A júliusi pancserpuccs után Erdoğan nemcsak odahaza akar rendet tenni, hanem öt év árnyékháborúzás után Szíriában is. Névleg az Iszlám Államot akarja elűzni a török határról, de a valódi célpont az önálló kurd terület. Szijjártó teljes mellszélességgel kiállt az Eufrátesz Pajzsa mellett, pedig a török elnök a menekültválság szempontjából is sokat kockáztat.
A politikai ritmusérzékre az ókori görögök külön kifejezést alkottak: ez a Platóntól az Újtestamentumig minden fontos politikai szövegben felbukkanó kairosz, ami
az a múló pillanat, mikor egy nyílás tűnik fel, melyen akár erővel is át kell nyomulnunk, ha sikert akarunk elérni.
És bár Recep Tayyip Erdoğan török elnök bohó ifjúkorában az ókori és reneszánsz auktorok feletti görnyedés helyett inkább a Kasımpaşa Spor Kulübü focicsapatában terelte a lasztit, még sincs párja a kairosz művészetében. Erre a legékesebb példa a júliusi puccskísérlet utáni intézkedéssorozata, mely lényegében tisztogatások és elbocsátások sorozatából áll. A demokratikus rendszerekben megszokott léptéken messze túlmenő őrségváltáshoz Erdoğannak a lendületet az a felismerés adta, hogy a válsághelyzetben simán átnyomhatja azokat az intézkedéseket, melyeket pár hónappal előtte és pár hónappal később százezres tömegtüntetések kísérnének. Érzi – és jól érzi –, hogy ez az a múló pillanat, amikor évekre, évtizedekre kinyomhatja az államigazgatásból, igazságszolgáltatásból és a hadseregből nemcsak egykori szövetségese, Fethullah Gülen híveit, hanem minden ellenzékit.
És a kairosz lendülete vezeti Erdoğant abban is, hogy belevesse magát a szíriai polgárháborúba; egy olyan konfliktusba, amihez öt éven keresztül csak kesztyűben mert hozzányúlni.
De mi dolga is van Törökországnak déli szomszédjának területén? Erdoğan a szíriai polgárháború 2011-es kirobbanása óta az ellenzék egyik legfontosabb támogatója, rengeteg fegyverrel és pénzzel segíti a mérsékelt Szabad Szír Hadsereget (FSA). De a török vezetés akkor sem volt finnyás, ha olyan, hatékonyabban harcoló iszlamista frakciókat kellett kitömnie, mint például az al-Kaidából leszármazott Ahrár as-Sám vagy az an-Núszra Front. A legtöbb figyelmet és gondoskodást azonban a határon túli törököknek tekintett türkmének milíciái kapták.
Ám a polgárháború második évében török szempontból egy Aszadnál is nagyobb fenyegetés bukkant fel Szíriában: nem, nem az Iszlám Állam (IS), hanem a kurdok. A négy országba szétszórt harmincmilliós etnikum szíriai képviselői ugyanis – a 2003-as iraki háború után függetlenné vált Iraki Kurdisztánhoz hasonlóan – a hatalmi vákuumot kihasználva önálló tartományokat alakítottak ki, melyeket 2014-ben az előrenyomuló Iszlám Állam ellen is képesek voltak megvédeni. Sőt, Kobani ostroma után a kurd Népi Védelmi Egységek váltak az Egyesült Államok fő partnerévé a kalifátus elleni háborúban, és olykor az arab falvak eltakarítása árán, de szépen felhizlalták a négy kurd kanton területét.
A kurdok sikereit azonban egyre nagyobb gyanakvással figyelte az Erdoğan-rezsim. A legnagyobb fenyegetés Törökországra nézve az, hogy a kurd kantonok a török határ mentén sorakoznak végig, közvetlenül a dél-törökországi kurd területek szomszédságában – ahol történetesen 2015 óta gerillaháború folyik a törökök ellen. A szír Népi Védelmi Egységek (PYD) is igen jóban vannak a törökországi Kurd Munkapárttal, melynek alapítója, Abdullah Öcalan óriási ikonnak számít körükben.
Ez nemcsak azért probléma, mert kialakult a törökországi kurdok stabil hátországa, hanem azért is, mert az Iszlám Állam elleni kurd győzelmek eredményeképp már csak egy arab lakta folyosó maradt az ország belseje felé, ez a legnyugatibb kurd kanton, Afriz és az Eufrátesz folyó között terül el.
