A sokoldalú új galériással, aki az említettek mellett a Mol Nagyon Balaton, a Strand Fesztivál és a B my Lake alapítója, a Road Movie sorozat alapító-producere, az Akvárium Klub egyik tulajdonosa és a budapesti óriáskereket működtető cég társtulajdonosa, az idei fesztiválokról is beszéltünk.

2020 utolsó napjaiban jött létre a Lobenwein Galéria. Miért hozta létre?

Családi kötődésem a fotóművészethez, a fénnyel írott történelemhez meglehetősen erősnek mondható, hiszen édesapám, nagyapám, dédapám, nagymamám is fényképész volt. Én is a Práter utcában kezdtem, majd másfelé vitt az utam. Az államosításig a családunké volt a Dunántúl legnagyobb fényképészműterme Sopronban, a Kossuth Lajos utcában. Miután elvették a családtól a házat, az összes eszközt, ingóságot, a nagypapám eltűnt a fronton, a nagymamám és a négyből két gyereke – köztük az apukám – a saját elkobzott eszközeiken dolgoztak tovább a Fényképész Szövetkezet alkalmazottaiként. El se tudom képzelni, hogyan lehetett ezt elviselni. A most induló Lobenwein Galéria logója utal ezekre a gyökerekre: ez a dédapám aláírása, az átadott fényképekhez egy gyönyörű paszpartu járt ajándékba, azon használták ugyancsak logóként ezt.

A Lobenwein Galéria az év végén indult, azonban egy jó darabig csak virtuálisan működik majd, hiszen a HUN20 gyűjtemény, vagyis öt alkotás képezi az alapját. Szeretném, ha a család neve és ez irányú affinitása ebben élne tovább, talán a gyerekeimet is érdekli majd a képzőművészet. Évente öt művel bővül majd a Lobenwein Galéria és a HUN20, HUN21 stb. sorozat, így azt remélem, 5–10 év múlva egy valóban látogatható galériát is érdemes lesz majd életre hívnunk. Addig marad az Instagram és a Facebook.

Mi a HUN20-koncepció lényege?

Fesztiválos munkáim során is időről időre foglalkoztatott az összegzés, a valamilyen szempontból fontos mérföldkövek megragadása, bemutatása. Főleg ezek kapcsán már sok éve dolgozom együtt kortárs képzőművészekkel.

A rendszerváltás több jubileumán hívtam már a VOLT Fesztiválra művészeket: Wahorn Andrást, Weiler Pétert, Győri Marcit, Soós Nórit és másokat, de a legtöbbet ef Zámbó Öcsivel dolgoztunk együtt, minden évben más-más projekteken.

A 2020-as év úgy általában emlékezetes fejezetként vonul be mindnyájunk életébe, arra azonban kíváncsi voltam, hogy azok a művészek, akik képesek egy-egy vásznon megragadni és bemutatni élményeket, emlékeket, pillanatokat, hogyan ragadnának meg egy teljes évet.

A „brief” szándékosan nagyon tömör volt a részemről: azt kértem, hogy 1x1 méteres felületekre dolgozzanak, a téma, a technika természetesen a sajátjuk, hiszen éppen ez az izgalmas benne. Már most, pár héttel az év vége után is elgondolkodtató, amit láthatunk, de ha ezekkel a képekkel sok év múlva találkozunk, a közben születő alkotások és az elmúló újabb évek után egy nem mindennapi kordokumentum-gyűjteményt láthatunk majd.

A művészek személye állandó lesz?

Nem, minden évben más-más művészeket szeretnénk felkérni.

Kurátorok is kapcsolódnak a HUN20 projekthez: Fábry Sándor, Geszti Péter, Kieselbach Tamás, L. Simon László, Tilla és Winkler Nóra. Mi az ő feladatuk?

Szándékosan egy igazán színes körből kértem fel kurátorokat, leginkább az köti őket össze, hogy jó ízlésű, nyitott emberek. Van köztük művészeti szakember is, de nem ez volt a fő szempont. Arra kértem őket, hogy tetszőleges terjedelemben mondják el a gondolataikat. Akár a létrejött művekről, akár a 2020-as évről.

