Garda Zsuzsát a pop-rock szakmában mindenki ismeri, tudniillik az elmúlt három évtizedben háttérénekesként olyan neves előadók és zenekarok produkcióiban szerepelt, mint az Omega, Balázs Fecó, a Skorpió, a Sziámi, a Kimnowak. Tizenhat évig a Janis Joplin Emlékzenekar frontasszonyaként lépett színpadra. Majd’ két évtizede tolja a fantasztikus blues gitárossal, Benkő Zsolttal a Garda-Benkő Blues Duó-ban, tizenhárom esztendeje a Keep Floyding női hangja, továbbá a Maya Prog Band énekesnője. Garda Zsuzsa 30/50, beszédes címet viselő koncertjére március 1-én, az Off Kulturban kerít sort.
Nem túlzás a cím, tudniillik a Beatles négy tagja pont olyan jól egészítette ki egymást, mint a Led Zeppelin muzsikusai. Nem véletlenül alkotott mindkét banda örök érvényűt és maradandót, máig hatót abban a műfajban, amelynek kezdetben néhány esztendőt jósoltak a kritikusai. Talán a legjobb lemezük, a Physical Graffiti pont ötven éve jelent meg.
A társadalomkutatók talán tudják, hogy a hatvanas évek angol középosztálybeli fiataljai miért fordultak az amerikai blues felé, miért annak alapján alkották meg a beat-, a rockzenét. A Rolling Stones, a Yardbirds, az Animals több lemezén kizárólag bluesfeldolgozásokat játszott. Aztán jött a tiszavirág életű Cream, amely két esztendő alatt megújította a bluesalapú rockmuzsikát, a Beatleshez hasonlóan olyan dalokkal, amelyek előképként szolgáltak a későbbi bandáknak, például a Black Sabbathnak vagy a Zeppelinnek.
A Cream búcsúkoncertje után Jack Bruce azzal nyugtatta a rajongókat: ne aggódjanak, már megvan a csapat, amelyik betölti az általuk hagyott űrt: ez a Led Zeppelin.
Amely csapat akkor néhány hónapja működött. Egy híján négy évtizeddel később Bruce már ellenségesen nyilatkozott, azt követően, hogy a 2007-es O2 arénabeli Ahmet Ertegun, az Atlantic Records előző évben elhunyt alapítója tiszteletére szervezett emlékkoncert Zepp bulivá alakult, holott számosan színpadra léptek. „A Cream tízszer akkora zenekar, mint a Led Zeppelin” – szögezte le a basszusgitáros-énekes.
Amíg azonban a Cream, a Free vagy az amerikai Cactus maradtak a bluesrock műfajnál, a Led Zeppelin lemezről lemezre változott, megújult, fejlődött, belekóstolva a hard rock, a progresszív rock, a folk rock stílusába, amely stíluselemeket beemelték a muzsikájukba, tulajdonképpen zeppelinesítették. Pedig nem valami tudatos, előre tervezett koncepció alapján készültek az anyagok.
A II. albumot egy amerikai turné szüneteiben rögzítették, miközben a keleti parttól a nyugatiig keresztül-kasul koncertezték az Egyesült Államokat. A szerzemények egy részét a bulikon előadott rögtönzésekből alakították ki. De dolgoztak tágas kúriákban, elhagyott kastélyokban – ezen épületek sajátos akusztikáját őrzik John Bonham egyedülálló dobhangjai.
A Physical Graffitit az East Hampshire megyei Headley egykori szegényházában, a Headley Grange-ban vették fel – a Fleetwood Machez és a Genesishez hasonlóan.
A legfőbb ok, amiért odamentünk, az volt, hogy ott lakva igazán együtt élhessünk az írással és a zenéléssel. Korábban sosem volt részünk ebben az élményben, kivéve amikor Robert és én Bron-Yr-Aurban laktunk. De én és Robert csak lógni mentünk oda, élvezni az életet Wales ölén. Ez más volt. Itt közösen összpontosítottunk egy arra alkalmas környezetben, és az ott történtek három albumon is kiérződnek
– fogalmazott anno Jimmy Page. Eme három lemez a Led zeppelin IV, a Houses of the Holy és a Physical Graffiti.
A Bron-Yr-Aur, a walesi Gwynedd megye parasztháza, amit az ötvenes évektől nyaralóként használt Robert Plant és családja. E víz és villany nélküli környezetben írta meg Plant és Page a Led Zeppelin III-at.
