Hétfő este a dél-törökországi Suruc városában a Szocialista Ifjúsági Szövetség nevű szervezet háromszáz tagja gyűlt össze, hogy előkészítse utazását az alig 10 kilométerre lévő Kobaniba, ahol a város helyreállításán kezdtek volna el dolgozni. 2014 őszén a főleg kurdok lakta város hősiesen kivédekezte az Iszlám Állam ostromát, ám közben szinte teljesen lerombolták.

A főleg kurd származású fiatalok azonban soha nem indultak útnak: a suruci kultúrház vörös zászlókkal dekorált kertjét hatalmas detonáció tépte szét. Egy öngyilkos merénylő robbantotta fel magát és 32 ártatlan fiatalt, kereken száz embert pedig megsebesített.

Az gyorsan kiderült, hogy a merénylő az Iszlám Állam szimpatizánsa volt, és török állampolgár. A merénylő – ahogy azt már Tunéziában és Kuvaitban is láthattuk – sebészi pontossággal választott ki egy hiperérzékeny célpontot. Míg a gazdasági válságot nyögő Tunéziát a turizmussal, a síita Irak és Irán árnyékában lévő Kuvaitot a síita kisebbséggel, addig Törökországot a kurd baloldaliak legyilkolásával lehetett legérzékenyebb pontján támadni.

A merényletet követően azonnal zavargások törtek ki több nagyvárosban is, Recep Erdogan államfőt gyengekezűséggel, sőt, az iszlamistákkal való összekacsintással vádolva. A kormányzat természetesen mindent cáfolt, rámutatva az elmúlt hetek kemény fellépésére feltételezett IS-sejtek ellen. Kormányzatról is csak jobb híján lehet beszélni, a júniusi választások óta ugyanis még mindig nem sikerült kormányt alakítania az Igazság és Fejlődés Pártjának, mely ugyan győzött, de a többséget nem tudta megszerezni. Az államfői székbe 2014-be átült Erdogan ugyan kapásból hű vazallusát, Ahmet Davutoglut nevezte ki miniszterelnöknek, de ezzel nem sokra jutott.

Nagyon úgy tűnik, a koalíciókényszerrel kútba estek Erdogan elnöki rendszer kialakítására szőtt álmai. De külpolitikai tervei már jóval Suruc előtt összedőltek, a merénylet már csak arra figyelmeztet:

És ez nagyrészt Erdogan hibája, aki 2012 után csúnyán eltaktikázta magát. Úgy gondolta, a szunnita terrorszervezetek amolyan hasznos idiótaként használhatók fel Aszad megdöntéséhez és Irán kordában tartásához. Nem értette meg, hogy az Iszlám Állam lehet, hogy nem több, mint egy véres blöff, de ennek a blöffnek odahaza is sokan felülhetnek.

Locsolócsövekben csurgatják az olajat

2011-ben Törökország eleve nem egyszerű stratégiai célokkal bocsátkozott bele az akkor még Arab Tavasznak nevezett konfliktusba:

1. meg akarta buktatni Aszadot;
2. meg akarta szívatni a kurdokat.

Első célja érdekében Erdogan elsőként karolta fel a szír ellenzék katonai törekvéseit, bázist, felszerelést és esetenként légitámogatást biztosítva nekik 2011 októberétől.

2012-ben volt egy olyan pillanat is, amikor úgy tűnt, Törökország teljesen belesodródik a háborúba, de Erdogan igen ügyesen meg tudta állítani az F-4-es vadászbombázó lelövése nyomán gyorsan elmérgesedő válságot a válságban. Hiszen már akkor is látszott, hogy a rezsim kimúlása nem lesz gyors és fájdalommentes folyamat, pláne nem, amikor Irán a Hezbollahon és a Kudszon keresztül lélegeztetőgépre kapcsolta Aszadot.