Milyen volt a saját 2020-as éve?

Felemás.

A legnagyobb terhet számomra az állandó szorongás jelentette, ami az egész évünket jellemezte. A hozzám kötődő fesztiválok, produkciók elmaradása és az állandó átszervezés is megviselt. Nagy küzdés, hogy állandóan „stand by” legyünk. Igyekszünk megtartani a munkatársainkat is, annak ellenére, hogy hónapok óta zárva az Akvárium Klub, leállt az óriáskerék, 2020-ban az összes fesztiválunk elmaradt. Azért a sok teher mellett sok örömet, jót, pihenést is adott az elmúlt év. Egy-két évtizede folyamatos pörgésben telnek az éveim, jólesett egy kis megállás, és jó volt a családommal karanténozni.

Mi lesz a fesztiválokkal?

Általában azt szokás gondolni a fesztiválszervezőkről, hogy nyáron van pár hét munka, amúgy pihenés az életük. Ez természetesen nem így van. A fellépőket lekötöttük, a szponzorokkal, alvállalkozókkal tervezünk, egyeztetünk. Azonban a programot a szokásos rendtől eltérően még nem hirdettük meg az év végén, és a jegyeladást sem indítottuk el. Nem is lehet, és nem is szeretnénk arra biztatni a közönséget, hogy bizonytalan sorsú eseményekre vegyen jegyeket. 

Mit jósol az idei szezonra?

Hiszem, hogy ha az oltás iránti bizalom megnő a lakosságban, idén nyáron lehetnek már bizonyos méretű koncertek, tömegrendezvények, hogy mekkorák, az kérdéses. Nem látom, hogy a nemzetközi piacra épülő, igazán nagy események hogyan tudnak belátható időn belül elindulni, hiszen ezekre jellemzően több tízezren utaznak más országokba. Tulajdonképpen a ma nem létező turizmus egyik húzóágazata lett a fesztiválosdi. Mindez ma, fél évvel a fesztiválszezon kezdete előtt fantazmagóriának tűnik. A Mol Nagyon Balaton programunk Covid-biztos 100 olyan produkcióval a Balatonon, amelyekre alkalmanként 500–1000 vendéget várunk. 

Művészek a felkérésről, és arról, amit festettek

Bukta Imre:

A felkérés kihívás volt számomra, mert az élet folyásába nem könnyű naptár alapján beszerkeszteni egy műalkotást. Ugyanakkor valóban vannak különleges évek az ember életében, ilyen volt a 2020-as, ami befelé fordulással és »részletekben rej­lik az igazság« megfigyelésével telt. Ebből indultam ki a motívum keresésekor, és így találtam meg az udvarunkon belül a természet egyik ősi szimbólumát, az ember és egy ember alkotta gép harmo­nikus »egységét«. Ez került a vászonra.

A képről:

2020-at mindenki megjegyzi. Örökre. Nékem rengeteg almám termett, azért is. Decemberben még ennyi volt az egyik fán. Akkor hát miért kellene kivágnom? Ok-e az, hogy belül almátlan vagyok és álmatlan? Míg ezen törtem a fejem (zakatol az álmatlan agy), a fűrész szépen elaludt a karom­ban. Ez örömhír, ha a fűrész alszik. Mert 2021-ben is sok almánk lesz.

2021. január 16.

drMáriás:

Az idei év sok félelmet, kétségbeesést, türelmetlenséget, botrányt hozott, személyes élményként számomra a legnagyobb döbbenetet az okozta, hogy egy kiállított képembe valaki egy dartot vágott, s ráadásul még benne is hagyta az átszakított vászonban. Az ember ilyenkor elgondolkodik, érdemes-e folytatni, de aztán persze úgy dönt, hogy igen, mert épp az ilyen romboló gesztusok ellen érde­mes friss művészettel harcolni, amelyben történhetnek bármikor jó dolgok. Például megkerülhet a Banksy-féle kislány elfújt szívlufi­ja, sőt, még akár ő maga is, hiába darálták le az árverésen, mi új életet lehelünk belé.

