngethet, ha segítségre van szüksége – meséli Nyitrai-Hell Szilvia, az egyesület munkatársa. – Ide jöhetnek például, ha az anyuka váratlanul kórházba kerül és a gyerek rövid időre felügyelet nélkül marad, de olyan helyzetben is hozzánk fordulnak a gyermekvédelmi szakemberek, ha azt érzik, a gyermek testi-lelki fejlődése krízisben van, és muszáj egy kicsit kiszakítani az otthoni környezetből. Lehet, hogy már este érte jönnek, de vannak, akik hosszabb ideig maradnak itt.”

A gyermekek átmeneti otthona csak az egyik szolgáltatása az idén 25 éves Fészek Gyermekvédő Egyesületnek. Mellette országosan kiterjedt nevelőszülői-hálózatuk van és nevelőszülői képzést is tartanak. Azt mesélik, nagyon büszkék rá, hogy az érdi központjuk emeletén kialakíthattak egy olyan részt, ahol azok a fiatalok lakhatnak, akik elmúltak 18 évesek, és már elköltöznének a nevelőszüleiktől, de még szükségük van egy kis támogatásra. „Életbeindító háznak is szoktuk hívni” – mondja Báló Ottília, az egyesület igazgatója. – „Itt megtanulják beosztani a pénzt, munkát keresnek és vannak már kötelezettségeik, de probléma esetén bármikor fordulhatnak a kollégákhoz.”

Összesen 35 fő dolgozik a Fészek Egyesületnél, és országos szinten mintegy 160 nevelőszülővel állnak folyamatos kapcsolatban. 400 gyermek van a nevelőszülői hálózatukban, és ez a szám évről évre nő, ami nem jelent jót, mondja az igazgatónő. „Ami egészen egyértelműen látványos, hogy egyre nagyobb elmaradásokkal, egyre több fejlődési-szociális hátránnyal érkeznek hozzánk a gyerekek. Gyakran már a szülők is állami gondozottak voltak, és az is jellemző tendencia, hogy egymás után születnek a gyermekek, akik aztán mind nevelőszülőkhöz kerülnek. Nagyon összetett feladattá vált a gyermekvédelemben és szakellátásban a gondozás, ami jó pár évvel ezelőtt nem volt ennyire súlyos.”

Habár az egyesület tagjai naponta találkoznak bántalmazott, nehéz helyzetű családból érkező vagy hajléktalanná vált gyerekekkel, mégis töretlen elhivatottsággal és kedvességgel végzik a feladatokat. Jó példa erre Csipák Péterné, az egyesület elnöke. Férjével 36 éve nevelőszülők, a házukban már 150 gyermeket neveltek rövidebb-hosszabb ideig. Irénke a mai napig csak pozitívan tud a gyerekekről beszélni, most épp egy 16 éves anyuka van náluk a csecsemőjével.

„Nehéz munka, meg kellett edződni hozzá. Rá kellett jönnöm, hogy ugyan nincsen varázspálcám és nem tudom megváltoztatni a gyerekek múltját, de ha a nehézségeiken már egy kicsit tudok segíteni, az is valami” – magyarázza Nyitrai-Hell Szilvia, hogy őt mi motiválja a munkája során.

Tekintse meg a további képeinket

Három év alatt a Föld körül

június 15., 23:10 Módosítva: 2019.06.16 22:02
745
A PetersPlanet.travel nevű online utazási magazin születésnapjának alkalmából fotókiállítást rendeztek a Füvészkertben, amely június 5-től egy hónapig tekinthető meg. A 17 darab képet 3 év utazásaiból válogatta ki Szűcs Péter alapító újságíró és Pályi Zsófia fotográfus kurátor. A fotók érdekessége, hogy a fényképész személyes tapasztalatain, az elkészítés körülményein és az utazásnál felmerült nehézségeken keresztül ismerjük meg azokat, így az ország kultúrájának általános leírása helyett sokkal közelebbi, személyes történeteket kapunk. És hogy mi a hasonlóság a csatkai Szűz Mária híveiben, Irakban, Iránban, egy elvágyódó párban és Párizsban? Pont az, hogy mind annyira sokszínű.
Tekintse meg a további képeinket

Ez itt Magyarország, a fesztiváloktól a függőkig

június 12., 18:26 Módosítva: 2019.06.13 11:19
276
2014 óta adják át a 35 év alatti fotósokat megcélzó szakmai elismerést, a Hemző Károly-díjat. Idén több pályázatával a díjat Csudai Sándor nyerte, a zsűri értékelte a változatos anyagot - amiben volt háborús tudósítás, képriport, utcai fotó és drónfelvétel is -, és a méltatásban megjegyezték, hogy az övé volt a leginkább “hemzős” munka.

Csudai Sándor 1987-ben született, jelenleg az origo.hu munkatársa. Nemzetközi és hazai pályázatokon is többször díjazták már, 2015-ben Junior Prima elismerést kapott. Készített sorozatot a vörösiszap-katasztrófáról, az ukrajnai forradalomról, egy mecseki rehabilitációs központról, zenei fesztiválokról, Budapest járókelőiről, és a fővárost is megnézte egy drón szemszögéből.

Csudait 12 jelöltből választották ki, a döntősök névsora a következő volt: Mónus Márton, Sivák Zsófia, Simó Szabolcs, Szilágyi Anna és Csudai Sándor. Szilágyi Anna az Index fotórovatának gyakornoka.

A zsűri Lajos Mariból, Hemző özvegyéből, Salvarani Zsófiából, a művész nevelt lányából, valamint Korniss Péter és Bánkuti András fotográfusokból és az Alapítvány titkárából, Szarka Klára kurátorból állt.

A Hemző-díj eddigi díjazottjai Hajdú D. András (2014), Móricz-Sabján Simon (2015), Mohai Balázs (2016), Pályi Zsófia (2017), Bielik István (2018) voltak. Bielik István kiállítása, a Szabadságok július 22-ig tekinthető meg a Capa 8F Galériában minden nap.
Tekintse meg a további képeinket

Minden második nap átadnak egy ortodox templomot Romániában

június 8., 19:27 Módosítva: 2019.06.10 00:07
2072

Egy  átutazónak is feltűnhet, hogy Romániában folyamatos a templomépítési láz. Nagyvárosok közepén és peremvidékeken, a semmi közepén egyaránt felbukkannak nem túl réginek látszó vagy akár most épülő ortodox templomok, még úgyis, hogy nem özönlenek beléjük a hívek. A szimbolikus területfoglalás évtizedek óta zajlik az állam és az ortodox egyház szoros összefonódásának köszönhetően. A folyamat parodisztikus és abszurd elemeket is hordoz magában. A Romániát két éve járó Bánhegyesy Antal erre is próbál rávilágítani képeivel, miközben sem a vallásosságot, sem a hitet nem akarja kritizálni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatója Ortodoxia sorozatáért Capa-ösztöndíjban is részesült.

