Hongkongban százezres-milliós tüntetéshullám indult egy vitatott törvénytervezet miatt, ami a félelmek szerint lehetővé tenné, hogy a kínai pártállam kiterjessze fennhatóságát az eddig relatíve szabad és független városra. A fellángoló erőszak mögött évtizedes viaskodás áll a demokráciát követelő aktivisták és Peking, illetve a kínai gazdasági lehetőségek fényében a demokráciát kevésbé fontosnak tartó, a Pekinggel szembeni engedményeket elfogadó hongkongi üzleti körök és konzervatívok között. A zászló egyre inkább utóbbiaknak áll, de a mostani események azt is jelzik, hogy a demokrata oldal egyre elszántabb.
Példátlanul nagy és példátlanul erőszakos tüntetések rázták meg Hongkongot az elmúlt egy hétben. A nagyjából hétmillió lakosú városban vasárnap a szervezők szerint egymillióan, a rendőrség szerint negyedmillióan vonultak utcára. A vasárnapi békés demonstráció után szerdán nagyrészt fiatal tüntetők tízezrei körülvették a helyi kormányzat központját, majd egy kisebb csoportjuk megpróbált betörni a törvényhozás épületébe. Emiatt összetűzésbe kerültek a biztonsági erőkkel, utóbbiak végül könnygázzal és gumilövedékekkel verték szét a demonstrációt.
A balhé közvetlen oka egy vitatott kiadatási törvénytervezet, amely a bírálói szerint lehetővé tenné a kínai pártállami hatóságoknak, hogy Hongkongban is utolérjék a rendszer ellenségeit. Tágabb értelemben viszont egy legalább másfél évtizede tartó folyamat áll a demonstrációk mögött, amely arról szól, hogy
Hongkong meg tudja-e tartani különleges, relatíve szabad helyzetét az utóbbi években keményedő kínai diktatúrával szemben, illetve többet ér-e a kínai pénz és a viszonylagos stabilitás mint a szólásszabadság?
A jelek szerint ebben az egyre erőszakosabb küzdelemben mind politikai, mind gazdasági téren a Hongkong különleges státusát egyre mérsékeltebben toleráló Pekingnek áll a zászló, ami láthatóan egyre elkeseredettebb akciókra sarkallja a szabadságban felnőtt, annak elvesztésétől tartó hongkongiak egy jelentős csoportját.
A kiadatási törvénnyel kapcsolatos felháborodás egy, a nagypolitikától önmagában független, viszont a Kína különböző területeinek hovatartozása körüli furcsa helyzettől egyáltalán nem független üggyel indult. Egy 19 éves hongkongi férfit tavaly azzal vádoltak meg Tajvanon, hogy egy utazás alatt meggyilkolta terhes barátnőjét. A férfi a vádak elől hazaszökött, és miután Tajvan és Hongkong között nincs kiadatási szerződés, a hongkongi hatóságok nem tudták visszaküldeni.
A hongkongi kormány erre hivatkozva kezdeményezte, hogy olyan országoknak és területeknek is kiadhassanak gyanúsítottakat, vádlottakat vagy elítélteket, amelyekkel nincs érvényben kiadatási szerződés. A probléma, hogy ez lehetővé tenné, hogy „a szárazföldi Kína" által üldözött embereket kiadják a pártállami hatóságoknak. Márpedig a kínai hatóságok élénken vadásznak a rezsim bírálóira is; a véleményszabadságot tiszteletben tartó Hongkongban pedig rengetegen vannak, akik pusztán a pekingi rezsim bírálata és a városállam szabadságának hangoztatása által a szárazföldi Kína szemében felforgató tevékenységet végeznek.
A félelmeket több közelmúltbeli ügy is táplálja. 2015-ben a kínai politikai elit állítólagos piszkos ügyeiről szóló, megkérdőjelezhető hitelességű köteteket publikáló hongkongi könyvforgalmazókat vettek őrizetbe a kínai hatóságok homályos körülmények között (Hongkong mindig is a kínai rezsimet bíráló kínai nyelvű irodalom központja volt), majd tavaly egyiküket a börtönből való távozása után újra elrabolták. 2017-ben pedig Kína egyik leggazdagabb emberét hurcolták el Hongkongból.
