Egy kulturális újságírótól nem idegen, hogy sokat járjon színházba, de hogy egy héten belül háromszor menjen ugyanoda, az ritka, és még ritkább, hogy az apropó is ugyanaz. Mégpedig Nagy Sándor maga, aki bravúros előadásokban játszik, miközben a Szécsi Pál-emlékkoncertre készül, és izgatottan várja, milyen lesz a Petőfi-film, a Most vagy Soha! fogadtatása.
Nagy Sándorral többek között arról beszélgettünk, hogy
Amikor megnéztem a Teltház című monovígjátékot, rögtön látni szerettem volna a Nagyvárosi fényeket is. Mert míg az előbbiben megállás nélkül beszél, az utóbbiban meg se szólal.
A Nagyvárosi fényekben Chaplint alakítom az egyik legismertebb filmjének színpadi adaptációjában, így értelemszerűen nem szólalhatok meg, a Teltházban pedig mintegy negyven figurát játszom el, végig egyedül vagyok, és igen, folyamatosan beszélek – nyolcvan percen át. Nem tudnám megmondani, melyik nehezebb.
Komoly rajongótábora van a Teltháznak, a közönség egy része egyértelműen nem először látta, és igazi hangos ovációval ünnepelték a végén. Érzékeli ezt az erős szeretetet?
Igen, és jól is esik. Ez a darab – Horgas Ádám zseniális rendezése – mindenképpen különleges helyet foglal el a pályámon. Az első 20-25 percben felvonul az összes karakter, addig a nézők ismerkednek velük, és amikor másodjára, harmadjára visszajön egy figura, akkor már kialakul, melyiket kedvelik, melyiket nem.
Mennyire kellett másolni az eredeti Broadway-darabot? Volt szabadságuk a karakterek kitalálásában?
Semmilyen szinten nem másoltuk a külföldi produkciót. Már az olvasópróbára hoztam egy listát a karakterekről, akiket elképzeltem. Gondoltam, legyen egy alapkoncepció, és ez Ádám beleegyezésével 95 százalékban meg is maradt. Régi, nagy színészekhez nyúltam először:
a séf az kicsit Latinovits Zoltán, de van benne Psota Irén, Kállai Ferenc is.
A múltkor meg Hernádi Judit ismert magára. Persze nem mindenki imitáció. Például van benne egy fiú, akiről annyi volt az írott instrukció, hogy kicsit furcsán beszél. És miközben próbáltunk, akkor jött az ötlet, mi lenne, ha ez egy sérült fiú lenne, mint mondjuk a Virágot Algernonnak Charlie-ja, aki ugyan nem sokat tesz hozzá a pékség működéséhez, de nem akarják, hogy az utcán tengődjön, ezért befogadják. Ez a fiú is kicsit ilyen lett. Ő a sérült, és mégis ő az egyetlen normális. Aki önzetlenül szeret és segít. És hogy bennem ilyenné vált, ettől az egész darab más értelmet kapott. Így a negyvenedik előadás környékén már minden karakternek pontosan tudom a mögöttes szándékát, tudom, ki miért olyan, amilyen. Ez persze Ádám érdeme is.
Nem először dolgoztak együtt.
Szeretem, hogy ő is baromi felkészült, másrészt nagyon pontos. Ezt nem lehet máshogy csinálni, csak így. Látszólag ez pusztán vígjáték, de szerintem komoly fejlődéstörténet is. Ahogy Sam egyszer csak vált, és azt mondja: ok, akkor én is kihasználom a lehetőséget. Ha a világ azt diktálja, hogy így jutok előrébb, akkor ezt fogom tenni. Ami valahol nagyon szomorú, mert riasztó a párhuzam azzal, amiben élünk.
Azt már megengedheti magának, hogy csak olyan rendezővel dolgozzon, akiről tudja, hogy olyan lesz, mint például Horgas Ádám vagy Szente Vajk?
Nincsenek ilyen allűrjeim, de a rendezésen nagyon sok múlik. Ez most történetesen közös elhatározás volt Bank Tamással, a Játékszín igazgatójával, hogy Ádám legyen. Mindkettőnknek különösen fontos ez a produkció, Tamás direkt miattam vásárolta meg a játszási jogokat. Örültem, hogy Ádám elfogadta a felkérést, mert tudtam, ehhez egy koncentrált, felkészült ember kell, aki közben
hagyja, hogy ha van ötletem, bedobhassam, hogy azt érezzem, nem vagyok skatulyába zárva.
