„Európa a tizedét sem kapja annak az áradatnak, ami nálunk Törökországban van” – ezt a mondatot egyetlen török kormányképviselő vagy kormányközeli elemző sem hagyja ki, ha külföldiekkel beszél. Bár valóban rengeteg emberről van szó, de a tízszeres szorzó már akkor sem igaz, ha minden Törökországba érkező migránst és menekültet az ottani menekülttáborok hosszú távú lakójának tekintünk.
Törökországba 2011. április 28. óta – ezt tekintik a szíriai polgárháborúból induló menekültáradat kezdetének – 2,4 millió ember érkezett.
Ebből a török adatok szerint 2,1 millióan vannak jelenleg is a 78 milliós Törökországban, háromszázezren Európába mentek, vagy, akár időlegesen, de visszatértek Szíria biztonságosabb helyeire. Ehhez képest az EU szerint Európába csak idén bőven félmillió felett jöttek menekültek, tavaly is majdnem 700 ezren, igaz, ezekben a számokban az Afganisztánból, Pakisztánból, Bangladesből és Afrikából érkezők száma is benne van, és tavaly még nem a szíriaiak adták a többséget.
A török állam közvetlen terheit tovább csökkenti, hogy a 2,1 millióból csak 260 ezer ember él menekülttáborokban. Pénzt kizárólag ők kapnak az államtól, a többi – a török katasztrófavédelemért felelős AFAD adatai szerint egészen pontosan 1 791 926 fő – saját erőből próbál megélni az országban.
Törökországban 25 menekülttábor létezik, ebből 19 sátortábor, hat pedig konténerekből épült fel. Az egyik legjobban felszereltet, a szíriai határtól 25 kilométerre, az Eufrátesz közelében fekvő Nizip melletti menekülttábort a múlt héten a török hatóságok be is mutatták magyar újságíróknak.
A táborokban lévő menekültek fejenként – beleértve a kiskorúakat is – 85 lírát kapnak egy külön erre a célra biztosított kártyán, amit a táboron belül élelmiszer vásárlására használhatnak fel. Ilyen juttatást a kintiek nem kapnak.
A kintiek maguk állják lakhatásukat, de orvosi ellátásra és gyermekeiknek iskolai helyre éppúgy joguk van, mint a táborban lévőknek. Ezzel viszont kevesen élnek: a 600 ezer iskolaköteles gyermekből mindössze 250 ezer jár iskolába, beleértve a menekülttáborokban működő arab nyelvű iskolákat is.
Hivatalosan pusztán az érkezőn múlik, hogy kinti lesz vagy benti. Ha rokonokra hivatkozva nem kér helyet a táborban, akkor az általa megadott településen regisztrálják, oda kötve az orvosi ellátást is. Mindeddig senki sem ellenőrizte, hogy valóban vannak-e rokonaik az érkezőknek Törökországban.
Menekültként ezután a gyakorlatban mindenki akadálytalanul mozoghat az országban. Ha valakinek a keleti oldalon kedve támad mondjuk az embercsempészet mekkájába, Izmirbe menni, akkor ezt gond nélkül megteheti, ha megveszi a jegyet az útra. Formálisan ugyan be kell jelenteni a hosszabb utakat, ám a török hatóságok szerint ezt a menekültek nagy száma miatt valójában nem követelik meg.
Munkát minden menekült vállalhat, bár valójában nincs munkavállalási engedélyük. A menekültstátuszban lévő foglalkoztatása jogilag szabályozatlan terület. Végül is nem tilos, de a parlament épp a közeljövőben készül szabályozni. Kérdés, hogy ezután könnyebb lesz-e a munkavállalás, vagy nehezebb. Ha az utóbbi, akkor az újabb lendületet adhat a menekülthullámnak, amit az Ankarában Angela Merkel által felkínált hárommilliárd euró sem állít meg, legalábbis a német kancellár javaslatát első körben visszautasító török kormány szerint.