Tóth Zoltán már tizenkét éve kilépett a Republicból, amikor zenekar-alapító társa, a banda frontembere, Bódi László Cipő mindössze negyvenöt esztendősen itthagyott minket. Mivel az együttes fő zeneszerzője, szövegírója, énekese Cipő volt, Tóth Zoltán úgy vélte, nélküle nem létezhet Republic. Most az Emlékszik ránk a Hold című dal a kilencvenes, kétezres évek meghatározó csapatának hangzását idézi.
Cipő a dalait zongorán írta, ám a Republic tőről metszett gitárzene, zongora nélkül.
„Már az első próbán mondtam a többieknek, addig nem megyünk haza, ameddig néhány egyedi jegyet ki nem találunk” – árulta el a gitáros, aki fontosnak tartotta, hogy ha megszólal a dal, azonnal be lehessen azonosítani az előadót, egyénisége, arca legyen a zenekarnak. – „Nem akartam szintetizátort, sem rockot, visszaléptünk a gitáros beatzenéhez.”
A beatzenéhez, ami – természetesen a Beatlesszel az élen – világ életében Tóth Zoltán kedvencének számított, mi több, követendő példának.
„2013-ra csúcsra jutottunk, bármi is lett volna a folytatás, Cipő már nem várta meg – fogalmazott a zeneszerző, majd hozzáfűzte. – Elértük a plafont. Felfelé vagy lefelé vitt volna az út, az már sosem derül ki. Az életmű Cipő szellemi központjával véget ért.”
Közeleg az új könnyűzenei egyetemre, a Póka Egon Művészeti Akadémiára (PEMA) való jelentkezés határideje. A Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Kar égisze alatt működő képzésekre február 15-ig várják a középszintű képesítéssel, tudással bíró muzsikusokat. A képzésről két oktatóval, a PEMA kórusvezetőjével, az Erkel Ferenc-díjas hegedűművésszel és zeneszerzővel, Szirtes Edina Mókussal és az Artisjus- és Fonogram-díjas gitárossal, Lukács Petával beszélgettünk.
Lukács Peta – mondhatni – körbeért, tudniillik a Póka Egon alapította Kőbányai Zenei Stúdió első évfolyamába járt, később ugyanott tanítani kezdett, most pedig egyetemi szinten oktatja a gitározást a Póka Egon Művészeti Akadémián. Nem hagy nyugodni a kérdés: mi szüksége egy pop-rockzenésznek egyetemi diplomára? Jimi Hendrixnek anélkül is pompásan ment a muzsikálás…
Peta elismerte: állandó viták tárgya az örök kérdés, miszerint tanítható-e a művészet? Az azonban tény, hogy több évszázados múltra tekint vissza a zeneoktatás. És bár a zenei tehetség velünk született adottság, erre alapozva rengeteg mindent érdemes megtanulni.
Ha a komolyzenét, a dzsesszt, a népzenét oktatják egyetemi szinten, akkor a pop-, rockzenét, mondjuk úgy: a modern mai zenét miért ne lehetne?
Ráadásul a mostani műfajok sokkal gyorsabban változnak, mint a klasszikus muzsika esetében, ami ugyancsak bizonyítja a legfelsőbb szintű képzés létjogosultságát” – vélekedett a Bikini gitárosa.
Az oktatás sajátos jellegéről kínált ízelítőt Szirtes Edina Mókus, a PEMA kórusvezetője, amikor elmagyarázta: szó szerint vezeti a kórust, mert nem az az órák lényege, hogy az emberek fejébe verjen valamit.
A rock-, jazz-rock gitáros utoljára egy tőle váratlan, akusztikus lemezzel örvendeztette meg a közönséget. Hogy miért utoljára? Kiderül a cikkből, a videókon pedig Alapi István bemutatja szülőföldje tájszólását is.
Alapi István, avagy Steve, miként az Eddában átkeresztelték 1987-ben, amikor rekordrövid idő alatt kellett beugrania az Amerikába távozó Csillag Endre helyére. A Vakáción a Mézga család elhíresült epizódzáró mondatát pedig így alakították át: „A nagy Alapi Steve, áldassék a neve!”
Szóval Steve nem hazudtolta meg önmagát, és a Grandfather's Tale albumon is, mint ahogy a szólólemezein szokta, minden hangszeren maga játszott.
