Bár eleinte az Egyesült Államokra kenték a dolgot, Kína az elmúlt hetekben új bűnbakot talált az öt hónapja tartó, egyre erőszakosabb hongkongi tüntetések mögött: a lakhatási gondokat, illetve az azért felelőssé tett hongkongi milliárdos ingatlanmágnásokat. A városban valóban brutálisan elszaladtak a lakásárak, de a felmérések szerint a tüntetések háttere összetettebb, és a lakhatási helyzet megoldására tett kísérletek elég kezdetlegesek.
Öt hónapja tartanak a tüntetések a Kínai Népköztársasághoz tartozó, de brit gyarmati múltja folyományaként különleges státust élvező, a kínainál szabadabb politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésű Hongkongban. A demonstráció eredetileg e különleges státus védelmében, egy, a félelmek szerint Peking befolyását növelő kiadatási törvénytervezet miatt indult; mára azóta az általános választójog bevezetése, a Peking bábjának tartott kormányzó lemondása és a rendőri brutalitás kivizsgálása váltak a legfőbb követelésekké.
A hongkongi és az amögött álló pekingi vezetés az utóbbi hetekben tett néhány engedményt, például nagy nehezen visszavonta a vitatott kiadatási törvényt, és egyes értesülések szerint hamarosan a botrány kulcsfigurájává vált Carrie Lam kormányzót is leválthatják.
Az általános választójog és a rendőri túlkapások kivizsgálása ugyanakkor esélytelennek tűnik, közben pedig az utcákon durvul a helyzet: a rendőrök a vízágyú, könnygáz és gumilövedékek után esetenként már éleslőszerrel lőnek a javarészt iskolásokból és egyetemistákból álló tüntetőkre, utóbbiak metróállomások megrongálásával, molotov-koktélokkal és Kínához köthető üzletek szétverésével reagáltak. A dolog érzékenységét jelzi, hogy Hongkong ügye miatt nemrég az amerikai kosárlabdaligát, az NBA-t is kitiltották Kínából.
Pekingben mindazonáltal egyes értékelések szerint nem aggódnak a tüntetések miatt, és úgy vélik, az elégedetlenség mögött nem politikai, hanem gazdasági okok állnak. Emiatt ha a rendőri brutalitás enyhülése nem is várható, egyúttal az 1989-es kínai diáktüntetések véres leveréséhez hasonló katonai beavatkozás is valószínűtlen.
Ehelyett a jelek szerint Peking a szocialista eszmékhez nyúlva, szociális bérlakásprogrammal akarja lenyugtatni a lázongó város népét.
Ez utóbbit jelzi, hogy a kínai állami sajtó nemrég új bűnbakot talált a tüntetések mögött: míg eleinte az Egyesült Államok beavatkozásával magyarázták a dolgot, szeptemberben a hongkongi ingatlanmilliárdosok ellen indult kisebb lejáratókampány.
Ez annak fényében meglepő, hogy a hongkongi ingatlanmágnások az 1980-as évektől Peking legfőbb politikai szövetségeseinek számítottak, és ebből fakadóan kitűnő politikai kapcsolatokkal rendelkeznek, a korporativista hongkongi politikai rendszerben hatalmas közvetlen befolyásuk is van. Ehhez képest szeptemberben a propaganda legfontosabb szócsövei az ingatlanmágnások kapzsisága miatt növekvő lakásárakkal magyarázták, hogy az “apolitikus hongkongi fiatalok” utcára vonultak. (A tüntetések hátteréről korábban részletesen írtunk és beszélgettünk is.)
Mindez az ingatlanpiaci állapotok fényében nem tűnik légből kapottnak. Hongkongban a lakásárak az utóbbi tíz évben több mint triplájukra emelkedtek. A (medián) lakásárak egy (medián) háztartás bruttó éves jövedelmének 21-szeresére rúgnak; ez az arány még a londoni és San Franciscó-i értéknek is több mint kétszerese, a New York-i négyszerese. A becsült magyarországi 260 ezres bruttó mediánbér mellett, egy kétkeresős háztartással számolva
ez itthon 131 millió forintos országos (nem budapesti belvárosi) medián lakásárat jelentene.
