Arra, hogy Karácsony Gergely és a főváros önkormányzata hány budapesti színházat tud megtartani úgy, hogy ne kelljen átengedni a kormánynak az igazgatók kinevezésének jogát, odafigyelt az egész ország. De arra már nem, hogy közben vidéken az összes, eddig az önkormányzatokhoz tartozó színház fenntartója részben az állam lett, a kormány pedig újabb jogokat kapott. A színházigazgatók többsége mégsem látja problémásnak a dolgot.
Ez az egész valójában úgyis csak Budapestről szólt, ezt mindenki tudja
– mondja az egyik vidéki színház igazgatója az Indexnek a kultúrtörvény módosításáról, amely bevezette a „közös fenntartású” színházak modelljét, nem kevés plusz jogosultságot adva az eddigiek mellé a kormánynak. Egy másik igazgató szerint viszont ez korántsem így van:
Nyilván azt akarják biztosítani, hogy azokban a városokban, ahol nem szakmai, hanem politikai alapon kinevezett igazgató regnál és viszi pusztulásba a színházat, az továbbra is a helyén maradhasson.
De mi történt pontosan?
A decemberi, budapesti színházi tiltakozássorozat és tüntetés egyik legfontosabb oka az volt, hogy az első, kiszivárgott színházi törvénytervezet vétójogot adott volna a miniszternek a színházigazgatók kinevezésében és kirúgásában is, még akkor is, ha a színház fenntartója a helyi önkormányzat, és eddig formálisan függetlenül működhetett a kormánytól. (Ilyen a vidéki színházak szinte mindegyike.) Mindezt az után, hogy több városban az ellenzéké lett az önkormányzat a tavaly őszi választásokon.
A vétójogra vonatkozó kitétel a tiltakozások után kikerült a végül elfogadott törvényből, és a helyébe egy rejtélyes mondat került,
amely szerint a színházak „működtetésére irányuló megállapodásban a miniszter és az önkormányzat meghatározza – ideértve a vezetői kinevezés módját is – a színház közös működtetésének és működésének részletes szabályait”. Azaz nem törvény írja elő a kormányvétót, hanem egyéni alkuk határozzák meg, hogy az adott színházban lesz-e szó ilyesmiről.
Mindez „csak” azokban a színházakban van így, ahol a helyi önkormányzat igényt tart az állami – jellemzően több százmilliós összegű – támogatásra. Amelyet természetesen korábban is mindig megkaptak, hiszen az állam alkotmányos feladata a kultúra elérésének biztosítása mindenki számára, és egyetlen város önkormányzata sem kapott soha olyan bőkezű támogatást az állami költségvetésből, hogy abba beleférne egy színház teljes üzemeltetése (ez akár milliárdos tétel is lehet évente).
A kormány kommunikációja szerint az állam most kegyesen az anyagi támogatásért kuncsorgó önkormányzatok segítségére siet, amit persze, nem ingyen adnak. Ezzel szemben a valóság az, hogy egy évtizedek óta működő rendszert – miszerint az állam és az önkormányzatok együtt működtetik a színházak nagy részét – foglaltak új néven törvénybe,
és ugyanazért az eddig is létező „szolgáltatásért” új jogokat adtak a kormány kezébe.
Mindennek budapesti fejezete hosszas harc után nemrég lezáródott: a Fővárosi Önkormányzat „kivásárolt” öt budapesti színházat az állam kezéből, ezek működtetésébe a kormány innentől nem ad bele egy forintot sem, hét színházat (köztük a Vígszínházat) viszont elengedett a főváros. De az államnak ez nem volt elég: a decemberihez képest a tárgyalások közepén hoztak egy újabb törvényt, amely gyakorlatilag állam intézménnyé tette ezeket a színházakat, mivel ezekben már nem is csak az igazgató, hanem minden vezető beosztású személy közvetlen munkáltatója is a miniszter lett. Az államosítástól ez szinte csak abban különbözik, hogy maguk az ingatlanok az önkormányzatnál maradtak.
