Miért van nálunk 12 százalékkal magasabb élelmiszer-infláció, mint a szintén aszály sújtotta Romániában? – hangzott el a kérdés a Károli Gáspár Református Egyetemen tartott Külgazdasági Konferencián. A válaszhoz a problémák gyökeréig ástak a meghívott szakértők. Egyáltalán nem volt szép, amit a felszínre hoztak.
Szerda reggel megérkeztek az élelmiszerárak inflációs adatai, és a számokat látva torkunkon akadtak a szavak. Láttuk, hogy az élelmiszerek drágulása még az üzemanyagárak növekedését is lekörözte. A konferencia előadói sem tudtak szó nélkül elmenni a száguldó élelmiszerárak mellett.
Pleschinger Gyula, a jegybank (MNB) Monetáris Tanácsának tagja rávilágított, hogy az élelmiszerárak Magyarországon jelentősebb hatást fejtenek ki az inflációra, mint a környező országokban.
Magyarország toronymagasan vezet az élelmiszerárak tekintetében. Ez fura egy olyan ország esetében, amely élelmiszert exportál. Olyan országokat előzünk meg inflációban, akik élelmiszerimportra szorulnak – hangsúlyozta Pleschinger.
A mezőgazdasági termelői árak szinte megegyeznek a régióban, de az élelmiszerek előállítása, ami nagyon megdobja az árakat és az inflációt. Az inflációs eltéréseket rá lehetne fogni a versenyképességi különbségekre, az aszályra és egyéb tényezőkre, de ugyanezek a gondok sújtják a környező országokat is, ott mégsem ilyen mértékű az élelmiszerek árnövekedése
– osztotta meg.
Nem gondolnám, hogy a privatizáció következménye, hogy elszálltak az élelmiszerárak. Ez a verseny hiánya miatt van – mondta Pleschinger. A hallgatóságnak egy személyes történettel mutatta be, hogy zajlik az élelmiszer-árazás.
Egy nagy élelmiszeripari sütöde vezetőjétől megkérdezte, hogyan áraznak, erre azt a választ kapta, hogy „ami belefér”. Tehát a gyártók pontosan tudják, hogy inflációs hangulatban könnyebben elfogadják az áremeléseket a vásárlók, és ezt kihasználva elmennek a határig.
Pleschinger szerint ezen az erősebb verseny tudna segíteni, hiszen ha az élelmiszeripar kevés, de annál erősebb szereplő kezében van, akkor árban és minőségben sem kell jobb ajánlatot nyújtaniuk a vevőknek. Szerinte a Gazdasági Versenyhivatalnak (GVH) komolyabban meg kellene vizsgálnia a szektort.
Pleschinger arról is beszélt, hogy a monetáris politika a kamatemelésekkel és az egynapos betéti tenderekkel nagyjából kiapasztotta az eszköztárát.
A monetáris politika nem tud olcsó élelmiszert vagy energiát adni.
Rámutatott, hogy nehéz megmondani, pontosan hol fog tetőzni az infláció, de várhatóan a jövő év elején. Érdekességként felfedett egy magyar sajátosságot, mégpedig hogy a maginfláció csak nálunk magasabb, mint az infláció.
Bod Péter Ákos, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora kiemelte, hogy régiós összevetésben nálunk a legmagasabb az infláció, és nem is kicsivel. Szerinte hiba volt a kormányzat részéről, hogy belenyúlt a lakossági árakba, különösen a benzinársapka bevezetési módját tartja károsnak.
A szegényeknek kell támogatást adni, nem az árakat levinni, hiszen nem azzal vagyunk előrébb, ha Csányi Sándor is 480 forintért tankol
– jegyezte meg a professzor.
Pleschinger Gyula ismertette, hogy a jegybank nem ült ölbe tett kézzel, sőt 2021 júniusában elsőként kezdte szigorítani a monetáris kondíciókat, amihez szeptemberben csatlakozott több ország is. A 10 százalékos jegybanki alapkamatnál meg akart állni a szigorítással a jegybank, de a valóság felülírta a terveiket, hiszen az infláció száguldott tovább. Ehhez hozzájárult, hogy az Északi Áramlat felrobbantása után nem jutottunk gázhoz Ukrajna felől – Magyarország pedig az egyik leginkább energiaéhes ország.
Rosszul festett a folyó fizetési mérleg a költségvetési hiánnyal együtt. Az ikerdeficitünk elérte a 17-18 százalékot, ami a régióban a legmagasabb. Erre még rárakódtak az uniós viták. Így jutottunk el a jelenlegi alapkamatszintre, illetve a jegybank megnövelte a bankok kötelező tartalékrátáját 1 százalékról 5 százalékra. Diszkontkötvényeket és betéteket vezettek be, amivel sikerült felszívni a piaci likviditás jelentős részét – ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a forintárfolyamunkat a befektetők ne kezdjék próbára tenni, emlékezzünk csak, hogy 430-nál is járt a forint az euróval szemben.
