A pszichológusok szerint minden gyermeknek van egy érzelmi bögréje, amelyet mindennap meg kell tölteni szeretettel, biztonsággal, törődéssel. Így sok-sok év távlatából nem vagyok abban teljesen biztos, hogy a Kádár-korszak sulimenzája alkalmas volt a bögre megtöltésére, de izgalmas kalandok tárháza volt mindannyiunknak.

Ott volt például a frankfurtilevesnek nevezett, karikára vágott virslivel, félöklömnyi krumplikkal és bazi sok színes répával tök íztelenre összefőzött lé, amelyről azt mondták a tanító nénik, hogy a német gyerekek is ezt eszik, és bezzeg ők milyen jók az olimpiákon. Persze nem tudtuk, hogy a frankfurtilevesnek éppen annyi köze van Frankfurthoz, mint a franciasalátának Franciaországhoz, de ez nem baj, mert a tanító nénik se tudták, hogy mi a frankfurtilevesben a második fogást szerettük igazán. A legtöbbször valamilyen csokiszerű öntettel megbolondított menzás piskóta következett. Esetleg mákos tészta, rosszabb napokon grízes tészta lekvárral, még rosszabb napokon a reggeliről maradt lekváros buktával. A közétkeztetés diszkrét bájaként minden lekváros ételt sárgabarackosnak mondtak, függetlenül attól, hogy látott-e barackot, vagy urambocsá! meggyből, szilvából készült. De legalább mindig nagyon édes volt.

Igazi menzakaja volt a paradicsomos káposzta is. Ehhez a mindig nagyon piros, igen édes főzelékhez legtöbbször fasírtszerű valami dukált. No nem olyan, mint anyukámé, sokkal inkább a bélszínrolónak nevezett gépi rudacskához hasonlító darálmány. A káposztában az volt a jó, hogy szinte sose sikerült olyan finommá főzni, mint otthon: szóval nagy várakozással leültünk enni, aztán ötből hatszor valami idétlen gyermekjáték eszközévé tettük az ehetetlen masszát. Vagy bántóan roppanós, nyers volt, vagy túlfőzött, nyálkás, piros hernyók köztemetőjére emlékeztető cukros főzelék. A csíkokra vágott, ehetetlen káposztadarabok remekül csúsztak, repültek, s e játékok egyetlen manifesztált előnye volt, hogy megúsztuk a szokásos első, otthoni kérdést: a Mi volt ma az ebéd a suliban, kisfiam?-ot.

Az előbbieknél sokkal kedveltebb klasszikus menzasztár a tarhonyás hús volt. A bármilyen hússzerű valamiből elkészített egytálétel népszerűségét a gyermekbarát kis száraztészta adta. A perzsa eredetű, mégis hungarikumnak tartott tarhonyát az antik világban bográcsban készítették el, jó sűrűre főzve, hogy a „macska át tudjon menni a tetején”. Egy hódmezővásárhelyi anekdota szerint az 1900-as párizsi világkiállításon a híres francia gasztronómusok a tarhonyának az elvethető magja után érdeklődtek. Minket effajta gondok nem feszélyeztek, amikor tarhonya került a menzán elénk. A kis tészták ugyanis remek golyónak számítottak a szívószálban, de még inkább a mindegyikünknél lévő, gyorsan köpőcsövekké alakítható töltőceruzákban és -tollakban. A nagy menzai háborúkban vált igazzá a mondás: a legjobb játékok a csíny és a mulatság álruhájában érkeznek.