Urbán Tamás hetvenes évei
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Urbán Tamás fotóriporter, a Fortepan első – és ezidáig egyetlen – ösztöndíjasa hetven éves. A Pest Megyei Hírlap, az Ifjúsági Magazin, majd a Stern fotósaként (utóbbinál hetente közel kétmillió olvasóval!) képek tízezreit exponálta. Ismertté a korábban elképzelhetetlen bátorsága tette, ő fotózott először javítóintézetben és börtönben, gyilkosságok és balesetek döbbenetes helyszínein, portrézott csövesek, punkok és kurvák közt. Talán ugyanez a bátorság áll a mostani döntése mögött: teljes életművét megosztja, és szabadon publikálhatóvá teszi a Fortepanon. Ősztől a hetvenes évek közel háromezer fotója lesz látható, jövőre jönnek a korai, majd a 80-as évek. A tengernyi képből ezúttal egy budapesti sorozatot szeretnénk megmutatni, a legfontosabb “urbántamási” karakterekkel: figurák, dokumentarizmus, helyzetek az 1973-ban centenáriumra készülő Budapesten.
Az olvasó nyilván rávágja: Hű, egy Concorde – Pesten! Pedig nem, ha belenagyítunk a képbe, (ezt az olvasó jelenleg nem tudja megtenni, csak akkor, ha majd kikerül a kép a Fortepanra) – el lehet olvasni, hogy ez egy Tu 144-es gép, amely az élenjáró szovjet technológia fölényét volt hivatva bemutatni. Annyira hasonlított a Concorde-ra, hogy annak idején a budapestiek csak mosolyogni tudtak rajta. Pedig a szakirodalom szerint számos alapvető különbség volt köztük, a külsőt pedig az aerodinamika szabta meg. Egy évvel a pesti vizit után, 1973. június 6-án a párizsi légiparádén az egyik TU-144-as lezuhant. A Concorde-dal ellentétben a szovjet gépre nem volt szükség – csak a hatalmas veszteséget termelte. A technológiai fölényt pedig nem hitte el sem a hazai, sem a külföldi közönség. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Az újságosoknál ekkor már nagyon sokféle lapot lehetett kapni, ez a korszak volt a hobbista lapok virágkora. Fürge Ujjak, Ezermester, Füles és társaik ma elképzelhetetlenül magas példányszámban jelentek meg. Óbuda sorsa ekkoriban már a beteljesedés felé haladt. Már akkor megpecsételődött, amikor a 30-as években elkezdték építeni az Árpád hidat, és az kettévágta hagyományos városszövetet. Az ódon házon régi vágású kisiparosok reklámja. Bizony, akkoriban érdemes volt a babákat javítani. A mama, sőt a nagymama babája új hajat, sőt lábat vagy kart is kaphatott. Sokkal jobb volt, mint amit a boltokban lehetett kapni. Ez a ház természetesen nem maradhatott meg – kétemeletes, ún. kispaneles lakóház áll a helyén. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Óbudán ekkor már tucatszámra emelkedtek a tízemeletes házgyári épületek – például a Szentendrei út belső szakaszán. Látszik, hogy újak még a házak, egyik erkély sincs még beépítve. A lakások kicsik voltak ugyan, de volt meleg víz és távfűtés. A fűtést a lakásokban akkoriban még nem lehetett szabályozni, csak ablaknyitással. A hátsó részen kevés autó parkolt. Látnivaló, hogy a ma rémisztően nagy forgalmú úton milyen kevés autó jár. A földszinten csak néhány, nagy alapterületű nagy állami lánc boltja található. A kisvállalkozási forradalom csak tíz év múlva kezdődik majd. A Szentendrei út, a fényképen jól látható módon még macskaköves volt akkoriban. A világítást neoncsövek szolgáltatták. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A Baross tér se volt valami forgalmas a centenárium idején. És lehetett olyan képet csinálni fényes nappal, hogy egyetlen nyugati márkájú autó se kerüljön rá. Volga, Zsuguli, Lada, Trabant, Skoda, Zil teherautó, Barkas kisbusz. És azok a borzalmas színek! Azt mindig is tudni lehetett, hogy jó autót gyártani nehéz dolog. De kellemes színeket kikeverni – hát az nem egy ördögien nehéz feladat. A Baross teret néhány éve alakították át, ekkor kerültek ide a nagyon magas, esetlen gomba formájú lámpák. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A szabadtéri Lehel piac évtizedekig hódított olcsó áraival és vasárnapi nyitva tartásával. A sok Pest környéki őstermelő igazi versenyt teremtett, ezért voltak a mérsékelt árak. Zárás előtt különösen meredeken csökkentek. Sok igazi bolgárkertész is árult a piacon. Sokan emlékeznek az egzotikusnak ható névre: Denev-Penev Jorgó. Aztán az illető halála után módosítottak a tábla elején és végén: Özv. Denev-Penev Jorgóné. A piac szélén zárt pavilonsor volt, az egyikben kitűnő hentes működött. A hentes felfirkantotta az árat egy papírra a füle mögött tárolt ceruzával, aztán mehetett az ember újra sorba állni a kaszírnőhöz. De a húsokkal nem volt baj. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Hát igen, akkor még megvolt a futball öröme. Esőben is sokan kimentek egy válogatott meccsre a Népstadionba. Élvezték ezt a meccset a fiatalok, ha kellett újságból papírcsákót hajtogattak. Talán éppen a magyar csapat góljának örülnek. Melyik lehetett ez? A Málta elleni vb-selejtezőn három gólt lőtt a válogatott, Románia ellen kettőt. A Népstadion néha nemcsak meccsekre, hanem gigakoncertekre is megtelt. Ekkor már metróval is el lehetett jutni oda. A Kádár rendszer kevés igazi örömét a futball, illetve általában az élsport nyújtotta. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A Károly körút és Dohány utca sarkán, a mai Belvárosi Színház helyén működött évtizedeken át a hallatlanul népszerű Filmmúzeum nevű mozi, ahol sok filmet játszottak, igen kevésszer. Afféle szelep volt ez, minőségi programmal. Itt nem voltak kötelező szovjet, bolgár és NDK-beli filmek, csak a filmművészet java – egyáltalán nem csak régi filmek. Olyan népszerű volt, hogy mindig volt jegyüzér is. (A fiatalok kedvéért: olyan személy, aki előre felvásárolt jegyeket, és azt nagy felárral adta tovább.) Talán a háttal álló férfi? Akkoriban a legújabb filmek 1-2 évvel követték a világpremiert. Valakik abban is döntöttek, hogy ez és ez a film jöhet Magyarországra, de csak a Filmmúzeum programja keretében. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Az Országház előtti Kossuth téren ekkoriban már parkoltak autók, de még nem vették át az uralmat. A jobb oldali oroszlánon (amelyet az ostrom után pótolni kellett) négy jó barát szorong. A rövid haj – hosszú haj kérdés döntetlenre áll. Sok mindenen múlt ez. A vonzalom általános volt, de az atyai és tanári szigor ideig-óráig gátat tudott szabni a folyamatnak. Ebben az időben a „hosszú haj – rövid ész” aforizma vezette a tanári szellemeskedések slágerlistáját, jókora előnnyel a „nem kötelező gimnáziumba járni” előtt. Ezen a képen éppen nem látszik, de az Országház ekkor is fel volt állványozva. Már 48 éve cseréli az elfeketedett sóskúti mészkőlapokat a keményebb, süttői anyagra. Már túl van a munka félidőn. Már csak 42 év, és kész lesz. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Az Esti Hírlap nevű egyetlen szocialista bulvárlap délután kettőkor jelent meg. Kicsit könnyedebb hangvételű volt, mint a fűrészpor ízű reggeli lapok. A rikkancsok (hivatalos kifejezéssel: mozgóárusok) valóban kiabáltak, pont úgy, ahogy a két háború között. Kiemeltek egy-egy bűnügyi hírt, azzal próbálták kelendővé tenni a lapot. Ez a rikkancs szegény sorsú egyetemista lehetett, méghozzá protekciós. Ez a hely legendásnak számított: egy délután több száz forintot is össze lehetett keresni borravalóból. A lap ára sokáig 1,20 volt az ára, az emberek 1,50-et adtak, de ha épp jött a busz, akkor akár 2-t is. A lány kezében lévő nejlonzacskó, amiben az aprót gyűjti, még üres. csak a spárga van benne, ami a kötegen volt –úgy látszik, ezt vissza kellett adni a nyomdának. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Ez a fiatal pár maga díszíti fel a nyugati kocsit, amit valószínűleg egy gazdag nagybácsitól vagy külföldi rokontól kaptak kölcsön. A templomi esküvő talán már megvolt, most jöhet az állami. Eddigre a rendszer szelídült annyit, hogy az ember nem vágta el feltétlenül a karrierjét, ha kiderült róla a templomi esküvő. Vélhetően a belvárosban, a nemrég átadott Inter-Continental szálló (Ma Marriott) csúf háta mögött vagyunk, az Apáczai csere János utcában. Az is lehet persze, hogy a vőlegény sikeres sportoló, vagy híres színész – akkoriban az utca embere tőlük, és csakis tőlük nem irigyelte a nyugati kocsit. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A három egyetemista az Astoria felől halad a Múzeum körúton található ELTE Természettudományi Kar felé. Valószínűleg tanár szakos matematikus hallgatók. Erre a merész találgatásra az adja az alapot, hogy a bal oldali diáklány megszólalásig hasonlít a Radnóti Gimnázium egyik évtizedek óta közmegbecsülésnek örvendő matematika szakos tanárnőjére, akinek nemcsak testalkata, de hajviselete sem változott diákkora óta… Mind a három lány divatos trapéznadrágot, széles galléros ballonkabátot visel. A mellettük elsuhanó férfihallgató viszont svájcisapkát visel – ez abban az időben a fiatalok között már ritkaságszámba ment. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A hetvenes évek elején a lemezipar már kezdett felívelni. De itt is szűk keresztmetszet volt, nagyon meg kellett gondolni, mit préseljenek, milyen példányszámban. Ez a kirakat csak a könnyűzenei kínálatot mutatja, meglehetősen esetlen elrendezésben. Mint látszik, a pártállami illetékesek nem feltétlenül engedtek a fiatalok ízlésének. Nyolc lemez látszik, abból egy Illés és egy Zalatnay. Hagyományos könnyűzene – modern popzene 6:2. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A jólfésültek táncmulatsága – itt nem hiányzik a nyakkendő, akár kötelező, akár nem. Ilyen alkalmakra 1972-ben valamire való fiatal csak a legvégső esetben ment el. Mondjuk akkor, ha műegyetemista unokahúg könyörgőre fogta a dolgot. A vörös márvány padlólapokon nem esett valami jól a lassúzás sem. Látszik is, hogy nincs tömeg. Pedig az egyetemi KISZ-bizottság biztos nagyon igyekezett. És az is lehet, hogy azon a hétvégén sok igazi buli volt, és borítékolható módon ez az esemény húzta a rövidebbet. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Azt, hogy ez a kép nem 73-ban, hanem előző évben készült, onnét is tudhatjuk, hogy a villamosközlekedés a hídon 1972. december 22-én megszűnt. A síneket felszedték, helyükre harmadik autósáv épült. Akkor jó ötletnek, a világvárosi fejlődés újabb állomásának érezték a fiatalok is. A 44-es villamoson már a lépcsőn se lehetett utazni – a szerelvény addig nem indult, amíg az ajtók be nem csukódtak. A kép inkább reggeli, mintsem esti jelenetet mutat. A diáklányon (bolti eladón?) és a snájdig tisztviselőn (művezetőn?) inkább valami várakozás, semmint fáradtság vagy elkínzottság látható.
