Barack Obama hatalomra lépésekor (sőt igazából már azelőtt) jelentős külpolitikai irányváltást ígért: egy visszafogottabb, megfontoltabb, kevésbé forrófejű Egyesült Államokat, amely bár továbbra is a világ csendőre marad, de erejét a konfliktuskeresés helyett valóban a rendteremtésre használja majd.
Hogy ebben mennyire volt sikeres, az kicsit olyan téma, mint hogy a pohár félig üres, vagy félig tele van. Obamát végig satuba szorította az ígérete, hogy ő majd lezárja a George W. Bush által kezdett afganisztáni és iraki háborúkat, amiket ugyan nagyrészt betartott, azonban ezek sem sikerültek tökéletesen, miközben rengeteg probléma éppen ebből a felfogásából következett. Erre még rájött, hogy már nyolc és fél hónappal az elnöksége kezdete után megkapta a Nobel-békedíjat, ami már akkor is meglehetősen korainak tűnt. Ahogy azzal is hamar szembesülnie kellett, hogy akár a világ csendőreként akár beavatkozik, akár nem, az egyik oldal mindenképpen bírálni fogja ezért.
A félig üres-félig teli vonal minden eredménye és kudarca mögött a Financial Times szerint is ott van:
Obama külpolitikájának sarokpontja volt, hogy felvázoltak olyan gócpontokat, amik megoldása történelmi távlatokba helyezhetné elnökségét. Azonban az megoldások közül többnek az időtállósága erősen kérdéses lehet. A kubai nyitás, az iráni atommegállapodás vagy a 2011-es párizsi klímaegyezmény jövője is utódja, Donald Trump tervein múlhat.
Obama fontos választási ígérete volt 2008-ban, hogy befejezi George W. Bush értelmetlen háborúit, és hazahozza az amerikai katonákat Irakból és Afganisztánból. Ez részben sikerült is: nyolc éve még közel 200 ezer, ma alig 12 ezer amerikai állomásozik ebben a két országban. Azonban részben pont a csapatkivonások miatt Afganisztán ugyanolyan instabil maradt, mint 2008-ban volt, Irak pedig közben kis híján szétesett.
Afganisztánban Obama először keményen nekiment a táliboknak, elnöksége első három évében 30-ról 100 ezerre növelte az amerikai katonai létszámot. Nagy szimbolikus győzelem volt, amikor 2011-ben sikerült likvidálniuk Oszama bin Ladent, a 2001-es New York-i terrortámadások kitervelőjét is. Ezt azonban gyors kivonulás követte, az amerikai harcoló csapatok 2015-re otthagyták az országot, csak katonai tanácsadók maradtak. Azóta pedig tízezrek haltak meg és közel 800 ezren váltak földönfutóvá a kiújult tálib konfliktusban, és a legutóbbi elnökválasztás után egy politikai válságon is átesett az ország. 2017-ben a tálibok ugyanolyan erősek, mint 2008-ban voltak, az afgán hadsereg pedig továbbra is egy szedett-vedett, gyenge haderő.
Irakból 2011-ben vonultak ki az amerikaiak, és utólag sokan úgy vélik, bárcsak ne tették volna. Ahogy az amerikai jelenlét csökkent, úgy tért vissza a terror és a 2007 előtti vallási erőszak Irakba, amivel az Afganisztánhoz hasonlóan gyenge hadsereg és a megosztott politikai vezetés látszólag nem nagyon tud megbirkózni. Így történhetett meg az is, hogy 2014-re az Irakból indult, Szíriában megerősödött, majd Irakba is visszatért Iszlám Állam elfoglalta az ország második legnagyobb városát, Moszult. A terrorcsoport egy ideig szinte egész Északnyugat-Irakot az ellenőrzése alá vonta, még egy kalifátust is kikiáltott Szíria és Irak egyes területein.
Obama tehát hiába hagyott ott két hadszínteret, a háború mindkét országban folytatódik, ráadásul Irak eközben egyre közelebb kerül Iránhoz és az oroszokhoz is.