Bánhegyesy Erdélyben, Kolozsváron született, már gyerekkorában is látta, hogyan épülnek sorra az ortodox templomok. Fotósként 2017 óta izgatja a téma. A nyárádtői templom szimbolikusnak is felfogható története szolgált neki kiindulópontként. Nyárádtőn egy több mint százéves görögkatolikus templom állt, amit a kommunizmus ideje alatt államosítottak, és gyorsan át is adtak az ortodox egyháznak. A régi templomot aztán bekebelezte egy hatalmas új ortodox templom, amit köré építettek, majd a régit – a görögkatolikusok tiltakozása ellenére – 2008-ban lebontották.

Tekintse meg a további képeinket

Pápát látni Erdélyben

június 2., 07:41 Módosítva: 2019.06.03 08:34
309
Ezer év után eljött ez is: az erdélyi magyarság régi vágyát beteljesítve, a történelemben először Csíksomlyóra látogatott és mondott szentmisét a katolikus anyaszentegyház feje. Kora reggeltől tízezrek vártak az esőben a katolikus Mária-tisztelet kegyhelyén, hogy a Nyeregben ég és föld között ázva lássák és hallják Ferenc pápát. Székelyek és csángók, erdélyi és anyaországi magyarok, cigányok és románok, zarándokok és kíváncsiak a somlyói Hármashalom-oltárnál, 2019 pünkösdje előtt, a testvériséget hirdető pápával.
Tekintse meg a további képeinket

Félelemmel és reszketéssel – ez benne a szép

május 26., 10:51 Módosítva: 2019.08.01 09:25
2605
Több mint harminc éve indult útjára a Magyarországi Református Egyház drogmissziója Budapesten, a bentlakásos otthon pedig három évvel később Ráckeresztúron. Jelenleg két külön telepen, egy-egy hektáros területen 35 felnőtt és 30 serdülő és tini férőhelyük van. Ráckeresztúron kétszer költöztek nagyobb épületbe. Ami maradt: a keresztyén hit és elköteleződés, mint a program alapja. A Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziója a hivatásszerűen végzett szociális munka, szervezet kategóriájában nyerte el a 2019-es Jószolgálat-díjat.

A gyerekek abban az iskolában tanulnak meg írni és olvasni, ahol szeretet van, hogy milyen módszerrel sikerül ezt elérni, az majdnem lényegtelen. Így vagyunk ezzel mi is. Nem a program gyógyít, hanem a szeretet

– mondja Erdős Eszter, a ráckeresztúri drogterápiás otthon alapítója. 

A Fejér megyei Martonvásár mellett fekvő településre azok felvételiznek, akiknek elegük van drogos életükből, akik már nem bírják tovább a szenvedést, akik készek beismerni, hogy szenvedélybetegek, a kábítószer rabjai. A vállalásuk nem egyszerű: miután átlépték a küszöböt, kábítószer nélkül kell lehúzniuk egy évet az otthon falai között.

Sokan a parkolóban szívják el az utolsó spanglit, és olyanok is vannak, akik feladják, és néhány nap után kimenekülnek az otthonból. "Mi nem mondjuk meg, hogy mit csináljanak, a kulcs az ő kezükben, mindenkit megillet a szabad költözés joga" – mondja Erdős Eszter.

Az otthon története 1983-ra nyúlik vissza. Ez volt az az időszak, amikor már az államilag ellenőrzött médiában is be-beszámoltak arról, hogy a szocialista Magyarországon is vannak kábítószerező fiatalok. Az állam, a Kádár-korszakban rendhagyó módon, az egyházaktól kért segítséget. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az egyházakat tömörítő ökumenikus tanácsot kérték fel, hogy foglalkozzon a devianciákkal, a kábítószerproblémával. Erdős Eszter akkoriban szerzett oklevelet a Budapesti Református Teológiai Akadémián. Nagyon fiatal volt, nem tudta még pontosan, hogy mit akar, bár voltak körvonalak. Az otthoni olvasmányélmények hatására vonzotta a misszionáriusság, dolgozott a Hűvösvölgyi Nevelőotthonban gyerekfelügyelőként, részt vett cigánymisszión Baranyában és a Nyírségben. Megtérése előtt ráadásul maga is kallódó fiatal volt, szüleivel a Moszkva tér mellett lakott, tele volt a Kalefről ismert drogos haverokkal.

Így érte a felkérés: szervezzen leszoktató terápiát fiatal drogosoknak. Mivel nem volt hová nyúlni, nem létezett hazai módszer, ezért nem hivatalos tanulmányútra Svájcba ment, ahol megnézett egy volt drogosok vezette közösséget. Kicsit militánsnak találta, ami nem véletlen. A módszert Amerikából vették át. A Vietnamban harcoló katonák heroint kaptak, hazatérve a veteránok terápiás közösségeket hoztak létre a drogoktól való megszabadulásra. Sok volt a konfrontáció ("Szorozzuk be a Csernust öttel" – mondja), amit keresztyén emberként nem tartott követendő példának. Végül 1987 februárjában elindulhatott a ráckeresztúri misszió, ha nem is ott, ahol most, a faluszélen, hanem a központ egy öreg, tornácos parasztházában. Egy módosabb faluban tiltakozási hullámot váltott volna ki annak a híre, hogy "drogosok költöznek a faluba", Ráckeresztúr azonban maga is hátrányos helyzetű, elesett falu volt sok cigánnyal, szegény emberrel, rossz közlekedéssel, eszükbe se jutott ágálni a jövevények ellen.

A program azóta nagy változásokon ment keresztül. A legjelentősebb a kanadai Portage-módszer adoptálása volt. Maga a szó azt jelenti, amikor egy indián a gázlóhoz érve kiszáll a kenujából és az ölébe véve átemeli azt a sekély részen. Erdős Eszter a kétezres évek elején egy budapesti konferencián hallott először a Montrealban 1970-ben, helyi drogosoknak létrehozott terápiáról. A módszer lényege az, hogy a segítők hátrább lépnek.

Előtte a kávét is a kollégáim főzték, azóta az autót is a kliensek [az intézmény lakói] vezetik – mondja. – Hátrébb kellett lépni, ez a te életed, nálad a távkapcsoló, nekünk segíteni kell.

