Tajvanon szombaton parlamenti- és elnökválasztást tartanak, ahol az egy éve még rendkívül népszerűtlen Caj Ing-ven elnök és baloldali pártja győzelme várható. Caj leginkább a hongkongi tüntetéseknek és a Kínai Kommunista Párt fenyegetéseinek köszönheti borítékolható győzelmét, esélyeit az amerikai-kínai kereskedelmi háború is javította. Ugyanakkor a voksolás nem csak Kínáról szól, és vélhetően nem hoz egyértelmű megoldást a Tajvant megosztó ellentétekre.
Bár a Kínai Kommunista Pártnak (KKP) megvan az a bölcs szokása, hogy a választást meghagyja a hanyatló Nyugat ópiumának, egyes értelmezések szerint fél éven belül mégis második választási vereségét szenvedheti el. Tavaly ősszel Hongkongban, hónapok óta tartó erőszakos tüntetések közepette mondtak nemet a választók Peking ölelésének. A hétvégén pedig Tajvanon tartanak elnök- és parlamenti választást, amelyen felmérések szerint a KKP-val szembeszegülni próbáló jelenlegi elnök és pártja győz majd.
Ami külön érdekessé teszi a szavazást, hogy a tajvani elnök, Caj Ing-ven politikai karrierje egy éve ilyenkor még romokban hevert. Pártja, a baloldali Demokratikus Haladó Párt (DPP) 2018 novemberében csúnyán kikapott a helyhatósági választásokon, az elnököt még saját hívei is gyengeséggel, kormányát bénázással vádolták. Népszerűsége tavasszal bő tíz százalékponttal alacsonyabb volt, mint kihívójáé, a szabadszájú, Peking-barát(abb) jobboldali Han Kuo-jüé.
Ehhez képest a legfrissebb felmérések szerint Caj Ing-ven szombaton simán megnyeri az elnökválasztást; a DPP pedig országosan jó tíz pontot verhet a Han mögött álló, a kínai propaganda támogatását is élvező Kínai Nacionalista Pártra (Kuomintang – KMT). Hogy ekkorát fordult a világ, arra a leggyakoribb magyarázat igen egyszerű:
a hongkongi helyzet, valamint a kínai katonai és politikai vezetők ezzel párhuzamos fenyegetései megijesztették az amúgy az elnökkel nem túl elégedett tajvani lakosságot,
miközben Tajvan az amerikai–kínai kereskedelmi háborúból is profitált. A Peking és Tajvan közti feszültségeket a szombati voksolás azonban nem fogja megoldani, ahogy a szigeten belüli generációs különbségeket sem.
Tajvan az egyetlen, kínaiak lakta hely, ahol valódi demokrácia uralkodik (Hongkongra ez sosem volt igaz), bár ott sem volt egyszerű és gyors folyamat eljutni idáig.
A szigeten eredetileg ausztronéz törzsek éltek relatív izolációban; a 17. században először Hollandia, majd a Kínai Császárság fennhatósága alá került, ekkortájt jelentős han kínai bevándorlás indult. 1895-ben Japán szerezte meg, a II. világháború után a Kínai Köztársaság része lett, mígnem 1949-ben maga vált a Kínai Köztársasággá: miután a kínai polgárháborúban a kommunisták legyőzték a korábban Kínát uraló Kuomintangot, a KMT maradéka Tajvanra menekült, ahol fehérterrorral és az őslakosok elnyomásával katonai diktatúrát rendezett be.
Miután a kommunista Kína és Amerika kibékült az 1970-es években, a világ döntő része elfogadta az „egy Kína-elvet”, amely szerint a pekingi az egyetlen legitim kínai kormány, Tajvan pedig csupán a Kínai Népköztársaság szakadár tartománya. Bár Peking nemzetközi kapcsolatai akadályozásával aktívan is próbálja elszigetelni, az Egyesült Államok katonailag azóta is támogatja Tajvant, és a gyakorlatban a sziget teljesen függetlenül működik. Olyannyira, hogy az 1990-es évekre demokratizálódott is, és mára a világ egyik legfejlettebb gazdaságává vált.
A gazdasági elit és a konzervatívabb, idősebb rétegek pártjának tartott KMT fő ellenzéke a balos, a fiatalabb, liberálisabb és szegényebb rétegeket képviselő DPP lett. A két párt között fontos törésvonal a Kína-kérdés is. A KMT értelmezésében egy Kína van, és Tajvan része az egy Kínának. Erről (a Kínai Kommunista Párt és egyes KMT-vezetők értelmezése szerint) 1992-ben meg is állapodott a KMT és Peking, azzal a kitétellel, hogy a két fél máshogy értelmezi, hogy ki a legitim vezetője az egy Kínának. Ebből, illetve Kínával bizniszelő cégek gazdasági érdekeiből kifolyólag állt elő az a furcsa helyzet, hogy
a Kuomintang, amelyet 1949-ben a kommunisták elkergettek Kínából, ma a kínai kommunisták fő partnere Tajvanon.
