Aligha fogja megoldani az EU menekültügyi gondjait a kvóták elosztása, ezt Brüsszelben is tudják. Az EU ezért a menekültek távoltartásában bízik, és a határok megerősítésében, bár eközben ehhez nagy kompromisszumokat kell kötnie a humanitárius elvekkel, amelyeket szóban még mindig elsőrendű fontosságúnak tart.
Ahhoz képest, hogy milyen nehezen hozták tető alá, nagy siker lenne, ha kedden az EU belügyminisztereinek találkozóján jóváhagynák a 120 ezer menekült elosztását az EU-tagországai között, valójában azonban ettől még mérhetetlenül messze van Európa a menekültválság rendezésétől. Ami pedig a menekültáradat megállításához vezetne, az vagy kivitelezhetetlen, vagy távolról sem olyan humánus megoldás, mint amilyennek lennie kellene, már ha komolyan vennénk a brüsszeli nyilatkozatokat. Ezek lennének a feladatok:
A legutolsó pont lenne persze a lényeg, de ehhez Európa önmagában kevés: az Egyesült Államok és Oroszország nélkül erre nincs is mód, Francois Hollande nyilatkozata, hogy a francia légierő bevetésére szükség lesz Szíriában nem is arról szól, hogy a francia elnök önálló katonai beavatkozásra készül. Sokkal fontosabb, hogy Washington és Moszkva már egyre többször emlegeti a nemzetközi koalíció létrehozását. Persze a katonai beavatkozás sem a megoldás szinonimája, mint azt Líbiában, Afganisztánban és Irakban láthattuk.
Mindenesetre az előrejelzések szerint, ha az Iszlám Állam beveszi Damaszkuszt, az újabb 2,5 milliós menekültáradatot indíthat el Szíriából. Így akár a gyors katonai beavatkozás is indokolt lehetne. De mivel ez szinte közvetlenül Bassar Aszad elnöki erőinek támogatását jelentené, még meg kell találni a formulát, amivel ez Washington presztízsvesztesége nélkül megvalósítható.
A fentiek miatt most csak azokat a pontokat vizsgáljuk meg, amelyek elméletben valóban az EU-n múlnak.
Az egyik új szlogen a határok megerősítése lett. Ebből csak az valósult meg, ami senkinek sem célja: a schengeni övezetben tucatszám léptettek életbe ideiglenes határellenőrzést a német-cseh, a német-osztrák, az osztrák-szlovén, a szlovén-magyar határon, de még a finn-svéd vonalon is, és Dánia is fokozta az ellenőrzést a német határszakaszon. Szlovénia három napra megszüntette a vonatközlekedést is Zágráb és Ljubljana között, Horvátország pedig lezárta több határátkelőhelyét is Szerbiánál.
Mindez egyrészt nem állította meg a menekültáradatot, másrészt semmi köze az új szlogenhez, az ugyanis az EU külső határainak megerősítésére szólna, elsősorban Görögországnál.
A múlt héten az EU bővítési biztosa is elmondta egy konferencián, hogy ehhez Athén a hadsereget is bevethetné, Johannes Hahn szerint azonban ennek érdekében a görögök még semmit sem tettek. Emellett fontos lenne a többi mediterrán EU-tag részvétele is a tengeri határok ellenőrzésében a görög felségvizeken.
Ugyanakkor, ha nem is kifogásolta a magyar kerítést a szerb határon, attól ódzkodott, hogy azt a határok megerősítésének nevezze.
A közös határvédelem ötletével tulajdonképpen egybecseng Szijjártó Péter Szerbiában tett pénteki nyilatkozata. A magyar külügyi és külgazdasági miniszter még tovább is ment, szerinte uniós erőt kell létrehozni Görögország védelmére, ebben Magyarország is kész részt vállalni.