A törökök és a szír ellenzék egy része már régóta vádolja azzal a kurdokat, hogy az egész határvidéket egy autonóm területbe akarja forrasztani, melyről kiűznék a türkméneket és arabokat. A kurdok azonban igen ügyesen fogtak saját érdekeik érvényesítéséhez: 2015 végén tető alá hoztak egy arab, türkmén és keresztény milíciákat is felkaroló ernyőszervezetet, a Szíriai Demokratikus Erőket (Syrian Democratic Forces – SDF). Az ellenzék iszlamista dominanciája közepette a Nyugat lelkesen üdvözölte a markánsan demokratikus és antiiszlamista erőt. Az SDF ráadásul a többi szíriai frakcióval ellentétben tényleg az Iszlám Állam elleni harcra koncentrált, és ezért az amerikaiak nagyon hálásak voltak: hálájuk fegyverekben, kiképzőkben, katonai tanácsadókban és persze aktív légi támogatásban nyilvánult meg.
Miután a kurd területekről sikerült teljesen kiűzni az iszlamistákat, az SDF nekifogott az Eufrátesztől nyugatra eső területek – Aleppó tartomány északi részének – megtisztításához, és több hónapos ostromot követően elfoglalta a terület egyik központját, Manbidzs városát, majd pedig elkezdett készülni az északabbra, a török határon fekvő Jarabulúsz bevételére.
Ez azonban már sok volt a törököknek, akik úgy látták, hogy hónapokon belül egyszerre kaphatnak a nyakukba egy egységes szíriai Kurdisztánt, és egyszerre vághatják el őket szíriai szövetségeseiktől. A katonai intervenciót három, rafinált lépésben készítették elő:
A török vezetés az Eufrátesz Pajzsa néven futó hadműveletet azonban nemcsak a merénylők mögött álló kalifátus megbüntetésére indította, hanem a merénylet áldozatai ellen is.
A 2016 nyarára már igencsak meggyengült IS ellen hamar jött az első siker: Jarablúsz városát rövid tüzérségi előkészítés után augusztus 24-én villámgyorsan bevették az amerikai légierő által is támogatott török különleges erők, akik csak a határtól 10-15 kilométerre ütköztek komolyabb ellenállásba, és két hét elteltével lényegében az egész határszakaszt megtisztították. A hadművelet másik csapásiránya azonban a manbidzsi zsákot ellenőrző SDF ellen irányult, a kurd „terroristáknak” két pergőtűz között a törökök azt az ultimátumot is nekiszegezték, hogy azonnal vonuljanak vissza az Eufrátesz keleti partjára.
A helyzet persze a szíriai átlagnál is kaotikusabbá vált: az SDF megmakacsolta magát, és nem ürítette ki Manbidzsot, hanem felvette a harcot az FSA délre tartó harcosaival. Az SDF szerint ugyanis a szervezet nem a kurdokat fedi, hanem a szíriai demokratikus, világi ellenzéket képviseli. Az Egyesült Államok meg szívja a fogát, mert egyre világosabbá vált, hogy tulajdonképpen
És hogy hol tartunk most, az Eufrátesz Pajzs után három héttel?
Az Iszlám Állam a nyomás ellenére összeszedte magát. Az iszlamisták már nem adják fel olyan könnyen a kulcsfontosságú al-Bab városa körüli falvakat, mint Jarabulúszt, és az is borítékolható, hogy Dabikot az utolsó emberig fogják védeni. Ez a település ugyanis egészen különleges szimbolikus jelentőséggel bír az iszlám mitológiában: a legősibb muszlim hagyomány (hadisz) úgy tartja, hogy itt lehet majd a „Róma” és az igazhitűek közti végső csata helyszíne, melynek végén végérvényesen győznek Mohamed seregei (nem véletlen, hogy az IS nemzetközi magazinja is Dabiq néven fut).
Alacsonyabb intenzitással, de folynak az SDF elleni hadműveletek is; sőt a török hadsereg már nemcsak kelet felé nyomult, hanem az eddig békén hagyott nyugati Afrin kantont is lőni kezdte – persze állítólag a kurdok lőttek először.