A kliensek az otthonban szigorú napirend szerint élik életüket, a felépülésben a tanulás és a munka sokat számít. Munka van bőven az egyhektáros területen, az intézményhez hatalmas kert tartozik, van egy asztalosműhelyük is, a kliensek dolgoznak a konyhán is, és minden nap kitakarítják az egész házat is. Technikai személyzet nincs, mindent maguk végeznek. 

A vallási hovatartozás, vallásgyakorlás nem feltétele a programba való felvételnek, a programban maradásnak. Ahogy fogalmaznak: a keresztyén hit a nagy lehetőség, de nem követelmény. A program fontos pillére az önsegítő elemek hangsúlya. Napi öt csoportfoglalkozáson és a napi két pszichoterápiás foglalkozáson vesznek részt.  

Utógondozó program segít azoknak, akik végigcsinálták a terápiát. Az otthonban megszokott rutint feladva kell visszakerülni az életbe, ahol sokszor ugyanaz a környezet várja, mint a bejövetel előtt. Van, aki rettegéssel gondol arra a pillanatra, amikor el kell hagynia az otthont. Van lehetőség a késleltetésre, sőt a hétvégi visszatérésekre is.

Mindig félelemmel és reszketéssel ülök szemben egy klienssel. És ez benne a szép, mindig marad titok a személyiségében

– mondja Erdős Eszter.

Tekintse meg a további képeinket

Az Index-olvasó

május 24., 19:33 Módosítva: 2019.05.31 10:24
101
A múlt heti szülinapi Index-buliban olvasókat fotóztunk, az Index gyakornoki programjának résztvevői pedig kérdezgették őket magukról és az Indexről. Végül egyik kollégánk sugalmazására sajnos szóvicceket is kértek tőlük...

Gyíkember? Soros-bérenc? Szabadkőműves? Elhatároztuk, hogy utánajárunk, ezért megkértük a 20. szülinapi bulinkra érkező olvasókat, hogy lefényképezhessük őket, és hogy röviden mondják el, kik ők, mit csinálnak és mit olvasnak szívesen az Indexen. A Mi vidékünk sorozatra tekintettel kellemes vagy kellemetlen vidéki sztorikat is gyűjtöttünk tőlük, illetve a szerkesztőség különleges igényeire tekintettel aki tudott, szóviccet is mondott.
Tekintse meg a további képeinket

Ez a divat, nézz utána!

május 22., 12:35 Módosítva: 2019.05.23 08:09
195

Egy olyan iparvidéket, ahol mintha megállt volna az idő, mert az 1980-as években bezártak az emberek megélhetését biztosító szénbányák, többféleképpen be lehet mutatni: választhatjuk azt, hogy a kőkemény, szürke kilátástalanságot örökítjük meg kívülállóként, egy kamera biztonságából, vagy a közösséget is bevonva, valamilyen jobbító szándéktől vezérelve bebizonyítjuk, hogy van remény. Ezt az utat választotta Clémentine Schneidermann és Charlotte James, akik szerettek volna eloszlatni minden olyan sztereotípiát, ami modelljeikkel és lakhelyükkel kapcsolatban az emberek eszébe juthat.

Az It's Called Ffasiwn fotósorozat helyszíne Dél-Wales. Itt született Charlotte, Clémentine Schneidermann pedig itt tanult tovább, és az egyik legismertebb munkája, az Elvis Presley-rajongókat bemutató portrésorozat, az I Called her Lisa Marie jelentős része is itt készült. A páros 2015-ben találkozott, és miután szembesültek azzal, hogy ugyanaz a cél vezérli őket, megszervezték az első fotózást.

Az első alkalommal egy csomó szép ruhával érkeztem, volt egy koncepció a fejemben. Körülbelül 18 gyerek jött el, és ez egy nagyon új élmény volt számukra. Hagytam, hogy maguk válasszák ki, hogy mit szeretnének viselni. Miután láttam, mennyire élvezik ezt, úgy gondoltam, érdemes lenne workshopokat tartani számukra, hogy ők is részei lehessenek az alkotói folyamatnak

– nyilatkozta Charlotte James, aki alkotótársával együtt két helyi ifjúsági központban is tart foglalkozásokat 8–14 éves gyerekek számára. A workshopon többek között szabni és varrni is megtanulhatnak a résztvevők, és Schneidermannnék nem eltitkolt célja, hogy a diákjaiknak megmutassák az önkifejezés megannyi formáját, megerősítendő az önbizalmukat. 

Az ellentmondásokra alapuló, néha kissé szürreális sorozatnál a fő szervezőerőt a színek jelentik. A készítők próbáltak az évszaknak vagy valamilyen aktuális ünnepnek megfelelő árnyalatokkal dolgozni, a Bálint-napi fotózás színe a piros volt, a tavaszé a pasztellzöld, a nyáré a sárga, a halloweené a fekete, és így tovább. És ugyan úgy tűnhet, hogy a fotók beállítottak, hogy minden részlet ki lett találva előre, ez így nem igaz, a spontaneitás, a véletlen, az improvizálás nagyon fontos összetevője ennek a sorozatnak, soha nem lehet tudni mondjuk, ki sétál bele a képbe. A gyerekeket szerencsére nem zavarja, hogy a nyílt utcán kell modellkedniük, nem illetődnek meg attól, ha megbámulják őket, esetleg megjegyezéseket tesznek a járókelők – állítják az alkotók. Mondjuk pont egy ilyen szituációból eredeztethető a sorozat címe is: a ffasiwn a fashion, azaz a divat walesiül, az It's called fashion (, look it up) pedig Nicky Ottav divatblogger szavajárása, és ezzel a mondattal vágott vissza Jamesék egyik ifjú modellje is, amikor egy helyi fiúkból álló csapat kifigurázta a viseletüket az első fotózások egyikén. 

A készítők egyszerre dolgoztak a dokumentarista és divatfotózás eszközeivel. Ugyan Dél-Walesben nagy hagyománya van a dokumentarista műfajnak, de úgy érezték, ennek keretei viszonylag merevek, és az ilyen módon készült sorozatok általában nélkülözik az optimizmust és a pozitív személetet, miközben ők ugye azt kívánják megmutatni a fiataloknak, hogy van kiút és van jövő. A divat- és a divatfotózás viszont elég teret ad a játékosságnak, arról nem is beszélve, hogy így szélesebb rétegekhez juthat el a közös munka végeredménye, és ennek a közösségnek, főleg a gyerekeknek nagy szüksége van a nyilvánosságra és a támogatásra, anyagi értelemben is. Az alkotópáros számára is a pénz jelentette a legnagyobb nehézséget, hiszen a workshopokhoz szükséges ruhákat és eszközöket eleinte saját pénzükből vették meg, és ugyan a helyi ifjúsági központok és klubok szakmailag és emberileg mindenben segítettek, az ő erőforrásaik is végesek, ők is a fennmaradásért küzdenek.

