Nem is lett. Hajnalban keltünk, a Nap többnyire még a horizont alatt úszott, s mire kiértünk a végtelen pusztaságba, próbáltam kitalálni, hogy a semmi peremének melyik pontján bukkan fel az izzó korong. S ha már rápillantott a tájra, ránk és a nyájra, szép lassan megindult az égbolt közepe felé, és olyan csöndet húzott maga után, vízpárában remegő hőséget, amire egy izgő-mozgó gyermek lelke a legkevésbé vágyik. A juhász csak ritkán szólt, a nyáj a foszló délibábban kóborolt, a kutyák meg elnyúltak a szikes talajon, laposan pislogtak a gyapjasok után. A nyáj négylábú porszívóként araszolt, a Nap kéjesen kacagott, a szél meg rendszerint ledőlt a látóhatárba kapaszkodó fák árnyékába.

Először fájt a csönd. Gúzsba kötött, elnémított. Aztán felfedeztem zajait, zörejeit, illatait, idővel pedig megtanultam figyelni rá. Egy hét után pedig már olyan jól éreztem magam benne, hogy ki sem akartam jönni onnan. Pedig tőlünk nem is annyira távol, túl a délibábon vásári forgatagban lüktetett az élet. Buszok hordták a turistákat, akik magukkal hoztak minden zajt és zörejt, csupa olyan dolgot, ami sehogyan sem illett a nyárba.

Amikor hazatértem, a csönd is velem tartott. De már tudtam, az mindig is velem volt. Csak néha azt hisszük, hogy messzire kell menni azért, ami amúgy az életünk része. Nélküle olyanok vagyunk, mint víz nélkül a levegő, a nyáj kutya nélkül. Mint szél nélkül az erdő.