Annyiban árnyalom eme mondatot, hogy CD-in a gitárokat, basszusgitárokat, billentyűs hangszereket ő szólaltatta meg, a dobot ellenben Borlai Gergő, Hirleman Bertalan és Fekete Gergő. Ám az akusztikus lemezen nincs dob, így valóban egyszemélyes zenekarként pengette a nejlonhúros, fémhúros western, dobro (rezonátoros) gitárokat, a szitárt, az arab lantot, a bendzsót, a kotót, a mandolint.
Vörös István az Illés és az Omega dalait hallgatva sajátította el a gitározás alapjait, majd az LGT-s Barta Tamás „segítségével” fejlesztette tökéletesre a hangszertudását. A Syriusnak elsősorban a zeneisége és hangulata varázsolta el, míg Cseh Tamás és Bereményi Géza szerzeményeiben a zene, a szöveg, a hangszerelés és az előadás összhangja fogta meg. Mindemellett feledhetetlen emléke, amikor a saját együttese, a Prognózis koncertjén tombolt a dorogi rockfesztivál közönsége.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Vörös István gitáros, énekes, dalszerző, az egykori Prognózis zenekar vezetője válaszol kérdéseinkre.
Vörös István azon szerencsések közé tartozónak vallja magát, akik hosszú évtizedek óta közel lehetnek a rockzenéhez, így rajongóként és zenészként is alaposan megismerhették a műfajt és szereplőit. A hazai zenekarok közül – bár teljesen különböző okokból – az Illés, az Omega, a Syrius és a Piramis került legközelebb a szívéhez.
Az Illést és az Omegát még a hatvanas évek végén, beatzenekarként szerettem meg. Ez a generáció még dalokat, azaz egyetlen gitárral eljátszható számokat írt, és magam is ebben az időben tanultam gitározni, többek között ezeknek a csapatoknak a dalain gyakorolva. Később, a hetvenes évektől a progresszív, sokszor jazzes elemeket is tartalmazó rockzene lett a kedvencem. A Genesis, a King Crimson és a Mahavishnu Orchestra lemezeit hallgattam, illetve Syrius-koncertekre jártam. Nyugodtan mondhatom, hogy ezeknek a zenekaroknak a művein nőttem fel, és azért használom a »művein« kifejezést, mert ezek már sokkal összetettebb, bonyolultabb zeneiségű alkotások voltak. Végezetül nem hagyhatom ki a Piramist sem, amely leginkább az elsöprő erejű szerzeményeivel hatott rám
– tudjuk meg a gitáros-énekestől, akinek a felsorolt zenekarok mindegyike nyomot hagyott a munkásságában:
Nekem is vannak egy szál gitáros, mindenki számára könnyen befogadható dalaim, és vannak nagyobb lélegzetű műveim, összességében pedig valahol a művészet és a popularitás határán igyekszem egyensúlyozni.
„A legkedvesebb lemezeim közül az Illéstől az Illések és pofonok című dupla albumot emelném ki mint a magyar beatkorszak egyik kimagasló alkotását, míg az Omegától az Éjszakai országút és az Élő Omega a favoritom. Az Éjszakai országút éppen az Omega beat- és rockkorszaka közötti átmenet időszakában született, az Élő Omega pedig már egyértelműen rocklemez volt” – állapítja meg Vörös István, majd a Syriusszal folytatja a sort.
Tőlük Az ördög álarcosbálja a kedvencen, amit 1971-ben Ausztráliában rögzítettek, és egy évvel később – csodák csodájára – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat kiadásában is megjelenhetett. Ennek az albumnak a zeneisége fogott meg, nem is beszélve arról, a Syrius műveinek volt egyfajta „dark” hangulata, ami mindig valamilyen különös bizsergést váltott ki belőlem. Ezt nagyon fontosnak tartom, és magam is törekszem arra, hogy valamiféle érzelmi azonosulást váltsak ki a hallgatóimból.
Vörös István legkedvesebb szerzeményei között a Ha volna szívedet említi elsőként az LGT-től, mert amikor 1975-ben a Nevada együttesbe igazolt Radics Béla helyére, Barta Tamás játékát hallhatva tökéletesítette a hangszertudását. „Ez volt az első olyan dal, amit a Bizományi Áruházban vásárolt BRG magnóm segítségével sajátítottam el. Ezzel a kétsávos készülékkel le lehetett lassítani a számokat, így a gyors részeket is alaposan meg tudtam figyelni. Így tanultam meg Barta Tamás nyújtásait, figuráit, amelyek a mai napig benne vannak a kezemben. Barta zseniálisan játszott, szerintem a mai napig ott van a világ tíz legjobb gitárosa között.”
A második dal az Omega Éjféli koncertje, amit 1976-ban maga is előadhatott a legendás ötösfogattal.