A közel-keleti helyzet alapvetően nyomja rá bélyegét Obama külpolitikai örökségére. A Líbiában indult katonai akcióban az Egyesült Államok benne volt a beavatkozásban, de nem játszott főszerepet, ezért Obama még elnöksége végén is nyíltan bírálta David Cameron brit miniszterelnököt és Nicolas Sarkozy francia elnököt az azóta kialakult káoszért.
Szíria esetében azonban sokkal közvetlenebb módon alakították Obama döntései az eseményeket. Többen úgy vélik, hogy a polgárháború kirobbanásakor Obama nem támogatta időben a mérsékelt felkelőket, és ezért is erősödhettek meg radikálisabb elemek, utána pedig már látszott, rettentő veszélyes szervezetek is lehetnek a Bassár el-Aszad ellen harcoló erők között. Így aztán Obama hiába szólította fel lemondásra az elnököt, az ellene harcolók mellett sem tudott kiállni teljes mellszélességgel. Az azóta több mint 400 ezer áldozatot követelő vérengzés közben folytatódott, és egyre többen menekültek a harcok elől a környező országokba.
Egy fordulópont 2013 szeptemberében érkezett el, amikor a szír kormányerők elérték azt a határvonalat, amiről korábban Obama beszélt: Aszad a nyugati országok egyöntetű álláspontja szerint vegyi fegyvereket vetett be, miközben a szíriai elnököt támogató oroszok a felkelőket vádolták ugyanezzel. Obama azonban végül úgy döntött, hogy korábbi fenyegetése ellenére sem indít légicsapásokat Aszad vegyifegyver-raktárai ellen – amiért az amerikai közvélemény sem lelkesedett –, helyette kongresszusi felhatalmazást kért. Aszadnak megüzenték, hogy még elkerülheti a katonai csapást, ha önként átadja a vegyi fegyvereit, a légi csapások pedig végül Vlagyimir Putyin orosz elnök leszerelési javaslatával kerültek ki a képből. Diplomáciai megoldás született, de Obama bírálói szerint ez időt adott Aszadnak, hogy újraszervezze hadseregét, és megágyazott a későbbi orosz közbelépésnek is.
Néhány hónappal később már egyértelművé vált, hogy az Iszlám Állam vészesen megerősödött a szíriai konfliktusban, és Irakot is fenyegeti, de Obama még ekkor is tartani akarta magát ígéretéhez, hogy nem indít szárazföldi háborút. Azonban valamit muszáj volt tenni, ezért 2014-ben az iraki kormány és a biztos pontot jelentő kurdok támogatása mellett egy nemzetközi koalíció élén mégis légi csapásokat kezdtek, amiket aztán Szíriára is kiterjesztettek. Ezután az oroszok is bekapcsolódtak a konfliktusba Aszad mellett, aki így 2016 végére a mérsékelt felkelőket is legyőzve elfoglalta Aleppót, a polgárháborús mészárlás szimbólumává váló, egykor kétmilliós várost.
Szíriával szemben Irak esetében Obamáék többször is azzal érveltek, hogy sikerült komoly előrelépéseket elérni, és elnöksége végére közel került Moszul visszafoglalásának pillanata. Obama szerint az IS legyőzése azonban még évekbe telhet, miközben a terrorszervezet, Aszad és a pusztítás elől több mint négymillióan menekültek Szíriából és Irakból a környező országokba, a legtöbben Törökországba. 2015 őszén a korábbi Líbiából Olaszországba vezető úttal párhuzamosan egy balkáni úton is megindult a menekültáradat Európába, ahova több mint egymillióan érkeztek.
Az Egyesült Államok és Oroszország viszonyának alakulása Obama külpolitikájának másik sarokköve lett. Első ciklusának kimondott célja volt a kapcsolatok újrakezdése Oroszországgal, amit az is erősített, hogy hatalomra kerülésekor Dmitrij Medvegyev volt az orosz elnök, Vlagyimir Putyin két egymást követő ciklus után négy évig miniszterelnökként irányított a háttérből. Végül azonban önbeteljesítő jóslatnak bizonyult az a reset gomb, amivel 2009-ben szimbolikusan is újra akarták tölteni az amerikai-orosz kapcsolatokat, azonban Hillary Clinton külügyminiszterként olyan gombot vitt Szergej Lavrovnak, amelyen oroszul az „újratöltés” (peregruzka) helyett a „túlterhelés” (perezagruzka) szó állt.
