Nem tudja eldönteni Moszkva, mihez kezdjen a kelet-ukrajnai szakadár köztársaságokkal. Nélküle nem jöttek volna létre, végül magához sem csatolta, függetlenségét el sem ismerte. A levegőben lógó szakadárállamok közötti rivalizálás már fegyveres izmozásig fajult, de ez legalább annyira szól Moszkva bizonytalanságáról, mint az erősebb Donyeck és a gyengébb Luganszk közötti küzdelemről.
„Röhögni fogtok, de megtámadta a Donyecki Népköztársaság a Luganszki Népköztársaságot” – írta egy helyi a Twitteren, miközben ablakából a beguruló Uralok és dzsipek konvoját filmezte. A két oroszbarát szakadárállam közötti abszurd helyzetet egyelőre Moszkva nem kommentálta, az orosz elnök szóvivője letudta annyival, hogy a helyzet kezelése az érintett területek belügye. Az ambiciózusabb Donyecki Népköztársaság (DNR) vezetése szerint persze nincsen szó arról, hogy fegyveres konfliktusban lennének a Luganszki Népköztársasággal (LNR), egyszerűen csak ukrajnai diverzánsok leverésében kellett segítő kezet nyújtaniuk.
Nem megerősített hírek szerint a Kornyet által kémkedéssel megvádolt két munkatársnő Plotnyickijjel együtt Oroszországba ment. Az események egyetlen lövés nélkül zajlottak le, pedig jó pár fegyver volt a színen. A konfliktusnak nincs vége, de elemzők szerin Plotnyickij leváltása idő kérdése.
Nehéz megmondani, mennyire csak Donyeck saját akciója a bevonulás annak érdekében, hogy a szakadárállam egyetlen központjaként jobban érvényesíthesse érdekeit Moszkvában, kész tények elé állítva a Kremlt, és mennyi ebből az orosz kezdeményezés az LNR-t vezető, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálattal (FSZB) állítólag kevésbé jó viszonyban lévő Plotnyitckij elmozdítására. De még az orosz vezetésen belüli különböző csoportok közötti rivalizálás is szerepet játszhat a legújabb konfliktusban: eszerint az FSZB és a hadsereg, valamint a Kreml szürke eminenciásának tartott Vlagyiszlav Szurkov érdekcsoportjai állnak egymással szemben a terület feletti kontrollért.
Akárhogy is, mindenképp kudarc Moszkvának, hogy ezt nem tudta a kardcsörtetést megakadályozni és a számára megfelelő rendet csendben kialakítani.
A feszültség persze nem Plotnyickij és belügyminisztere vitájával kezdődött, amely most a DNR és az LNR közötti nyílt konfliktusig jutott. A nyáron Donyeck bejelentette Kisoroszország megalakítását, mellesleg közölve, hogy ennek érdekében egyesült vele LNR. Luganszk erre gyorsan jelezte: ők ilyen tervről nem tudnak. Moszkva csöndben maradt, a kezdeményezés akkor elhalt, látszólag a DNR-t vezető Zaharcsenko is elállt tőle.
Donyeckben és Luganszkban az ott maradt lakosság és fegyverrel a szakadár vezetést szolgálók között is sokan arra számítottak, hogy idővel Oroszország – a Krím mintájára – ezeket a területeket is magához csatolja.
Ez azonban nem történt meg, több okból sem:
A Kreml ezért sem vágta el jogilag a Kijevvel való megegyezés előtt. Az orosz vezetés ezért is tagadta – de a szakadárok sosem titkolták –, hogy Oroszországtól jelentős katonai segítséget nyújtott a fegyvereseknek az ukrán hadsereggel szemben folytatott harcaikban.
Ez magyarázza azt is, miért nem ismerte el Moszkva a Donyecki (DNR) és Luganszki Népköztársaság (LNR) függetlenségét sem – ahogyan azt a Grúziától elszakított Abházia és Dél-Oszétia esetében megtette. (Igaz, kevés sikerrel, ugyanis ebben Moszkvát még legszorosabb szövetségese, Minszk sem követte, így az orosz vezetésnek be kellett érnie az Abháziát, Dél-Oszétiát elismerő Venezuelával, Nicaraguával, Nauruval.)
A Kreml eredeti célja ugyanis az lehetett, hogy a donyecki és luganszki területek visszajuttatásáért cserébe elfogadtatja Ukrajnával és a nemzetközi közösséggel a Krím egyoldalú elcsatolását és eléri a szankciók felszámolását. Egyúttal szövetségi állammá alakíttatta volna Ukrajnát, nagy területi autonómiával, biztosítva ezzel, hogy Luganszkon és Donyecken keresztül Moszkva blokkolhassa Kijev bármilyen euroatlanti integrációs törekvését.
Az ajánlaton azonban nem kapott Kijev, így Moszkvának valamit kezdenie kellett az LNR-rel és a DNR-rel, amelyek viszont többet vártak volna Oroszországtól, minthogy exlex állapotban tartsa őket egy későbbi orosz-ukrán megegyezés reményében.
