Több korábbi felmérés szerint a világ legnagyobb hatalmú nője. Európa kancellárjának is szokás nevezni, vagy a kontinens de facto vezetőjének. Vannak, akik Európa megmentőjét látják benne, mások éppen ellenkezőleg, Európa lerombolójának tartják. Ő a németek Muttija, a német politika ravasz túlélője, akit mindig is hiba volt alábecsülni. Tizenhat évnyi kancellárságával Angela Merkel a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és egyúttal a modern Németország egyik leghosszabb ideig hivatalban lévő vezetője.
Egy korszak zárul le azzal, hogy negyedik ciklusának hivatali idejét befejezvén Angela Merkel nem indul újra a kancellári székért, és visszavonul, noha minden felmérés szerint a német választók kellő bizalma továbbra is meglenne a folytatáshoz. Nem csoda, ha a németek a kancellári székért küzdő jelöltekben is azt keresik, aki a leginkább tudná képviselni Merkel örökségét.
A legtöbb felmérés szerint úgy tűnik, hogy a választók szemében ez a személy nem Armin Laschet, a CDU elnöke, hanem a szociáldemokrata alkancellár, Olaf Scholz. Merkel árnyéka tehát továbbra is jelentős szerepet kap a német politikában, és azt sem lehet megmondani, hogy ez milyen hosszan lesz még így.
„A legnagyobb kihívás, hogy a mai napig nem tudjuk, kicsoda Angela Merkel” – idézte augusztusi cikkében a Deutschlandfunk Ursula Weidenfeldet, A kancellár című életrajzi könyv szerzőjét.
Weidenfeld szerint Angela Merkel nem beszél saját magáról, nem beszél a motivációiról és a magánéletéről. A „tulajdonságok nélküli nővé vált”, akibe az emberek beleláthatják a reményeiket és félelmeiket, csodálat és megvetés, illetve gyűlölet és rajongás tárgyává tehetik.
Angela Merkelben megtalálhatnak mindent: Európa megmentőjét és lerombolóját, az atomenergia támogatóját és ellenzőjét, a klímaharcost és az iparpárti politikust, a reformert és a konzervatívot
– fogalmazott Weidenfeld. Az írónő szerint Merkel ezzel elérte, hogy szinte bármilyen centrista koalícióval kompatibilis legyen.
A Der Spiegel 2011-ben közölt a kancellárról egy terjedelmes cikket, amelyben a szerző azt fejtegette, hogy Angela Merkelt sokan egy bürokratikus gépnek tekintik, hidegnek és megközelíthetetlennek tartják, de mindenkinek jobb lenne, ha jobban megnyílna. Ugyanakkor a szerző felidézett egy történetet, amikor a kancellár egy ártatlan beszélgetése nem egészen úgy sikerült, ahogy azt talán várta volna.
2011 júliusában Merkel egy Nigériából Berlinbe tartó repülőgépen beszélt a szerzőnek arról, hogy amikor Goodluck Jonathan nigériai elnökkel ebédelt, megkérdezte tőle, szokott-e otthon főzni. Jonathan nevetett, és visszakérdezett, hogy ő, az elnök mégis hogyan főzne otthon. Merkel erre azt mondta, ő szeret főzni, sőt reggelit szokott készíteni a férjének. A nigériai elnök felpattant a helyéről, és köszöntőt mondott. Kijelentette: a nigériai nőknek példát kell venniük a német kancellárról, és mindennap reggelit készíteniük a férjüknek. Merkel meglepődött, hiszen nyilvánvalóan nem ez volt a szándéka: emberként fordult Jonathanhoz, aki viszont politikai üzenetet csinált a beszélgetésükből.
A Der Spiegel munkatársa akkor azt is hozzátette, hogy sokszor elkísérte Merkelt a külföldi útjaira, távolságtartó volt, de nem elérhetetlen. Mindig akadt egy-egy olyan pillanat, amikor élénkebb volt. Azt is írta róla, hogy amikor egy kisebb csoporttal van, teljesen máshogyan viselkedik, mint a nyilvánosság előtt.
A The New Yorker magazin „A csendes német – Angela Merkel, a világ legnagyobb hatalmú nőjének bámulatos felemelkedése” címmel közölt 2014-ben portrét a német kancellárról.
A lap tudósítója úgy jellemezte Merkel egyik beszédét a Bundestagban, hogy a kancellár mindent megtett azért, hogy ne legyen érdekes. A németül nem értők számára úgy is hangozhatott, mintha például a vasúti szabályokról beszélne.
A The New Yorkernek Katrin Göring-Eckardt zöldpárti politikus (jelenleg a Szövetség ’90/Zöldek társfrakcióvezetője) azt mondta: Merkel karaktere azt sugallja, hogy ő „egy közülünk”, a németek Muttinak, anyukának szólítják.