Átlagos év volt ez a Kádár rendszerben. A villamoson már rég nincs vörös csillag, az utca emberének fogalma sincs arról, hogy a szovjet elvtársak most parancsolnak megálljt az Új Gazdasági Mechanizmusnak, és ez egy hosszú és nyomasztó stagnálás nyitánya lesz. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)
Átlagos év volt ez a Kádár rendszerben. A villamoson már rég nincs vörös csillag, az utca emberének fogalma sincs arról, hogy a szovjet elvtársak most parancsolnak megálljt az Új Gazdasági Mechanizmusnak, és ez egy hosszú és nyomasztó stagnálás nyitánya lesz. (Fotó: Urbán Tamás / FORTEPAN)
Talán mind közül ez a kép fejezi ki legjobban a hetvenes évek elejének hangulatát, kicsit felfordult világát. Először is, a fiúnak van hosszú haja, a lánynak rövid. És föléjük tornyosul a modernizált Corvin áruház. Ki tudja miért, 1966-ban (ahogy minden újság többször diadalmasan megírta) egy modernnek számító Luxaflex nevű anyaggal takarták el az áruház érdekes Art Deco homlokzatát. Akkoriban a régi nem számított értéknek, a zenitjén járt a modern dolgok iránti lelkesedés. Érdekes apróság, hogy a Rókus kórház felőli oldalon (Márkus Emília színésznőről nevezték el a rövidke utcát) a homlokzatnak csak egy részére jutott a modern borításból, de utána mindmáig vakolatlanul áll a tatarozáskor sebtében felhúzott téglafal. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A hetvenes évek a presszók virágkora volt, sok tucat nevezetes hely volt. Ezt a helyet nem sikerült kinyomozni. Még Zeke Gyula, a presszótéma monográfusa sem ismerte fel, sőt a Nagy Budapest Törzsasztal levelezőlistájának ötvenegynéhány tagja sem. Vagyis nem lehetett egy közismert hely. Talán egy szálloda hallja? (Ez a közlemény meglepetés a végtelenül szerény fotográfus születésnapjára, így őt nem kérdeztük meg. Mire felkerül a Fortepanra, meglesz a hely is – Urbán Tamás sok ezer képe szinte mindegyikéhez gondos feljegyzéseket készített.) (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A legendás Ifjúsági Park a Várkert Bazárban. 1961. augusztus 20-án nyílt meg, eredetileg igen mereven szabályozták a viselkedést. „Belépés csak 18 éven felüli fiúk és 16 éven felüli lányok részére, nyakkendőben, világos ingben, zakóban. Vászonnadrágban a belépés tilos. Kitiltást eredményeznek a következő kihágások: Ízléstelen táncolás, nem twist számra történő twistelés, egy lánnyal több fiú twistelése, fiúk egymás közti twistelése, és más, feltűnést keltő viselkedés.” Ez a kép a bizonyság rá, hogy ezen sokat lehetett lazítani. Zakót és nyakkendőt ekkor már mutatóba se lehetett látni. 1984-ben az Ifiparkot egy baleset miatt – egy búcsúfesztivált követően – bezárták. Egy évre rá megnyílt a Petőfi Csarnok. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Egy jó forgalmú kocsma estefelé, valahol Pesten vagy Óbudán. Akkoriban a gépbe ütött blokkokat a csapos így tárolta a pulton. Vajon mi történt, ha nem fért a pöcökre több blokk? Akkor levették az eddigieket, és újra kezdték a gyűjtést? Vagy ez csak az ellenőröknek szóló színjáték volt? Egy idő után sok ilyen kocsmát ún. gebines hasznosításba adtak, kiérdemesült sportolóknak vagy más protekciósoknak. Az egyik osztálytársam papája gebines volt egy Pest környéki kocsmában. Mindig, hétvégén is a „placcon vannak” – mondta az osztálytársam. Hogy meg ne lopják őket. (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
A közbiztonság viszonylagos magas szintje a diktatúra kedvező mellékhatása volt. A szállítók a friss tejet ott hagyták a később nyitó bolt előtt, és ebből soha nem származott baj. Vagy csak annyit loptak a dolgozók, hogy nem tűnt fel a plusz egy-két zacskó tej? Az ide látogató nyugati fiatalok ámuldoztak a mindig csuszamlós, gusztustalan zacskóktól, amelyhez külön műanyag tartót lehetett kapni, hogy a megnyitott zacskót kényelmesen, állítva lehessen tárolni. Akkoriban minden családban volt olyan idős hölgy, aki használat után kimosta és eltette a tejes zacskót. Hiába, még közel volt a háború vége. „Hátha még kelleni fog valamire.” (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Hatalmas kampány volt a patkánymentesítés. Minden egyes házba eljutottak a kis papírdobozok, a plakátok és a szórólapok. Érdekes, hogy egy belvárosi címet is megadtak, hogy az ember ott is bejelentheti a patkányt. Persze, akkor még nagyon kevés embernek volt telefonja. Ez abból is látszik, hogy a számok akkor még hatjegyűek voltak. Kevesen olvasták el a kampány apró betűs ismertetését. Többek között az állt benne, hogy emberre a méreg nem veszélyes, csak ha minimum 29 kilogrammot (!) fogyaszt a kihelyezett anyagból. Ehhez több dobozt is össze kellett volna gyűjteni. Emlékszem, egy barátom, akinek elmeséltem, azt mondta: „Aki ennyit megeszik belőle, meg is érdemli a sorsát.” (Fotó:
Urbán Tamás / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
