A faji feszültség éppen Amerika első fekete elnöke alatt erősödött fel újra, beárnyékolva Obama elnökségének utolsó évét. Tényleg rasszista a rendőrség? Javít vagy ront a feketék helyzetén a rendőröket érő kritika?
A mai napig ennyi embert öltek meg Amerikában a rendőrök 2016-ban a Washington Post számlálója szerint. A legutolsó áldozatok között van az a tulsai fekete férfi, akit a jelek szerint minden ok nélkül lőtt le intézkedés közben egy rendőrnő múlt pénteken (ellene azóta már vádat emeltek), valamint az a Charlotte-i fekete férfi, akit egy szintén fekete rendőr lőtt le. Utóbbi esetbe ugyan nem könnyű belelátni a rasszista indítékot, de az észak-karolinai városban az eset után így is olyan zavargás kezdődött, hogy szükségállapotot kellett kihirdetni.
Az elmúlt hónapokban értelmetlenül megölt további feketék, majd a Baton Rouge-i hármas rendőrgyilkosság és a dallasi merénylet után most ugyanúgy a karhatalom van a frontvonalban, mint a hatvanas években volt, amikor a fekete polgárjogi mozgalomnak szintén a rendőri agresszió elleni tiltakozások adtak hatalmas löketet.
A rendőri erőszak számai első blikkre, úgy tűnhet, most is megerősítik, hogy az erőszakszervezet faji alapon diszkriminál. Azok közül, akikkel rendőrgolyó végzett, minden 3. ember fekete, miközben Amerika teljes lakosságának csak a 13-14 százaléka az. A tinédzserek között hatalmas a különbség: egy kiskorú fekete fiúnak 21-szer nagyobb esélye van egy fehér srácnál arra, hogy rendőrök végezzenek vele.
Valójában az FBI-nak sincs sok fogalma a pontos számokról. Bár Amerikában rögzítik a bőrszínt a statisztikák, az adatokat saját belátásuk szerint küldik vagy nem küldik fel a helyi rendőrök. Miután 2014-ben a sajtó elkezdte módszeresen gyűjteni az eseteket, kiderült, hogy közel kétszer annyi embert öltek meg a rendőrök, mint azt addig hivatalos helyről kommunikálták: csak tavaly 1100 embert, sokkal többet, mint bárhol máshol a világon – és a jelenlegi állás szerint ennél idén sem lesz jelentősen kevesebb áldozata a rendőröknek.
Feketéket aránytalanul nagyobb számban lőnek le jellemzően fehér rendőrök: a feketéknél 7,2 áldozat jut egymillió főre, a fehéreknél 2,9. A kérdés, hogy miért. A rendőrök által elkövetett emberölések nagy többsége utólag jogosnak minősül, és az is egyértelmű, hogy az áldozat bőrszínének a legtöbb esetben nincs köze előítéletekhez: a feketék között jóval több a szegény, szegények között pedig a bűncselekmény; az amerikai börtönnépesség harmada főként emiatt szintén fekete.
Az amerikai média jelentős része idáig mégis evidenciának vette, hogy a halálesetek mögött van egy masszív előítélet-gombóc is. A rendőrök elfogultságát valóban több vizsgálat bizonyította, és hogy bonyolultabb legyen a helyzet, nem feltétlenül tudatos dolgokról van szó, sokszor csak öntudatlan beidegződésekről és félelmekről. A tesztelt rendőrök a videójátékokban is gyorsabban lövik le a fekete karaktereket, mint a fehéreket, és mint az utóbbi esetben több eset bizonyította, ez időnként IRL is így történik.
A közelmúltban azonban egy komolynak számító kutatás kérdőjelezte meg, hogy az előítéletek statisztikai értelemben is magyaráznák az emberéletek kioltását. A Harvard afroamerikai sztárközgazdásza, Roland G. Fryer tíz kiválasztott város 1322 olyan esetét nézte át módszeresen, ahol a rendőrök fegyvert használtak. Kontrollálta a kontrollálandó változókat (az áldozat kora, a rendőrök bőrszíne, mi előzte meg az akciót, volt-e rablás vagy csak közlekedési ellenőrzés, ilyesmik), és azt vizsgálta, hogy a rendőrök tényleg könnyebben lőnek-e, ha feketékről van szó.
A sokakat meglepő eredmény szerint nem. Lehet, hogy más városokban más lenne az eredmény, de a vizsgált körzetekben a részletes adatok szerint a fegyverhasználatban nem utal semmi rasszizmusra. Ha az áldozat nem támadott előtte, a rendőrök valamivel még nagyobb eséllyel is sütötték el a fegyverüket, ha fehérekről volt szó – és nincs szignifikáns etnikai különbség akkor sem, ha csak azokat az eseteket nézzük, ahol az áldozatnál volt fegyver.
