A sógun című sorozat berobbanása erőteljesen felkeltette az érdeklődést a japán feudális korszak összecsapó kardjai és politikai manőverezései iránt, Kanazawa városa pedig kiváló hely ezek megismerésére.
A BBC cikke alapján jóval a japán feudális korszak vége után is a hatalom és a jólét érzése tapasztalható Nagamachiban, a kanazawai kastély lábánál fekvő negyedben. Nagamachi nagy rezidenciái, amelyek vastag földfalak mögött helyezkedtek el, egykor a Maeda család magas rangú szamurájainak adtak otthont. A hatalmas klán a Kaga-birodalmat (a mai Ishikawa és Toyama prefektúrákat) uralta 1583-tól a shogunátus eltörléséig, amely a Meidzsi-korszak (1868–1912) kezdetét jelentette.
A nagyközönség számára nyitva álló Nomura Residence-ben először egy impozáns, teljes páncélruha fogadja a látogatókat, majd átsétálhatunk finom, kézműves módon kialakított szobákon a díszkertre néző teázó felé. Végül egy kardgyűjtemény és egy daimjó (feudális úr) levele elé kerülünk, amelyben megköszöni vazallusának az ellenség fejét. A szépség és a brutalitás ezen szembeállítása emlékeztet a szamurájok paradoxnak tűnő háborús, illetve kulturális művészeti tevékenységére.
A sógun című tévésorozat újra felkeltette az érdeklődést a japán háborús államok viharos, 1467–1615 közötti korszakának összecsapásai és politikai manőverezései iránt, amikor a rivális daimjó az ország irányításáért harcolt. A 17. század eleji japán politikai színteret életre keltő sorozat újragondolja az Edo-korszak kialakulását a Tokugawa sógunátus alatt, amelyet 1603-ban alapított Ieyasu Tokugawa (a kitalált Toranaga úr ihletője). Ez egyesítette Japánt, és véget vetett a több mint egy évszázados folyamatos háborúskodásnak. Az Ishikawa prefektúra fővárosában, Kanazawában tett látogatás felfed egy meglepő taktikát, amely segített fenntartani a nehezen megszerzett békét és stabilitást.
A mintegy 465 ezer lélekszámú város Japán nyugati partján található, és gyönyörűen megőrzött Edo-kori városképei, mint Nagamachi és három gésanegyede olyan történelmi légkörrel és kulturális vonzerővel bírnak, hogy „kis Kiotónak” becézik. Ugyanakkor Toshio Ōhi Chōzaemon XI, egy helyi család 11. generációs feje, aki a korong nélkül készült, rusztikus stílusú fazekasságáról ismert, így nyilatkozott:
Nem akarunk olyan típusú várossá válni.
Kinyit egy ajtót a BBC riportjában, hogy megmutassa a teázót az Ōhi Múzeum hátuljában, amely a kastély másik oldalán egy régi szamuráj rezidenciához kapcsolódik, és az Ōhi fazekasok összes generációjának munkáját bemutatja. Kifejti, hogy a kiotói birodalom udvari kultúrájához képest több szabadságuk van, nem kell szorosan követniük a hagyományokat.
Ez az érzékenység, amelyet Ōhi szamuráj szellemnek nevez, lehetővé teszi Kanazawa számára, hogy megőrizze hagyományainak szépségét, miközben átértelmezi őket a modern élethez
– árulta el Toshio.
A 17. században a gazdagságot kokuban (a tartomány által termelt rizs mennyisége) mérték. Tokugawa után a Madeák a második helyen álltak. Nagyon erősek voltak, és rengeteg erőforrással rendelkeztek, beleértve a fegyvereket is, mondta el Jun Murakami, a Kanazawa Utatsuyama Kogei Kobo kézműves iskola igazgatóhelyettese.
Murakami elmagyarázta, hogy a Maedák attól tartottak, hogy az arzenáljuk fenyegetőnek fog tűnni az uralkodó sógunátus számára – bár a Maedák ekkor már szövetkeztek Tokugawával. A Maedák megoldása az volt, hogy a
fegyvergyártási erőforrásaikat a kézművesség felé irányították át.
Ez az „igen, erősek vagyunk, de nem tervezünk háborút” hatását keltette.
A Maedák a kanazawai kastélyban létrehoztak egy kézműves műhelyt, az Osaikushót. Japán minden tájáról hívtak mestereket, hogy tanítsanak, és hozzáláttak a mindennapi tárgyak műalkotásokká alakításához. Az iskola szakított a szigorú hagyományokkal, különböző tudományágak kézműveseit hívta meg közös munkára, ezzel is előremozdítva a kultúrát.
Szerinte ha nem lenne az benne a mentalitásukban, hogy kiterjesszék a kézművességet, és felhasználják az erőforrásokat ennek az iskolának a létrehozására, Kanazawa nem lenne olyan híres a művészetéről. A városnak 22 fajta hagyományos művészeti ága van, köztük a kutani-yaki (fazekasság), az urushi (lakkáruk készítése), a Kaga yūzen (kimonó selyem készítése) és a Kaga zougan (berakásos fémmunkák alkotása). A történelem során a kultúrájuk népszerűsítését a béke utáni vágy vezérelte.
Nem sokkal a második világháború után megalapították a Kanazawa Művészeti Főiskolát, amelynek filozófiája, hogy „a szépség megteremtésével hozzájáruljanak az emberiség békéjéhez”. Egy 2009-es pályázat azzal érvelt, hogy a város elősegíti a nemzetközi együttműködést és a világbékét a kézművesség népszerűsítésével, emiatt pedig az UNESCO Kanazawát Japán első kézműves és népművészeti városának nevezte ki.
Napjainkban a csökkenő népesség és a változó kultúra kihívásai miatt az örökséget egyre kevesebb mesterember tartja életben. Mindazonáltal a város – a korábbi feudális urak lendületes hozzáállásának hatására – elkötelezett a mesterségek megőrzése mellett. A régi Osaikusho szellemében Kanazawa 1989-ben megalapította a Kobo nevű iskolát, ahol ösztöndíjas művészek kerámiát, lakkozást, selyemfestést, fémmegmunkálást és üvegkészítést tanulnak. Murakami azt mondja, hogy az iskola kihívás elé akarja állítani a diákjait, mind művészetükben, mind hozzáállásukban. „Alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy fenntartsák a hagyományt és megfeleljenek a modern idők igényeinek.”
Most pedig a kézművesek kitárták műtermük ajtaját a látogatók előtt, lehetővé téve az utazók számára, hogy megtudhassák, hogyan bővítik a hagyományos művészetek lehetőségeit. A város által szervezett, személyre szabható program különböző műhelyekbe kalauzolja a látogatókat, köztük Hitoshi Maida Kaga yūzen művészébe, aki kortárs megközelítéssel geometrikus mintákat épít be a kimonóiba.