A szerző felidézte, hogy a Mutti nevet eredetileg a kancellár CDU-beli riválisai sértésnek szánták, később azonban megragadt a közbeszédben, és Merkel is elfogadta. Azt is írta, hogy a német vezetők között Merkel hármas anomália: nő (elvált, újraházasodott, gyermektelen), tudós és Ossi, azaz keletnémet. Ezek a tulajdonságok kívülállóvá teszik a német politikában, ám hozzájárultak a felemelkedéséhez is.
A The New Yorker szerzője szerint egyes megfigyelők, amikor a sikerét akarják megmagyarázni, mindenhova figyelnek, csak magára Merkelre nem. Göring-Eckardt akkor azt mondta a lapnak: egyszerűen csak nem akarják elismerni, hogy nagyon jó politikus.
Karrierje során idősebb és nagyobb hatalmú politikusok – szinte mind férfiak – nagy árat fizettek azért, mert alábecsülték Merkelt. Helmut Kohl korábbi német kancellár eleinte a kislányának (Mädchen) hívta, később viszont már a merénylőjének.
A The New Yorker idézte a 2011-es Spiegel-cikk szerzőjét, aki szerint
Merkel elkötelezettsége az egyesült Európa iránt nem az idealizmuson alapul, hanem a német érdeken – a nacionalizmus egy finomabb formáján, ami kifejezi az ország növekvő magabiztosságát és erejét.
Henry Kissinger, az Amerikai Egyesült Államok korábbi külügyminisztere szerint Németország történelmi problémája, hogy „túl nagy Európának, de túl kicsi a világnak”, ezt pedig Merkel úgy oldhatja fel, ha egyben tartja Európát. A 2011-es Spiegel-cikk szerzője ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott:
Merkelnek szüksége van Európára, mert – ezt nehéz kimondani, de igaz – Európa nagyobbá teszi Németországot.
A Quartz 2017-es cikkében egy Merkelről szóló könyv szerzője, Ralph Bollmann a türelmet nevezte meg a kancellár sikerének titkaként.
Sokkal türelmesebb, mint bármely más politikus Németországban, Európában vagy a világon.
Ahogy életrajzírója, Ursula Weidenfeld is rámutatott, négy évvel ezelőtt Hans Kundnani, a German Marshall Fund akkori vezető elemzője is azt emelte ki Merkelről, hogy valójában nem tudni, kicsoda.
Van körülötte egy szűk kör, akiben bízik... és amikor azok az emberek beszélnek a médiával, azt mondják, amit szeretnék, hogy Merkelről gondolj, nem pedig azt, amit Merkel valójában gondol
– fejtette ki az elemző.
Egy 2016-os cikkében már a The Guardian is azt boncolgatta, hogy keveset tudni arról, mint gondol valójában Merkel. Nem elég, hogy modern politikushoz képest nem igazán kommunikatív, a legtöbb dolog, amit mondanak róla, az csupán spekuláció. Van egy szűk köre, amely lojális bizalmasokból áll, és akik garantáltan azt fogják róla mondani, amit ő szeretne, hogy halljanak az emberek. Akik nem tartoznak bele ebbe a bizalmi körbe, nem igazán tudják, mit gondol, és mi motiválja, bár sokan állítják az ellenkezőjét.
A Deutsche Welle szeptemberi összefoglalójában azt írta, hogy kancellárságának 2005-ös kezdete óta Merkel nagyrészt maga formálta kormánya külpolitikáját, nem hagyta rá a külügyminiszterre. Hamar válságmódba kellett kapcsolnia, mivel 2008-ban kitört a globális pénzügyi válság. Nyomás alá került az európai egyesítés egyik legerősebb szimbóluma, az euró.
„Ha az euró elbukik, Európa is elbukik” – figyelmeztetett akkor Merkel. Kancellársága alatt az Európai Unió legnagyobb gazdasága magához ragadta az irányítást. Egyrészt a német kormány szigorú megszorításokat és reformokat kényszerített a leginkább eladósodott országokra – Görögországban ezt a bírálói a második világháborús német megszálláshoz hasonlították.
Másrészt jelentős európai segélyezéshez járult hozzá. Merkel érzékeny viselkedésének köszönhető, hogy Európa többi része elfogadta a német vezetést: a visszafogottság kultúráját kombinálta a felelősség kultúrájával, ahogyan Johannes Varwick, a Hallei Egyetem politológusa fogalmazott a DW-nek.
Németország megerősödése hatalmi egyenlőtlenséget teremtett Franciaországgal. Merkel elkötelezett volt legközelebbi partnerével, ám hagyta elhalni a különböző francia elnökök törekvéseit az Európai Unió elmélyítésére, például az eurózóna közös pénzügyminiszteri posztjának létrehozására. Henning Hoff, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) szakértője ezt kihagyott lehetőségnek tartja, valamint úgy látja, Merkelnek nem volt nagy víziója az EU elmélyítésére.