A forinttal szembeni nyomást csökkenteni kellett, ezért október közepén arról döntött a Monetáris Tanács, hogy a kamatfolyosót kiszélesíti – az alja az a szint, aminél a bank korlátlanul befogad a bankoktól betéteket, a legfelső pedig az, aminél a jegybank korlátlanul ad hitelt a bankoknak. Következő lépésben megállapodtak a nagy energiaimportőrökkel, és biztosították őket arról, hogy kapnak devizát. Bevezették az egynapos betéti struktúrát 18 százalékos kamatot ígérve, ezzel vonzóvá téve a betétet a befektetők számára. Devizacserés ügyleteket is bevezettek 17 százalékos swaphozamot megcélozva, ami a spekulációs célú üzletelést szüntette meg. A forint azonnal a 400-as tartományba esett vissza, és itt is maradt az uniós vitákig – ismertette.
Hangsúlyozta, hogy a legnagyobb monetáris igyekezet ellenére is bizonyos külső tényezőkkel nem tudnak mit kezdeni:
Lassan eléri az infláció a tetejét, és onnan csökkeni kezd – véli Pleschinger. Az Európai Unióban már 7 olyan ország van, ahol az infláció növekedése megállt vagy már csökkenésnek is indult. Az infláció mérséklődését a szakértő részben arra alapozza, hogy a gázárak jelentősen csökkentek.
Csökkent ugyan a gáz ára, de így is majdnem hétszer annyiba kerül az európai gáz, mint az amerikai, ami komoly versenyképességi kérdést vet fel. Ez nem egy igazi barátság, ha ilyen drágán adja Amerika a gázt
– jegyezte meg.
A jegybanki szakember szerint hasonlóképpen csökken az olajár is. A nyersanyagárak növekedési üteme is lelassult és csökkenésnek indult. Az élelmiszeriparban és a szén esetében tapasztalható árnövekedés.
Magyarország ebben az évben nagyon szép növekedési számokat tudott produkálni az első három negyedévben, amit a fogyasztás generált. A negyedik negyedév már nem lesz olyan kedvező, ráadásul az elkövetkező hónapokban technikai recesszióba süllyedhet az ország – húzta alá Pleschinger.
Bod Péter Ákos szerint az inflációt nálunk bebetonozza az ipari struktúra is, hiszen az új gyárak betelepülése megemelkedett energiaköltségekkel jár, ahogy a nagy ipari központok falják az energiát. A professzor kifejtette: ma már nem egyértelműen jó, ha egy újabb multi települ be hozzánk, főleg, ha az alacsony hozzáadott értékű összeszerelést hozza ide. Úgy gondolja, az értékláncokban magasabbra kell pozicionálnunk magunkat, a magasabb tudást igénylő munkákat kell idehoznunk, amihez viszont szükséges az oktatás fejlesztése, hogy legyen, aki betölti az állásokat.
Dr. Becsey Zsolt, a Károli Gáspár Református Egyetem docense egyetértett Bod Péterrel, szerinte sem szabad „betonba önteni” a versenyképességünket. Ismertette, hogy az összeszerelő üzemmé válásunk a 90-es években kezdődött a külföldi működőtőke (FDI) erőteljes beáramlásával. A külföldi pénzek áramlása a jelenlegi időszakban viszont stagnál.
Magyarország szolgáltatásexportja változatlanul nő, de elfogyott az aktívum, ami ‘18–19-ben jellemzett minket. Az áruforgalomnak idén nyolcmilliárdos vesztesége lesz, így felmerülnek a 80–90-es évek rémképei – nincs már mit eladni, és FDI-tőke sincs. Szerinte ez azért problémás, mert a külföldi fizetőképességünket FDI-tőke hiányában csak hitellel tudnánk fenntartani, ami pedig eladósodáshoz vezethet.
A külföldi cégek aránya a nemzeti hozzáadott értéken belül nagyon magas, mert FDI-alapon fejlődtünk, de ez a szlovákoknál és cseheknél is hasonló – 48-50 százalék.
A közép-kelet-európai térség világviszonylatban a globális értékláncokba leginkább beágyazódott régió – közölte Vakhal Péter, a Kopint-Tárki Konjunktúrakutató Intézet kutatási igazgatója. Az elmúlt harminc év adatait vizsgálta az értékláncok tekintetében. Megállapította, hogy Magyarországon a külföldi hozzáadottérték-tartalom a hazai exportban 60-70 százalék körül alakul, a magyar hozzáadott érték pedig jellemzően 20-30 százalék, főleg a járműiparban.
Egy paradigmaváltást szorgalmaz – a gazdaságpolitika fókuszát az összeszerelésről az innováció és a hozzáadott érték növelésére kell helyezni –, mivel ebben az utóbbi harminc évben nem sok változás történt.
Lassú folyamatról van szó, ahogy az egész térség a rendszerváltást követően belecsúszott a nemzetközi munkamegosztás folyamatába. Szerinte Csehország és Szlovákia kifejezetten jó úton jár abban, hogy lefejtse magáról az összeszerelő üzem skatulyáját, viszont a szlovákok nagy árat fizettek ezért, a reálfejlettségük jelentősen visszaesett, a magyarok mögé kerültek ebben.
(Borítókép: Scott Olson / Getty Images)