Ezt az 1992-es konszenzusként emlegetett álláspontot a DPP elveti. A párt értelmezése szerint a Kínai Köztársaság egy független államalakulat, amelynek területe Tajvanra és néhány kisebb szigetre terjed ki, és semmi köze a Kínai Kommunista Párt uralma alatt lévő „szárazföldi Kínához”, lakosai még csak nem is kínaiak, hanem tajvaniak. Ettől függetlenül a DPP hatalmon nem forszírozta a függetlenség kérdését, és a status quo fenntartására törekszik.
Ezek a különbségek a Tajpej–Peking viszonyra is rányomják a bélyegüket. Amikor 1995–1996-ban az akkori (amúgy KMT-s) tajvani elnök kicsit távolodni látszott az „1992-es konszenzustól”, Peking azzal próbálta diszkréten felhívni hibájára a figyelmet, hogy rakétákat lődözött Tajvan köré. A KKP annak sem örült, amikor 2000-ben DPP-s jelölt nyerte az elnökválasztást, 2005-ben el is fogadtak egy törvényt, amely szerint Tajvan függetlenségét szükség esetén fegyveres erővel fogják megakadályozni. Rakétarendszerei egy jelentős része azóta is a szigetet célozza.
Ezzel szemben 2008 és 2016 között, a KMT-s Ma Jing-csiu alatt nagyot közeledett Peking és Tajpej. Ma 2015-ben még Hszi Csin-ping (másik?) kínai elnökkel is találkozott, és a két entitás 2013-ban egy gazdasági szerződést is aláírt. Ez azonban a tajvani népnek a jelek szerint sok volt: a megállapodás ratifikációját 2014-ben hatalmas tüntetések kísérték, amit a KMT csúfos bukása követett 2016-ban.
Az „1992-es konszenzust” elvető Caj Ing-venre Peking páriaként tekint, igyekszik fokozni Tajpej nemzetközi elszigeteltségét, elfojtotta a korábban szépen növekvő turizmust, és a rend kedvéért gyakran emlékeztet rá, hogy ha békésen nem megy, akár fegyverrel is kész „újraegyesíteni” a Kínai Népköztársaságot Tajvannal.
Eközben Donald Trump amerikai elnök is szeret játszani a Tajvan-kártyával, 2017-ben, beiktatása után például (felrúgva az 1970-es évek óta élő diplomáciai protokollt) hajlandó volt telefonon beszélni Cajjal, de a fegyvereladások terén is Tajpej pártját fogja (erről hosszabban is írtunk nemrég).
Caj elnökségének első három évét ugyanakkor nem Kína határozta meg, hanem mind balról, mind jobbról sokat bírált belpolitikai teljesítménye és a gyenge gazdasági adatok; amit tetézett a 2014–2016 között meggyengült KMT életre kelése. Ez vezetett ahhoz, hogy a helyhatósági választásokon 2018 végén a DPP nagyot bukott, a kormány lemondott, Caj pedig távozott a pártelnöki posztról.
Caj kilátásait rontotta, hogy karizmatikus kihívóra talált a Tajvan Donald Trumpjaként is emlegetett Han Kuo-jü személyében. A 62 éves politikus hiába beszél folyamatosan össze-vissza, mégis megnyerte a DPP egyik bástyájának tartott déli nagyváros, Kaohsziung polgármester-választását, ennek farvizén pedig a KMT elnökjelöltségét is.
Bár rengetegen bírálták, amiért teljesíthetetlen dolgokat ígér (például a turizmus megduplázását és minden diáknak egyéves ingyenes külföldi tanulmányutat), szereti inzultálni a délkelet-ázsiai vendégmunkásokat, és az „1992-es konszenzushoz” is szeretne visszatérni, sokáig mégis az egekben voltak népszerűségi mutatói, a népszerű narratíva szerint azért, mert az embereknek elegük lett a technokraták és professzionális politikusok uralmából.
A Han-hullám azonban a hongkongi helyzet eldurvulásával párhuzamosan hamar kifulladt – dacára annak, hogy egyes hírek szerint Peking az online fake news-propaganda minden eszközét próbálta bevetni a KMT mellett, ezzel párhuzamosan pedig gazdasági ösztönzőkkel próbálta megerősíteni a tajvani gazdasági elittel való kapcsolatát.
Nagy meglepetésre nem számítanak a megfigyelők, az elmúlt hónapok hongkongi eseményei az addig nem túl népszerű Caj malmára hajtották a vizet, így várhatóan győzni fog a választásokon. Peking láthatóan már erre a forgatókönyvre készül, de ez nem akadálya annak, hogy – tajvani és amerikai források szerint – dezinformációs kampányokkal próbálja befolyásolni a sziget közvéleményét
– mondta Matura Tamás, a Corvinus Egyetem Kína-kutatója. Hozzátette, hogy egyes vélekedések szerint ennek hosszú távú célja az ország társadalmi kohéziójának, illetve demokratikus intézményeinek aláásása, és ezzel a majdani egyesítés előkészítése. Mindeközben a közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a lakosság 90 százaléka a status quo fenntartása mellett foglal állást.