Ettől azonban még a rendőrök simán viselkedhetnek rasszistaként, és viselkednek is Fryer szerint, csak éppen általában nem a legsúlyosabb eseteknél. A nem élet-halál helyzetekben ugyanis sokkal jellemzőbb az elfogultság. Ez szépen látszik New Yorkban, ahol 2014-ig a rendőrök bárkit csak úgy, konkrét gyanú nélkül is megmotozhattak, akár az illető saját lépcsőházában is. A hatékony bűnmegelőzésként meghirdetett akciókban 83 százalékban feketéket és latinokat igazoltattak, a város felét kitevő fehérekre csak 17 százalék jutott. És főleg ahogy igazoltattak: a rendőrök saját beszámolóiból is kiderül, hogy a feketéket sokkal gyakrabban nyomták földre, bilincselték meg (akkor is, ha később nem volt letartóztatás), szegeztek rájuk fegyvert, gázspray-zték le, ütötték meg gumibottal.
A gyilkosságokhoz képest kisebb ügyek hosszú távon szintén súlyosan mérgezőek. „Ki a fene akarná, hogy egy rendőr kezet emeljen rá, vagy ordítson vele? Borzalmas élmény. Sokszor, sokszor részem volt benne. Tudom, hogy minden fekete ismeri ezt az élményt. Mindenki. Nehéz hinni, hogy az élet egy habostorta, ha a rendőrség büntetés nélkül ilyen durván viselkedhet. Amikor kisebbségi fiatalokkal beszélgetek, majdnem mindenki szóba hozza az ilyen alacsonyabb szintű erőszakot, amikor arról van szó, hogy miért gondolja korruptnak a világot” – mondja Fryer.
A folyamatos igazoltatások, az állandó razziák, a hétköznapi hatósági erőszak súlyosan elidegenítheti a helyi közösségeket. A kilencvenes években meghirdetett keménykéz-politika jegyében a kisebb, leginkább a droggal összefüggő bűncselekmények nem erőszakos elkövetőit is tömegesen csukják le. Bár a világ minden 5. rabja Amerikában ül, a túlzsúfolt börtönök nem csökkentik a bűnözést. Az ugyan országosan a felére esett vissza az 1991-es legrosszabb év óta, de ennek a részletesebb területi összehasonlítások szerint nincs köze ahhoz, hogy milliókat zártak börtönbe.
A rendőrök eközben egyre inkább a különleges egységekre emlékeztetnek. A csoportos lerohanások, szövetségi pénzen vásárolt nehézfegyverek militarizálták a rendőrséget. Fergusonban, ahol két éve lelőtték Michael Brownt, a rendőrök hosszú ideje annál nagyobb jutalmat kaptak, minél több büntetést osztottak ki. Az ilyen ösztönzők miatt természetesen gyakran a könnyebb, kisebb súlyú esetekre mennek rá.
A Fehér Ház a fergusoni eset után nagyobb rendőrségi reformot helyezett kilátásba. Arra ösztökélik a helyi hatóságokat, hogy javítsák a közösségi kapcsolataikat, a „harcos” helyett a „védelmező” imázst erősítsék. Éppen Dallasban, ahol júliusban egy fegyveres a rendőri erőszak elleni tüntetésen öt rendőrt gyilkolt meg, kifejezetten sokat tettek a civilekkel való jobb kapcsolatért. Miután négy éve ott is lelőttek a rendőrök egy fegyvertelen feketét, megreformálták a képzést, több lőgyakorlatot tartanak; arra is nagyobb súlyt helyeznek, hogy megtanítsák a rendőröknek: mikor ne lőjenek, hogyan konszolidálhatják a helyzetet ahelyett, hogy pisztolyhoz vagy sokkolóhoz nyúlnának. Közlekedési bírságolásért nem kapnak jutalmat, a rendőrökre itt is kamerát tesznek, a rosszul teljesítőket kirúgják. Bár a rendőrök nem mind örültek az intézkedéseknek, a reformok, úgy tűnik, bejöttek: ma már Dallasban sokkal kevesebb a rendőrök elleni panasz a városban.
A dallasi merénylet után a jobboldalról azzal vádolták a feketék jogait védő Black Lives Matter mozgalmat, hogy ők a közvetett felelősök, mert médiaháborút indítottak a rendőrség ellen. Bár a polgárjogi szervezet ezt folyamatosan tagadja, van szövetségi állam (az a Louisiana, ahol mindig nagy volt a feszültség), ahol törvényt is hoztak a „rendőrök elleni gyűlölet-bűncselekményekről”. A „Blue Lives Matter”-nek nevezett jogszabály a kisebbségekhez hasonlóan védi a karhatalmat.