A sorozatot album formájában is kiadták, illetve 2019. május 25-ig a Martin Parr Alapítvány bristoli központjában is meg lehet tekinteni. 

Tekintse meg a további képeinket

Ő az, aki miatt rákattintasz a legkomolyabb cikkeinkre is

május 18., 22:10 Módosítva: 2019.05.20 09:53
416
2013-ban halászta le az Index az akkor még virágkorát élő Tumblrről Szarvast, az álnév alatt alkotó, villámgyors karikatúrákat készítő szombathelyi fiatalembert, akiről, őszintén szólva, szinte senki sem tudott semmit. Ha valaki csak az oldalunkról tájékozódott, akkor még az impresszum sem segített, mert Szarvas kitakarta a saját arcát mindenféle Photoshop-ablakokkal, a nevét pedig nem írta ki. Az Impresszum 2019 közepén viszont megújult, és az Index első számú illusztrátorát is név szerint meg lehet ismerni. És most ebből a cikkből egy picit jobban: Szarvas, azaz Somogyi Péter kedvenc grafikáiból szemezgettünk az Index 20. születésnapjának alkalmából, az alkotó kommentárjaival.
Tekintse meg a további képeinket

Húsz év díjnyertes Index-fotói

május 17., 21:42 Módosítva: 2019.05.19 17:31
1327
Az Index fotórovata nem húszéves. Pontosan nem is tudom, honnan kellene számolni. Én 2003 decemberében jöttem a céghez, Martiskó Gábor „Amerika” mellé ültem le a TMK-ba. Kezdetben ez a kétfős valami volt az az egység, ami kimondottan képekkel foglalkozott. Csodás és küzdelmes utat tettünk meg az indexes újságírók vizuális érzékenyítésével kapcsolatban, de most nem erről lesz szó. A neveket és az időpontokat sem sorolom fel, mindegyik fotósunktól lesz itt anyag, mert szerencsére az évek alatt mindannyian nyertek valami díjat. Hét éve indult a Nagykép, azóta a díjnyertes anyagainkat jórészt ide szánjuk, de a többségük Sajtófotón is jól szerepel. Ja, és lassan hat éve nálunk van a Fortepan hétvégi melléklete is, de arról majd máshol idézünk. Nincs itt az összes legjobb képünk, lehet, hogy nem is ezek a legeslegjobbak, az viszont biztos, ezekkel sikerült díjakat nyernünk. Jöjjön a szerénytelen, de legalább hiánytalan díjeső.
Tekintse meg a további képeinket

Mániákusok és élvezik

május 14., 23:58 Módosítva: 2019.05.15 19:27
166

Mikor elege lett a divatfotózásból, a húszas évei elején járó norvég Kristine Wathne olyan témát keresett magának, ahol valódi, de nem hétköznapi, a tipikustól jó messze álló embereket fényképezhet. Ez a téma végül a gyűjtőszenvedély lett, vagy ahogy ő a könyvének címében nevezi, a mánia. Az igazi mániákusokat Wathne szerint az különbözteti meg az egyszerű gyűjtőktől, hogy nem vitrinpolcokon rendezgetik a kincseiket, hanem az egész otthonukat, a mindennapjaikat, az életüket a mániájuknak szentelik.

Tekintse meg a további képeinket

Ha Bartók élne, együtt gyűjtenék Ukrajnában a népdalokat

május 9., 20:33 Módosítva: 2019.05.13 18:28
1966

Ők nem csupán hagyományőrzők, ők maguk a hagyomány

– mondta Both Miklós azokról az idős asszonyokról, akiknek énekeit éppen öt évvel ezelőtt kezdte el gyűjteni Ukrajnában utazgatva. A magyar zeneszerző, előadóművész és folklorista egy kockaladával és egy felvevővel vágott bele a projektbe, amely során helyi özvegyasszonyoknál vendégeskedve, pusztuló, sőt, sok esetben életveszélyessé vált kultúrházakban gyűjtött kiveszőben lévő népdalokat. 

Tekintse meg a további képeinket

A mi harcunk akkor kezdődött, amikor véget ért a háború

május 3., 17:39 Módosítva: 2019.05.04 16:35
279

A háborúnak már harminc éve vége, az anyák már letettek eltűnt fiaikról, de még mindig reménykednek abban, hogy legalább a maradványaikat viszontlátják.

Szaddám Huszein iraki diktátor 1980-ban támadta le meglepetésszerűen az egy évvel korábbi iszlám forradalom miatt védekezésképtelennek tartott Iránt. Azonban a Khomeini Ajatollah vezette síita teokrácia meglepő hatékonysággal mozgósította az iráni lakosságot, és a papíron esélyesebb iraki hadsereg a kevéske területi nyereségét is elveszítette 1982-re. A frontok megmerevedtek, és Irak és Irán újrajátszották az I. világháborút: szögesdrótakadályokkal, lövészárkokkal és mustárgázzal. Fontos különbség volt azonban, hogy mindkét oldal célba vette a civil lakosságot, és az olcsó, de pontatlan ballisztikus rakétákkal sikerült is mindkét oldalon százezres veszteséget okozni. A háború végül 1988-ban az egyik oldal győzelme helyett kölcsönös kimerültséggel ért véget, de sok ember számára a harc akkor kezdődött igazán, amikor a háború véget ért.

A holtak és megnyomorítottak, a gyászolók és a kitelepítettek millióinak sorsa a mai napig rányomja a bélyegét Irán mindennapjara. Számos embernek kellett megtanulnia együttélni háborús sérüléseivel, vagy a Nyugat támogatásával harcoló Szaddám által gátlástalanul bevetett vegyi- és biológiai fegyverek pszichés mellékhatásaival. Több tízezer gyászoló család hiába várja vissza elesett fiát, hogy a muszlim tradícióknak megfelelően búcsúzhasson tőle. Huzesztán tartomány több települése a mai napig romokban hever, az évi kétmillió háborús zarándok által látogatott egykori frontvonalakra pedig kiterjedt és magukra hagyott aknamezők emlékeztetnek. Vannak, akik olyannyira képtelenek elszakadni elveszített szeretteiktől, hogy a sírjuk felett tartják az esküvőjüket. A táj és az emberek rehabilitációjának az sem kedvezett, hogy a teheráni rezsimet számos szankciós hullám sújtotta, vagy – a nemzetközi nukleáris megállapodás 2018-as amerikai felmondása után – sújtja. De legalább Iraktól nem kell tartani, Szaddám 2003-as megbuktatása után Bagdadban egy Teheránnal felekezeti alapon is sokkal barátságosabb kormány került hatalomra.