Kerényi Imre, a volt osztályfőnököm − isten nyugtassa − mondta: „a jó színház a rabságban a szabadság elvén működik”. Vagyis adott egy komoly koordináta-rendszer, de hogy két pont között a vonalat egyenesen húzom meg vagy cikcakkban, az már a színészen múlik.
És ha egyáltalán nem akar vonalat húzni? Adott vissza szerepet?
Kétszer is előfordult, hogy visszaléptem, mert gyomorgörccsel jártam próbára. Arra gondoltam, nekem az luxus, hogy rosszul érezzem magam a munkámban. Így azt kellett mondanom: nincsen semmi baj, nem haragszom senkire, de nekem ez nem jó. Aztán valahogy ezek az ügyek is megoldódtak. Az egyik esetben jött egy másik rendező, és lett egy remek előadás, a másikat pedig végül én rendeztem meg, és a mai napig sikerrel játsszuk, hál' istennek.
Az, hogy már rendezett, jelentheti azt, hogy ezentúl többször láthatjuk a rendezői székben is?
Eddig három darabot vittem színre a Veres1 Színházban. Érdekes volt megtapasztalni a túloldalt. Nagy felelősség. Úgy érdemes belevágni, ha képes vagy felkészülni, tudod, mit akarsz, megvan a fejedben a vízió. És nagyon fontos, hogy kikkel dolgozol együtt. Például Kovács Yvette Alida jelmez- és díszlettervező több ponton is segített nekem a látásmódjával, a szakmai tudásával. Izgatja a fantáziámat, de nem ambicionálom a rendezést. Majd az élet hozza, ha úgy kell lennie.
Fatalista?
Hiszek abban, hogy amivel dolgod van, az megtalál. Amikor felkértek Versinyin szerepére, előtte pár hónappal gondolkodtam azon, hogy
jó lenne valami klasszikust játszani, Shakespeare-t vagy Csehovot.
Aztán jött a telefon Szente Vajk barátomtól, hogy a Kecskeméti Nemzeti Színház Három nővér című darabjában nekem szánja ezt a figurát. Szóval megtalálnak ezek, ha eljön az ideje. Mondok valamit. Csonka Bandi szerintem életében nem gondolta, hogy Máté Gáborral együtt fog dolgozni. Gábor viszont megnézte az egyik interjúját, és az alapján kiválasztotta egy darabba. Lehet, ha most egy rendező olvassa ezt az interjút és azt, hogy szeretnék komoly filmet forgatni, éppen ezért hív majd fel. Legyen így!
Hogy szívesen játszana valami komolyabbat, az azt jelenti, hogy ki akar lépni a vicces fiú szerepköréből?
Ez érdekes kérdés. Mert egyrészt ezt is lehet jól meg rosszul csinálni. Persze, Sulyok Tivadar is én vagyok A mi kis falunkból. De soha nem szabad semmilyen vígjátékot gatyaletolósra csinálni. Agárdi Gábor mondta egyszer – isten nyugtassa –, hogy bohócnak lenni nagyon nehéz. Ahhoz ritmusérzék, tempóérzék, drámai érzék is kell. Nem könnyű műfaj ez. Egy jó komédiának mindig van némi drámai szála. Ahogyan a Teltháznak, úgy a Nagyvárosi fényeknek is. Utóbbinak pláne.
Alakítottam már József Attilát, Ady Endrét, Rudolf Péterékkel játszottam a Szomorú vasárnapban. Minden volt, csak vicces nem. Amúgy meg: ki minek gondol, az vagyok annak (idézi Weöres Sándort – szerk.). Aztán hogy ki vagyok valójában, azt úgyis csak én tudom, meg a közvetlen hozzátartozóim, barátaim. A többi nem érdekel. Ezeken már túl vagyok. Nem bizonygatom, mit tudok. Igyekszem úgy élni, hogy a lehető legjobbat hozzam ki az adott helyzetből, és azzal foglalkozni, ami éppen van. Nem rágódni a múlton és aggódni a jövő miatt, mert én is hiszem azt a mondást, hogy minden napnak megvan a maga baja.