Caj végig azt hangoztatta a kampányban, hogy ha nem rá szavaznak, Tajvan is Hongkonggá válhat. Emellett azonban nagy szerepet játszott feltámadásában a gazdasági helyzet is. A munkanélküliség két évtizedes mélyponton van, a bérek az utóbbi négy évben emelkedtek a leggyorsabb ütemben az ezredforduló óta (2000 és 2016 között nagyrészt stagnáltak), az évi átlagos 3 százalékos gazdasági növekedés sem rossz egy magas jövedelmű gazdaságtól (az egy főre eső, vásárlóerő-paritáson számolt tajvani GDP a kínai háromszorosa, a magyar 1,8-szorosa), a tajpeji tőzsde történelmi csúcson áll.
Ugyanakkor a gazdaság sem független a Kína-kérdéstől. Az utóbbi években jelentősen nőtt a tajvani gazdaság függése a szárazföldi Kínától: a tajvani cégek hatalmas gyártóbázisokat működtetnek a szomszédban, és piacként is egyre fontosabb számukra a Kínai Népköztársaság. Emiatt
a tajvani gazdasági elit hagyományosan a Kmt mögött áll, azzal érvelve, hogy Tajvannak alapvető anyagi érdeke a kiegyensúlyozott kapcsolat Pekinggel.
Ezt a kapcsolatot azonban gyengítette Donald Trump kereskedelmi háborúja Kínával szemben. Trump büntetővámokat vetett ki a Kínából származó termékekre, ez azonban nem érinti a tajvani árukat. Emiatt számos cég költöztette vissza gyártóbázisát a szigetre, ami egy ENSZ-jelentés szerint 4,2 milliárd dollárral növelte a tajvani exportot.
De a tajvani cégek kínai eladásainak sem tett rosszat Peking és Washington háborúja: miután az amerikai kormány egyre határozottabban próbálja elszigetelni a kínai techcégeket a hozzáféréstől a nyugati technológiákhoz, megnőtt a kínai kereslet a tajvani csipgyártók és egyéb alkatrész-beszállítók termékei iránt. Miután Amerikából egyre nehezebb és kockázatosabb, inkább Tajvanról vesznek csúcstechnológiát a kínaiak.
Ez a manőverezés azonban nem jelent hosszú távú megoldást a Tajvan-kérdésre. Peking nem tett le az „újraegyesítésről”, ezt azzal is nyomatékosította, hogy az utóbbi időben kétszer is megtúráztatta legújabb repülőgép-hordozóját a Tajvan-szorosban.
Eközben Tajvant magát messze nemcsak Kína kérdése, hanem több további generációs–ideológiai ellentét is megosztja. Ezt jelzi, hogy a 2018-as helyhatósági választásokkal párhuzamosan tartott népszavazáson az idősebb, konzervatívabb többség elvetette a fiatalabb, liberálisabb aktivisták kezdeményezéseit, például a genderegyenlőséget, az atomenergia feladását és a melegházasság elismerését (utóbbit később a kormány mégis bevállalta), és a sziget hivatalos nevét sem változtatták a Kínai Népköztársaság diplomáciai nyomása által használt „Kínai Tajpejről” Tajvanra.
A helyzet ráadásul ma már bonyolultabb a klasszikus DPP-KMT szembenállásnál.
A hétvégi választásba két kisebb, a DPP-t balról előző, a harmadik erő szerepére pályázó párt is beleszólhat: a függetlenségpárti Tajvani Néppárt és a 2014-es tüntetéshullámból kinőtt, rendszerellenes Új Erő Pártja. E két párt végső soron abból táplálkozik, hogy a fiatalabbak társadalmi és külpolitikai kérdésekben nem tartják elég radikálisnak a DPP platformját, és emiatt nem világos, hogy koalícióképesek-e a DPP-vel.
Az ő helyzetüket felértékeli, hogy a parlamenti erőviszonyok tekintetében jóval szorosabb a verseny a DPP és a KMT között, mint a borítékolható kimenetelű elnökválasztás tekintetében, amit az is bonyolít, hogy az egyéni körzetekben a baloldali szavazatok megoszlásából a KMT profitálhat.
A törvényhozás megszerzése legalább olyan fontos, mint az elnöki poszté, ebből fakadóan messze nem lefutott még, hogy merre billen majd az erőegyensúly Tajvanon, ha billen egyáltalán.
(Borítókép: Han Kuo-jü ellenzéki Kínai Nacionalista Párt (Koumintang – KMT) elnökjelöltjének támogatói a tajpeji választási kampányon 2020. január 9-én. Fotó: Tyrone Siu / Reuters)