Fatime Behbudi teheráni fotós a légvédelmi szirénák rikoltásai, az iráni fővárost célzó rakéták robbanásai, a mártírokat sirató hírek és a Szaddámra szórt átkok között született meg 1985-ben. És ahogy felnőtt nővé cseperedett, úgy kellett újra meg újra átélnie az élményt, hogy az emberek még mindig a háborúról beszélnek, hogy „a sebek még harminc év elteltével sem gyógyultak be”. De Behbudi kamerával a kezében közelebb tudott kerülni a háború testi vagy lelki stigmáit hordozó honfitársaihoz, és úgy érezte, hogy hat éve folytatott „A háború ma is köztünk van” címet viselő projektjével fel tudja hívni a nemzetközi nyilvánosság figyelmét arra, hogy mi is lenne az ára egy újabb, Irán elleni agressziónak (amit egyébként a befolyását Jementől Szíriáig fegyveres milíciák útján kiterjesztő síita teokrácia nem kis részben saját magának is köszönhetne). De Behbudi hozzáállása nem politikus, hanem humanista: „Azt szeretném, ha képeim megszólaltatnák azokat az embereket, akiket feláldoztak a háborúban, és akiket azután szépen el is felejtettek. Remélem, egy napon a politikusok és a hadurak meg fogják hallani ezeket az elveszett hangokat.”

Tekintse meg a további képeinket

A majálisok abszurd, fröccsöntött és magányos világa

április 30., 23:17 Módosítva: 2019.05.01 16:21
505
Mi köze Szinyei Merse Pál képének a május elsejei majálisokhoz? Semmi. Mi köze a május elsejék születésének a kommunizmushoz? Semmi. Ez az ünnep a kapitalizmus bölcsőjében született 1817-ben Angliában. Mi köze az igazi munkásfelvonulásoknak a Kádár-korszak május elsejei felvonulásaihoz? Semmi. A szocializmus egyik csodája volt, ahogy a dühös munkástüntetésekből felülről szervezett és jól kontrollált felvonulásokat csinált, "a béke erőinek harcos seregszemléit".

Hol vannak a régi munkás olvasó- és önképzőkörök, a munkáskönyvtárak, az önsegélyező pénztárak, a dalárdák, a szavalókórusok, a Munkás Testedző Egyesület vagy az Alkoholellenes Munkásszövetség? Hogy lett mindebből a nyolcvanas-kilencvenes évekre a városligeti majálisok sör-virsli pokla, részeg támolygása gagyi operett előadásokkal, ugráló- és légvárakkal, fröccsöntött műanyag vackokat áruló bazárokkal, párt- és szakszervezeti vezetők unalomba fúló beszédeivel? Bármennyire is időkapszulába szorult világnak tűnik mindez, miért érzi mégis sok melós ma is a magáénak ezt a napot, ami eredetileg nem a munka, hanem a munkások ünnepe volt. Vajon hoz-e új szelet ebbe az egészbe az, hogy idén januárban össze tudtak fogni a győri Audi munkásai, és a hangjuk egészen Ingolstadtig elhallatszott?

"Amikor 2014-ben először keveredtem a városligeti majális forgatagába fényképezőgéppel a kezemben, azonnal magával ragadott vibráló nyüzsgése. Mintha egy másik kis világba érkeztem volna, nemcsak térben, de időben is" - írja képeiről Varga Balázs szabadúszó, szociológus végzettségű autodidakta fotós, aki 2014 és 2018 között fényképezte a városligeti majálisokat. A 1984-ben született fotósnak azelőtt csak nagyjából voltak fogalmai a majálisokról, például az Index 2007-2008-ban készült riportjai alapján, de egészen más volt személyesen megtapasztalni ugyanezt. "Azokban a riportokban egy szürreális világot láthatunk és hallhatunk, amely, mint kiderült, tényleg ilyen. A város legszínesebb rendezvénye a szó valamennyi értelmében. Kulturális szempontból, a legkülönbözőbb társadalmi csoportok találkoznak itt a színes lufik és ringlispílek gyűrűjében. Fiatalok, öregek, határon túliak és határon inneniek. Ezen a napon bárki bármit árulhat, és ezt a lehetőséget sokan meg is ragadják, néha egészen meglepő portékákkal. Azóta is minden évben szent nap nekem a majális, szeretném nem szokványos szemszögből dokumentálni. A múlt és a jelen furcsa egyvelege ez".
Tekintse meg a további képeinket

Séta a 33 éves Zónában

április 25., 23:56 Módosítva: 2019.05.07 11:27
1357

33 évvel ezelőtt történt az atomenergia békés célú felhasználásának legtöbb emberéletet követelő katasztrófája. A csernobili atomerőmű egyik reaktorában április 25-ről 26-ra virradó éjjel, helyi idő szerint nem sokkal fél kettő előtt történt súlyos üzemzavar, miután az akkorra tervezett karbantartás során egy vészhelyzet-szimulációs teszt balul sült el: az egymást követő és fölerősítő műszaki hibák és szakmai tévedések következtében a négyes blokk fölrobbant, az erőmű teteje összeroskadt, a forró reaktormagból elképzelhetetlen mennyiségű radioaktív anyag került a környezetbe, a robbanás következtében keletkező tűz hője és füstje is messzire terítette a mérgező anyagokat.

A csernobili katasztrófa egészségügyi hatásai jószerével felmérhetetlenek. A romok, törmelékek eltakarításán dolgozó hatszázezer likvidátor közül mostanra több tízezren halottak, az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint közvetlenül a sugárzásba négyezren haltak bele, az életben maradottak ötöde rákkal és egyéb betegségekkel küzd. A Csernobil közelében lakó civilek ugyancsak daganatos betegségekben szenvednek, rengeteg gyerek ritka genetikai betegségekkel született.

A katasztrófa miatt a szovjet katonaság lezárta az erőmű körülötti 2600 négyzetkilométeres területet, amit a közbeszéd azóta is csak úgy emleget, hogy a Zóna. Az itt lévő településeket, köztük az erőmű dolgozóinak és családtagjaiknak épített ötvenezres várost, Pripjatyot evakuálták. A Zóna még mindig tele van sugárzó anyagokkal, elsősorban cézium, stroncium, plutónium és amerícium radioaktív izotópjaival, illetve ezek bomlástermékeivel szennyezett.