Ezért például a politikától távol tartom magam.
Egy-egy hír a nagyvilágból jobban lehúz, mintha próba után lenne még két előadásom. Persze van véleményem, de nem érzem, hogy ki kell mondanom. Nem nagyon látok erre jó példákat. Aki valami ilyesmibe belevonódik, azon abban a pillanatban rajta van a bélyeg.
Ez csak nálunk van így. Fejlettebb demokráciákban fel lehet ezt vállalni.
De mi itt élünk. Lásd pl. Vágó Istvánt (2023. április 29-én halt meg, 74 éves korában – a szerk), akit én nagyon-nagyon tisztelek és szeretek a mai napig. Viszont beállt a politikába, és mintha egy delete gombbal kitörölte volna az egész addigi munkásságát. Ez az egész valahogy beszennyezi az embert. Azt érzem, nekem nem az a dolgom, hogy a megosztottságot erősítsem, hanem az, hogy összehozzam a fentet a lenttel, a balt meg a jobbal. Nekem az a dolgom, hogy legalább arra a kétszer egy órára elfelejtse mindenki, mi a véleménye a politikáról.
A Teltház végén ez sikerült is, mindenki mosolygott mindenkire, amolyan béke és szeretet fíling járta át a nézőteret.
Ezt jó hallani. Ha elkezdenék ide vagy oda politizálni, egy csomó nézőt elveszítenék. Egy csomó nézőtől ennek a jó érzésnek a lehetőségét venném el.
Amikor meghívták a Most vagy soha! egyik szerepére, akkor nem gondolta, hogy ez éppen abba sodorhatja bele, amiből ki szeretne maradni?
Ebben egyáltalán nem ezt láttam. Színész vagyok, akit felkértek egy munkára, és örömmel vállaltam. Egy bohém, kedves figurát alakítok, Emich Gusztávot. Amit eddig láttam a Petőfi-filmből, nekem nagyon tetszett. Számítok rá, hogy kapunk majd hideget-meleget, viszont
bízom benne, hogy amikor lecseng a hisztéria, azt mondják majd: fú, a Nagy Sanyi tök jó volt abban a Petőfi-filmben.
Elek Feriékkel jöttünk haza a múltkorában Nagykanizsáról, és közben Ricchi e Poverit néztünk egy koncerten. Valami fiatal sztár meghívta őket fellépni, és azt láttuk, hogy mindenki boldog, örülnek, imádják a két öreget. Kicsit irigy is voltam. És akkor Feri ezt mondta: látod, ennyi kell csak, hogy szeressük egymást, élvezzük, amit csinálunk, efelé kéne menni valahogy, és annyival jobb lenne minden. Erre reflektál Eperjes Károly csodálatos mondata a Turné című filmben: Ha szeretet van, meg tudjuk csinálni. Ha nincs szeretet, nem tudjuk megcsinálni. És ez tényleg ilyen egyszerű.
Elméletben biztosan, de működik a gyakorlatban is?
Azt látom, hogy oldódik a szakmai megosztottság, vagyis az, hogy vannak a „jó színészek, a jó színházakban”, és vannak a „bóvli színházak, másodrangú színészekkel”. Jó, ugye, a Radnóti, a Katona, az Örkény, a Vígszínház, az összes többi meg a maradék. Viszont amikor például Elek Ferivel először találkoztam, és elkezdtünk együtt dolgozni, föl nem merült, hogy egy szinten vagyunk-e, vagy nem. Rudolf Petiék részéről sem. Egyet gondolunk a színházról és a színészetről, vagy nem? Ennyi a kérdés, nem pedig az, hogy én most a Játékszínben játszom vagy a Katonában. Soha egyik olyan kollégám felől sem éreztem azt, akik ezekben a színházakban vannak, hogy nekem szégyellni kellene magam.
Persze, amikor a Most vagy soha! forgatásán ott állt Horváth Lajos Ottó és Lukács Sándor, nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy Jézus, Mária!, mit keresek én itt... Megtalált a kisebbségi komplexus. Mert, ugye, új helyzet volt, kosztümös film, ilyet még nem csináltam, és ilyenkor az ember a nullára megy vissza, mert nincs rutin, nincs tapasztalat.