A képről:

A 2020-as év a magyar művészet sikerének az éve volt. Sikerült megvédenünk Ma­gyarország lakosságát a koronavírus pusztító hatása által okozott depressziótól, ki­látástalanságtól és lelki elszegényedéstől. Sőt, számos kiemelkedő szakértő fejezte ki abbéli véleményét, mely szerint tevékenységünkkel egyenesen életeket mentet­tünk, hisz az önmegsemmisítésből fordult vissza nem kevés polgártársunk egy szép dallam, egy bizalmat sugárzó vers, vagy éppen egy üde és barátságos kép láttán. Mi, művészek továbbra is azért dolgozunk, hogy még több tiszteletet vívjunk ki Magyar­országnak. Ezért választottam a megtisztelő felkérésre egy olyan témát, amelyben megmutathatom a magyar szellemiség örök jóindulatát, segítőkészségét és kreati­vitását. A Nyugat alkonyáról már sokan írtak, melynek egyik legsötétebb fejezete a Brexit lett, mellyel az Egyesült Királyság kilépett abból a szerető nemzetközösségből, amelynek mi mindig is építő tagjai voltunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy még az ehhez hasonlóan kilátástalan helyzetet is pozitív irányba tudtuk fordítani, jól­lehet a kislány tragédiája hallatán felkértük Superman vezetőnket, hogy segítsen, s ő azonnal lépett: felszállt, pillanatok alatt megtalálta a lufit, visszahozta és kedvesen átadta az angol kislánynak. A kislány azóta nagyon boldog, élete pozitív irányt vett. Immár szeretetteli párkapcsolatban él egy megbízható fiúval, s boldog nagycsaládos jövőt tervez. Elítélte képének primitív ledarálását a londoni árverésen, s megkö­szönte reménykeltő újraalkotását Budapesten, valamint arra kérte a világ nyilvános­ságát, hogy tanúsítsanak több tiszteletet Magyarországnak.

2021. január 14.

ef Zámbó István:

A felkérés tematikája, hogy milyen volt számomra a 2020-as év, összegző mű létrehozását kínálja. Az utóbbi időben, baráti társa­ságokban sokszor elhangzott az a megállapítás, hogy milyen sze­rencsések vagyunk, megúsztuk háború nélkül az elmúlt 75 évet, legalábbis itt a térségben. Erre most megjelenik a Covid-vírusjárvány, egy láthatatlanul parányi ellenség, és megtámadja a Föld ­bolygó lakosságát. A tervezett kép valószínűleg a küzdelemről és a beletörődésről fog szólni.

A képről:

Didaktikusan fogtam fel a témát. A kép központjában helyezkedik el a 2020-as évszám, amiből a kettes egy hattyút ábrázol, a nullát pedig a cumisüveg lecserélhető gumija mutatja. A hattyú jelen esetben a tisztaság és a transzcendencia szimbólumaként szerepel, jelentéseihez tartozik még az átváltozásra való képesség, a szépség, a szerelem és a mélabús természet is. A képen látható figura maszkban van, ölében a Covid-vírus sematikus ábrázolása látható, ami az internetes üzenetekből  jól ismert smiley ikonra asszociál. Üzenve: a drámát, a tragédiát is könnyebb elviselni humorral.

Nemes Anita:

Még sohasem éreztem ennyire a bőrömön azt, ami a világban zajlik − én és a családom halmozottan kikaptuk. Úgy érezzük most magunkat, mint a hajótöröttek. Szürreális, de még így is sokat nevettem magamon, magunkon és a szereplőkön, akik ebben részt vesznek. Jobbkor nem is jöhetett volna ez a felkérés. Mágikus dol­gokat sejtek a háttérben. Jelképes is nekem, mert új perspektívát és lehetőséget ad a rendezésre, és egy régi ötletem megvalósítására, amire eddig nem volt alkalmam.

A képről:

Kint vagyunk, bent vagyunk? Mindannyian egy vezető nélküli kötött pályán utazunk. Ülünk és várunk, kiszállunk, leszállunk. De egy gondolat nem hagy nyugodni enge­met, lesz-e ma tűzijáték?