Egy szombat délelőtt felhívott Molnár Elefánt György, az Omega gitárosa – akitől korábban egy Gibson L6S gitárt vásároltam –, és megkérdezte, volna-e kedvem elmenni velük a győri koncertjükre, ahol néhány dalba beszállhatnék gitározni. Miután igent mondtam, mindjárt át is jött, megmutatta a számokat, este pedig már az Omegával játszhattam a győri sportcsarnokban. Három-négy dalban működtem közre, de ez maradt a legemlékezetesebb számomra.
A harmadik szerzemény Cseh Tamás és Bereményi Géza A hatvanas évek című dala, amelyben Vörös István szerint a zene, a szöveg, a hangszerelés és az előadás tökéletes összhangban van, gyönyörű kerek egészet képez.
Ezt a saját életművemre is igaznak tartom, persze nekem ma már egyszerűbb a dolgom, hiszen a zeneszerzője, a szövegírója, a hangszerelője és az előadója is magam vagyok a szerzeményeimnek. Egyébként a kilencvenes években, az unplugged koncertek divatja idején engem is elkezdett vonzani az akusztikus világ, elhatároztam, hogy Cseh Tamáshoz vagy Bob Dylanhez hasonlóan magam is összeállítok egy One Man Show-t. Jó néhány korábbi dalomat áthangszereltem akusztikus gitárra, el is játszottam őket koncerten, és lemezt is készítettem ezekből a felvételekből.
„A legemlékezetesebb koncertélmények közül az egyik a már említett 1976-os fellépésem volt vendéggitárosként az Omegával a győri sportcsarnokban. Körülbelül olyan volt ez számomra, mint amikor Mick Taylort hívták gitározni a Rolling Stonesba. A másik szép emlékem a Prognózis koncertje volt 40 ezer ember előtt 1981 nyarán, a Dorogi Rockfesztiválon. Délután négy órakor belecsaptunk a húrokba, a közönség pedig azonnal vette az adást, lelkesek voltak és befogadóak” – eleveníti fel emlékeit a zenész.
A harmadik egy Syrius-koncert volt a Bercsényi Klubban, amelyre Hajnival, az akkori albérlőnkkel mentünk el 1972-ben. Nemrégiben a kezembe került egy Syrius-lemez, a borítóján egy fotósorozattal, és a hallgatóság soraiban felfedeztem magunkat egy matracon ülve, amint átszellemülve hallgatjuk a zenét. Annyira megihletett ez a több mint 50 éve készült fénykép, hogy írtam róla egy dalt Hajni és Pisti címmel, természetesen a Syrius stílusát idéző zenével, két szaxofonnal – akár ők maguk is eljátszhatnák. A demó már elkészült, a szám az idén megjelenő dupla albumomon lesz majd hallható
– zárja szavait Vörös István.
Fél évszázada került a boltokba az Omega hatodik lemeze, a Nem tudom a neved. A zenekar tudtán kívül megváltoztatott borítóval és egy letiltott szám miatt rövidebb B oldallal. Ugyanekkor, azaz 1975-ben, a The Hall of Floaters in the Sky című angol nyelvű korongjukat dobta a nyugat-európai piacra NSZK-beli kiadójuk, a Bellaphon.
Kóbor János hatodik magyar stúdiólemezükről ezt mondta Csatári Bencének élete utolsó interjújában: „Összességében elmondhatjuk, hogy megítélésem szerint 1975-re kerültünk újra abba a helyzetbe, és álltunk nagyjából azon a szinten, amelyen 1969-ben egy feltételezett sikeres második angliai nagylemez és egy ottani harmadik országos turné után álltunk volna a nemzetközi vérkeringésben.”
Kétségtelen, következő esztendőkben, a space rock korszakukban készítették el három legsikeresebb albumukat, az Időrablót, a Csillagok útjánt és a Gammapoliszt.
Ezeket már nyugati stúdiókban rögzítették, Peter Hauke producer irányításával, a magyar nyelvű változatot pedig itthon énekelték rá a zenei alapokra.
A Nem tudom a neved dalait még Magyarországon játszották fel az Országos Rendező Iroda próbatermében, illetve a lemez címadó számát a Magyar Rádióban, ahol a ráéneklést is megejtették. Így lett az anyag zenei rendezője, az intézmény hangszerelője, karmestere, zenei vezetője Körmendi Vilmos. Ő dirigálta a Táncdalfesztivál Szimfonikus Tánczenekarát – hogy képet kapjunk zenei világáról. Amúgy létezik egy 1974-ből való rádiófelvétele a nyitó dalnak, ami meglehetősen eltér a nagylemezen hallhatótól.