Ezenkívül Merkel a korábbi kormányok külpolitikáját folytatta: objektív, üzleties, nagy gesztusoktól mentes, amikor csak lehetséges, kölcsönösen előnyös megállapodásokkal, mindig figyelembe véve Németország gazdasági érdekeit. Ez megtérült: a kereskedelem, különösen Kínával, rohamosan nőtt. Merkel gyakran utazott Kínába, és Henning Hoff szerint lenyűgözte Kína gazdasági ereje, az emberi jogokat pedig csak óvatosan hozta fel.
Merkel politikai életútjából nem hagyható ki a „Willkommenskultur”, az úgynevezett „üdvözlés kultúrája”, ami kezdetben a bevándorlási politikáját jellemezte. Ez jelentősen meghatározta és meghatározza ma is az európai politikát. A Deutsche Welle is kitért rá, hogy semmi sem tette Merkelt híresebbé világszerte, illetve semmi sem osztotta meg jobban a közvéleményt Németországban és világszerte, mint az a döntése, hogy 2015-ben nyitva hagyta országa határait a menekültek és migránsok százezreinek.
Ezt a keresztény nagylelkűséggel igazolta, valamint NDK-állampolgárként szerzett tapasztalataival az átléphetetlen határokról. Merkel szelfikhez pózolt szíriai menekültekkel, Németország pedig világszerte azok reményévé vált, akik jobb életre vágytak.
A TIME az év emberének választotta, „a szabad világ kancellárjának” nevezték. A DW szerint azonban mások, például az Európai Unió keleti felének kormányai „megvetették”, amiért az egész unióra ki akarta terjeszteni „nagyvonalú menekültpolitikáját”. A lap azt is hozzátette, hogy a jobboldali populizmus azóta jelentősen megerősödött Európában.
A DW nem tért ki rá, de Merkel politikája az elmúlt években azért „finomodott”, és részben „idomult” a kritikusai álláspontjához.
A Willkommenskultur helyett a Kereszténydemokrata Unió és a bajor Keresztényszociális Unió (CDU/CSU) pártszövetsége szerint a beadott menedékkérelmeket az Európai Unió külső határain kellene elbírálni, hogy csak azokat engedjék be az unió területére, akik valóban jogosultak a védelemre. Bár a német pártok többsége számára elfogadható a menedékkérők elosztása az uniós tagállamok között, a CDU/CSU szerint az elsődleges kérdés az újabb migrációs hullámok megelőzése.
Az AP amerikai hírügynökség azt emelte ki, hogy Angela Merkel globális diplomáciai nehézsúlyúként fejezi be utolsó hivatali idejét, akinek örökségét sokkal inkább az határozta meg, hogy a törékeny Európát megrázó, egymást követő válságokat menedzselte, nem pedig saját országának fogalmazott meg nagy ívű víziókat.
Merkel 2008-ban állta ki az első tesztet, amikor megígérte a németeknek, hogy a pénzügyi válság ellenére biztonságban lesznek a megtakarításaik. 2015-ben a határnyitás mellett döntött, bár odahaza és európai partnerei közt is találkozott ellenkezéssel. Karrierje alkonyán a koronavírus-válságból kellett kivezetnie Németországot.
A nemzetközi porondon Merkel mindig kompromisszumokat és multilaterális megoldásokat keresett a globális problémákra. Az AP is idézte a már említett Ralph Bollmannt, Merkel egyik életrajzíróját, a FAZ újságíróját, aki szerint
Merkel legfontosabb öröksége egyszerűen az, hogy a világméretű válságok idején stabilitást biztosított.
Judy Dempsey, a Carnegie Europe vezető kutatója szerint Merkel alatt Németország megváltozott. A konzervatív, férfiak által dominált, katolikus CDU-t középre vezette. Eltörölte a sorkötelességet, idővel elfogadta az azonos neműek házasságát, támogatta a minimálbér bevezetését.
Két legfontosabb belpolitikai döntése – az atomenergia kivezetése és a határnyitás – megrázta a pártját. Az első megtörte a CDU-hoz közel álló, befolyásos energialobbit, a második pedig hozzájárult a bevándorlásellenes AfD megerősödéséhez. A koronavírus megjelenése változtatott a trenden, Merkel szilárdsága ugyanis megerősítette a szavazók bizalmát.
Martin Quencez, a German Marshall Fund párizsi irodájának igazgatóhelyettese szerint 16 éven át Merkel a stabilitás és a folyamatosság jelképe volt az európai politikában, kancellárságának végéhez közeledve azonban nehéz nem arra gondolni, hogy éppen ez a stabilitás akadályozta meg Németországot abban, hogy felvállalja a régóta szükséges változásokat stratégiai és biztonsági téren.