Ezért a törökök továbbra is tartották magukat a közvetett hadviselés szabályaihoz, csak egyre kevésbé voltak válogatósak: a nyugat által is elfogadott ellenzék hanyatlásával képbe kerültek a szunnita szélsőséges csoportok is – péládul az al-Kaida fiókszervezetei is. A szaúdi és katari pénzből vett fegyvereket meg nem erősített információk szerint személyesen Erdogan bizalmasa, a török titkosszolgálat első embere, Hakan Fidan ellenőrzésével juttatták el Szíriába.

A második stratégiai célra alkalmas a "szívatás" kifejezés használata, mert a törökök tényleg minden eszközzel hátráltatták a szíriai kurdok élet-halál küzdelmét Aszad, majd az Iszlám Állam ellen – de úgy, hogy közben vigyáztak arra, odahaza ne adjanak elégséges indokot a Kurd Munkáspártnak a fegyverszünet felmondására. A trükk az volt, hogy a furcsaságok miatt a kormány rendszeresen a helyi szerveket hibáztatta, visszaéléseket emlegetett – és gondosan ügyelt arra, hogy ne kerüljenek elő bizonyítékok közvetlen érintettségére.

Hogy miben állt ez a szívatás?

• A kurd területekkel szomszédos határszakaszokat hadsereggel zárták le, de az Iszlám Állam felé gyerekjáték volt az átjárás. A több ezer nyugati önkéntes is főleg Gaziantepbe érkezett, ahonnan olyan olajozott volt a szíriai transzfer, mintha nem korunk legvéresebb polgárháborús övezetébe, hanem egy kemeri all-inclusive szállodába indult volna.

• Kurd részről többször is felmerült a vád – legutóbb a júniusi kobani vérengzésnél –, hogy a török hatóságok átengedik az IS embereit, hogy azok hátba támadhassák a török határra támaszkodó szíriai kurd YPG-harcosokat.

• Elősegítették az Iszlám Állam finanszírozását. A határon keresztül vígan folyt a műkincskereskedelem – és az olaj. Az illegális olajexport a sufnimegoldás diadala: Legalább ötszáz öntözőcsőből kialakított vezeték megy át a határon, a török falvakban a házak hátsó kertjeiben bukkannak elő a föld alól, és ott szivattyúzzák ki a szír oldalról pumpált kőolajat, amit azután tartálykocsik gyűjtenek össze (erről itt olvashat részletesebben) Mivel illegális gyakorlatról van szó, ezért a kereskedelem pontos értékét is csak becsülni lehet: az Iszlám Állam nagyjából napi 1-3 millió dollárt kereshetett az üzleten.

Valahol a törökök motivációi is érthetők: stratégáikat nyilván a rosszullét környékezi, ha ránéznek a térképre. Irak után ugyanis Szíriában is létrejött egy összefüggő kurd nemzetiségi terület – ami a tisztogatásról szóló hírek után írhatnék akár etnikai zárványnak is tekinthető –, ezért úgy gondolják, a hősies szabadságharc, a saját erőből kivívott függetlenség nyilván megmozgatja a tizenötmilliós törökországi kurdságnak fantáziáját is. Erdogan ki is jelentette:

A Kurd Munkáspárt ugyanolyan, mint az Iszlám Állam. 

Ez a megközelítés azonban elfogadhatatlan Törökország NATO-partnereinek, akiknek az sem tetszik, hogy az iszlamisták gyanúsan könnyen jutnak újoncokhoz és hadianyaghoz a török határon keresztül – amit aztán adott esetben ellenük is bevetnek. A két- vagy inkább háromkulacsos játék zavara Kobani ostrománál mutatkozott meg igazán, amikor a törökök hosszas töprengést követően adták csak kölcsön az İncirliki légibázist az amerikaiaknak, és nem engedték át sem a törökországi, sem az iraki kurdokat, hogy megsegíthessék a határon túl elvérző testvéreiket.

Észre sem vették, hogy magukra húzták az Iszlám Államot

Erdogan Törökországa összességében saját 2011-es lehetőségeihez és ambícióihoz képest óriási csalódást okozott azoknak, akik benne látták az Arab Tavasz apostolát (a csalódáshoz nem kis mértékben járult hozzá elmozdulása az iszlamizmus és az illiberális államiság felé, ami nem tette vonzóbbá). Az Obama-doktrínával feltáruló hatalmi űrbe nemhogy nem tudott benyomulni, de elveszítette a kontrollt a határai előtt – sőt, mögött – zajló események felett is.