Húszállomásos országos turnéra indult Fehérvári Gábor Alfréd. Freddie két zenésztársával, Lélekbúvár címmel ad akusztikus hangversenysorozatot az ország számos városában, március közepéig. A koncertek – a címhez híven – a lélekgyógyítást szolgálják.
Húzós, no meg kellőképpen sikeres esztendőket tudhat maga mögött Freddie, tudniillik tavaly jelent meg második lemeze, Szabadon címmel, idén – immár másodízben – a Petőfi Zenei Díj kitüntetettje lett, most Az év férfi előadója kategóriában, továbbá megnyerte a Duna Televízió Csináljuk a fesztivált című dalversenyét.
A Havancsák Gyula által tervezett új lemezborítóval m egjelent vinylen a P. Mobil 2017-es, Csoda történt! című albuma. Tavaly a most tízéves Farkasok völgye: Kárpát-medence anyagot préselték dupla lemezre.
Hogy miért érzi szükségét Schuster Lóránt, a P. Mobil vezetője, azaz a Főnök a vinylen, illetve LP-n történő megjelenést, arra két magyarázatot adott: egyfelől azért, mert reneszánszát éli a mikrobarázdás lemezkiadás, mindenekelőtt a gyűjtők körében, másfelől a keményrock analóg módon szól igazán jól, élőben, hanghordozón egyaránt.
Megjelent a Makám Borostyánének című lemeze, ami egy új formáció, a Makám Quartet bemutatkozó anyaga. A korongon kortárs költők versmegzenésítései szerepelnek.
Ha Makám, akkor Kolinda. Ez talányosnak tűnhet, mindjárt kifejtem, ám előbb felsorolok néhány muzsikust, akik a Kolindában játszottak. Dabasi Péter, aki Mikó Istvánt váltotta a Kalákában, Kiss Ferenc a Vízöntő zenésze, az Etnofon Kiadó alapítója, Szőke Szabolcs a Makám és a Stúdió K. Színház alapítótagja, Porteleki László a Muzsikás prímása, Jorgosz Tzortzoglu a Gépfolklór, a Barbaro, a Balkán Fanatik énekese, Szabó András a Gépfolklór alapítója, hegedűse, Trunkos András a Rolls Frakció basszusgitárosa, az Omega menedzsere, Román Péter, Deseő Csaba, Berki Tamás basszusgitárosa, bőgőse, Kamondy Ágnes az Európa Kiadó billentyűse, az Orkesztra Luna vezetője. Szóval nem akárkik játszottak a Kolindában.
Abban a bandában, amely iránt a hetvenes évek közepén nem mutatott érdeklődést a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. Miként a teljes népzenei színtér iránt közömbös volt.
1975-ben kiadtak egy Sebő Együttes lemezt, majd több évnyi csendet követően táncház korongokat, s csak a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas elején-közepén jelentek meg a legendás Muzsikás, Vízöntő, Kormorán, Vujicsics albumok.
Ezzel szemben Franciaországban komolyan rákattantak a Kolindára. A kinti folk szcéna sztárjai lettek. Mígnem hazatérve csatlakozott hozzájuk Krulik Zoltán, hogy új együttest hozzanak létre. Ez lett volna a Makám, ám mert a Kolinda név nemzetközi brand-nek számított, Makám és Kolindaként debütáltak. Egészen Dabasi Péter 1984-es kiválásáig, amikor maradtak „csak” Makám.
A Magidom ismét a rá jellemző, történetmesélős, szellemes klippel jelentkezik. A tavalyi, Esendő halandó-nagylemezük egyik kedvencét, a Fáradásos törés című dalt mozgóképesítették.
„Ez az egyik kedvenc dalunk a tavalyi lemezről, és úgy látjuk, hogy a közönség szintén megszerette, ezért megpróbáltuk kicsit vizuálisan is kibontani. A papírzacskós figura és az ő története gyakorlatilag az »esendő halandó« karakterünk egyik új kivetülése. Benne van az az ütött-kopott szerethetőség, amit elképzeltünk – árulta el Benyhe Róbert, az együttes frontembere. – Kevély Máté operatőr-vágó és Bolyki Marci operatőr segítségével készült a klip, a rendezést és a kellékek készítését én vállaltam be. Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen nyitottak voltak a srácok a víziómra. A főszereplőink kilétét még nem lőném le, direkt nem akartunk konkrét arcokat mutatni, de kíváncsiak vagyunk, kitalálják-e a követőink.”
