Az amerikai választási eredmények egyik legfontosabb indikátora a gazdaság állapota, és ha csak ezen múlna, Donald Trumpnak és a republikánus pártnak nem kellene aggódnia: bár az elnök mindig szereti egy kicsit túldicsérni magát és teljesítményét, a gazdasági adatok terén tényleg kifejezetten jól áll az Egyesült Államok. Ennek ellenére az elnök pártja mégis bukni látszik képviselőházi többségét, ami annak a jele, hogy vagy nem jutott elég a növekedés gyümölcseiből a melósoknak, vagy a migránsozás és az egyéb balhé volt túl sok, esetleg csak a történelmi törvényszerűségek csaptak le a republikánusokra.
Kevés olyan, széles körben örök érvényű igazságként kezelt dolog van az amerikai választásokkal kapcsolatban, mint az, hogy ez az egész hajcihő végső soron a gazdaságról szól. Hiszen az átlag amerikait (mint bármelyik más ország átlagpolgárát) végső soron nem az foglalkoztatja, hogy mi van a Közel-Keleten vagy házasodhassanak-e a melegek, hanem hogy mennyi pénz van az ő (és szomszédja) zsebében.
[It’s] the economy, stupid, azaz a legfontosabb téma a gazdaság – idéztük két évvel ezelőtt a híres mondatot az elnökválasztás előtti napokban, sok másik hírportálhoz hasonlóan. Hogy ez mennyire jött be, arról azóta is folyik a vita: a voksolás után ellepték az étert azok az elemzések, amelyek szerint a globális kapitalizmus által becsapott, lecsúszó fehér melósok szavazták meg Donald Trumpot; más kutatások szerint viszont nem gazdasági okok miatt tették ezt, hanem szimplán mert rasszisták. (Amire a balosok meg azt válaszolják, hogy a fehér melósok valójában a globális kapitalizmus okozta depriváció és a tömegmédia manipulációja miatt rasszisták, de ebbe már tényleg ne menjünk bele.)
Viszont ha egy kicsit is lehet hinni azoknak az előrejelzéseknek, amelyeknek egyébként 2016-ban nem igazán lehetett, akkor a kedden tartandó félidős kongresszusi választásokon meg fog dőlni ez az igazság:
az amerikai gazdaság szárnyal, de a republikánusok a jelek szerint mégis elvesztik a képviselőházi többségüket.
Pedig Trump elnökségének első másfél évében ha valamire, akkor a gazdasági adatokra nem lehetett panasz. Nemhogy nem következett be az a gazdasági katasztrófa, amit egyes balga huhogók vártak Trump hatalomra kerülése idején, a felszínen legalábbis nagyon is jól mentek a dolgok.
A gazdaság mégis legfeljebb másodlagos téma volt a félidős kongresszusi választásokat megelőzői kampányban. Az elnök és sok republikánus jelölt alig beszélt a gazdasági témákról; a mérsékeltebb, Trumptól és a párt jobbszárnyától látványosabb távolságot tartani igyekvő konzervatív jelöltek pedig hiába próbálták napirenden tartani a gazdasági sikereket, a jelek szerint ez csak mérsékelten sikerült.
Ahogy Trump fogalmazott,
Mind azt mondják, beszéljek a gazdaságról. Hát, soha nem volt még ilyen jó a gazdasági helyzet az ország történelme során. De néha nem olyan izgalmas a gazdaságról beszélni.
Trump bár a maga nemében elég egyedülálló elnöke az Egyesült Államoknak, két dologban teljesen átlagos, nagyjából az összes közelmúltbéli republikánus elnök által osztott álláspontot képvisel: gyűlöli az adókat és a gazdasági szabályozást.
Ahogy a választási kampányában ígérte, az elmúlt másfél évben e két téren tette a legnagyobb lépéseket, a republikánus kongresszus hathatós segítségével: a Trump-éra talán legnagyobb eredménye volt, hogy tavaly év végén a konzervatívok végigvitték a beígért hatalmas adócsökkentést, és az elemzői vélemények szerint ez valóban dobott az idei növekedésen. Ám az évtizedes távlatban 1500 milliárd dolláros adócsomag mégsem lett népszerű a nép körében, elsősorban azért, mert annak legnagyobb nyertesei a leggazdagabbak.
Eközben az átlagbérek az inflációt is figyelembe véve nem nagyon emelkedtek,
hiába az utóbbi negyedév szép adata, az átlagembernek tehát elég kevés jutott a pluszpénzből.
Mind az adók, mind a szabályozások csökkentése jót tett a vállalati eredményeknek, de a beruházások nem igazán pörögtek fel attól, hogy a vállalatok zsebében több pénz maradt, sőt a második félévben egyenesen csökkentek. A növekedés gyümölcsei csak egy szűkebb réteghez jutottak el.
Egy másik lehetséges ok, hogy a republikánusok szokásos gazdasági slágertémái látszólag kevésbé rezonálnak már a választókkal.
Trump és a kongresszus republikánus vezetői például hiába ígérték, végül nem sikerült se elkaszálni, se lecserélni az előző elnök, Barack Obama egészségügyi reformját, amely jelentősen kiterjesztette a biztosítottak körét, és jobban megkötötte a magánbiztosítók kezét, egyúttal viszont egyesek számára drágábbá is tette az eü-biztosítást. A republikánusok még maguk között sem tudtak megegyezni arról, mivel váltsák le az Obama-féle rendszert, és a közvélemény-kutatási adatok alapján eleve rettentő népszerűtlen lett volna a reform elkaszálása.