Hogy miért jönnek vagy miért nem jönnek a Törökországig menekülők, a korábbi helyszíni anyagainkból tudható, de a nizipi táborban járva az is látható, hogy nincs az az elviselhető körülményeket és biztonságot adó menekülttábor, ahol az ember hosszú távon el tudná képzelni az életét.
Pedig a nekünk megmutatott nizipi tábor tényleg jobb, mint bármi, amivel a menekültek az útjuk során Németországig találkozhatnak, legalábbis amíg nem kapnak menekültstátuszt. Tiszta, rendezett terepen katonás rendben áll 908 fehér konténer, ahol ötezer ember él, 2013 óta. De a viszonylag jó körülmények ellenére érthetetlen, mire költött menekültügyben a török állam négy év alatt 7,5 milliárd dollárt.
egyetlen, alig hat négyzetméteres szobával, ennél is kisebb fürdőszobával és egy konyhával.
Ide csak családosok juthatnak, egyedülálló menekültek nem, bár az nem derült ki, hogy a családosok közül hogyan válogatnak a hatóságok, hiszen többen vannak, mint amennyi a hat konténertábor befogadóképessége.
Elsőre szemet szúr, hogy
a tábort a magyarországi műszaki határzárt megszégyenítő szögesdrótok szegélyezik, ami ahhoz képest, hogy a hivatalnokok szerint Törökország kulturális génjében van a befogadás, legalábbis meglepő.
Főként, hogy a menekültek is önként vannak itt. A tábor vezetője végül nem árulta el, hogy kit és kitől is véd pontosan a szögesdrót, be kellett érnem annyival, hogy erre a biztonság miatt van szükség. És a lakók sem panaszkodtak.
Beljebb jutva a kopár dombok között álló, hathektáros tábor rendezett, tiszta útjait térkő borítja, van mecset, sportpálya, iskola 1190 gyerek számára, közösségi ház számítógépekkel. Ottjártunkkor egy kis srác épp falépítő játékot játszott, elkerítve az ellenséges gömböket, de valamiért akkor sem örült, amikor az utolsó téglát is betéve beszorította a jövevényeket.
A közösségi ház túlsó felében mosoda áll és egy kiállítóterem, ahol 50 líráért – egy török líra kb. 100 forint – a többnyire a szíriai vérontás által ihletett gyermekrajzokat vehettük volna meg. Nem vettünk, viszont a török nyelvből csent harácsolás lendületével párat lefotóztunk ingyen.
„Mindenki veszélyes” – adta meg tömören elmenekülése okát Adam. A 15 éves damaszkuszi fiú a családjával két éve jött el Szíriából. Most tanul a lányokkal közös osztályban. Az udvaron viszont az óvodás fiúk és lányok külön fogócskáztak, bár állítólag közösen is szoktak, így
A barakkok közötti utcákon a nők mindegyike kendőt vesz fel, némelyikük nikáb mögé rejti el az arcát is.
Adam végül hosszas gondolkodás után azt mondta, jobb híján a Szabad Szíriai Hadsereget (FSA) tudja elfogadni, ha ők teremtenének békét, hazamenne. Ha Bassár el-Aszad elnök erői győznek vagy az Iszlám Állam (IS) kezébe kerül az ország, akkor nem. Az IS-hez ideológiailag közeli, de ellene harcoló an-Núszrával vagy a kurd erőkkel nem bonyolítottuk a kérdést, ezek úgyis csak lokális erők, bár a rendezés szempontjából nem jelentéktelenek.
A lényeg, hogy Adam visszavágyik, ahogyan a homszi Szalome és Heszna is. De a két 16 éves lány nem hiszi, hogy erre sor kerül mostanában. Európába nem mennének, de tudják, hogy sokan elindultak, és megértik őket, mert nem látszik a konfliktus vége.
Lényegében lehetetlen feladat elé állítja magát az ember, amikor megpróbálja felvázolni az erővonalakat a szíriai háborúban.