A most életben lévő kiadatási törvény pont az ilyen ügyek elkerülése miatt nem teszi lehetővé a kínai kiadatást:
a jogszabály 1997-es megalkotásakor a törvényhozók „tűzfalat akartak vonni” a szabad Hongkong és a pártállamtól egyáltalán nem független, és gyakran a Kínai Kommunista Párt (egyik) ökleként funkcionáló kínai igazságszolgáltatás között. A törvénytervezet ellen tiltakozó aktivisták szerint a tűzfal lebontásával lehetővé válna, hogy a kínai pártállam Hongkongban is fellépjen a szólás- és véleményszabadsággal szemben.
Carrie Lam hongkongi kormányzó és kabinetje azt állítja, nincs semmiféle hátsó szándék a törvény mögött, csupán azt akarják megakadályozni, hogy Hongkong bűnözők rejtekhelyévé válhasson. Nem segíti a törvény társadalmi támogatottságát, hogy a Kínai Kommunista Párt is ugyanerre hivatkozva állt ki a törvény mellett. A hongkongi vezetés azt is felhozza, hogy a tervezet csak bűncselekmények egy korlátozott körét, azokból is csak a súlyosabb tényállásokat érinti, és bár a kiadatás ügyében a kormányzó dönt, a helyi bíróságok felülvizsgálhatják a döntését.
Jogászok viszont arra figyelmeztetnek, hogy a bíróságok jogköre nem terjedne ki a kiadatási kérelem alapját képező ügyek tárgyi vizsgálatára, magyarul
arról nem dönthetnének, hogy valós és jogos bűncselekmény miatt keresik-e az illetőt, vagy csak elhallgattatni akarják; csak arról, hogy formailag rendben van-e a kérelem.
Ahogy azt is sokan felhozzák, hogy hiába csak „valódi" bűncselekményekre vonatkozik a tervezet, a pártállami hatóságok általában koholt vádakkal, legtöbb esetben gazdasági bűncselekményekre hivatkozva szokták őrizetbe venni a rendszer ellenségeit.
Bár egy tajvani gyilkosságra hivatkozva terjesztették be a tervezetet, a napokban még (a sziget feletti kínai fennhatóságot el nem ismerő) tajvani elnök is azt mondta, emberi jogi kockázatokat vet fel a jogszabály. Ehhez a Tajpej és Peking közti általános feszültségeken túl az is hozzájárul, hogy pont a napokban a tajvani vezetés élesen tiltakozott, amiért Spanyolország Pekingnek adott ki tajvani gyanúsítottakat egy telefonos csalási ügyben.
Az ellenállás azonban nemcsak a vitatott kiadatási törvényről, hanem általában véve a szabadságjogokra leselkedő veszélyekkel és a növekvő kínai befolyással szembeni félelmekről szól.
Ezek legutóbb 2014 őszén torkollottak százezreket megmozgató, elhúzódó, olykor erőszakos tüntetésekbe; a jelek szerint most is hasonló patthelyzet alakulhat ki a szabadságukat féltő demonstrálók és a pekingi ukázt nagyrészt teljesítő helyi kormányzat között. 2014 óta pedig nem javult a helyzet, sőt.
Ezek az ügyek a demokrácia-párti erők szerint azt jelzik: az egyre autokratikusabb pekingi kormány lassan, de biztosan le akarja bontani Hongkong különleges státusát. Amely vádak egyébként nem újak, és a fenti, konkrét ügyeknél mélyebben gyökereznek.
A koncepciót az 1980-as években fogalmazták meg, és alapvetően azt jelenti, hogy Tajvan, Makaó és Hongkong, továbbá a Kínai Kommunista Párt irányítása alatt álló "szárazföldi Kína" egy ország. Ezt 1992-ben az akkori tajvani nacionalista vezetés is elfogadta, annyi kiegészítéssel, hogy közölték, ők az egy Kína "igazi" kormánya. Ezzel szemben a Kínai Kommunista Párt értelmezésében az egy Kína legitim vezetését ők testesítik meg, és Tajvan egy szakadár tartomány.
A dolog azóta annyival bonyolódott, hogy miután a "szárazföldi Kína" láthatóan nem akar demokratizálódni, Tajvanon egyre népszerűbbé váltak a koncepciót elvető, a sziget függetlenségét hirdető erők. A jelenlegi tajvani elnök, Caj Ing-ven is a függetlenségpárti táborból érkezett, bár gazdasági okokból próbál pragmatikus Kína-politikát folytatni.
A függetlenségpártiság a fiatalabb hongkongiak körében is népszerűvé vált, aminek a Peking-barát helyi vezetés erővel próbálja elejét venni. Felmérések szerint a hongkongi fiataloknak mindössze 3 százaléka tartja magát kínainak.
