A hidegháború alatt a Szovjetunió vezetése azokat hívta „hasznos hülyéknek”, akik pusztán saját meggyőződésükből támogatták a narratívájukat, anélkül, hogy fizettek volna vagy bármilyen előnyt adtak volna cserébe. Úgy tűnik, jelenleg számos európai politikus van, aki hasonló módon hajtja a vizet Putyin malmára.
Május elején Oroszország németországi nagykövete ünnepséget rendezett a második világháborúban aratott szovjet győzelem tiszteletére. A nagykövetségen, egy Sztálin-kori kolosszusban, amely nagyobb területet foglal el Németországban, mint a közeli Parlament épülete, számos méltóság vendégeskedett. A kommunista Kelet-Németország utolsó vezetője, a ma 86 éves Egon Krenz a csillárok alatt elvegyült Gerhard Schröderrel, az egyesült Németország 1998 és 2005 közötti kancellárjával (aki nemrég még az orosz energiacégek lobbistája volt). Tino Chrupalla, az Alternatíva Németországért (AfD) nevű szélsőjobboldali párt társelnöke az Orosz Föderáció színeiben pompázó nyakkendőt viselt − írja elemzésében a The Economist.
Az esemény a német sajtóban némi gúnyolódást váltott ki, de egyébként kevés figyelmet kapott. Tizenhét hónappal Oroszország Ukrajna elleni háborúja után a közvélemény Németországban is, mint Európa-szerte, túlnyomórészt úgy tekint Oroszországra mint agresszorra, akit el kell kerülni, Ukrajnára pedig mint védekezőre, aki segítséget érdemel. Bármekkora volt is a súlyuk a múltban, az orosz befolyás különböző közvetítői mostanra eljelentéktelenedtek.
Schröder például az igazgatótanács elnöke volt a Németországot az orosz gázzal összekötő, mára már bezárt Északi Áramlat gázvezetékek igazgatótanácsában. Tavaly nyáron Oroszország lezárta a csöveket, amelyeket aztán titokzatos szabotőrök felrobbantottak. Az exkancellárt kiközösítették, kitiltották a Szociáldemokrata Párt rendezvényeiről (bár továbbra is párttag marad), és megfosztották a kormány által biztosított irodahelyiségektől.
Ami Chrupallát illeti, az AfD vezetőjének Oroszországgal való bizalmaskodása nem csak a német bulvársajtót bosszantotta. Kiszivárgott üzenetekből kiderült, hogy saját pártjának parlamenti képviselői is megdöbbentek.
De még ha Oroszországnak az Európa-szerte való meggyőzőerő kivetítésére tett erőfeszítései nem is sikerültek teljesen, nem is vallottak teljes kudarcot. A németek által Putyinverstehernek nevezett szubkultúra − a Vlagyimir Putyin orosz vezetőt „megértő” szimpatizánsok − a főáramlaton kívül él. Az ő suttogásuk Európa-szerte vezérmotívumot alkot az olyan, látszólag egymástól független gondok, mint az infláció, a közszolgáltatások összeomlása, az elhatalmasodó szabályozások és a bevándorlástól való félelem miatti panaszkodásban.
A morgolódók még csak most kezdik kétségbe vonni kormányaik Ukrajnának nyújtott nagylelkűsége mértékét, amely idén februárig több mint 60 milliárd eurót (22 ezer milliárd forintot) tett ki Brüsszel és az EU egyes tagállamai által nyújtott gazdasági és katonai támogatásként (Nagy-Britanniával együtt ez 70 milliárd euró – 26 ezer milliárd forint –, ami nagyjából megegyezik az amerikai hozzájárulással). De ha Ukrajna harca túl sokáig tart, vagy rosszul sül el, rengetegen várnak arra, hogy megkezdjék a felelősségre vonást.
Európa hasznos hülyéinek − a hidegháború idején így hívták a szovjetek azon támogatóikat, akik nem anyagi érdekből, hanem saját meggyőződésből támogatták őket − spektruma széles. A politikában a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali pártok sok mindenben nem értenek egyet, de Ukrajnával kapcsolatban ezek a szélsőségek gyakran közeledtek egymáshoz az azonnali „béke” követelésében, amely az orosz agressziót ukrán területetekkel jutalmazná.
A médiában és az akadémián az értelmiségiek, úgy tűnik, még mindig szívesen figyelmen kívül hagyják Oroszország birodalmi szándékait és a bűnözésbe való belesodródását bizonyító bizonyítékokat, ehelyett az európai összefonódást fájlalják azzal, amit Amerika és Oroszország vagy talán − még vadabb spekulációval élve − Amerika és Kína közötti proxy háborúnak neveznek. És az üzleti világban – a többszörös nyugati szankciók ellenére – Oroszországnak még mindig rengeteg „barátja” van.
A lap szerint Putyin támogatói között több európai kormány is szerepel. Közülük – mint írták – Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a legnyilvánvalóbb. A populista erős ember többször bírálta az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatást, és folytatta Magyarország orosz gázimportját. Kormánya azt is megtagadja, hogy engedélyezze a NATO és EU-tagországok által Ukrajnának adott fegyverek tranzitját. A szomszédos Ausztria − csendesebben, de hasonlóan nyereségesen − szintén nagyrészt kimaradt a küzdelemből, arra hivatkozva, hogy nem tagja a NATO-nak, és hídnak nevezte magát Kelet és Nyugat között, kevés segítséget nyújt Ukrajnának, miközben az Oroszországgal folytatott kereskedelme megugrott.