A Zóna bő három évizeddel a tragikus történtek után sem biztonságos, részben a helyenként még magas sugárzási szintek, részben az omladozó épületek miatt, ennek ellenére Ukrajna egyik fontos turistacélpontja: a szovjet múlt hátborzongató eseményei iránt érdeklődők, a posztapokaliptikus élményeket keresők előszeretettel keresik fel. Különösen Pripjaty, a teljesen kihalt szellemváros népszerű a nukleáris turisták között. A hetvenes években épített szovjet modellváros panelházai, kórházai, iskolái, éttermei, kulturális és sportközpontjai soha többé nem telhetnek meg élettel, illetve dehogynem: a természet szép lassan visszahódítja a várost. (Két évvel ezelőtt az Index egyik újságírója is járt a helyszínen, az erről készült riportot itt olvashatják.)

Miközben az erőműben folyamatosan zajlottak (és még zajlanak most is) a kárelhárító munkák, a Zóna fokozatosan turistacélponttá vált. A Szovjetunió széthullása, Ukrajna függetlenné válása után pár évvel már kalandor lelkületű civilek, külföldiek is be tudtak jutni. Kezdetben erre szakosodott illegális sztalkerek, majd később hivatásos idegenvezetők kísérték az atomkatasztrófa utóéletére kíváncsi látogatókat, a kétezres évek elején már utazási irodák is kínáltak ide utakat. 2011-ben ugyan felfüggesztette a kormány a Zóna-turizmust, de rá egy évre újra engedélyezte a beutazást, kis vezetett csoportokban ismét legálisan látogathatók a terület bizonyos részei – a fő szabály, hogy tilos önállóan, szabadon mozogni a körzetben, mert csak a túravezetők ismerik a veszélyes, még mindig erősen sugárzó pontokat, ahol nem tanácsos huzamosabb ideig tartózkodni.

Sztrakay Gábor szabadúszó fotós nyelvismeretének is köszönhetően otthonosan mozog a posztszovjet térségben, ebből adódan több évi tervezés után idén áprilisban bejárhatta a csernobili zónát egy hivatalos túravezető társaság segítségével. "Szervezett, hivatalos túra volt egy pár fős kis csoport számára, de nem a klasszikus, turistáknak szánt program, amit a néhány, hivatalos licenssszel rendelkező társaság kínál, hanem valamennyire személyre szabott a helyszínek és az útvonal tekintetében" – mesélte az Indexnek. "Több ismerősöm kérdezte: Ugye nagyon nyomasztó a hely? Furcsamód a legkevésbé sem, persze ez egyéni megélés kérdése. Sokkal inkább arra gondol az ember, hogy ez egy nagyon titokzatos, minden szempontból különleges pontja a világnak, ahol százezrek életére hatással levő események történtek, melyek kezelésére egyszerűen addig nem voltak forgatókönyvek" – tette hozzá.

Mivel a Zónában már rengetegen megfordultak, köztük számtalan műkedvelő és hivatásos fotós, szinte minden szegletét ismerhetjük, hála az interneten fellehető fényképek ezreinek. Sztrakay Gábor alább látható képei viszont részben olyan helyeken készültek, ahol viszonylag kevesen fordultak eddig meg, ráadásul pár héttel ezelőtt készültek, így első kézből láthatjuk, miképp fest Pripjaty és környéke a katasztrófa évfordulóján, 2019 tavaszán.

Tekintse meg a további képeinket

Út szélén hagyott pillanatok

április 23., 19:04 Módosítva: 2019.04.24 05:55
382

Lábakra állított betonkocka, rozsdásodó fémbódé a sűrű dzsumbujban, derékmagas gaz és a fákra felkúszó komló között. Rövidnadrágos, középkorú férfi valami pangó holtág bokáig érő, piszkos vizében. Idős asszony egy fürdő öltözőjében a padon várakozva. Hátsóudvar félretolt utánfutóval, villanypózna mellett, a viacolor rései közül kibújó gyomokkal. Zebránál álló nők panelházak tövében, mindketten nadrágkosztümben, az idősebb két szatyorral, a fiatalabb viszont magassarkúban.

Tekintse meg a további képeinket

Nyuszi-Muszi és a járványügyiek szopóálarcos kísértete

április 18., 22:38 Módosítva: 2019.04.19 16:03
105

Benzinkútrabláshoz nem kell sok ész, sőt, az sem akadály, ha az elkövető hülyébb, mint Tökfej és Nyuszi-Muszi, a Ponyvaregény fékezhetetlen agyvelejű antihősei, akik egy kávézóban rendeztek fegyveres rablást. Benzinkútrabláshoz nem kell harvardi diploma, csak egy fegyver, némi elszántság, meg egy megfelelő hangsúllyal elhörgött „nyisd ki a kasszát, te mocskos állat”. Bár ennyiből nagyon nehéz lenne Tarantino-filmet forgatni, de néhány állóképre azért futotta.

Maga a projekt egy híres fotóművészeti album, Ed Ruscha 1963-as Twentysix Gasoline Stations-jének kortárs remixe. Az eredeti sorozat különböző amerikai államok benzinkútjait mutatja be, békés, gondosan beállított fekete-fehér állóképeken. Az új változat – ami az 1986-ban született Gregory Eddi Jones műve – rossz minőségű filmek erőszakos jeleneteit merevíti ki számítógépes képernyőfotókon. A szerzőként és kiadóként dolgozó Jones alapító szerkesztője volt az In the In-Between: Journal of New And New Media Photographynak. Világszerte tucatnyi kiállítás fűződik a nevéhez: műveit New Yorktól Ausztráliáig bemutatták. Tavaly a FOAM Talent tehetségkutató döntőjébe került új projektjével, a Flowers for donalddal.

Az Another Twenty-Six Gas Station 2014 októberében magánkiadású könyvként is megjelent. A képgyűjtemény maga a nagybetűs TRASH. Nemcsak az ábrázolt események alanyai, hanem a képi megvalósítás miatt is. A rablásokat rögzítő, rossz képminőségű CCTV-felvételek legjobb pillanatait Jones a YouTube-ról lelopott screenshotok formájában örökítette meg, amelyeken a beúszó hirdetések és feliratkozás-buborékok is a képernyőfotókon maradtak, újabb alternatív jelentésréteggel gazdagítva a látottakat. Na, nem mintha erre rászorulnának, de mégis.