2010 áprilisában Obama és Medvegyev még ünnepélyesen aláírta az új START-szerződést, ami hét évre irányozta elő a fegyverek leszerelését. 2011-ben viszont az elbukott érdekeltségeik miatt maradt szálka az oroszokban a líbiai beavatkozás után, ami még az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával, orosz és kínai tartózkodás mellett indult, de Moszkva szerint súlyosan túlnyúlt eredeti hatáskörén. Többek között ezért is követték sokkal közelebbről a szíriai polgárháborút, ahol a tartuszi orosz katonai kikötő és más érdekeltségeik miatt is kulcsfontosságú szövetségesként tekintettek Aszadra.
Bár egyre élesebbé váltak a két ország közti érdekellentétek, Obama a 2012-es újraválasztásakor még az egyik elnökjelölti vitán is azzal vágott vissza az Oroszországot geopolitikai ellenfélnek nevező Mitt Romney-nak, hogy „a hidegháborúnak 20 éve vége van". 2013 szeptemberében pedig még létrejött a kvázi érdekszövetség az újra az elnöki székbe átülő Putyin és Obama között a szíriai vegyi fegyverek leszereléséről.
Európában közben az Egyesült Államok katonai szempontból Oroszország provokálása és a NATO-szövetségesek biztosítása közötti utat kereste, aminek a NATO-val karöltve tervezett hadgyakorlatok, és kelet-európai átcsoportosítások is részei voltak. Amikor kirobbant a forradalom Ukrajnában, a konfliktus korai fázisában az Egyesült Államok diplomáciája rendkívül aktív volt, például Victoria Nuland meglátogatta a kijevi tüntetőket, vagy a CIA főnöke is Ukrajnába érkezett. Az oroszok nem kis részben az Egyesült Államokat sejtették a Kremlhöz közel álló Viktor Janukovics elnök megbuktatásába torkolló események mögött.
Putyin többek között úgy látta, hogy Ukrajna esetleges NATO-tagságával nem maradhatott volna meg Oroszország Szevasztopolban lévő bázisa. Moszkva drasztikus lépéssel annektálta a Krímet, a többségében oroszbarát Kelet-Ukrajnában pedig nehézfegyverekkel és nem hivatalosan katonákkal is segítették a szakadárokat. Erre válaszul az Egyesült Államok és több európai ország egymás után vezetett be több szankciót is Oroszországgal szemben, viszont Obamáék nem támogatták azokat a javaslatokat, amikkel fegyvereket küldtek volna az ukrán kormánynak. Azóta több békeegyezmény is a harcok beszüntetését próbálta elérni.
Nem közvetlenül, de Szíria felett is szembe került egymással az Egyesült Államok és Oroszország. Obama elnökségének utolsó időszakát viszont mindenképpen az határozta meg, amikor a titkosszolgálatok megállapították, hogy Oroszország hekkelte meg a demokratákat, és avatkozhatott be az elnökválasztási kampányba, amivel Trump segítése volt a céljuk Hillary Clintonnal szemben. Obama ezért három héttel Trump beiktatása előtt újabb szankciókat jelentett be, 35 orosz diplomatát pedig kiutasítottak az Egyesült Államokból.
Bár a közel-keleti konfliktusoknál és az oroszokkal szembeni új hidegháborúnál jóval kevésbé volt látványos, de a világ jövője szempontjából mégis sokkal fontosabb volt, hogy hogyan alakul a két legerősebb ország, az Egyesült Államok és Kína kapcsolata. És eleinte úgy tűnt, valóban erről szól majd Obama elnöksége, első külügyminisztere, Hillary Clinton ugyanis 2010-ben bejelentette, hogy Washington eltávolodik a Közel-Kelettől, és Kelet-Ázsia lesz számára a legfontosabb stratégiai régió, hiszen gazdaságilag ez a térség a jövő.
