A börtönöket úgy képzeljük, ahol sanyarú körülmények között, rácsok és vastag falak mögött, silány börtönkoszton tengődnek egyforma rabruhákban az elítéltek. Ahol a smasszerok miheztartás végett naponta többször végighúzzák gumibotjukat a cellasorok rácsain, az udvaron pedig rendszeresek a véres marakodások.
Van persze igazságalapja ennek a képnek, ám él és virágzik egy prémiumszegmens is, ahol kifejezetten lakájos az enteriőr, minden jóval ellátott polgári a miliő, béke és csend honol. Ezek a luxusbörtönök minilakosztályokkal, saját konyhával, tévével, internettel és szinte korlátlan rekreációs lehetőséggel.
Magyarországon „parkettásnak” hívják a kényelmesebb dutyikat. Ilyennek számít a Bács-Kiskun megyei Büntetés-végrehajtási Intézet II. Objektuma, ahol a luxus kimerül abban, hogy külön részleget kaptak a kisgyerekes anyák, és hogy oda jobbára védett rabok kerülhetnek: módosabb fehérgalléros elkövetők, egykori bírák, ügyészek, ügyvédek, rendőrök vagy exképviselők. Nincsenek fizikai erejüket fitogtató „kannibálok”, ritkák ezért a balhék, verekedések, ami fényűzésnek számít ebben a műfajban.
Nem úgy Ausztriában, a Leobeni Igazságügyi Központban, ahol mindenki saját (akár erkélyes) minigarzonjában morzsolgatja börtönéveit. Berendezett, modern konyha és fürdőszoba is jár a szabadságvesztéshez, és a konditeremből vagy a nyelvtanfolyamról kijövet szürke betonkerengő helyett gondozott parkban barangolhatnak az elítéltek. Nehéz ide bekerülni, de a nem erőszakos bűncselekményt elkövetők némi protekcióval és anyagi hozzájárulással viszonylag könnyedén átvészelhetik itt a rájuk rótt időt.
A luxuskóterek toplistáját azonban még mindig a norvégiai börtönsziget, az Oslótól 75 kilométerre fekvő Bastøy vezeti. Ha nem tudnánk, hogy ez egy börtönsziget, a szolgáltatásokat figyelve akár össze is keverhetnénk egy wellnessközponttal. Először is ez egy ökoközösség, amelynek tagjai mindent maguk termelnek, miközben válogathatnak, mivel ütik el a szabadidejüket:
pancsolással, úszással vagy napozással.
De ha a száz, erőszakos tettekért (gyilkosság, nemi erőszak, rablás, drogcsempész) elítélt valamelyikének kedve szottyan, felpattanhat egy ló hátára, elballaghat pecázni egyet, vagy lezavarhat pár teniszmeccset. Majd visszatérve kényelmesen berendezett szállására eldöntheti, filmet néz vagy inkább lövöldöz egy jót játékkonzolán, esetleg főzőcskézik a mindennel felszerelt konyhában. A vájt fülű rabok sem sínylődnek errefelé túl sokat, a börtönbeutaló ugyanis próbaterem- és hangstúdió-opciót is tartalmaz, ezért ha valaki nem bír magával, gitárjával akár be is szállhat jammelni a sorstársakkal és a börtönőrökkel.
Pazar egy hely jogerős szabadságvesztéshez, nem csoda, ha folyamatosan telt házzal pörög a rezidencia és hosszú a várólista. Talán ezért is háborodott fel „állatias fogva tartása” miatt minden idők egyik legelvetemültebb tömeggyilkosa, a norvég Anders Behring Breivik (aki 2011 júliusában felrobbantott és lemészárolt 77 embert Norvégiában), és indított pert embertelen fogva tartása miatt.
Jól tudta, hogy Skandináviában, különösen Norvégiában nyílt börtönmódszert alkalmaznak, amelynek lényege, hogy az elítélt csak a szabadságát veszítheti el, más jogait nem. Breivik például politológiát tanul (online) az oslói egyetemen, és még szavazhat is.
Háromcellás (-szobás), 33 négyzetméteres garzonban éldegél,
amihez saját fürdőszoba, futópad, Playstation és számítógép jár (internetkapcsolat azonban nem, azért, hogy ne agitálhassa neonáci rajongótáborát). Beadványában krónikus magányra panaszkodott, élesen bírálta a börtönkosztot, és súlyosan méltatlannak találta, hogy műanyag evőeszközökkel kell beérnie.
A humánus börtönszisztéma eddig bevált, Európában az efféle helyekről kerül ki a legkevesebb későbbi visszaeső. Breivik esetében azonban fel sem merül a sikeres rehabilitáció, hiszen tettét máig nem bánta meg, a pert pedig a legmagasabb fokon is elvesztette.
(Borítókép: Elítélt napozik a norvég Bastøy börtönben 2011. április 11-én. Fotó: Marco Di Lauro / Getty Images)