Aztán hoztak még egy törvényt, amely szerint a színházakban történő – gazdasági, etikai vagy akár szexuális – bűncselekmény gyanúja esetén vizsgálatot indító (vagy nem indító) felügyelőbizottság létszáma öt fősre nőhet, és ebből hármat a minisztérium nevezhet ki a közös fenntartású színházakban. Ezek a bizottságok a kulcsai annak, hogy valamilyen visszaélés napvilágra kerül-e, és ha igen, annak lesz-e következménye.
Budapestet már tudjuk, de a napokban megjelent az a határozat is, amelyik tisztázza, hogy mely vidéki színházak érintettek a változtatásban. Nem túl meglepő módon mindegyik.
Azaz látszólag egy híján mindegyik: a listán valamiért nem szerepel a Pécsi Nemzeti Színház és a pécsi Bóbita Bábszínház. Rázga Miklós, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója az Index kérdésére azt mondja:
ezen ő is nagyon meglepődött,
amikor ismerősei felhívták rá a figyelmét, azt ugyanis biztosan tudja, hogy a – 2019 óta ellenzéki – pécsi önkormányzat beadta a közös működtetésre vonatkozó kérelmet az államnak, noha aztán a tárgyalás részleteiről már nem tájékoztatták, így azt sem tudja, hol akadt el a folyamat.
Úgy tudjuk ugyanakkor, hogy nem a színházak fenntartásával kapcsolatban merült fel kétely, hanem az önkormányzat és az állam közötti alkuk része a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ finanszírozása is, és egyelőre ebben nem sikerült megegyezni, de nincs szó különutasságról. A Magyar Színházi Társaság is kiadott egy közleményt, amelyben azt írják, az elnökséget „aggodalommal tölti el, hogy a két intézmény működését még most is teljes bizonytalanság övezi, ami a jelenlegi veszélyhelyzetben, amikor egyébként is bizonytalan a jövő, még inkább veszélyezteti a két patinás színház létét, munkatársainak egzisztenciáját.”
Az egyébként, hogy az adott városok színházigazgatói bármilyen szinten is részt vettek-e a színházuk fenntartásáról szóló tárgyalásban, vagy ezt eldöntötte a fejük felett az önkormányzat és az állam, csak attól függött, kinek milyen a viszonya a polgármesterrel: az általunk megkérdezett igazgatók között volt olyan is, aki az ég adta világon semmiről nem kapott tájékoztatást, és olyan is, akinek még a leendő szerződés tervezetét is megmutatták. (A végleges szerződések még sehol nincsenek készen, ezeknek május közepéig kell létrejönniük.)
Utóbbiak elmondásából tudjuk, hogy – amennyiben a szerződéstervezetek, ahogy az feltételezhető, mindenütt ugyanolyanok voltak –
a kormánynak nem lesz ugyan vétójoga az igazgatók kinevezésében, de ha problémája van a szakmai bizottság által választott személlyel, akkor a polgármesterrel egyeztetve kérhet változtatást.
Emellett pedig érkezik a színházakba a három, minisztérium által kinevezett felügyelőbizottsági tag is. Ugyanakkor a törvény azt is rögzíti: a kormány továbbra sem szólhat bele közvetlenül a színházak művészeti munkájába; igaz, abban mindenki egyetért, hogy az igazgató kinevezésénél nagyobb beleszólás a művészeti munkába nem létezik.
A színházigazgatókkal való beszélgetésekből egyértelmű, sehol fel sem merült, hogy az önkormányzat elzárkózzon a színház (részleges) átadásától, persze ennek a folyamatosan egyre szűkösebb költségvetésből gazdálkodó, néha egészen nyíltan kivéreztetni próbált önkormányzatok esetében nem is lett volna realitása. És nemcsak, hogy olyan városokról hallani, ahol a kormánypárt és az ellenzék nagy egyetértésben, ellenszavazat nélkül szavazta meg a dolgot, de még az igazgatók is kifejezetten nyugodtak, és nagy többségük kimondottan támogatja a közös fenntartás bevezetését.
