Kicsim, rengetegen fognak meghalni
Elkerültük egymást anyámmal, ő a szülői értekezletre sietett, én haza rohantam, pedig nem gyűlöltem az iskolát, sőt… Ha megfeszülök sem tudok visszaemlékezni arra, hogy a kisöcsém mivel foglalatoskodott a teljesen átlagosnak ígérkező kora őszi délutánon. Az biztos, hogy apám már előttem hazaesett, a tőle megszokott intenzitással kapcsolgatott egyik csatornáról a másikra, mert a pocsék műsorok egyáltalán nem tudták lekötni megfáradt figyelmét, de elérkezett a pillanat, amikor már nem volt értelme adót váltani, mert mindenütt megszakították az éppen futó műsort. „Amerikát megtámadták!”
A füstölgő, hamarosan összeomló ikertornyokat látva olyan izgatott lettem, hogy majdnem leestem a kanapéról. Lehet, hogy nem ez volt az érzelmileg legérettebb reakció, hiszen hamarabb rá kellett volna döbbennem, hogy tömegek halálát nézzük élő egyenes adásban, nem babra megy a játék, nem egy akciódús sorozat újabb epizódját látjuk. 2001. szeptember 11-én nem az áldozatok jutottak először eszembe. Ma már értem, hogy mitől lettem olyan izgatott: a történelemnek sosem lehet vége, kereke ekkor ismét forgásba lendült. Mi meg az otthon melegében néztük.
Állítólag tátott szájjal bámultam a közvetítést, aztán ugrabugrálva kérdezgettem, hogy akkor most mégis mi lesz, az egyébként inkább bőbeszédű apám azonban szóhoz sem jutott a döbbenettől, végtelenbe nyúló másodpercek után csendesen, kérdéseimet figyelmen kívül hagyva azt latolgatta, hogy kik, melyik szervezet vagy ország állhat a terrortámadás mögött. Háborút, Afganisztánt, Iránt emlegetett, és Észak-Koreát sem zárta ki a végrehajtók, kitervelők közül. Az esti híradó után már kívülről fújtam, hogy kik a tálibok, hol van pontosan Afganisztán és kicsoda Oszáma bin Láden, akire akkor még nem tudtam hús-vér emberként tekinteni, mesebeli alaknak tűnt turbánjával, hatalmas szakállával, kiismerhetetlen tekintetével.
Anyám még az esti híradó előtt hazaért, kirohantam hozzá az előszobába, hogy elmondjam neki, mi történt, de osztályfőnökömnek hála már mindenről tudott, nem tűnt különösebben zaklatottnak. Gosztonyi Laci bácsi, a világ legjobb történelemtanára tanítás után, a szülői értekezlet előtt a szertárban hallgatta rádióját, messze a szüleink előtt járt. Az értekezlet nyitányaként tájékoztatta őket a terrortámadásról, „Kedves szülők, legelőször is tájékoztatnom kell önöket arról, hogy az Egyesült Államokat megtámadták a saját területén” – idézte anyám a tanáromat. A mai napig csak szeretettel tudok Laci bácsira gondolni, szavai közelebb hozták, különös súlyt adtak a támadás hírének.
Bennem az izgalmas hírből pár nap leforgása alatt lett tragédia. Csak akkor kezdtem el igazán szörnyülködni, mikor megtudtam, hogy sokan kiugrottak a lángoló, később összeomló tornyokból. A mai napig eszembe jut, és ilyenkor azon gondolkodom, hogy én hogyan döntöttem volna: elégek vagy a szintén biztos halált választva ugrok. Hamarosan kitört az afganisztáni háború, és megint izgatott lettem, mert mindenki arról beszélt, hogy ilyen még nem volt a történelemben: a televízióban láthatjuk, hogy mire képes az Egyesült Államok hadserege a tálibok ellen. Én csak a villódzó zöld fényekre emlékszem az egészből, meg a bombára, amitől megint kikészültem. Ha jól tudom, a tálibok ellen vetették be először. A becsapódást követően nem robban fel azonnal, hanem befúrja magát a talaj mélyebb rétegeibe, időt is ad magának, hogy végül elpusztítson mindent. A fegyver bevetésére állítólag Afganisztán domborzati adottságai késztették az amcsikat.
„Szívem, kitört a háború” – ébresztett a barátnőm 2022. február 24-én, hajnalban. Nem lettem izgatott, nem ugrabugráltam, nem kérdeztem semmit. Visszafeküdtem az ágyba, és elsírtam magam. „Kicsim, rengetegen fognak meghalni.”
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.