A történet legmélyebb gyökerei a kínai piac erőszakos megnyitását célzó 19. századi ópiumháborúkig nyúlnak vissza, ekkor vette el Nagy-Britannia Kínától a mai Hongkong területének nagy részét (egy másik részét 1989-ben „bérelte ki” 99 évre). A város később kereskedelmi és pénzügyi központtá vált, Kína többi részétől függetlenül fejlődött.
Kína azonban az 1970-es években elkezdte visszakövetelni a területet a britektől, miután az Egyesült Államokkal való, 1972-es kibékülése után a nyugati világ kénytelen volt ismét nagyhatalomként elismerni Pekinget. Az igényt erősítette, hogy az 1970-es években induló kínai reformok folytán a város egyre inkább a Kínai Népköztársaság gazdasági kapujává vált, és üzletileg elkezdett összefonódni Kínával.
Nagy-Britannia végül 1997-ben visszaadta a területet Kínának, azzal a feltétellel, hogy
Hongkongra az „egy ország, két rendszer” koncepciója vált érvényessé: a kommunista Kína az ország területi egységének biztosításához megtűri, hogy egyes területein eltérő politikai-gazdasági rendszer működjön.
Ezt a vállalást nem sikerült hosszú ideig tartani. Az első nagy tüntetéshullámot egy 2003-as törvénytervezet váltotta ki, amely büntethetővé tette volna az árulást és a Kínával szembeni agitációt. A tervezet ellen hatalmas tiltakozás indult, mivel aktivisták szerint az lehetővé tette volna, hogy árulás és agitáció ürügyén ítéljék el a kínai rezsim hongkongi bírálóit. Miután becslések szerint mintegy félmillióan vonultak utcára a törvény ellen, azt hamar jegelték is.
A következő nagyobb tiltakozási hullám 2014-ben a választási rendszer reformja kapcsán tört ki. Akkor a mostanihoz hasonló intenzitású, a város megbénítására irányuló „esernyős forradalom” tüntetésein az általános választójog bevezetését követelték.
Az alacsonyabb intenzitással ugyan, de azóta is tartó konfliktus háttere, hogy a hongkongi politikai rendszer egy furcsa hibrid, amely részben a gyarmati igazgatás idejének, részben a demokrácia kézben tartására törekvő kínai kormány machinációinak lenyomata. A rendszer központjában két intézmény áll:
MINDKETTŐT VÉGTeLENÜL BONYOLULT ÉS JELEN FORMÁJÁBAN PEKING ÉRDEKEINEK MEGFELELŐ RENDSZERBEN VÁLASZTJÁK, BEBETONOZVA A Pekingbarát(Abb) eRŐK TÖBBSÉGÉT.
A brit vezetés részben rasszista, részben reálpolitikai gyökerű megfontolásokból sokáig hallani sem akart arról, hogy beleszólást engedjen a kínai lakosságnak Hongkong ügyeibe, és az 1950-es évektől a kommunista Kína is ellenezte az önrendelkezés bármilyen formáját, miután nekik sem állt érdekükben, hogy a város szabaddá és függetlenebbé váljon. Ekkor egy Londonból kinevezett kormányzó irányította a területet, rajta kívül a helyi üzleti elit rendelkezett befolyással a város ügyeire.
Aztán a britek az 1980-as években, a város visszaadásáról szóló tárgyalások hajnalán hirtelen ráébredtek a demokrácia fontosságára, és a városi tanácsból az 1990-es évekre választott törvényhozást faragtak. Peking ezt nem fogadta el, és a hatalomátvétel után át- illetve visszaalakította a rendszert.
A törvényhozás a 2010-es választási reform óta 70 képviselőből áll.
Hasonlóan bonyolult a kormányzóválasztás. A kormányzót egy 1200 fős elektori kollégium választja meg, amely 300-300 tagot delegál az úgynevezett „négy szektor”, azaz
Az elektori kollégium döntését Peking megvétózhatja, de erre még nem volt szükség, miután mindig sikerült Kínának megfelelő jelöltet választani. Ebben a demokrácia-párti oldal szerint nagy szerepet játszik, hogy a választási rendszer nem a népakaratot, hanem az erősebb gazdasági érdekcsoportok elképzeléseit jeleníti meg.