Egy normális állam az erő és megalkuvás egyensúlyán alapuló reálpolitikában gondolkozik, az Iszlám Állam számára viszont semmi nem írja felül a dzsihádot. Ezért lehet, hogy taktikai szinten hajlamos az önmérsékletre, de közben soha nem lehet benne megbízni, hiszen a Nagyobb Cél minden elköteleződést és érdeket felülír. Hogy mi vonzza az IS-t Törökország felé?

• Az atatürki állam világias jellege miatt az IS szemében egész Törökország amolyan szennyezett területnek számít, politikai elitje pedig hitetlennek és árulónak.

• A hetvenmillió szunnita török – és a kétmillió (!) szíriai menekült – tálcán nyújtja a beszivárgás lehetőségét: 2012 óta mintegy 1400 török állampolgár csatlakozott az Iszlám Államhoz és más terrorszervezetekhez, a török hatóságok pedig attól tartanak, a lanyha határőrizet miatt háromezer alvó ügynök lapulhat szerte az országban.

• Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az Iszlám Állam azért alakult meg, hogy újjáélessze azt a Kalifátust, mely az Oszmán Birodalommal együtt szűnt meg az I. világháború után. Ennek a kalifátusnak a székhelye Isztambul volt; a főleg történelmi analógiákban és történelmi sérelmekben gondolkozó Iszlám Állam is nyilván szívesebben székelne ott, mint az isten háta mögötti Rakkában.

A törökök ezeket a reálpolitika számára értelmezhetetlen szempontokat a szőnyeg alá söpörték. De Erdogan maga is foghatja a fejét, mert az elmúlt években az ő, mérsékeltből nem-is-annyira-mérsékeltté váló iszlamista pártja maga is sokat tett azért, hogy növelje a török társadalom fogadókészségét a radikális iszlám tanai iránt. A nyugat-európai és afrikai tapasztalatok alapján a terrorizmushoz nem kell kiterjedt kapcsolat az IS vezérkarával, elég, ha egy-két embert megbabonáz az Iszlám Állam harciassága, nyomulása és kérlelhetetlensége (és persze benyújtják a megfelelő üzleti tervet). A török társadalom még magyar szemmel is iszonyú megosztott, ennek a megosztottságnak tavaly a Taksim téren a nyugatias fele mutatta meg magát, most pedig felvillant valami abból a Törökországból, amit vagy nem érintett meg a társadalmi modernizáció, vagy megérintette, csak éppen heves ellenreakciókat váltott ki.

Háromszázezer ember áll készenlétben

Heves ellenreakciókra az Iszlám Állam is számíthat: török kommandósok még a suruci vérengzés előtt félezernyi potenciális terroristát tartóztattak le, a határ pedig nem csak az IS számára van közel. Rakka alig száz kilométernyire fekszik az akçakalei határátkelőtől, mely mögött a NATO második legnagyobb hadereje áll készenlétben. Nem kérdés, hogy a 360 ezres gyalogságot és közel 4000 harckocsit számláló haderőnek technikailag nem okozna nehézséget az IS megtörése.

Törökország terror-fronttá vált, és ennek a történetnek nagyon sokféle kifutása lehet. Arrafelé többen emlékeznek arra, hogy XVIII-XIX. század fordulóján már volt egy Iszlám Állam, amit ugyanaz a vahabita fanatizmus fűtött, mint a mostanit, de azt nem Irakból, hanem Abdul Aziz bin Mohamed bin Szaúd emír Arábiájából irányították. A szaúdi emírek Iszlám Államának végzetét az okozta, hogy közvetlenül kezdte sérteni a hanyatló, de nem erőtlen Török Birodalom érdekeit. Mohamed Ali pasa 1812-ben meg is elégelte a felperzselt szentélyeket, a lemészárolt embereket, és olyat ütött a vahabitákon, hogy azok száz évre eltűntek a térség politikai szereplői közül.