A Twentysix Gasoline Stations nettó fotóművészet volt – ezzel szemben az új feldolgozás az újmédia-fogyasztás, a kommercializmus és a 21. századi erőszak-fetisizmus keveréke. De ez is érzékletes bemutatása a kortárs Amerikának.

Tekintse meg a további képeinket

Őszinte sportőrület a posztszovjet viszonyok között

április 14., 12:30 Módosítva: 2019.04.23 17:49
856

A 37. Magyar Sajtófotó Pályázaton a legjobb sportsorozatot Zoltai András készítette. Az esély – Posztszovjet sportörökség Örményországban című sorozattal egy kis időutazást is tett, a lerongyolódott létesítmények és az ódivatú edzésmódszerek a múltba repítenek vissza minket.

Zoltai András szabadúszó fotográfus, a Magyar Újságírók Országos Szövetségénél végzett fotóriporterként, a dokumentarista fotózás érdekli. 2018-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíját is. Örményországba családi indíttatásból is utazott ki, ősei között erdélyi örmények is voltak. Pár éven át mindig visszatért és ismerkedett az országgal és az emberekkel amíg a téma megtalálta.

Tekintse meg a további képeinket

Ha nekünk menni kell, Niki is követni fog minket

április 9., 15:42 Módosítva: 2019.04.10 12:21
2657

Pár napja fotós kollégánk, Bődey János megnyerte a 2018-as Magyar Sajtófotó André Kertész Nagydíját (a kiállítás május 12-ig látható a Nagymező utcai Robert Capa Fotográfiai Központban). Akkor megígértük, hogy Janó fotósorozatát hamarosan teljes egészében is megmutatjuk – íme.

A buszon gyakran segítünk mozgáskorlátozottnak a feljutásban? Tudunk megfelelően viselkedni, ha egy halmozottan sérült gyerek épp kiabál? Elfordulunk? Odébb megyünk? A hivatalokban fel vannak készítve az ügyintézők, hogy értsék, érzékenyen kezeljék a különböző, fogyatékkal élő emberek problémáit, hogy segítsék megaláztatás nélkül intézni ügyeiket? Vajon a mindenkori kormányzatok szociálisan érzékenyek, a közszereplők jó példát mutatnak a társadalomnak, hogy miként bánjanak a sérült emberekkel?

Azt hiszem mindannyian sejtjük a válaszokat anélkül, hogy bármi fogalmunk lenne arról, hogy egy ilyen családnak mivel kell megküzdenie a mindennapokban.

Niki 26 éves, születésétől fogva halmozottan sérült, amit az édesanyja terhessége nyolcadik hónapjában fellépő citomegalovírus okozott. Otthoni és intézményi ápolásra szorul. Önállóan nem tud mozogni, kerekesszékben vagy ágyban tölti ideje nagy részét. Rendszeresen szed gyógyszereket izomgörcs és epilepsziás rohamok ellen. Beszélni nem tud, étkezni is csak segítséggel. Gyakran csikorgatja a fogát. Otthoni ápolását édesanyja és édesapja végzi Budapesten. Húga, Dóra 1 évre Angliába költözött a jobb megélhetés reményében. Édesanyja jelenleg havi 90 000 forint nettó ápolási díjban részesül havonta, amelyből férje keresete mellett kell megélniük.

Szülei aggódnak a jövő miatt, hogy mi lesz, ha ők már nem lesznek. Azt mondják:

Ha nekünk menni kell, Niki is követni fog minket.

Tekintse meg a további képeinket

Ezekkel a képekkel akarták összezavarni a valóságot a 2000-es években

április 5., 23:48 Módosítva: 2019.04.07 07:11
394
Volt az a kor, amikor a valóság és a látszat két jól megkülönböztethető, különálló világ volt. Ebben a távoli, archaikus időben, azaz a kétezres évek elején nyilvánvaló volt: ha egy képen vagy filmen földöntúli tájakat, furcsa, lehetetlen szituációkat látunk, akkor azt számítógéppel alkották meg, a hétköznapi és ismerős helyzetek pedig a valóság részei voltak. Az aranykor egyértelműsége és egyszerűsége ma már persze inkább legendának tűnik. A fake news-zal és virtuális valósággal dúsított jelenben az a leggyanúsabb fotó, film vagy hír, amin minden nagyon reálisnak látszik: valóban megtörtént, vagy valaki manipulálni akar minket? A virtuális tájakkal nem tudnak megzavarni minket. Azok egyértelműek.
Tekintse meg a további képeinket

Ezekben az arcokban benne van egy város sorsa

április 2., 21:48 Módosítva: 2019.04.03 14:01
211

Milyen képek jutnak eszünkbe, ha egy szenvedő, leépülő posztindusztriális városra gondolunk? Milyen képekkel lehet ábrázolni azt a folyamatot, ahogy egy valaha virágzó város alól a globális gazdaság kihúzza a talajt, amikor a gyárak elmennek, az üzletek bezárnak, az emberek elveszítik a munkájukat? Eszünkbe juthatnak képek betört ablakokról, üres ipari épületekről, az utca repedései között kinövő fűről vagy a kapualjakban elhajigált üvegekről és tűkről. Ilyeneket viszont alig látni Caleb Stein képein, pedig pont erről, egy ilyen helyről szólnak. A fiatal fotográfus Down by the Hudson című sorozatának képei leginkább arcokat, embereket ábrázolnak.

A sorozat képei Poughkeepsie városában készültek, amely New York államban, a Hudson folyó partján fekszik, nagyjából 130 kilométerre északra Manhattan belvárosától. Ez egy kisváros, kevesebb mint 33 ezer lakossal, akiknek 19 százaléka a szegénységi küszöb alatt él. Hogy mi történt Poughkeepsie-vel? Szociológusok megfogalmazása szerint megszenvedte az amerikai gazdaság posztindusztriális átalakulását. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy 2008-ban, a válság alatt leépítette a város szélén álló gyárának gyártókapacitását az IBM. A cég az 50-es évek óta gyártotta itt a számítógépeit, itt készült például a Deep Blue, az a számítógép is, amely 1997-ben megverte Garri Kaszparovot sakkban. A gyárban még mindig folyik gyártás és tervezés, de ez már csak árnyéka a régi időknek.

Van, aki másra vezeti vissza a város bajait. Egyesek szerint az átalakult autópálya-hálózat miatt kevesebb ember jön a városba, mások szerint a város új beváráslóközpontja elszívta a forgalmat a főutca üzleteitől, megint mások szerint a Poughkeepsie körül lévő neves egyetemek és főiskolák, mint a Vassar College vagy a Culinary Institute of America, nem vesznek részt eléggé a város gazdasági körforgásában.