Azonban végül Amerika mégsem tudott szabadulni a Közel-Kelettől, emiatt pedig a nyugati nyitásuk nem tudott kiteljesedni. Ennek ellenére Obama próbált óvatos, kiegyensúlyozott Kína-politikát folytatni: a kereskedelmi kérdésekben elnéző volt, a globális problémák, így elsősorban a klímaváltozás és a nagy diplomáciai ügyek tekintetében kompromisszumra törekedett, viszont a dél-kínai-tengeri szigetviták kapcsán ha visszafogottan is, de próbált erőt mutatni és ellentartani Kínának. Egyfelől jó kapcsolatra törekedett Pekinggel, másfelől azonban még jobb kapcsolatra azokkal az országokkal, amelyek megijedtek Kína megerősödésétől és erélyesebbé váló külpolitikájától.
Ezt a óvatos kiegyensúlyozottság viszont sokan, és így Trump is a gyengeség jeleként fogták fel, és sok bírálat érte Obamát, amiért nem volt keményebb a kínaiakkal. Már csak azért is, mert valóban az ő elnöksége volt az az időszak, amikor egyértelművé vált, hogy Kína lesz a következő szuperhatalom, amely hamarosan pariba kerül az Egyesült Államokkal. Viszont Obama pont ezért is volt ilyen visszafogott: a status quo és a felemelkedő hatalom közti érdekellentétek a világtörténelem során elég gyakran okoztak brutális háborúkat, amit most egyelőre mindkét fél szeretne elkerülni. Kérdés, hogy a Kínával szemben jóval keményebb Trump mennyire érzi a veszélyt.
Az Ázsia felé fordulás jegyében Obama egyébként próbálta megerősíteni az Egyesült Államok szövetségeit Japánnal, Ausztráliával és Vietnammal, azonban a Fülöp-szigetekkel a véres drogháborúba kezdő Rodrigo Duterte elnökké választása óta megromlott a viszonya. 2016 végén Obama egy amerikai rakétavédelmi rendszer telepítéséről állapodott meg Dél-Koreával, miután az apja, Kim Dzsongil 2011-es halála után az ország élére került Kim Dzsongun vezetésével az északi rezsim több kísérleti atomrobbantást is végrehajtott, és többször műholdfellövésnek álcázva ballisztikus rakétateszteket is végzett.
Obama második ciklusában több fontos, és egyszerre szimbolikus külpolitikai célt is kitűzött maga elé. A kubai nyitás első látványos jele a történelmi kézfogása volt Raúl Castróval Nelson Mandela temetésén. Utána másfél évig tartó titkos előkészítés és háttértárgyalások után jött az első formális egyeztetés is. A nyitás nemcsak a ciklusa végéhez közeledő Obamának, hanem a gazdasági nehézségekkel szembenéző Raúl Castrónak is érdeke volt, mégha bátyja, Fidel Castro ezt nem is nézte jó szemmel. A diplomáciai kapcsolatok 54 év után álltak helyre, újranyíltak a nagykövetségek a két fővárosban, és amerikai turisták is könnyebben mehettek a szigetországba.
Obama 88 éve az első amerikai elnök volt, aki Kubába látogatott, és az is szimbolikus volt, hogy az Egyesült Államok ezúttal tartózkodott a Kuba elleni embargó megszüntetéséről az ENSZ-közgyűlésben tartott szavazáson. Azonban pont ezért is maradt sok szempontból szimbolikus Obama lépése: a republikánusok egyáltalán nem akarnak hozzányúlni a kereskedelmi embargóhoz, és ezt emberi jogi okok miatt több demokrata sem helyeselte volna. Trump pedig már megüzente, hogy felszámolja az Obama alatt megkezdett közeledést, ha Kuba nem kínál jobb feltételeket a kubaiaknak, a kubai-amerikaiaknak.
A többoldalú megállapodás miatt a kubainál sokkal biztosabb alapokon nyugszik, és Obama hagyatékának az egyik legfontosabb eleme lesz az iráni atommegállapodás, már ha a paktumot sokat bíráló Donald Trump nem törli el azonnal. A maratoni, több éves tárgyalási folyamat során kialkudott egyezség szerint Teherán leállítja és nemzetközi felügyelet alá helyezi atomprogramját, ami Obamáék szerint fegyverek kifejlesztésére irányult. Cserébe pedig feloldották az Iránra atomprogramja miatt kivetett nemzetközi szankciókat.