Ez jelentős változás: annak idején Obama rendszere is elég népszerűtlen volt, részben mert a republikánusok a világvégét vizionálták miatta; nyolc évvel később azonban mégsem jött el az apokalipszis, az alacsonyabb jövedelmű amerikaiak pedig a jelek szerint a szociális rendszer további bővítését akarják. Bizonyos területeken ellenállásba ütközött a szabályozások megvágása is. Különösen a környezetvédelmi normák lazítása miatt érték bírálatok Trumpot és a kongresszust: jellemző példa, hogy a kormány feloldotta a mérgező hatása miatt a világ nagy részén üldözött azbesztet tartalmazó termékek gyártását.
Néha pedig saját elvárásaiknak sem sikerül megfelelniük. Bár a republikánusok folyton állami túlköltekezéssel vádolják a Demokrata Pártot, a saját költségvetési fegyelmük sem jobb: Trump alatt az erős GDP-növekedés ellenére a GDP arányos államadósság nem csökkent, és hosszabb távon továbbra is romló tendenciát mutat az adóssághelyzet. Eközben elmaradt Trump egyik nagy ígérete, az ezermilliárd dolláros infrastruktúra-fejlesztés: erre már eleve látszott, hogy nem nagyon lesz pénz, és hiába hangoztatta az elnök, hogy kormányzati ösztökélésre a magánszektor megoldja majd a gondokat, végül nem lett belőle semmi.
Az is visszatérő érv, hogy a mostani konjunktúra hamarosan kénytelen lesz véget érni, és Trump egyes lépései is ez irányba hatnak. A kilátások romlását pedig jelzi, hogy a tőzsdeindexek szárnyalása, amit Trump gyakran felemlegetett, véget ért: az utóbbi hetekben hatalmasat estek a mértékadó amerikai mutatók, és a korábbi történelmi csúcsokból csak egy apró plusz maradt az idei évet nézve.
A kedélyek romlásának egyik felelőse a kereskedelmi háború: Trump végül azt az ígéretét is beváltotta, hogy gazdaságilag keményen nekimegy Kínának, az utóbbi bő fél évben egy sor egyoldalú védővámot és egyéb intézkedést hozott a szerinte csaló és Amerikát átverő Peking megrendszabályozása érdekében. Ám ennek hatásaiból még elég kevés látszik. A büntetővámok jelentős része csak szeptember végén, a legutóbbi negyedév utolsó napjaiban lépett életbe. Addig pedig mindkét ország cégei igyekeztek még a vámemelés életbe lépését megelőzően tartalékot képezni a megdráguló árukból, ami lökést adott a kereskedelemnek és eladásoknak. A távolabbi hatások viszont már vélhetően negatívak lesznek: hiába fog kevésbé fájni Amerikának ez a dolog, mint Kínának, azért csak fájni fog.
Nem véletlen, hogy a voksolás előtti napokban már arról volt szó, Trump kereskedelmi egyezményt készít elő Kínával. Kérdés persze, hogy ez mennyi javítana a renoméján: Kanadával, Mexikóval és Dél-Koreával már sikerült egész jól újratárgyalnia az Egyesült Államok kereskedelmi szerződéseit, de ez alig látszik népszerűségén.
A jövőbeli kilátások mindazonáltal nem valószínű, hogy sokat számítanak: bár elemzők egy jelentős része szerint az adócsökkentés kozmetikai hatásai hamar lecsengenek, és 2020-ig jönni fog egy recesszió az Egyesült Államokban, az átlagos választó azért nem a kétéves gazdasági előrejelzések alapján szavaz. Ezt jelzi, hogy gazdasági ügyekben a Trump-kormány megítélése nem rossz, sőt. Jellemző, hogy a gazdaságpolitikát az amerikaiak szűk többsége, 55 százaléka támogatja, miközben a Trump-kormány egészének munkáját ugyanekkora szűk többség, 54 százalék negatívan értékeli.
A gazdasági helyzetet jónak és rossznak tartók közti különbség 43 százalékpont (a helyzetet rossznak tartók aránya 12 százalék), miközben ez az adat 1994 óta átlagosan 10 százalék körül mozgott, és 1998 óta nem volt ilyen magas félidős választás előtt.
Ezekből az adatokból az következik, hogy hiába megy jól a gazdaság, Trump egyszerűen túl megosztó elnök egy sor más kérdésben. És hiába nem közvetlenül az elnökségről és a kormányról szól a mostani választás, a szavazásra jogosultak számára végső soron mégis csak Trump és tevékenysége a fő sorválasztó azt illetően, hogy elmenjenek-e, illetve melyik párt jelöltjére adják voksukat.
A probléma, hogy a gazdaságot illetően hiába van egy jó kampánytémájuk a republikánusoknak, a leghangosabb mikrofonnal rendelkező republikánus csak a bevándorlásról akar szövegelni
– mondta a New York Timesnak egy korábbi republikánus tanácsadó. Ezzel pedig a jelek szerint a mikrofon tulajdonosa saját bázisát elég jól meg tudta ugyan szólítani, de a szenátusival ellentétben a képviselőházi többség megtartásához a saját bázisa kevés lesz.
Persze lehet, hogy csak arról van szó, hogy most éppen az amerikai politika két ökölszabálya találkozott, és ezek közül nem a gazdaság állapota az erősebb: 1922 óta mindössze kétszer fordult elő, hogy az elnökválasztást követő félidős választáson az elnök pártja ne vesztett volna kongresszusi székeket, egyszer 1926-ban, egyszer meg 2002-ben, amikor a New York-i terrortámadás miatt hatalmasat ugrott George W. Bush támogatottsága.
Ez a trend annyira egyértelmű, hogy egyesek már másfél éve megjósolták a mostani várható végkimenetelt. Trump elnökségének körítését figyelembe véve pedig az is elég szép eredmény a republikánusok számára, hogy a törvényhozás felsőházában látszólag megtartják többségüket, sőt még növelhetik is azt.