Nem jobb a bérlők helyzete sem. Miközben a havi mediánjövedelem 28 ezer hongkongi dollár, a bérlakások mindössze negyedének bérleti díja olcsóbb 15 ezer hongkongi dollárnál, 44 százalékukért több mint havi 20 ezer dollárt, a mediánjövedelem 70 százalékát kell fizetni. Emiatt 210 ezer embernek csak illegálisan felosztott, 4-5 méteres lyukakra telik, az önkormányzati lakások várólistáján 250 ezren vannak, az átlagos lakásméret nem éri el a 15 négyzetmétert.
Nemrég Andrew J. Nathan amerikai Kína-szakértő két, magasan bekötött kínai kutatóra hivatkozva arról írt, a kínai vezetés úgy véli, a hongkongi helyzet hosszú távú lecsillapítását gazdasági eszközökkel, elsősorban az ingatlanpiac olcsóbbá tételével tudja elérni.
Az informátorok szerint a kínai rezsim a demokráciát követelő jelszavakat a brit gyarmati uralom lenyomatának tartja, az általános választójog követelését a nyugati értékek befolyásával és nyugati országok, kiváltképp az Egyesült Államok beavatkozásával magyarázza. Más szóval ha hihetünk az egyébként elismert kutatónak számító Nathannek, akkor Kína nem csak propagandacéllal hangoztatja, hogy a tüntetések mögött Amerika áll,
Peking valóban úgy hiszi, a hongkongi fiatalok csupán azért nem képesek elfogadni a kínai politikai rendszert, mert megszédítette őket a nyugati áskálódás.
Egyúttal viszont arról is meg vannak győződve a pekingi fejesek, hogy a hongkongi politikai rendszert hagyományosan kezében tartó, pénzügyileg egyre inkább Kínától függő gazdasági elit és a lakosság nagy része nem támogatja a tüntetőket, sőt a demonstrációk erőszakossá válásával kifejezetten ellenük fordul. Emiatt arra számítanak, hogy a tüntetéshullám idővel ki fog fulladni.
A hongkongi ingatlanmágnások csuklóztatása a pekingi rezsim és a gazdasági elit közti erőviszonyok változásának is lenyomata. Míg az előző két évtizedben a párt egyre inkább levette a kezét a gazdaságról, addig Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra lépése óta erősödik a politikai kontroll a vállalatok felett, és a párt nagyobb lojalitást vár a gazdasági vezetőktől.
Ahogy Hszi Csin-ping elnök szeptemberben zárt körben fogalmazott: “a gazdasági fejlődés az egyetlen kulcsa Hongkong problémáinak”. Addig is a pekingi vezetés “a lehető legnagyobb türelmet és visszafogottságot fog tanúsítani, és hagyni fogja, hogy a helyi kormányzat és a rendőrség kezelje a válságot”. Azaz nem fogják beküldeni a hadsereget, megvárják, hogy a helyi rendőrség szétverje a tüntetéseket, addig is a gazdasági elégedetlenség gyökereivel foglalkoznak.
Október közepén, ellenzéki tiltakozások által kísért évértékelőjében Carrie Lam is a lakhatási kérdés megoldását ígérte. Részben az ingatlanhitelezési szabályok lazításával, az önrész 10 százalékra csökkentésével akarják könnyíteni a lakásvásárlást, részben egy, a gyarmati időkből származó törvényt kihasználva 700 hektárnyi földet akarnak kisajátítani, hogy ott olcsó lakásokat építsenek.