Tény, hogy pénzügyi szempontból ennek komoly előnyei is vannak. A megállapodás ugyanis két olyan dolgot is rögzít, amire régóta nagy szüksége lett volna a színházaknak:
„Korábban soha nem volt középtávon kiszámítható a színházak működése: az év végén tudtuk meg, mennyiből gazdálkodhatunk jövőre. Innentől kezdve viszont nyugodtabban tudjuk csinálni a legfontosabb dolgunkat, mert számíthatunk rá, hogy mondjuk 2023-ban is lehet Határtalan Napok fesztivál a színházban, és tudjuk, hogy adhatunk-e fizetésemelést a kollégáknak” – mondja Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója.
Egy másik, neve elhallgatását kérő, nagy vidéki színház igazgatója hasonlóan fogalmaz. (Talán az is elmond valamit a mai magyar művészi szabadságról, hogy sok színházvezető nyilatkozata tartalmától függetlenül nem mer névvel megszólalni egy ilyen cikkben, mivel hivatalos engedélyt kellene kérniük a színház fenntartójától.) Szerinte ez az együttműködési megállapodás az állam és az önkormányzat között „állami részről védelmet tud nyújtani a helyi önkormányzat túlkapásai ellen, és vice versa. A közös fenntartás azért is nagyon jó, mert ezzel az állam vállalja a kiegyenlítő szerepet, és ez fontos előrelépés a kultúrafinanszírozásban.”
Vidnyánszky Attila jobboldali színházi társasága, a Magyar Teátrumi Társaság (MTT) az Index kérdésre azt mondja az új helyzetről: „A színházak ezzel az intézkedéssel valóban biztonságosabban működhetnek”, mivel eddig az önkormányzat „kapott egy összeget az államtól, amit a város kulturális életére kellett fordítania. Ebből az összegből tartotta fenn a könyvtárát, a zenekarát, kiállítótermeit, a művelődési házát, színházát. Eddig az önkormányzat határozta meg, hogy mennyit fordít a különféle művészeti intézményeire. Ha úgy határozott, a közgyűlés el is vonhatott az összegből, mert azt mondhatták, hogy a városi zenekarra nem kell annyi pénz, vagy mondhatták azt akár a színházra, hogy nem adjuk, csak az eddigi összeg felét. A mostani rendszerrel végre tiszta vizet öntött a pohárba a kulturális kormányzat, és a közös működtetésű szerződésben szerepel fehéren-feketén, hogy a város ennyi pénzt szán a színházára, kevesebbet nem lehet.”
Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója azt is hozzáteszi: a tárgyalások során Tatabányán még arra is kitértek, hogy a munkatársaknak fizetésemelést kell adni, és mivel a színházakra nem jellemző, hogy hatalmas megtakarításaik lennének, ennek az összegnek az előteremtését vállalta az önkormányzat.
A Magyar Teátrumi Társaság elnöksége úgy fogalmaz: „A modellváltást pozitívnak tartjuk, veszélyeket nem látunk. Az MTT nem a »vétójog«, azaz a közös működtetés akadályozása, hanem az együttműködés kényszere, azaz a »kooperáció« felől közelíti meg a közös fenntartás kérdését. Megállapodás, szerződés két (vagy több) olyan fél között születik, amelyek egyetértenek annak tartalmában.”
A másik, régebb óta létező, nem kormányközeli színházi társaság, a Magyar Színházi Társaság elnöksége kérdésünkre azt mondja: lehetséges működőképes és hasznos módot kialakítani az állam és az önkormányzatok együttműködésére a színházak felügyeletében és felügyelőbizottságaiban, azonban mivel még nem ismertek a pontos szerződések, „nem lehetünk meggyőződve a most kialakítandó struktúrában az ellenőrzés természetéről sem”.
