Elég hosszúra nyúlik a Nyugat alkonya, de valahogy csak nem jön el az a csillagtalan éj, melyben Orbán Viktor magányos szentjánosbogárként morzézhatja, „Ugye megmondtam! Ugye megmondtam!”.

Pedig a miniszterelnök már 2010-ben arra az előfeltevésre tette fel külpolitikáját, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió nem fog tudni kimászni a 2008-as pénzügyi válságból, és már középtávon is a BRIC-államok fogják diktálni az ütemet – nem csak a világgazdaságban, de a politikában is. Ezért gondolja Orbán 2016-ban is azt, hogy a piacgazdasággal együtt ejteni lehet a liberális demokráciát egy irányított kapitalizmus és irányított demokrácia kedvéért. Orbán szombaton Tusványoson elég lesajnálóan beszélt a nyugatról, és gyakorlatilag el is temette azt azzal, hogy ott már nincs a fiataloknak biztató perspektívájuk a jövőt illetően.

A hanyatlás víziója azonban nagyon csalóka, különösen a liberális demokráciák esetében, melyeknél a hibák és gyengeségek mindig szembetűnőbbek, mint a rendszer stabilitása; a jog uralma jelentéktelennek tűnik egy izmos GDP-adat mellett. Orbánt azonban óvatosságra inthették volna saját századvéges tanácsadói, akik olvasták Josef Joffe 2014-es figyelmeztetését arról, hogy nem szabad bedőlni az évtizedről évtizedre visszatérő hanyatlásizmusnak, az USA és vele a nyugati világ még sokáig a világ vezető gazdasági hatalma marad.

A Nyugat alkonyának újabb bejelentése miatt lehet érdekes a Foreign Policy hétvégi elemzése is, mely a világ második leghatalmasabb politikai vezetőjének, Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkárnak rója fel, hogy

Hszi Csin-ping ugyanis pont abban az időben (2012-ben) került a Kínai Kommunista Párt élére, amikor a kínai stratégiai elemzők egyöntetűen úgy vélték, hogy az USA a végső hanyatlás stádiumába került, és gazdasági erőtlenségét hamarosan követi majd a politikai passzivitás is: visszahúzódik majd Kelet-Ázsiából, és Kínára a klasszikus hatalmi politikában is ugyanolyan sétagalopp vár, mint mondjuk az infrastrukturális beruházások terén.

Csakhogy az óvatosságot felváltó arrogancia megijesztette a szomszédokat, ami pedig komoly diplomáciai fiaskókat eredményezett:

• Dél-Korea telepítette a THAAD amerikai rakétavédelmi rendszert, ami nem csak hasonló neheztelést váltott ki Pekingben, mint Moszkvában a kelet-európai rakétapajzs, hanem Kína diplomáciai kudarcának számít, hiszen mutatja, hogy képtelen rövid pórázon tartani a szövetségesének számító Kim-Dzsongunt.
• A Japán elleni erőfitogtatások a Kelet-Kínai tengeren oda vezettek, hogy a II. világháború óta katonai tevékenységét csak a szűkebben vett önvédelmi feladatokra korlátozó szigetország flottája bekapcsolódott a többi amerikai szövetséges tengerészeti együttműködésébe, és könnyen lehet, hogy a fegyverkezés érdekében lazítanak majd az alkotmányos kötöttségeken.
• Vietnamnak sose volt problémamentes a viszonya Kínával, de az egyértelmű kudarc, hogy Ho Si Minh utódai a kínai fenyegetés hatására az amerikaiak uszályába kerültek.
• És végül a Dél-Kínai-tengeren mutatott agresszív területszerzés is visszaütött. Bár a kínai diplomáciának sikerült visszavonatnia a régió konzultatív szervezete, az ASEAN elítélő nyilatkozatát, de a hágai nemzetközi bíróság elmarasztaló ítéletével ha nem is zátonyra, de homokpadra futott a kínai felségvizek kiterjesztése.

Az Egyesült Államok hadihajóira Ausztráliától a Fülöp-szigeteken át Dél-Koreáig mindenhol újra a biztonság garanciájaként tekintenek, és valósággal visszakönyörgik a flottát vizeikre. Ráadásul Kína a Foreign Policy szerzői szerint az USA érdekeit közvetlen módon is sértette azzal, hogy a protekcionista gazdaságpolitikával folyamatosan előnybe hozza saját IT-klóncégeit és fejlesztéseit az Uber-klón Didi Chuxingtől a Pokémon Go-ig, ezért a kínai-amerikai kapcsolatban a gazdasági motivációk gyengülésével előtérbe kerülhetnek a stratégiai érdekek.

A Kínai Kommunista Párt azonban van elég pragmatikus a nagy irányváltásokhoz, azonban a politikai tapasztalatok azt mutatják,

És sokkal könnyebb elindulni egy haderőfejlesztéssel összekötött agresszív külpolitikai irányba, mint onnan visszatérni. Hasonlóan bonyolult feladat vár Kínára, ha a bizalmi viszonyt akarja helyreállítani a gyanakvó szomszédokkal.

A cikk szerzői szerint ráadásul a Politbüró többi tagja, netán a korrupcióellenes harc célpontjaivá vált érdekcsoportok a diplomáciai fiaskókra - és az ország pénzügyi megroggyanására - hivatkozva áshatják alá Hszi Csin-Ping hatalmát. A külföldről szinte láthatatlan belső harc kimenetelére azért én nem fogadnék nagy összegben, hiszen pont idén vált szorosabbra ellenőrzése a hadsereg felett, és a média felett is egyre szorosabb a kormányzati kontroll – a legújabb cenzúrahullámot pont a főtitkár egy régi sanghaji elvtársa irányítja.