A bírálatok szerint a szakmai csoportok voksainak jelentős részét egy szűk üzleti kör irányítja, más szóval a főnök vagy a kamarai elnök mondja meg, kire kell szavazni; sok helyen pedig nem is szükséges részletesebb iránymutatás, mert eleve csak egy jelöltre lehet. Így a szakmai és szektoriális választások nem tekinthetők szabadnak és tisztességesnek, reprezentatívnak meg végképp nem. Ezt jelzi, hogy a 2016-os voksoláson a korporativista szavazókörökben a demokrácia-pártiak 1,1 millió szavazatot kaptak a Peking-pártiak 800 ezer voksával szemben, utóbbiak mégis háromszor annyi képviselői helyet szereztek (7 vs. 22).
A rendszer támogatói ezzel szemben azt állítják: a hongkongi gazdaság és fejlődés alapját képező szektorok és szakmák széleskörű képviselete teszi lehetővé a konszenzusos és stabil kormányzást; és ennek köszönhető az is, hogy 1997 óta Hongkong egy főre eső jövedelme több mint duplájára nőtt. Ennek az érvrendszernek egy cinikusabb értelmezése, hogy a hongkongi elit, a bürokrácia és a lakosság konzervatívabb része úgy van vele:
a hongkongi gazdaság ma már egyértelműen Kínától függ, Peking pedig akkora erőfölényben van, hogy sokkal jobban kifizetődő dolog engedményeket tenni a kommunistáknak, mint megpróbálni hadakozni velük.
A gyakran Kína-barátnak vagy Kína-pártinak bélyegzett, bár a gyakorlatban inkább pragmatikus megalkuvóknak nevezhető erőkkel szemben álló, javarészt fiatalabb demokrata mozgalmárok azt hangoztatják: a stabilitás jelszava hamis. Szerintük a torz választási rendszer és a gazdasági elit túlzott befolyása vezetett ahhoz, hogy Hongkongban nőnek a vagyoni egyenlőtlenségek, az egekben az ingatlanárak, a köznép politikai befolyása minimális, és a gazdagok a kínai pénz reményében még a maradék szabadságjogaikat is kiárusítanák Pekingnek.
A 2014-es tiltakozások a választási rendszerrel kapcsolatos bírálatokból fakadtak. A hongkongi alaptörvény azt írja, a „végső cél” az általános választójog bevezetése, amely a demokrácia-párti erők szerint közvetlen törvényhozási- és kormányzóválasztást jelent. Az egyik probléma, hogy az alaptörvény nem tartalmaz további konkrétumokat arról, hogy ezt mikor és hogyan kellene elérni; a másik, hogy
a hongkongi alaptörvény értelmezése a pekingi parlament jogköre.
A tüntetések ez után kezdődtek el: a demokrácia-párti aktivisták elfogadhatatlannak tartották a Peking által ajánlott reformot. Az „esernyős forradalom” végül felemás véget ért: megakadályozták ugyan a reform elfogadását, saját elképzeléseikből viszont semmit sem tudtak megvalósítani, és Peking ellenkezésének fényében erre szinte semmi esélyük nincs.
A 2016-os választáson az esernyős forradalom fiatal vezérei közül ugyan páran bejutottak a törvényhozásba, de a Peking-párti erők befolyása alig csökkent: bár 43-ról 40-re apadt képviselői helyeik száma, az erőviszonyok nem változtak.
Bár a többség továbbra is a korporativista voksolásokon jött össze,
a Peking-pártiak 2016-ban még a közvetlen szavazáson is 40 százalékot kaptak, ami elemzők szerint azt jelzi, hogy az idősebb rétegek a stabilitás végett megelégszenek a status quóval, és pekingnél veszélyesebbnek tartják a várost felforgató és megbénító, olykor erőszakos fiatal aktivistákat.
Eközben az ellenzék megosztottá vált. Ennek az az oka, hogy a fiatal aktivisták nemcsak demokrácia-pártiak, hanem Hongkong függetlensége mellett is kampányolnak, arra hivatkozva, hogy csak így biztosítható a szabadságjogok megtartása – pont erre hivatkozva próbálják őket elhallgattatni a hatóságok. Ezzel szemben a „hagyományos” demokrata pártok elfogadják az „egy ország, két rendszer” elvét. Az ebből fakadó ellentétek tovább csökkentik a demokrácia-párti oldal befolyását. Mindazonáltal az egységes ellenzék sem tudta volna megakadályozni, hogy 2017-ben a Peking jelöltjének tartott, az 1980-as évek óta a városi bürokrácia különböző szerveiben dolgozó Kína-barát Carrie Lamot válasszák meg kormányzónak.