A szakadárállamok között láthatóan DNR az erősebb – ez a terület volt Ukrajna nehézipari központja is, a békeidőben milliós város gazdasági jelentősége is nagyobb volt, mint a 400 ezres Luganszké –, az LNR inkább csak kényszerből jött létre. 2014-ben Moszkva még abban bízott, hogy burkolt támogatása mellett hasonló forgatókönyv szerint Harkovban megalakul is egy szakadárállam, amely akár egész Délkelet-Ukrajna elszakadása után a kváziállam központja lett volna. Ez nem jött létre, így maradt a B-verzió DNR-rel és LNR-rel.
A dolgot azonban megnehezíti, hogy a szakadárállamoknak lakóik is vannak, akik elviselhető feltételeket kellene biztosítani, munkahelyekkel, iskolákkal, működő infrastruktúrával.
A kváziállamok vezetői közül láthatóan Zaharcsenko ül biztosabban a pozíciójában. A DNR 41 éves eddigi egyetlen elnökének helyi hatalma azután nőtt meg, hogy az FSZB-től Oroszországból érkezett tisztjét, Donyeck katonai parancsnokát sikerült visszakényszerítenie Moszkvába, még 2014 augusztusában. A jelenleg nyugdíjasként élő Igor Sztrelkov szerint távozása mögött valójában Szurkov állt – ami ismét jelzi az FSZB és Szurkov közötti ellentétet, bár az ilyen, Kreml-beli csoportrivalizálás valóban nem több találgatásnál, már csak azért is, mert Szurkov jelenleg elnöki megbízott. Egy közte és az FSZB közötti konfliktus logikusan azt jelentené, hogy vagy Szurkov, vagy az FSZB áll szemben Putyinnal, ami így nyilvánvalóan nem igaz. Sokkal óvatosabb súrlódásokról, mint kimondott konfliktusokról lehet szó, amelyben az elnök kegyeiért lobbiznak a különböző érdekcsoportok.
Zaharcsenko ezután elég meggyőzően építette ki hatalmát Donyeckben. Igaz, tekintélyét alaposan megtépázhatta volna két népszerű parancsnokának halála: Motorolát tavaly októberben robbantották fel saját lépcsőházában, Givivel idén februárban végzett egy rakéta. Ez lehetett belső leszámolás is – főként Motorola likvidálása –, de ukrán akció is, utóbbi viszont azt jelentette volna, hogy a Zaharcsenko vezette hatalom nem eléggé hatékonyan ellenőrzi saját területét. Ám az elnök pozícióját senki sem kérdőjelezte meg a népszerű fegyveresek halála után.
Luganszkban a történet bonyolultabb volt, ott még egyértelműbben cserélődött le a hatalmi garnitúra: volt elnökváltás is, a szakadárállam Valerij Bolotovval indult. Ő betegségre – harcokban szerzett korábbi sérülésére – hivatkozva Moszkvába utazott, eközben az őt helyettesítő Plotnyickij kitúrta őt. Bolotov hivatalosan szívinfarktusban halt meg Moszkvában 47 évesen, egy nappal azután, hogy kávézott az LNR két képviselőjével. (A boncolás sem a méreg, sem az infarktus egyértelmű bizonyítékát nem találta meg.) Plotnyickij azonban elnökként kevésbé tudta egyértelműen uralni a saját területét, mint a donyecki harcokban személyesen is részt vett Zaharcsenko.
A DNR hívei között sokan rossz szemmel nézték a most 53 éves Plotnyickij működését, állítva, hogy ő DNR és LNR egyesülésének akadálya. (Függetlenül attól, hogy az egyesülést valószínűleg Moszkva ellenezte eddig.) Egy gyilkossági kísérlet is volt ellene tavaly, autója mellett robbant egy bomba, sérüléseit azonban Plotnyickij túlélte. Luganszk szerint ukrán akció volt a merénylet.
Pozícióját már korábban is veszélyben érezte védelmi miniszterével szemben, akinek elmozdítása láthatóan sem Moszkvának, sem Donyecknek nem tetszik. Úgy tűnik, a konfliktusból Kornyet került ki győztesen, Plotnyickij valószínűleg nem tudja megőrizni pozícióját, legfeljebb a békés távozást tudja kialkudni Moszkvánál – feltéve, ha a Kreml hasznosabbnak látja a két szakadár állam egyesítését, bár az eddigiek alapján ez nem biztos.
Plotnyickij mellett szól, hogy az ő írta alá Zaharcsenkóval együtt a a német kancellár, a francia, az ukrán valamint az orosz államfő által tető alá hozott minszki megállapodást, amelynek betartása Moszkvának elemi érdeke ahhoz, hogy reménykedhessen a nemzetközi szankciók felszámolásában.
Ha talál olyan embert Plotnyickij helyére, akit a tűzszüneti megállapodás betartására a szakadárok részéről képesnek lát, akkor minden bizonnyal új kvázielnöke lesz a kváziállamnak, még akkor is, ha a mozgolódás helyett Moszkvának inkább a stabil, de nem túl ambiciózus, az exlex állapottal megelégedő szakadárállam működése volna a legkifizetődőbb.
(Borítókép: A Luganszkba bevonult donyecki fegyveresek 2017 november 22-én. - fotó: Aleksey Filippov / AFP)