A jelek szerint a hongkongi ingatlanfejlesztők egy része érzi, honnan fúj a szél. Az egyik legnagyobb hongkongi ingatlancég, a New World nemrég 28 hektárnyi, 100 milliárd forint értékűre taksált mezőgazdasági minősítésű területet adományozott a kormánynak a szociális lakásépítést támogatandó. Nem sokkal később két további nagy ingatlanos is csatlakozott.
Igazságtudatuk felébredésében vélhetően az is szerepet játszott, hogy bevételük jelentős része ma már Kínából jön, ezért a Kínai Kommunista Párt komolyan képes befolyásolni.
Az önzetlen áldozatok ellenére pedig anyagilag is jól jártak a dologgal. Carrie Lam beszéde után nagyot ugrott az ingatlancégek részvényeinek árfolyama, miután a kisajátítások az üresen álló mezőgazdasági területeik árának felnyomásával felértékelhetik portfóliójukat.
Jelenleg a hegyes-dombos Hongkong területének negyede van beépítve, tehát elvben van hely, bár a gyakorlatban jelentős infrastrukturális beruházásokat kívánna a félreeső területek bekapcsolása a város vérkeringésébe.
Az biztos, hogy a lakhatási helyzet nagyban hozzájárult a tüntetések elfajulása mögött álló elégedetlenséghez. Ahogy egy, a tüntetések kapcsán a nyugati sajtóban többször idézett hongkongi graffiti írja,
Havi hétezer dollárért egy cellában élünk,
tényleg azt hiszitek, hogy a börtöntől félünk?
Az ugyanakkor kérdéses, hogy a lakásépítés felfuttatása önmagában mire lesz elég, hiszen a mostani lépések legfeljebb évtizedes távlatban hozhatnak komolyabb hatást. Eközben az ingatlanárak emelkedése jelentős részt a szárazföldi Kínából érkező mintegy egymillió, a helyi átlagnál gazdagabb betelepülő érkezésével, valamint a kínaiak a befektetési célú ingatlanvásárlásainak felfutásával magyarázható.
Mivel a szárazföldi Kínából érkezők Peking legfőbb politikai támaszát adják a területen, nem valószínű, hogy vissza akarnák fogni beáramlásukat, ez viszont tartós nyomást gyakorol az ingatlanárakra. Mindemellett pedig az elszaladó ingatlanárak Sanghajban, Sencsenben vagy Pekingben ugyanilyen problémát jelentenek, és a kínai hatóságok sokéves próbálkozások ellenére sem tudták letörni őket.
A másik probléma, hogy a társadalom szétszakadása túlmutat a lakhatáson.
Az egyenlőtlenségek mérésének egyik bevett mutatója, a társadalom felső és alsó rétegei közti jövedelemkülönbséget mérő Gini-koefficiens Hongkongban valamivel rosszabb, mint a hasonlóan véres tüntetéseket átélt Chilében, és a legegyenlőtlenebb afrikai országokéval vetekszik. Dacára annak, hogy a heti átlagos munkaidő meghaladja az 50 órát, a 7,4 milliós lakosság negyede a szegénységi küszöb alatt él, a minimálbér óránként 1300 forintnak felel meg, a bérek évtizedes távlatban is stagnálnak.
Az is kérdéses, hogy a Nyugaton is gyakran bölcsnek és megfontoltnak leírt pekingi vezetés helyzetértékelése pontos a tüntetők motivációit illetően. Egy közelmúltbeli felmérés szerint a 14 és 29 év közti hongkongiak 58 százaléka jelölte meg a vezetéssel szembeni elégedetlenségének okaként a lakhatási kérdést, ezzel szemben 91 százalékuk a Pekinggel szembeni, 84 százalékuk a Carrie Lam kormányzóval szembeni bizalmatlanságát, szintén 84 százalékuk pedig a demokrácia iránti vágyát nevezte meg.
(Borítókép: Járókelők és tüntetők menekültek a rendőrök által bevetett könnygáz elől Hong Kong Kowloon kerületében 2019. október 20-án. Fotó: Ed Jones / AFP)