Mi lehet az a fekete-fehér szalag a hulla nyakán? Közelebb furakodtam hozzá. Felé hajoltam. A nyelve oldalra kilógott, a szeme kigúvadt. Mindenki menjen innen, hogy került ide ennyi ember?! – ordította egy rendőr, majd egyre több egyenruhás került elő, és oszlatni kezdték a tömeget. Én még mindig a hulla mellett álltam, és a fekete-fehér szalagot bámultam. Egyértelműnek tűnt, hogy megfojtották.

A téren három rendőrautó, két mentő és egy tűzoltóautó sorakozott, a bámészkodók száma egyre nőtt. Mindenki azt kérdezte a másiktól, mit látott, mit hallott, mi történt valójában. Egy asszony úgy tudta, kutya szaladt át az úttesten. Amikor a sofőr fékezett, hogy megmentse az ebet, minden irányból belerohantak. Egy másik verzió szerint a sofőr részeg volt, és elaludt vezetés közben, így ment neki az előtte lévő kocsinak, ami aztán megpördült, és további járműveket tört össze. Azt, hogy mi történt valójában, senki sem tudta hitelesen elmondani. Azt viszont mindenki tudta, hogy a tömegszerencsétlenség mérlege egy halott, két súlyos és egy könnyebb sérült. Ez utóbbi nem ült egyik autóban sem, ám bámészkodás közben elesett a tömegben, valaki a kezére lépett, és eltörött az ujja. Kórházba vitték, ahol újságírók faggatták mint a tömegszerencsétlenség túlélőjét. Ő meg csak mesélt és mesélt.

Olyanok is akadtak, akik azt állították, egy előre be nem jelentett rendőrségi akció zárult szerencsétlenséggel, és sem kutya, sem részeg sofőr nem okozott tömegkarambolt a téren. Ők azt is tagadták, hogy valaki meghalt a tragédiában, pedig én magam is láttam a holttestet. Miközben a tömegben ácsorogtam, hogy minél több részletet begyűjthessek az esti cikkemhez, beszéltem egy hórihorgas férfival, aki eleinte nem akart nyilatkozni az esetről, de amikor megtudta, hogy fotó is készül róla, a farzsebéből elővett fésűvel komótosan megfésülködött, begombolta hosszú szövetkabátját, megigazította nyakkendőjét, majd hatalmas mosolyt villantott. Megkértem, hogy ne vigyorogjon, mégiscsak olyan cikkhez készül a felvétel, amiben egy tömegszerencsétlenség vagy félresikerült rendőrségi akció részleteit boncolgatjuk.

Ekkor még nem lehetett tudni, pontosan mi is történt a téren, és hogyan halt meg az addigra már kordonnal körbekerített férfi. Tagadnom azt sem érdemes, hogy amikor az egyik rendőrtől megkérdeztem, azonosították-e már a halott férfit, rám mordult: ki mondta nekem, hogy hímnemű egyénről van szó? Erre visszavágtam, hogy a saját szememmel láttam a szerencsétlen elhunytat. Nana, mondta, majd azt javasolta, amíg nem beszélünk az elhunyt hozzátartozóival, és ki nem derül, ő minek vallotta magát, addig az efféle nemi megkülönböztetéstől tartózkodjak.

Szóval a hórihorgas ember pózolt egy keveset, aztán megeredt a nyelve. Elmesélte, hogy egy kövér, rendőrruhát viselő személy elbújt a téren, és azt leste, melyik autóst tudja rajtakapni valamilyen szabálytalanságon. A zebrát bámulta. Egy idő után a gyalogátkelőhöz sétált, a kezében akkor már festékesvödör és ecset volt. Gondosan körbenézett, majd a zebrát koromfeketére festette. Csak a járda mellett hagyott meg két csíkot, egy fehéret és egy feketét. Azután visszavonult búvóhelyére, az egyik szobor mögé, és tovább figyelt. Egyszer csak megjelent egy kék autó, amit azonnal megállított.

– Jó megfigyelő vagyok, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, miért kapcsolták le azt a szerencsétlent – magyarázta a hórihorgas ember, majd kivett a zsebéből egy kiscsibét, megsimogatta, beszélt hozzá, aztán visszatette a zsebébe. Mire megkérdezhettem volna, nem fullad-e meg az a kis jószág a kabátjában, már folytatta is az élménybeszámolót. – A rendőrruhás kiszállította a sofőrt a kék autóból, és számonkérte, miért nem állt meg a zebra előtt, és miért nem engedte át a gyalogost. A fiatalember tiltakozott, hogy ő bizony nem követett el efféle szabálytalanságot, hiszen itt nincs zebra, csupán egy nagy fekete négyzet.