Csütörtökön a Die Welt gyűjtötte össze, hogy Angela Merkel kancellársága milyen kritikákat és kiegyensúlyozott értékeléseket kapott.
A brit The Guardian szerint Merkel fontos élharcosa volt a konszenzusra és szabályokra épülő politikának, de az eurózóna óvását célzó intézkedései hozzájárultak a populizmus és a nacionalizmus feléledéséhez.
A spanyol La Vanguardia úgy látja, Merkel hivatali ideje alatt Németország történelme elválaszthatatlan volt Európáétól. A svéd Dagens Nyheter azt írta, Merkel hiányozni fog Európának.
A francia Libération értékelése szerint nem biztos, hogy Merkel vezetési stílusa újra működni tudna.
A portugál Público ellentmondásosnak tartja Merkel örökségét, utódjának nehéz feladata lesz azzal, hogy hiába a gazdasági erő, Európa geopolitikailag le van maradva.
A holland De Telegraaf úgy véli, ötven év múlva nem fogják Merkelt a legnagyobb német vezetők közt emlegetni.
A svájci Sonntagszeitung szerint „a világ legerősebb nője” gyakran volt tehetetlen a külpolitikában: Donald Trump ignorálta őt, Boris Johnson keresztülvitte a brexitet, és Vlagyimir Putyin is figyelmen kívül hagyta az ukrajnai konfliktusban.
A Deutsche Welle 2021-es dokumentumfilmjében politikai vezetőket, szakértőket kérdezett arról, hogyan látták a német kancellárt.
Tony Blair volt brit kormányfő jelentős eredménynek nevezte, hogy Merkel a legnehezebb időkben egyben tudta tartani Európát.
Niall Ferguson brit történész szerint (aki nemrégiben részt vett és beszédet mondott a Mathias Corvinus Collegium budapesti évnyitóján) senki sem tagadhatja el Merkel politikai kompetenciáját, politikai tehetségét, taktikai kiválóságát.
Ami viszont szerintem hiányzik belőle, az a stratégiai vízió.
Dmitrij Medvegyev volt orosz kormányfő Merkel tárgyalási képességeit méltatta.
Rendelkezik egy tulajdonsággal, ami különösen jó egy politikusnak. Először is tudja, hogy kell hallgatni, és másodszor, vissza tudja fogni magát
Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke úgy fogalmazott, egyfajta mozaiknak tartja Merkelt, mert szerinte sok darabja van.
Tizenhat év alatt sok mindent csinált jól, és nem csinált semmit különösebben rosszul.
Hónapok óta találgatják, mit fog az után csinálni Angela Merkel, hogy befejezi hivatali idejét. Valójában a vasárnapi választásokkal még nem tűnik el a színről, és a hivatalában maradhat, amíg az új kormány nem áll fel. Sokan látnák szívesen valamilyen vezető uniós poszton, de rendre hárítja ezeket a spekulációkat.
Legutóbb egy Düsseldorfban tartott rendezvényen újságíróknak azt mondta: első körben semmit sem tervez csinálni, és inkább megvárja, hogy valami felkeltse az érdeklődését. Abban biztos, hogy számos meghívást fog kapni különböző szervezetektől, de egyelőre az írás, a túrázás és az utazás szerepel a tervei között.
Azt többször megírták róla, hogy az átlagemberek életét éli vezető politikusként is, szeret otthon sütni, és időnként szokták látni bevásárolni a berlini szupermarketekben.
Angela Merkel 1954. július 17-én született Angela Dorothea Kasner néven Hamburgban. Csecsemő volt még, amikor a család Kelet-Németországba költözött, édesapja Perleberg evangélikus közösség pásztora lett. 1986-ban kvantumkémiai doktorátust szerzett, majd kutatóként dolgozott 1989-ig. Németország újraegyesítése nyomán lépett be a politikába. 1990-ben beválasztották a Bundestagba. 1991 és 1994 között ifjúsági és nőügyi miniszter volt Helmut Kohl kancellársága alatt. 1994 és 1998 között környezetvédelmi miniszter. Az 1998-as választásuk után a CDU főtitkára lett, 2000 áprilisában a párt első női elnökévé választották. Ezt a pozícióját 2018. december 7-ig látta el. 2005-től Németország első női kancellárja. 1977 és 1982 között Ulrich Merkel felesége volt, akinek a nevét megtartotta. 1998-ban Joachim Sauerrel, a Humboldt Egyetem professzorával kötött házasságot. Gyermekei nincsenek. Férjével Berlinben élnek.
(Borítókép: Angela Merkel Berlinben 2013. december 30-án. Fotó: Adam Berry / Getty Images)