Miközben a feketék a rendőröktől félnek, utóbbiak az elmúlt hónapokban egyre inkább úgy érzik, hogy mindenki ellenük van. Emögött nyilván ott van az ösztönös bunkermentalitás és a mundér becsülete is, de azért tanulságosak a panaszaik. Ilyesmik:
Arról, hogy sok helyzetben miért olyan iszonyú nehéz egy rendőrnek eldöntenie, hogy meghúzza-e a ravaszt, ebben a cikkünkben talál jó néhány további kézzelfogható példát.
A kérdés, hogy javítanak-e rendőrségen az őket érő kritikák, vagy éppen visszaütnek. James Comey FBI-igazgató az utóbbiról beszél: ő egy éve szajkózza, hogy a bírálatok és a nyilvánosságra kerülő videók miatt a rendőrök nem mernek határozottan fellépni, ezért egyre több a civilek közötti a gyilkosság, az áldozatok pedig elsősorban éppen a feketék és a hispánok. „Fiatalok halnak meg a sarkon, és nem öngyilkosok lesznek, vagy a zsaruk lövik le őket. Más fiatalemberek lövik le őket, fegyverrel” – mondja.
Ez lenne a sokat vitatott „Ferguson-hatás”: az elmélet, hogy a rendőrség elleni bizalmatlanság igazából csak a bűnözőknek jó. Ezt sokáig a legfelsőbb helyről is kétségbe vonták, még Obama is kikelt a szerinte bizonyítatlan legenda ellen. A helyzet azonban változik. Egy Richard Rosenfeld nevű kriminológus, aki korábban szintén mítosznak nevezte a Ferguson-hatást, nemrég visszavonta a kritikáját: miután több város adatait újraelemezte, ő is megállapította, hogy 2015-ben 17 százalékkal nőtt az amerikai nagyvárosokban az emberölések száma. Különösen drámai a helyzet Chicagóban és Baltimore-ban – ez pedig egy hosszú javuló trend megtörése. A hirtelen megugrás időben éppen egybeesik a Ferguson utáni eseményekkel; Rosenfeld szerint nincs is rá más logikus magyarázat.
Arról, hogy ez pontosan miért következett be, csak találgatások vannak. Vannak, akik ebből annyit szűrnek le, hogy a rendőrök képtelenek úgy biztosítani a közrendet, hogy közben nem sértik meg az emberi jogokat és a kisebbségek méltóságát. Pár zűrös körzetben tényleg alább hagyott az aktív bűnmegelőzés, a rendőrség kevésbé van jelen az utcákon. Máshol inkább azt feltételezik, hogy a bűnözők bátorodtak fel a rendőrség elleni tiltakozások hatására. Az elméleteket egyelőre nem lehet a politikai véleményektől függetlenül megítélni, de talán a legvalószínűbb, hogy sok afroamerikai közösségben annyira megingott a rendőrségbe vetett bizalom, hogy már akkor sem fordulnak hozzájuk, amikor tényleg kellene.
A kérdés, hogy van-e jövője a megkezdett rendőrségi reformoknak, vagy megint jön a rendpárti bekeményítés. Ha a történelmi példák számítanak, inkább az utóbbira van esély. A helyzet némileg a ‘68-asra emlékeztet, amikor a diszkrimináció elleni tiltakozások hatására Johnson felállította a Kerner-bizottságot. A szakértők akkor egy nagyon kritikus jelentést tettek le az asztalra „A rasszizmus Amerikája” címmel; ebben arra jutottak, hogy a rendőrség maga az alapprobléma, a fehér elnyomás szimbóluma.
Az elnök azonban akkor nem állt bele a komolyabb reformokba, jött helyette Nixon és a „Law and Order”. Most ugyanez a republikánus jelszó. Nem változott a fekete mozgalom szlogenje sem: „Policing The Police” – ez az aktuális hashtag, ahogy 50 éve is, amikor a Fekete Párducok ugyanezzel léptek fel a rendőri brutalitás ellen. Ők akkor fegyveresen figyelték a sarokról, hogy korrektek-e a rendőrök az igazoltatásnál. Most az a kérdés, hogy a túlkapásokkal szemben az erőszak vagy a nyilvánosság lesz a fő fegyver; a Facebook Live vagy rendőrgyilkosok lépnek a polgárjogi milíciák helyébe.