Ebbe a politikai patthelyzetbe robbant be a kiadatási törvény ügye, amely az év eleje óta folyamatosan növekvő társadalmi ellenállással szembesült. Míg a 2014-es tüntetések nagyrészt a fiatalokról szóltak, addig a jelek szerint a mostani megmozdulások összetettebb társadalmi támogatást élveznek.
A hagyományos politikai aktivistákon túl egészen változatos társadalmi csoportok indítottak petíciókat a törvény ellen: nővérek, tanárok, anyák, de még animerajongók csoportjai is aláírásgyűjtésbe kezdtek. Az egymilliós tüntetés méretét jelzi, hogy a 2016-os választáson a közvetlen szavazáson 2,2 millió ember vett részt. Ahogy egy ellenzéki vezető fogalmazott,
nincs demokrácia, de van joguralom és független igazságszolgáltatás, vannak személyi szabadságjogaink, amelyeket nem akarunk elveszíteni.
Kivételesen pedig nem csak a hongkongi társadalom, hanem az üzletemberek és befektetők is idegesek. Bár a 2014-es tüntetések idején az üzleti élet inkább a felfordulás okozta bevételkiesés miatt idegeskedett, most arról beszélnek: a kiadatási törvény, illetve a kínai befolyás növekedése miatt elveszhet a Hongkong gazdaságának alapját adó szabad jogrendszer és független igazságszolgáltatás.
Ez utóbbi kettő az, ami miatt számos nagyvállalat kínai vagy ázsiai központja Hongkongban van: a városon keresztül úgy lehet üzletelni Kínával, hogy közben a kínai pártállam csápjai csak mérsékelten tudják befolyásolni a bizniszt. Egyesek szerint ez a helyzet már eleve változóban van, de a kiadatási törvény elfogadása sokat rontana rajta.
Carrie Lam kormányzó mindenesetre egyelőre nem tágít: a szerdai események után „szervezett zavargásokról” beszélt, és azt mondta, a rendőrséggel való összecsapások „elfogadhatatlanok egy civilizált társadalomban”. A hatalomnak 2014-ben bejött a radikális fiatalokkal való riogatás, vélhetően most is erre játszik a városvezetés.
A tüntetők közben túlzott erőalkalmazással vádolják a rendőrséget, amely szerdán egy nap alatt kétszer annyi könnygázt lőtt ki, mint 2014-ben a 79 napig tartó tüntetések alatt összesen. A tüntetők körében népszerű, titkosított üzenetküldést lehetővé tevő Telegram csetalkalmazást kibertámadás érte Kínából a megmozdulások alatt.
Peking szokásához (és a korszellemhez) híven közelebbről meg nem nevezett „külföldi erőket” vádolt a tüntetésekkel, arra hivatkozva, hogy egyes hongkongi ellenzéki vezetők nemrég az Egyesült Államokban jártak és találkoztak az amerikai külügyminiszterrel is (mindenesetre elég lenyűgöző lenne, ha Soros György vagy a CIA képes lenne egymillió hongkongit utcára vinni). A törvényhozás egyelőre elnapolta a kiadatási törvénytervezet vitáját, de a 2003-as felháborodással ellentétben most jóval kevesebb esély van rá, hogy megfutamodik a Pekingbarát vezetés.
Az erőviszony változását jelzi, hogy 1997-ben Hongkong a kínai GDP ötödét tette ki, most 3 százalékát. Az üzleti elit hiába ideges, vagyoni helyzete nagyrészt Kínától függ. Ahogy a 2003-as árulási törvény elkaszálásában főszerepet játszó hongkongi mágnás nyilatkozta: a kiadatási törvény ugyan nagy problémát jelent, de az amerikai-kínai kereskedelmi háború hevében nem akar szembeszállni Kínával és Hszi Csin-ping elnökkel, mert alapvetően „Kínával van".
Az sem sejtet sok jót, hogy Hszi alatt belföldön keményedett a diktatúra, külföldön és a Kína-közi ügyekben pedig egyre kevésbé megalkuvó Peking. 2017-ben a kínai vezetés közölte, hogy
a Hongkong átadásakor a britekkel kötött szerződést „egy történelmi kordokumentumnak” tekinti, aminek „nincs gyakorlati jelentősége”.
A szerződés érvényessége persze eleve másodlagos. 1989-ben egy jóval gyengébb Kínával szemben sem lépett fel a nyugati világ a Tienanmen téri mészárlás után. 2019-ben, amikor Donald Trump az Egyesült Államok elnöke, az európai országok pedig a markukat tartva állnak sorban a kínai pénzért, erre aztán végképp semmi esély.