Amikor a hórihorgas elérkezett beszámolója ezen pontjához, hirtelen mellettünk termett egy törpe öregasszony, és nekiszegezte a kérdést a hórihorgas fazonnak: a rendőrruhás személy kövér volt, és az egyik füle nagyobb, mint a másik? A hórihorgas ember egy pillanatra a semmibe révedt, majd azt mondta: pontosan olyan volt, honnan tudja? A törpe öregasszony a neccéből előhúzott egy kis sámlit, felállt rá, és a hórihorgas ember bal kabátzsebébe nyúlt. Kivette a kiscsibét, és közben azt állította, ő volt az, aki pár perce felhívta telefonon, és elmesélt neki mindent részletesen, mivel tudta, hogy a kövér rendőrruhás ember a törpe öregasszony fogadott fia, akivel már gyerekkorában is rendszeresen meggyűlt a baja.

– Már az iskolában is sok gond volt vele – panaszkodott az öregasszony fogadott fiára. – Pedig mi mindent megtettünk, hogy ember legyen belőle. De hiába. Főleg a kék autós embereket utálja, mert gyerekkorában volt egy hasonló színű biciklije, amit annyira leharcolt a túlsúlya miatt, hogy a kerékpár egyszer megunta a hajszát, és megszökött tőle. Ő persze megsértődött, és ezt követően minden kék járművet és annak vezetőjét ki akarta csinálni. De nem ez az egyetlen problémája. Az egyetlen szerelme tavaly szakított vele. Tudja, hol? Egy zebra előtt, amikor épp a zöld jelzésre vártak. A lány átment a zebrán, a fiam a túloldalon ragadt. Azóta gyűlöli a zebrákat, mindet feketére festi. Ráadásul mindezt lopott rendőregyenruhában, hogy azt higgyék, hivatalosan jár el, amikor eltünteti a gyalogátkelőt.

– És mi történt azután, hogy a kék autó sofőrje nem ismerte el a szabálytalanságot? – faggattam a hórihorgas embert. Közbeszólásommal a törpe öregasszonyba fojtottam a szót, aki közben letelepedett a kis sámlira, és nyögött, hogy fáj a dereka meg a lába.

– A kövér álrendőrnek egyre vörösebb lett a feje – folytatta a férfi. – Hajtogatta, hogy ezért megfizetsz, te szemét, és azt is mondta, hogy börtönbe záratja a sofőrt, a kék autóját meg elviteti a bontóba. A veszekedésre megjelent egy őrnagy, aki számonkérte a kövér álrendőrt, sőt megfenyegette, ha még egy zebrát lefest, és nem veszi le az egyenruhát, bíróság elé állítják. Ekkor már egyre többen voltak a téren, mindenki az ordítozókat figyelte. Még a csibém is kikukucskált a zsebemből, pedig sosem szokott nyilvános helyen előbújni. A kövér álrendőr tovább üvöltözött, rázta az öklét, s ekkor hirtelen elkezdett felfúvódni. Minden egyes kimondott szó levegőt pumpált a testébe. Hirtelen felemelkedett, lebegett a lefestett zebra felett. A turisták elővették a mobiltelefonjukat, szelfiztek, lájvoltak, egyesek tapsoltak, és azt kiabálták: magasabbra, még magasabbra! De a felfúvódott ember egy idő után nem emelkedett tovább, hanem zuhanni kezdett, egyenesen a fekete zebrára puffant. Vergődött, kapálózott, mint aki szabadulni szeretne valami szorításból. Mire a turisták közt ácsorgó orvos odarohant hozzá, már halott volt. A nyakára hurkoltak egy fekete és egy fehér zsinórt, amitől megfulladt.

– De ki fojthatta meg? – kérdeztem a hórihorgas embert, mire ő azt mondta, azt a helyszínelők sem tudták megállapítani. Egy bizonyos, senki nem látott semmit, amikor az álrendőr lezuhant, még nem volt a nyakán zsinór, azután pedig senki nem ment a közelébe. Rejtély, motyogta a törpe öregasszony, majd a sámliját visszatuszkolta a neccbe, és elindult hazafelé. Miután elvitték a hullát, és feloszlott a tömeg, átsétáltam a feketére mázolt zebrán, ahol a kövér álrendőr meghalt. Még így is szép gyalogátkelőhely volt, peckes tartású, látszott, hogy büszke magára. Már majdnem a végéhez értem, amikor észrevettem valamit. De ne gondoljanak semmi nagy dologra, csupán egy apróságra. Az utolsó két csíkja, amit a kövér álrendőr elfelejtett lefesteni, egyszerűen eltűnt. Két hosszúkás vonal, egy fekete és egy fehér.

Míg én ezen méláztam, a kövér álrendőrt egy fekete és egy fehér szalaggal a nyakán halottaskocsi vitte a hullaház felé.