Az persze kérdés, mit kellene tennie a megerősített határőrségnek az embercsempészek gumicsónakjain fejenként 1200 dollártért életük kockáztatásával Görögországba igyekvőkkel. „Megmenteni” – szólt a Carnegie Europe elemzője, Marc Pierini válasza az Index kérdésére. Hogy ez nem állítja meg a menekültáradatot, noha a határok megerősítésétől ezt várják, arra az elemző válasza csak ennyi volt: nagyon komplex problémáról van szó.
Persze mindennek már több értelme van, ha teljesül a második pont, és Brüsszel Ankarával megegyezve hatalmas pénzeket önt a törökországi menekülttáborokba – úgy, hogy azok valóban ott hasznosuljanak. Az EU egymilliárd eurót is kész erre szánni.
Törökországban 1,9 millió szíriai menekült él, bár csak negyedük-ötödük van táborban, a többiek kívül próbálnak meg valami keresetre szert tenni, hogy túléljenek, amíg idővel visszatérhetnek Szíriába, vagy azért, hogy Európába menjenek, a nyíltan működő csempészek segítségével. Ők az európai menekültválság ellenére jóval kevesebben vannak, mint azok, akik Törökországban húzzák meg magukat.
Hahn szerint Törökország délkeleti részének fejlesztésére is szükség van – itt van a menekültek legnagyobb része – , és ha gyors megállapodás születik Törökországgal a pénzek felhasználásáról, akkor első körben az EU százmillió eurót át is irányíthat.
Mindez azonban előrevetíti, hogy Törökországot biztonságos országgá kell nyilvánítani. Katarina Mathernova, a Csatlakozási Tárgyalások Főigazgatósága (DG NEAR) képviseletében elismerte, hogy megbeszélések folynak erről az EU-ban. És Hahn nem véletlenül mondta, hogy elismerés illeti Törökországot a táborokban biztosított jó körülményekért. (Ezt a kijelentést némiképp árnyaló helyszíni riportjainkat itt és itt olvashatja.)
A Törökországban csak korlátozottan szabad kijárást biztosító menekülttáborok felminősítése erős túlzás – bár el kell ismerni, hogy az EU jóval kisebb tömegeket jóval rövidebb ideig sem tudott megnyugtatóan kezelni –, és meglehetősen nagy cinizmus kell ahhoz, hogy ezeket a táborokat kínálja fel az EU a hosszabb távú berendezkedéshez menekültek millióinak. Az sem világos, hogyan lehet majd a menekültekkel elfogadtatni és betartatni, hogy ne mozduljanak messzire a menekülttáborból úgy, hogy ezt még mindig humánusnak lehessen nevezni.
Persze van EU-nyelven megfogalmazott formula erre is: ez azért jó a menekülteknek, mert ezzel megkíméljük őket attól, hogy nekivágjanak az életüket veszélyeztető hosszú útnak.
Libanon és Jordánia összesen további 2,5 millió fő menekültet tart el, az ő megsegítésükre is kész áldozni az EU.
Brüsszel elvi lehetőségként fenntartaná a közel-keleti térségben maradó menekültek számára, hogy az EU-ban telepedjenek le, és hogy ezt a folyamatot már a távoli menekülttáborokban is elindítsák, a kockázatos és az embercsempészeket gazdagító út megtétele nélkül. Ez volna az áttelepítési program, a resettlement. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) meghatározása szerint az áttelepítési folyamatba azok a menekültek kerülhetnek, akik hazájukat elhagyva már menedéket kaptak egy országban, de volna egy harmadik ország, amely befogadná őket.
A nyelveket beszélő, kvalifikált menekülteknek nyilván nagyobb esélyük van részt venni a programban. Ez munkaerőpiaci és integrációs szempontból érthető, de mindenkit egyetemesen érintő, humánus megoldásnak nem lehet nevezni. Ez 20 ezer embert érinthetne az EU részéről és 10 ezret az Egyesült Államok részéről, bár Washington ígéretet tett arra, hogy növelnék a szíriaiakra szánt keretet.