Akárhogy is, Poughkeepsie még mindig egy gyönyörű és ellenálló város, gyönyörű és érdekes emberekkel. Sokat lehet tőlük tanulni, efelől semmi kétség

– írja Stein, aki pont ezt akarja visszaadni képeivel. A 24 éves fotóművész nem idevalósi, Londonban és New Yorkban nőtt fel, viszont a Poughkeepsie-ben lévő Vassar College-ban diplomázott művészettörténészként 2017-ben. Ugyan dolgozott a Christie’s aukciós házban és olyan neves fotográfusoknak, mint Bruce Gilden, végül diplomázás után inkább Poughkeepsie-ben maradt, hogy folytathassa projektjét, hogy megörökítse a város arcait, mindeközben felszolgálóként tartva fenn magát.

A Down By the Hudson képei leginkább a város három mérföld hosszú főutcáján készültek. Stein azt írja, nagyvárosi gyerekként egészen más képe volt a kisvárosi főutcáról, mint amit itt tapasztalt. Az írja, arról a szóról, hogy főutca, neki egy amolyan idilli kép jutott eszébe, olyan, mint amit Norman Rockwell festményein lehet látni. Poughkeepsie-ben ehhez képest valami egészen mást tapasztalt, ezt a különbséget szeretné feldolgozni folyamatosan bővülő képsorozatában.

Ezzel a projekttel az a célom, hogy olyan fotó-szimbólumokat hozzak létre, amelyek visszaadják, hogy szerintem most hol tart Amerika.

Stein képein sok az arc, sok a megviselt arc, a ránc, a karikás szem vagy a monokli.  És vannak, akiknek arcán csak a fáradtság, a kilátástalanság vagy az unalom látszik, de van, aki mosolyog. Nagy tragédiák nincsenek, az emberek dolgoznak, fürdenek, kosaraznak, pihennek, élnek. Caleb Stein ugyanakkor az Indexnek hangsúlyozta: a képek nem csak a nehézségekről, a szenvedésről szólnak. Azok magukról az emberekről, a lélektanukról és a fotográfussal kialakított viszonyukról mesélnek.

Hogy mi a történetük, azt mi, a nézők nem tudjuk, de Stein szerint pont az a fontos, hogy képzeljük el, próbáljuk kitalálni. Ahogy Amitava Kumar, a Vassar irodalomprofesszora írja Stein munkássgáról, a képeket látva mind azokat a kérdéseket tesszük fel magunkban a képen szereplő embereknek, amiket a fotós is föltesz a lencsén keresztül: hogy vagy, milyen a napod van? A fotográfus ezeket a kérdéseket naponta fölteszi, egyszerű hétköznapi emberként jár Poughkeepsie főutcáján, így tudja visszaadni, hogy hogyan is élnek, hogy is érzik magukat az ottaniak. És ez az, ami leginkább hiányzik azokról a képekről, amelyek először eszünkbe jutnak a leépülő iparvárosról: az emberek, az arcok.

Tekintse meg a további képeinket

Kísérleti kapcsolat

március 30., 00:02 Módosítva: 2019.03.31 08:22
180
“Egy ismerősöm megkérdezte, hogy választhattam úgy barátot magamnak, mint ahogy barátnőt választ az ember – mondja Pixy Liao, a kínai születésű fotóművész. – Moro 5 évvel fiatalabb nálam, úgy éreztem megváltozott minden amit a párkapcsolatokról gondolok, amikor megismertem. Én lettem hirtelen az a fél, akinek több a hatalma, a fennhatósága.” Pixy Liao Experimental Relationship – Kísérleti Kapcsolat című projektjében a művész saját magáról és párjáról, Mororól készít fotókat megkérdőjelezve a hagyományos nemi szerepeket egy párkapcsolatban.

Liao abban a hitben nőtt fel, hogy majd egy idősebb férfi lesz a párja, akire felnézhet, ez volt az egyetlen erőviszony amiben el tudta képzelni leendő párkapcsolatát. De ahogy megismerte Morót, minden megváltozott, átértékelte az eddigi elképzeléseit arról, hogy mit is jelent egy heteroszexuális kapcsolat, valamint a nő és a férfi szerepe.A most 38 éves fotóművész 2007-ben kezdte el a sorozatot, bár a kísérlet még nem ért véget, az első 10 év képeit 2017-ben kiadta egy albumban. Liao elmondta, hogy a sorozat együtt fejlődik a kapcsolatukkal, de nem dokumentációnak szánja. A képeken a hétköznapi élet cselekményei kapnak társadalmi kontextust, apró mozzanatok vannak úgy megkomponálva, hogy kifordítsák a hagyományos nemi szerepeket, elvárásokat. A közös étkezés, a szexualitás, a közös térben eltöltött idő, egy párkapcsolat elemei jelennek meg a képeken, mindig csak néhány részlet ad az egésznek egy új réteget. Liao képein a jazz-zenész férfi gyakran jelenik meg sebezhető, kiszolgáltatott szerepben, megfosztva a hagyományosan a férfiaknak tulajdonított hatalom képzetétől.

A fotós szerint az egész olyan mint egy csináld magad párterápia, lehetőséget ad rá, hogy egy lépés távolságból nézze a kapcsolatukat. Liao mint elismert fotós a fő kenyérkereső a családban, és a projektben is ő a főnök. Elmondása szerint Moró szinte mindenre kapható, egy-két dolgot leszámítva mindenben benne van. A közös zenei projektjükből azonban az jön át, hogy egy mókás, felszabadult párról van szó, és a képektől sem idegen a groteszk humor.

Tekintse meg a további képeinket

Negyven év különbséggel fotóz őrületes bulikat apa és lánya

március 26., 20:08 Módosítva: 2019.03.27 21:21
973
Martin Wanda fotográfus és édesapja, Martin Gábor fotográfus húszas éveit és húszas éveik gigantikus bulizásait négy évtized és sok ezer kilométer választja el. Wanda napjaink Kelet-Londonjában, Gábor pedig az 1960-70-es évek Békéscsabáján fotózta a bulizó fiatalokat. Habár a két időpont és helyszín elméletben aligha lehetne távolabbi egymástól, a párba állított fényképeken néha erősen kell koncentrálni, hogy melyik készült most és melyik negyven évvel ezelőtt. A felhőtlen bulizást elemző képanyag ugyanis arról árulkodik, hogy a kikapcsolódás utáni vágy időtlen, teljesen mindegy, hogy mikor és hol készteti éjszakázásra az embert.
Tekintse meg a további képeinket
A rovat korábbi cikkei

Rovatok