Ez bizony nem kevesebb mint kilencszer megtörtént velünk, magyarokkal, mármint hogy kijutottunk a vb-re. Ezt egy mai fiatalnak, ha felemlegetjük, az illető el sem hiszi. Pedig valaha ez olyannyira természetes volt, mint az, hogy a nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik le.

1960-ig csak akkor nem voltunk ott a világbajnokságon, ha nem akartunk (1930), vagy nem engedték (1950).

1938-ban és 1954-ben eljutottunk a döntőig, az utóbbi az Aranycsapat sikere/kudarca volt, a nem kívánt főnév törlendő. Egy biztos: a Puskás Ferenc csapatkapitánysága mellett a berni Wankdorfstadionban a Német Szövetségi Köztársaságtól 3:2-es vereséget szenvedő gárda minden idők legjobb válogatottja azok között, amelyek nem nyertek világbajnokságot. (Elnézést, Mijnheer Cruyff...)

Aztán jöttek a csehszlovákok, a csaknem napra pontosan 53 évvel ezelőtti marseille-i csapás megtörte a lendületet, azóta a lehetséges tizennégyből csak háromszor tudtunk eljutni az ígéret földjére.

Vajon eljutunk-e még valaha? Ennek talán még Signor Rossi sem a megmondhatója, hiszen az olasz maestro sincs birtokában a varázsgömbnek. Mindenesetre, ha valaki kivezetheti legjobbjainkat a 2026-os világbajnokságra, akkor az a tar hadvezér.

Addig meg? Fékezhetetlen nosztalgiával nézegetem egykori feledhetetlen – ma már az égi futballpályák partvonala mellől kattogtató – MTI-s fotóriporter kollégáim, Petrovits Laci és Németh Feri múltidéző felvételeit a régi idők világbajnokságairól, amelyeken még honfitársaink rúgták a labdát.