2021. január 14.

Pakosz Anna:

Nagyon örültem a megkeresésnek, igazán megtisztelő a felkérés. Számomra a 2020-as év a változásról és a megújulásról szólt. Négy év után Tel-Avivból újra Budapestre költöztem. Idén megtanultam a régire újként, a korlátozásokra pedig lehetőségekként tekinteni. A festményemben is ezt az új látásmódot szeretném megjeleníteni.

A képről:

Te is erre gondolsz? Vagy inkább, hogy mennyire lesz kínos mellette elsétálni? Vagy valami teljesen máson töprengsz. Hogy ez a piros sapka már nem is tetszik, hogy nehéz a táskád, vagy azon, hogy hány hónapra van elég tartalékod, ha ez így megy tovább?

2021. január 14.

Kurátorok 2020-ról és a képekről

Geszti Péter reklámszakember, dalszövegíró: A koronavírus találkozása doktor Varsányinéval

A XXI. században most először ítélt szobafogságra minket a természet. Kifosztottuk, cserébe büntit kaptunk tőle. A homo sapiensből home office-icus lett, és mindenki a maga megtakarításainak, valamint frusztrációinak fogságában próbálta túlélni 2020-at, amit egy idejében oltáshoz jutott kommentelő így írt le: pharmageddon, avagy reményteljes apokalipszis.

A tőzsdék szárnyaltak, a munkahelyek megszűntek, az öregek meghaltak − a fiatalabbak is −, a rendőrök kórházat vezettek, a pékek sütöttek, a festők festettek, az elméletek összeesküdtek − világképünk elveszítette a mélységélességét. 2020-tól kaptunk még egy indokot, hogy megvalósulni láthassuk legrettegettebb forgatókönyveinket, hiszen a magyarok istene sem állította meg a vírustörzsek migráns áradatát. Hullámokban jött a járvány, hullámzott a kedélyünk, maszkban zokogtunk, maszkban röhögtünk − HUN ez, HUN az −, a nemzeti bipolaritás pártállástól függően alakult Hencidától vakcináig, ami nem volt meglepő, mert a sírva vigadás amúgy is patinás népszokás hazánkban, mióta „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”. A HUN20 képeit tehát a szokásos magyar abszurditás szokatlan módon négy fal közé zárt neurózisai ihlették. Négy kortárs sorba kötve az öt sorstárs alkotást:

Álmatlan sztárművészt álmodó láncfűrész,

Megakadt emberben átkelő fogalom.

Komppá lett villamos, szuperman szívbűvész,

Koporsós cumiság: smiley a kórlapon.

S noha nem atomcsapás ért minket − ami után, mint tudjuk, elszaporodnak az egerek −, innentől átadnám a szót a túlélés groteszk természetét megörökítő Örkény Istvánnak:

Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó húrt (az egerek), annak pendülése volt Budapest búcsúszava. De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula: »Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.«

Az idők változnak, a magyarok nem.

Kieselbach Tamás, a Kieselbach Galéria tulajdonosa: Milyen volt 2020?

Más, mint a megelőző évek. Amiben mégis azonos volt, az a képekkel való napi intenzív foglalkozás. Ez nemcsak a meginduló-fékező, meginduló-fékező műkereskedelmi tevékenységre volt igaz, ami a Covid-lezárások miatt szakaszolódott, hanem a mindig körülöttem zajló kiállításra készülődésre és szenvedélyemre, a könyvek kiadására is.

Minden napra jutott ezzel kapcsolatos tevékenység. Csináltunk három nagy kiállítást az egy megrendezhető és sikeres nyilvános aukciónk mellett. Kiadtunk négy könyvet (ezek közül kettőt még nem mutattunk be). Ezeknek köszönhetően a mai napig minden munkatársammal dolgozni tudtunk. Emellett folynak a munkálatai a nagy, magyar festészetet összefoglaló köteteimnek, és készülünk a 2021-es év rendezvényeire.