A legegyszerűbbnek tűnő képlet Aszad, az IS és az FSA küzdelme volna, amelyben mindenki küzd mindenkivel. Ezt színesítené az an-Núszra és északon a kurdok, akik az FSA-n kívül szintén mindenki ellen harcolnak.
Az amerikai, török és orosz állásfoglalás azonban ezt már a végletekig követhetetlenné teszi, hiszen a törökök a kurd csapatok javát is terroristaként kezelik, akiket viszont az amerikaiak támogatnak, miközben az oroszok úgy segítik légierejükkel Aszadot, hogy azzal állítólag nem is a mindenki által ellenségnek tekintett IS-t, hanem a többi erőt gyengítik.
És ha mindez nem elég, akkor erre jön rá a menekültek értékelése: eszerint Aszad és az IS valójában összejátszik. Ezt Ankara is szereti hangoztatni, és a november 1-jei török választások előtt szívesen belekeveri még a török baloldali ellenzéket, amely szerinte inkább támogatná Aszadot.
„Nem tudom, ki hozza el a békét” – vallotta meg egy tanárnő, aki Aszad elől menekült el Damaszkuszból. Szalome Juszuf visszamenne, amint lehet. Fiait sem engedné nyugatra, mert fél, hogy „elvesztenék a lelküket”.
Az asszony egyike az iskola 102 szíriai oktatójának. A gyerekeknek iskola után tart írás-olvasás foglalkozást, most épp Scott kapitány szomorú kalandjait felhasználva.
A Déli-sarkot másodikként elért, de a visszaúton megfagyott brit felfedezőtől a gyerekek az újságírók kedvéért szívesen elszakadnak, és meglepő könnyedséggel mesélnek arról, hogyan érte bombatalálat az iskolájukat Szíriában. Már most vannak itt gyerekek, akik az életük nagyobbik részét valamelyik menekülttáborban töltötték.
A táborból szabad a kijárás, a hosszabb utakat kell csak bejelenteni – legalábbis itt. Islahiye táborában azonban az is előfordult, hogy a munkára kijáró családfő egyszer csak nem mehetett vissza a táborba, így hónapok óta csak a kerítésen át vált szót a családjával. Ez a török hatóságok szerint nem is lehetetlen: ha hosszabb időre ment el dolgozni valaki, közben betölthették a szálláshelyét mással.
A táborlakók közül sokan alkalmi munkákat vállalnak, mert a fejenként 85 líra a havi élelemre nem mindig elég, bár a hús kilója alig 5 líra. Páran a boltban dolgoznak, havi 300-600 líráért, állítólag nincs nagy tülekedés a benti munkáért.
Mások a közeli települések építkezéseire mennek, vagy termőföldeken végeznek idénymunkát, a szerencsésebbek autószerelőként dolgoznak, bár ez már szakértelmet követel. Így 800-1000 lírát tehetnek hozzá ellátásukhoz.
„Még senkinek nem volt baja azzal, hogy dolgozunk, ha lett volna, már biztosan tele lennének az vele újságok” – mondta a tábor kvázi polgármestere, aki egykor hivatalnokként dolgozott Szíriában. A muhtar „vezető” címet viselő Magd Abdel-Wahhab Szajjadi Szíriába vágyik vissza, Európába nem menne, de nem ítéli el azokat, akik útra kelnek. A szíriai helyzet szerinte is messze a békétől. A képlet nála a következő:
A helyzetet látva a muhtar nem zárja ki, hogy tíz év múlva sem tud hazatérni. „A türelem az iszlám alapja, várunk” – mondja. Hogy ezt a várakozást ki hol tölti, táborban, azon kívül Törökországban vagy épp Európában, azt meg mindenki döntse el maga, saját helyzete szerint. Szavaiból úgy tűnik, ő abból indul ki, hogy aztán mindenki visszatér. Pedig minél tovább tart a háború, ez annál valószínűtlenebb.