Brüsszelben is biztosak benne, hogy a menekültáradat nem fog megállni a következő években. Hahn 20 millió potenciális menekültet vizionált. Nyilvánvaló, hogy a menekülttáborokra szánt legnagyobb pénzpumpák beindulása ellenére is lesznek, akik inkább kezükbe vennék a sorsukat és mielőbb az EU területére lépnének, továbbra is a zöld határt választva.
Miattuk volna szükség a hotspotokra, amelyek az eredeti elképzelések szerint EU határállamaiban jönnének létre, Görögországban, Olaszországban és Magyarországon. Az itt azonosított, regisztrált és menedékjogra igazoltan igényt tartónak bizonyult embereket innen osztanák el a tagországok között az áthelyezés – relocation – folyamatában.
Ezek a pontok még létre sem jöttek, de már vissza is nyesnék őket. Olaszországban későbbre halasztották a megnyitást, Magyarország pedig úgy tűnik, elérte, hogy ne is jöjjön létre ilyen állomás a területén.
„Mi fogjuk eldönteni, hogy kik jöjjenek az országunkba, és hogyan” – jelentette ki az ausztrál kormányfő még 2001-ben, tető alá hozva a Csendes-óceáni Rendezésként ismert megállapodást. John Howard kormánya ezzel a megállapodással kapott lehetőséget, hogy Nauruban és Pápua-Új Guineában hozzon létre menekülttáborokat, ahová a főként Indonéziából, Srí Lankából és Mianmarból érkező menekülteket helyezte el. Többségüket a parti őrség kapta el a tengeren, de volt olyan, is aki elérte az ausztrál partokat, mégis az országtól ezer kilométerre lévő szigeten lévő menekülttáborban kötött ki.
Az Ausztrál Munkáspárt 2007-es győzelmével leállt a program, a naurui tábort 2008-ban be is zárták, a menekülteket Ausztráliában telepítették le. Igaz, nyílt egy újabb, a Karácsony-szigeten, de ez legalább Ausztráliához tartozó terület.
2012-re aztán a menekültek számának emelkedése láttán – ez abban az évben egyébként 17 ezer embert jelentett a 30 milliós országban – a Munkáspárt is eljutott oda, ahová Howard kormánya: felélesztette a Csendes-óceáni Rendezést, újranyitotta a naurui tábort, és Pápua-Új Guineát is bevonta ismét, sőt , felmerült Kelet-Timor is menekülttábor bázisaként, de az igazi újítást Kambodzsa jelentette: tavaly szeptemberben a délkelet-ázsiai országgal Ausztrália megállapodást kötött, hogy ott telepedhessenek le ausztrál költségvetési pénzen a menekültek.
Miközben Canberra Kambodzsát infrastruktúrában hiányos, orvosi ellátásra kevéssé alkalmas, közbiztonsági helyzetében ingatag országként írta le, a menekültek előtt perspektivikus, gyorsan fejlődő államról beszélt.
Nem mintha túl meggyőző lett volna: mindeddig három iráni és egy mianmari vállalta, hogy a '70-es években Pol Pot vörös khmereinek népirtásáról hírhedté vált országban telepedjen le. A lakhatást, a beilleszkedéshez szükséges nyelvtanfolyamok költségeit és az egészségügyi ellátást Ausztrália biztosítja, emellett Kambodzsa költségvetése 40 millió dollárral gyarapodik, függetlenül attól, hány menekültet fogad be.
Az ügylet a csekély érdeklődő miatt láthatóan nem volt túl megterhelő Kambodzsának, két hete azonban az ország belügyminiszterének szóvivője lényegében a szerződés felmondásáról számolt be. „Országunk helyzetére tekintettel nem fogadhatjuk emberek százait, ezreit. Minél kevesebbet fogadunk vissza, annál jobb” – közölte Khieu Sopheak. A Phnom Penh-i döntés azonban Ausztrália szerint nem jelenti a stratégia kudarcát. Vagy sikerül mégis rábírni Kambodzsát, hogy tartsa életben a szerződést – bár az eddig sem volt túl eredményes –, vagy más területeket vonnak be.