Sok megszólalást olvastam, hallgattam a 2020-as évvel kapcsolatban, nem akarnék nagyon meglepetésszerű okosságokat mondani, de az előző évben is a magyar festőktől kaptam a legtöbb élményt, sikert, előrelépési lehetőséget, anyagi biztonságot. Ők tartottak meg, és talán adtak vissza most is abból a lelkesedésből, amit a teljesítményük iránt mindig is éreztem.

Fábry Sándor író, humorista, műsorvezető: Micsoda év?!

Elolvastam Bereményi Géza Magyar Copperfield című regényét. És itt be is fejezhetném. De nem teszem. Elolvastam, nagy etapokban, ráérősen, ízlelgetve, ahogy kell. Belemerültem, mint egy kád forró vízbe. Jó volt.

Lecsurogtunk kenuval Dömösről Leányfaluig. Komótosan, edzettségi fokomnak és életkoromnak megfelelő tempóban. A Szigetcsúcson vastag szelet szalámit haraptunk paradicsommal, a vízben állva, és az első sört majdnem olyan huzattal küldtük le, mint valamikor. Jó volt.

Erőim végső megfeszítésével felkapaszkodtam a Vöröskőre, ahol vagy húsz éve nem jártam. Szakadt rólam a víz, égett minden tagom, többször pihennem kellett, de feljutottam. Úgy lecsúszott a kolbászos kifli, ahogyan régen nem. Mindig azt hittem, a „csúcs” neve mozgalmi eredetű. De nem, régen is így hívták. Azért ez jobb így.

Többnapos munkával átrendeztem a könyvtáramat, annyi port nyeltem, mint egy szénbányász. Már régen nem bízom abban, hogy valamennyit elolvasom. Valószínűleg nem is kell. De könyvet képtelen vagyok kidobni. És ez jól van így. A gyümölcs nagy része elfagyott, a diót megette valami import kórság. Fennállásom óta először kellett diót vennünk, szégyenszemre. De azért bejgli lett, ami jó.

Beszereztünk egy csodálatos portugál vízikutyát, barna szőrgombóc volt, mára szőrlavina. Szeretete szinte elviselhetetlen, de ezt akartuk. Házába be se szagol, rendszerint bent tartózkodik, Harry úrnak kell szólítani, és ha előbb kuckózik be a kanapén, mint mi, állva nézzük a tévét. De ez is jó, sőt.

Nyáron meghalt a legjobb barátom, vízikapitányom, Pepe, gyomorrákban. Vízen temettük, vagy négyszáz evezőlapát emelkedett a levegőbe, hogy tisztelegjünk előtte. Szép volt. Utána sokat sírtunk, és még többet ittunk. Jó volt az is. Hát így, barátaim, 2020-ban.

Till Attila televíziós műsorvezető, rendező: Gesztusoktól mentesen

A HUN20 egy jó kezdeményezés, egy működő struktúra lehet arra, hogy létrejöjjön egy nagy, átfogó gyűjtemény, amely az internet segítségével jól mutatja, hogy sok jó művész kis helyen is elfér, emellett évről évre segítséget is nyújt a művészeknek.

A segítség itt a pandémia miatt szó szerint is érthető, mert nem feltétlenül a műtárgyvásárlás jellemző erre a korszakra, a nagy neveken kívül nagyon sok művész került nehéz helyzetbe.

Elnézve a képeket, bár felkérésre készültek, senkinek nem kellett kilépnie a saját világából, nem kellett alkalmazkodnia valami kitételhez. Ez már jó! A legszörnyűbb, amikor a pénz erejével alkalmazottat csinálnak a művészből, és tetézve a bajt, az épp pozícióban lévők ezt a viszonyt a nagy lelkesedésük közepette még észre sem veszik, csak előidézik.

A HUN20 ezektől a gesztusoktól egyelőre teljesen mentes. Lobenwein Norbi (mint mindig) őszintén lelkes, nyitott, és az ő hatására sok új szereplővel talán megint olyan világ jön el, ahol megjelenik a gyűjtői kedv. Kurátorként (az én esetemben ez kicsit erős szó) szívesen ajánlok művészeket a figyelmébe! 

(Borítókép: ef Zámbó István és Lobenwein Norbert. Fotó: HUN20)