Görögország, egy másik EU-tagállam, betartja a közösség szankcióit, de nem hajlandó tovább szigorítani az orosz olaj szállítására vonatkozó szankciókat, talán azért, mert a görög cégek történetesen nagyon sokat tesznek zsebre a kereskedelemből. Ciprus, az offshore pénzügyi menedékhely, csak nemrégiben és erős amerikai nyomásra zárt le mintegy 4000, oroszok által vezetett helyi bankszámlát. Kevesebb nyomással szembesülve a nem európai uniós országok, mint Törökország és Szerbia, nem is vesződnek azzal, hogy leplezzék a jövedelmező, hátsó ajtón keresztül Oroszországnak nyújtott szolgáltatásaikat.
Néhány ország a látszólag nemes szándékot olyan politikává csavarta, amely megmelengeti Putyin szívét. Svájc a magasztalt semlegességére hivatkozva titkos helyi törvényekkel akadályozta meg az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokat, beleértve az Olaszországban álló 96 darab, Leopard harckocsit, amelyek történetesen egy svájci magánvállalat tulajdonában vannak. Svédországban a rendőrség a szólásszabadság elveinek ismételt megsértésével zöld utat adott a Korán nyilvános elégetésének. Ez felbosszantotta a muszlim többségű Törökországot, amely vétót emel Svédország NATO-csatlakozási kérelmével szemben.
De még a szilárdnak tűnő téglák is leomolhatnak az Ukrajnát támogató európai falban. Szlovákia például létfontosságú csatornája volt a nyugati segélyeknek, és nemrégiben 13, szovjet korabeli MiG–29-es vadászrepülőgépből álló flottáját ajánlotta fel az ukrán légierőnek. A közvélemény-kutatások azonban azt mutatják, hogy Robert Fico, az oroszbarát baloldali politikus pártja, aki az „ukrán fasisztákat” vádolta Putyin provokálásáért, valószínűleg megnyeri a szeptemberre tervezett országos választásokat.
Franciaország mind a NATO, mind az EU egyik alappillére. Egy francia parlamenti testület azonban nemrégiben támadta Marine Le Pent, Emmanuel Macron elnök legfontosabb kihívóját a tavalyi választásokon, amiért a Krím 2014-es annektálását követően orosz propagandát ismételgetett. Le Pen asszony határozottan tagadja, hogy annak, hogy Putyint védelmébe vette, bármi köze lenne ahhoz a 9 millió eurós kölcsönhöz, amelyet pártja abban az évben kapott orosz irányítású bankoktól.
Olaszországban, bár a jobboldali miniszterelnök, Giorgia Meloni határozottan támogatja Ukrajnát, Matteo Salvini, aki koalíciójának második legnagyobb pártját vezeti, szintén a szankciók ellenzője, és − legalábbis az invázióig − Putyin deklarált rajongója volt.
A hasznos hülyék narratívái meglepően rugalmasak. Fő érveik − hogy a NATO „provokálta” Oroszország ismételt támadásait és végül Ukrajna megszállását, hogy Ukrajna egy mesterséges entitás, amelyet olyan területre telepítettek, amely jogosan Oroszországé, és hogy Amerika örömmel önti az olajat erre a tűzre, hogy fegyvereket adjon el, és fenntartsa globális hegemóniáját − különböző módokon visszhangzanak.
Az egyik az, amit az olaszok benaltrismónak (namivanizmusnak) hívnak: a NATO 1999-ben megtámadta Szerbiát és 2011-ben Líbiát, ráadásul Amerika megszállta Irakot és Afganisztánt, szóval mi a nagy ügy abban, ha Oroszország rosszul viselkedik? A másik változat a dietrismo, vagyis az a felfogás, hogy az események mögött valamilyen „belső” történetnek kell állnia: Wolfgang Streeck német szociológus a New Left Review-ban azt állítja, hogy a válság rejtett célja az, hogy előkészítse a terepet ahhoz, hogy a félelemmel teli EU-t a felpumpált NATO uralma alá lehessen hajtani.
Ami azonban összeköti Európa szélsőjobboldali, szélsőbaloldali és „értelmiségi” ellenzékét a nyugati politikával szemben, az valami egyszerűbb. Ez a hidegháborús stílusú, elavult Amerika-ellenesség. A keletnémet származású Chrupalla például ragaszkodik ahhoz, hogy az amerikaiak hasznot húztak az ukrajnai háborúból, mivel arra kényszerítették Németországot, hogy a vezetékes orosz földgázról az Amerikából szállított drágább cseppfolyósított gázra váltson.
De ez csapda − utal rá −, mert az importált amerikai energia annyira drágább, hogy a német gyártóknak át kell helyezniük a termelést Amerikába. Baloldali riválisa úgy véli, hogy Amerika azzal kényszerítette ki a háborút, hogy megpróbálta Ukrajnát a „befolyási övezetébe” vonni.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2023. június 28-án. Fotó: MTI / EPA / Szputnyik / Elnöki sajtószolgálat / Szergej Szavosztyanov)