A jelenlegi politikai berendezkedésben az önkormányzatisággal szemben, a helyben, a helyi összefüggések és folyamatok ismeretében hozott döntések ellenében a központosítás és az érdemi szakmai egyeztetések nélkül áterőltetett politikai akarat a vezérlő elv. Így nem látjuk biztosítottnak, hogy kellő számban állnának rendelkezésre a tapasztalt, sokszínű és megalapozott érvek mentén dönteni képes, felkészült államigazgatási szakemberek, akik egyik napról a másikra képesek átvenni a különböző területi és szakmai sajátosságokat felmutató intézményrendszer felügyeletében a tervezet által kijelölt célokat és feladatvolument
– teszik hozzá.
A korábban már idézett, neve elhallgatását kérő vidéki igazgató azt mondja: „Úgyis mindig az épp hatalmon lévő csapat nevezi ki a színházigazgatókat – miről beszélünk? És ez nem csak a jelen rendszerben van így, a szakmai bizottságok egy részét eddig is a miniszter nevezte ki. Akkor már sokkal nagyobb probléma, hogy a szakma nem egységes.”
A napokban nyilatkozott a helyzetről az osztrák közmédiának Schilling Árpád, a Krétakör egykori vezetője is. Ő keményebb szavakat használt: „A magyar színház nem hangos, de ennek sokkal inkább a meghunyászkodás, mint a megfontoltság az oka. (…) Mindent úgy fognak intézni, hogy a mentőövért cserébe a teljes megalkuvás legyen a köszönet. A krízishelyzetekben a hatalom erőlködés nélkül keletkeztet alávetettséget. Az államkassza minden kétséget kizáróan pártkasszává silányult, és elveszítve az intézményrendszer maradék függetlenségét, minden igazgató hálásan hallgat majd, ha ezt kéri tőle a fenntartó.”
Béres Attila ezt úgy látja: „Bizonyos szinten természetes, ha a minisztériumnak van némi beleszólása a színház működésébe, persze semmiképpen sem politikai, hanem kizárólag szakmai és gazdasági szempontból, ahogyan az önkormányzatnak is van beleszólása abba, hogy egy város színháza komoly tartalmat szolgáltasson-e, vagy csak bóvlit játsszon minden este. A felügyelőbizottság változásától pedig nem tartok: minél többen vannak, annál jobb, mert annál több területről érkező szakember láthat rá arra, milyen komoly munka zajlik a színházban.” Hozzáteszi: „Schilling Árpáddal sok mindenben egyetértek, de úgy gondolom,
amíg egy színház előadásai a mára reflektálnak és jelenidejűek, addig nem lehet behódolásról beszélni.
Némiképp hasonlóan fogalmaz egy másik nagyváros színházának szintén neve elhallgatását kérő igazgatója is. „Egyik igazgató sem akar aktuálpolitikai értelemben ellenzéki színházat csinálni, az viszont, hogy hova könyvelnek el bennünket, hogy balliberális kifizetőhelynek nevezik-e azt, ahová meghívják rendezni Alföldi Róbertet vagy Mohácsi Jánost, az már nem rajtunk múlik. Mi csak jó színházat akarunk csinálni. De érezhető, hogy a kormány szeretné jobban érvényesíteni a befolyását, amelynek végső eszköze mindig az igazgató kinevezése. Nekünk nem marad más eszközünk, mint minőségi előadásokat létrehozni és megmaradni szellemileg függetlennek, de ez nehéz, ha tőlük függ a működésünk. Mert tőlük függ:
a törvényeket ők hozzák, az pedig, hogy néha úgy csinálnak, mintha megkérdeznének minket, az is csak színjáték, csak rosszabb, mint amiket a színházakban mutatnak be.
Borítókép: Christoph Willibald Gluck és Richard Strauss Íphigeneia Tauriszban című művének próbája a Magyar Állami Operaházban 2014. június 19-én. MTI Fotó: Mohai Balázs
Ne maradjon le semmiről!