Természetesen a törökországi fronton is fellángoltak a harcok, a Kurd Munkáspárttal való összecsapások néha egészen komoly méreteket öltenek, és brutális kurdellenes tisztogatás indult meg az oktatásban is. A PKK 1999 óta raboskodó vezetője, Abdullah Öcalan – akinek márvány-tengeri börtönéből is óriási a befolyása – arra figyelmeztetett, a „vak háborúban” senki sem nyerhet, ezért nincs más út, mint a megbékélési folyamat újrakezdése.
A történetben az a legfeltűnőbb, hogy a törökök és a kurdok is az Egyesült Államok szövetségesei, ezért az USA meglehetősen kínos helyzetbe került, melyet sikerült is igazán szerencsétlenül kezelnie.
A török–amerikai viszonyt legutóbb az terhelte meg, hogy a puccsért felelősnek tartott hitszónok, Fethullah Gülen az Egyesült Államok menedékjogának védelme alatt áll, és egyelőre a komoly nyomásgyakorlás ellenére sem adják ki. Viszont az USA nem akar túlságosan rosszba kerülni Izrael mellett legfontosabb közel-keleti szövetségesével, ezért gondolta, hogy inkább a szír fronton enged egy kicsit.
Augusztus 24-én Joe Biden alelnök Ankarába utazott egy kis tűzoltásra, ahol ugyan Gülen ügyében nem ígért semmit, de cserébe az USA támogatásáról biztosította a küszöbön álló hadműveletet. Már annak Iszlám Állam ellen irányuló részét, a kurdoktól Biden csak azt követelte, hogy
azonnal vonuljanak vissza az Eufrátesz mögé, különben többé nem támogatjuk őket.
Már ez az álszentség is sokakban kiverte a biztosítékot, hiszen az SDF erői pont az USA biztatására és bombázóinak fedezete alatt keltek át a folyón; az meg pláne, hogy a különböző amerikai vezetők az offenzíva megindulása után szinte mindennap kifejezték aggodalmukat az SDF veszteségei miatt – hiszen senki nem hitte el, hogy az amerikai kormány nem volt tökéletesen tisztában azzal, hogy a törökök sokkal jobban fenik a Leopard harckocsikat a kurdokra, mint az iszlamistákra. A kurdokat ha nem is szövetségesnek, de mindenképpen hasznos mellékszereplőnek tartó oroszok pedig csütörtökön már figyelmezették a törököket, hogy álljanak le az SDF elleni támadásokkal.
Sokan azzal vádolják az elnöki ciklusa végén enerváltan politizálgató Obamát, hogy az első iraki háborúban leszerepelt George Bushhoz hasonlóan cserben hagyja szövetségeseit. Az YPG soraiban harcoló talán leghíresebb külföldi önkéntes, a brit Macer Gifford így fakadt ki:
A törökök évekig megtűrték az Iszlám Államot a határaikon, fegyvert és utánpótlást csempésztek nekik. És most, hogy a szekuláris és demokratikus kurdok elkezdték kiszorítani az IS-t, a törökök saját önző érdekeiket követve hirtelen közbeléptek.
Az amerikai diplomácia is érzi, hogy ezt a konfliktust hamar rendeznie kell, ezért gőzerővel folynak az amerikai–török, illetve amerikai–kurd tárgyalások arról, hogy az egymásnak feszülés helyett inkább közösen induljanak meg az IS fővárosa, Rakka ellen.
A török intervencióval sikerült egy egy újabb csavart vinni az amúgy is hiperbonyolult szíriai válságba, de Erdoğan húzásában van logika.
Erdoğan öt éven keresztül játszott a szír kormány bukására és az ellenzék győzelmére, de ezen törekvésével – részben, de csak részben az orosz beavatkozásnak köszönhetően – felsült. Így most Putyinhoz és Aszadhoz hasonlóan belátta, hogy Szíriának vége, az ország meghódítására és egyben tartására nincs esély (árulkodó az öbölországok csalódott csöndje). Ezért érdemesebb az erőlködés helyett egy szolidabb, de stabilabb befolyási övezetet kihasítani, majd azt konszolidálni. Ha aztán úgy adódik, hogy a törököknek ismét komoly esélyeik lesznek Szíriában, akkor Észak-Aleppón keresztül könnyen el lehet majd érni az országban szétszóródott szunnita milíciákat és frakciókat.