És nagyon érdekes volt, hogy jött ez a görcs, de egyszer csak azt mondtam magamnak: figyelj ide, azért vagy itt, mert kiválasztottak, vagyis jelen pillanatban úgy tűnik, hogy erre a szerepre Magyarországon te vagy a legalkalmasabb. Pont. Lehetne még nyavalyogni meg a forgatás végéig parázni. Mi értelme van? Mit visz előrébb? Semmit. Most egy szinten vagyok azokkal, akik itt vannak, és kész. És nem azért, mert kivagyi lennék, hanem azért, mert különben nem tudom megcsinálni. Ha nem tartom magam egyenrangú félnek, nem fog menni.
Ha számít, több kollégájától hallottam, hogy kedvelik, tehetségesnek tartják.
Jólesik, remélem, tényleg így is van. Volt egy kellemes élményem ezzel kapcsolatban.
Amikor megkaptam a Jászai-díjat, nagyon nagy dolognak tartottam, igazán boldog voltam.
Ki is posztoltam, és azt írtam oda, hogy mi mindannyian kaptunk most egy Jászai-díjat, mert azt gondolom, hogy ebben benne van a jó is, a rossz is, mindenki, akivel az ember valaha találkozott. És döbbenetes módon egyetlen negatív komment se jött. Egyetlenegy sem.
Aztán Kisvárdán – ott születtem – az egyik nagyon kedves barátom, Durucz Gabi kirakott egy posztot, hogy a mi Nagy Sanyink kapott Jászai-díjat, és azt éreztem, hogy na, ez az igazi. Amikor az emberek mondják, hogy szerintük igen. Vagy amikor felhívott Lampl Lajos − isten nyugtassa −, hogy a harminc alatti pályakezdők Soós Imre-díja az enyém, akkor is csak azt kérdezgettem: biztos engem akartál hívni? Szóval ezek a nagy dolgok. Meg persze felelősség is, hogy nem szabad lankadni, menni kell tovább.
Ön megy is tovább, megnéztem, ebben a hónapban hol, mikor játszik, és nincs egy szabadnapja se.
Márciusban harmincnyolc jelenésem van. Nem dicsekszem, mert valójában nem szerettem volna ennyit, de most így jött össze. Egyébként az is érdekes, amikor kollégák kérdezik: nem vállalod túl magad? Vidéken nagyjából egy évig megy egy előadás, jobb esetben kettő, de Pesten két-három-öt-tíz éven át. Az nem úgy van, hogy figyelj, ma nem megyek be. Nyilván ez az én döntésem, senki nem tart fegyvert a fejemhez. Emlékszem, néztem Hernádi Juditot anno a Friderikusz Show-ban, akkor harminc-negyven között lehetett, és azt mondta, amit kellett, azt megcsinálta, most már lassan abba lehet fejezni. De ma is itt van, még mindig tolja, nem is akárhogyan.
Most is közös premierre készülnek.
A rém rendes vendég című darabban újra együtt leszünk, több más nagyszerű kollégával együtt. Nagyon-nagyon szeretek vele dolgozni. Az pedig külön megtisztelő, hogy tavaly már harmadszor kaptuk meg Az évad színésze díjat a Játékszínben. Judit mondta is: szóljunk, hogy idén már ne lehessen ránk szavazni, olyan kínos.
Rengeteg musicalben játszott, tagja volt az Adagio együttesnek, és most itt a Szécsi Pál-koncert. Örült a felkérésnek?
Persze, nagyon. Imádom a személyiségét, a karizmáját, és hát ezek
olyan gyönyörű dalok, hogy mindenki ismeri és szereti.
Húsztagú zenekar lesz, nagyon várom. És a szövegek is olyan szépek. Nem kamu mondatok, hanem igaziak. Rá tudod húzni az összes szerelmi bánatodra, a boldogságodra, mindenre. Csodálatos költészet. A Távollét. A Bús szívből énekelni. Ez utóbbi nekem kicsit a színészetről is szól. Hogy amikor nem vagy jól, fáj a lelked, akkor is felmész a színpadra, és játszol.
(Borítókép: Nagy Sándor Jászai Mari-díjjal kitüntetett színművész a Játékszínben, 2022. január 17-én. Fotó: Cseke Csilla / MTI)