A megállapodást a republikánusok mellett Izrael és Szaúd-Arábia is bírálta, szerintük ugyanis a szankciók feloldása a radikális Irán megerősödéséhez vezet, az atomfegyverkezést pedig nem lehetetleníti el, csak 5-10 évre befagyasztja a fejlesztéseket. Obama szerint viszont békés úton csak így volt rendezhető az ügy.
Az iráni megállapodással is összekapcsolódik, hogy egy szövetségessel sem kerültek akkora mélypontra Amerika kapcsolatai Obama alatt, mint Izraellel. Pedig John Kerry, Obama második külügyminisztere néhány éve még nagy reményeket fűzött hozzá, hogy századik nekifutásra végre megoldást lehet találni a megodlhatatlan izraeli-palesztin konfliktusra. Azonban az újabb békefolyamat hamar megfeneklett, és ezután Izrael és az Egyesült Államok diplomáciai kapcsolata történelmi mélypontra esett.
Az első látványos törést az iráni atommegállapodás okozta, ami az utóbbi évek egyik legszokatlanabb politikai performanszaához vezetett: Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő a republikánusok meghívására felszólalt az amerikai kongresszusban, ahol a paktum kapcsán nyíltan bírálta az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Tavaly decemberben pedig azon akadt ki Izrael, hogy Washington az ENSZ Biztonsági Tanácsában nem vétózta meg az Izrael ciszjordániai telepépítéseit elítélő határozatot.
Korábban Washington általában kérdés nélkül kiállt Izrael mellett, ez Obama alatt viszont jelentősen megváltozott: számára már nem volt szent és sérthetetlen az izraeli érdek védelme, amennyiben ez megítélése szerint a tágabb térség békéjének rovására ment volna. A kapcsolatok megromlásához viszont azért kellett Netanjahu keményvonalas, engedményt nem tűrő politikája is.
Obama külpolitikai örökségének egyik legvitatottabb elemét a javarészt titkos drónháború jelenti. Obama eltökélte, hogy folytatja az al-Kaida elleni harcot, de megkíméli az amerikai hadsereget a költséges, és katonák életébe kerülő szárazföldi háborúktól a Közel-Keleten és Ázsiában, a megoldást pedig a rohamléptekkel fejlődő drónprogramban látta. A pilóta nélküli robotrepülők bevetése egyre inkább mindennapos rutinfeladattá vált, így végeztek például Jemenben az amerikai származású Anval al-Avlakival, akit az al-Kaida Arab-félszigeten működő szárnya, az AQPA „angol hangjaként", leghatásosabb internetes propagandistájaként tartottak számon.
A célzott likvidálások azonban sok kritikát is kiváltottak, mert hiába hangsúlyozta a kormányzat, hogy a csapások sebészi pontosságúak, ártatlanok pedig nem kerülnek veszélybe, ezt számos emberi jogi szervezet vitatta, és több olyan eset volt, amikor bizonyítottan civil áldozatok voltak. A The Bureau of Investigative Journalism adatai szerint tízszer több dróncsapást hajtottak végre Obama, mint elődje, Bush alatt. Legalább 563 ilyen csapás volt Pakisztánban, Szomáliában és Jemenben, amikben több száz civil is áldozatul eshetett. Több tisztviselő is arra figyelmeztetett, hogy a dróntámadások szembefordították és a dzsihadisták felé terelték az adott országokban élőket, egyes területeken pedig már szinte mindennapossá vált, hogy robotrepülők szállnak el a házak felett.
A titkos drónháború körüli bizonytalanságban nagy felzúdulást keltett, amikor az is kiderült, hogy kivételesen rugalmas szabályok szerint vethetnek be drónokat tulajdonképpen bárki ellen. Obama 2013-ban megvédte a terroristák ellen drónokkal vívott háborút, amit utolsó eszköznek és önvédelemnek nevezett, de akkor azt is bejelentette, hogy visszafogják a robotrepülőket, csak akkor rendelhető el majd csapás, ha biztosan kizárható, hogy annak civil áldozatai is lennének.