És persze a török intervenció mögötti fontos belpolitikai motiváció is húzódik. Erdoğannak elemi érdeke a puccskísérletben magát megégető, majd augusztusban fenekestül felforgatott fegyveres erők lojalitásának biztosítása. Mivel teljesen megfosztja a katonai elitet évtizedeken át élő politikai befolyásától, és a merev ellenállás ellenére is állandóan próbálkozik az atatürki nacionalizmus iszlám elemekkel való feldúsításán, ezért nem elég a fejcsere meg az áthelyezés, Erdoğannak ki kell elégítenie a vezérkar nacionalista kurdellenességét és nagytörök ambícióit.
Ezt a szándékot tökéletesen mutatja az Eufrátesz Pajzsának szimbolikája: a török hadsereg napra pontosan 500 évvel azután indította meg támogatását, hogy I. Szelim szultán hadai 1516. augusztus 24-én legyőzték az egyiptomi mamelukokat, és rátették a kezüket az egész Közel-Keletre. És hogy hogy hol történt a neo-oszmanizmus ezen kulcseseménye? Ott, ahová a dzsihadisták az apokalipszist várják, és ahová napokon belül török páncélosok fognak begördülni: Dabik mezején.
A törökök azonban a történelmi szimbolizmus burjánzása ellenére Szeliménál sokkal szerényebb célokkal kell beérjék, arról szó sem lehet, hogy komolyan keresztbe tegyenek a az orosz és iráni érdekeknek. Arról például szó sincs, hogy megsegítenék az Aleppóban harcoló ellenzéki frakciókat; sőt, a jelentések inkább arról szólnak, hogy több milícia is északra indult, hogy egy, az aleppóinál nyerhetőbb csatában vegyen részt. A szír hadsereg a héten újra be is tudta zárni a nagyváros keleti része körüli ostromgyűrűt, és újabb iraki síita „önkéntesekkel” és iráni elit katonákkal megerősítve hamarosan bevehetik a bestiálisan szétlőtt ellenzéki negyedeket is.
Török elemzők ráadásul attól is tartanak, hogy Iránhoz hasonlóan a török hadsereget is magába szippantja a szíriai káosz – ezért sem véletlen az intervenció időzítése. Erdoğan pontosan azért döntött akkor, amikor vezérkara nincs abban a helyzetben, hogy felhozza ellenvetéseit és aggályait.
Erdoğan lényegében egy csomagajánlattal próbálja a nemzetközi közvéleménynek eladni az Eufrátesz Pajzsát, ami azt jelenti, hogy az Iszlám Állam elleni, mindenki által üdvözölt hadjáratot kapcsolja össze az SDF elleni, csak a török érdekeket szolgáló akciókkal. Ennek ellenére Európában meglehetősen sok a lelkes támogatója az offenzívának, és feltűnő, hogy több vezető is igyekszik tudomást sem venni arról, hogy itt két különböző offenzívát próbálnak egy „terrorellenes” hadjáratként eladni.
Bojko Boriszov bolgár miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy
a török hadsereg valószínűleg egy újabb kétmilliós menekültválságot akadályozott meg az Eufrátesz Pajzsa hadművelettel.
Szijjártó Péter az offenzíva előtt egy nappal – a török szóhasználatot visszhangozva – azt mondta, hogy „Magyarország Törökország mellett áll a terrorizmus elleni harcban”, majd – már jócskán benne járva az offenzívában – szenvedélyesen kiállt a török elnök mellett:
Aki a jelenlegi demokratikusan megválasztott török kormányt és elnököt támadja, az igazából az európai biztonságot támadja.
Az önkéntes vakság oka az, hogy Erdoğan kezében tényleg van kétmillió szíriai menekült, akik visszatartását a tavasszal vállalta egy olyan szerződésben, melyet azonban bármikor felmondhat. De közben Magyarország saját katonáival vesz részt a kurdok – igaz, iraki pesmergák – kiképzésében. Ráadásul egyáltalán nem garantált, hogy a török intervenció a kalifátus egykori határvidékén túl is konszolidáló hatással lesz majd a szíriai helyzetre, és képes lesz csökkenteni a menekültek számát (csak a múlt héten 100 ezer ember vált földönfutóvá a délebbi, hamái harcok miatt).
És ha a kormány Törökország stabilitása miatt aggódik, akkor az még talán a puccskísérletnél is ijesztőbb, hogy a kurd békefolyamat elindításában jeleskedő Erdoğan képtelen megállítani a kurd polgárháború eszkalációját, sőt, sikerült a konfliktust Szíriába exportálnia.