Négyállomásos angliai turnén járt a Dirty Slippers. Az utolsó állomás Newcastle volt, ahonnan Lobó-Szalóky Lázár énekes-gitáros-zeneszerző jelentkezett telefonon.
A Dirty Slippers számára nem ismeretlen Anglia, s az angolok számára sem a banda. 2021 augusztusában az Abbey Road Stúdióban rögzíthették Vársz valahol című nagylemezük angol nyelvű dalait. Köztük a Honest kid címűt, amely befutott, több rádió játszotta, így megismerték a csapat nevét. Producerük 2009 óta George Shilling, akihez tavaly nyáron visszatértek, s a korábban felvetteket kiegészítve, elkészítették első angol nagylemezüket az ikonikus brit hangstúdióban.
Mától látható a Petőfi Kulturális Ügynökség popkulturalis csatornája, a Hajógyár legújabb koncertfilmje, az AWS zenekar Budapest Parkban tartott, Innen szép nyerni című új albumának lemezbemutató koncertjéről készült videó. Ez a buli egyben a banda visszatérése énekesük, Siklósi Örs három évvel ezelőtti halálát követően.
A Hajógyár eddig három koncertfilmmel jelentkezett. Tavaly tavasszal a Tankcsapda debreceni Lovardában rögzített, illetve Azahriah Papp László Sportarénás bulijával, az első mozi pedig a Pannónia Filmstúdióban forgott, ahol a Carson Coma 2022-ben eljátszotta legmenőbb dalait. A sorozattal a filmes csapat szándéka bemutatni a pop-rock színterének legkiemelkedőbb előadóit, produkcióit. Ebbe a sorba vitathatatlanul beleillik az AWS zenekar visszatérő koncertje.
Márton András kamaszként az Illésért és a Syriusért rajongott, utóbbinak ott volt szinte az összes koncertjén, és számos kalózfelvételt is készített. Később az Emil Rulez és a Middlemist Red lemezeit favorizálta, de a Besh o droM, a Gorg & Benzol és az Ivan and the Parazol színpadi teljesítménye is le tudja nyűgözni.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Márton András, a KFT dobosa és producere, a Sc.Art és a Bowie & Friends zenekar alapítója válaszol kérdéseinkre.
Márton András gimnazistaként Illés-rajongó volt, rendszeresen járt az Illés Klubba, számára Illésék jelentették a csúcsot. Szörényi Levente zenéi és Bródy János szövegei álltak legközelebb hozzá, bár az Omegát is nagyszerű bandának tartotta. A Syriust szintén minden idők legjobb magyar együttesei közé sorolja.
Kitűntek a hazai zenei felhozatalból a progresszív rockos stílusukkal, a magas színvonalú játékukkal és Orszáczky Jackie jellegzetes énekhangjával. Egy olyasfajta angolszász zenei levegő járta át a koncertjeiket, amilyenhez hasonlót más zenekaroknál itthon nem tapasztaltam. Szinte az összes koncertjükön ott voltam, ha egy héten kétszer játszottak, akkor mind a kettőre elmentem. Több kalózfelvételt készítettem a fellépéseikről, Ráduly Misi kért is tőlem ezekből, amikor egy válogatáslemez kiadásán dolgozott
– idézi fel a múltat.
Az Illéssel és a Syriusszal ellentétben az elsősorban képzőművészek alkotta A. E. Bizottságnak nem tartozott a rajongótáborába, mégis úgy érzi, volt valami, amitől kitűntek a nyolcvanas évek zenekarai közül.
Leginkább azt szerettem bennük, hogy szokatlanul szabad szellemiséggel álltak a zenéléshez, és képesek voltak a hallgatóságukra is gondolatfelszabadító hatással lenni. Kár, hogy egyes újságírók akkoriban erősen szembeállítottak minket, azaz a KFT-t mint úgynevezett állami új hullámot és őket meg az akkori underground vonalat mint alternatív zenészeket.
„Kicsit igazságtalan próbálkozás kiemelni egyes előadókat, de nem bánom. A lemezek közül talán az Emil.RuleZ! Zazie az ágyban című albuma jut eszembe, mert mikor az ezredforduló környékén megjelent, olyan friss hangulatot tudott hozni a hazai popzenébe, mint 20 évvel korábban az új hullámos vagy az alternatív zenekarok. Az a fajta eredeti, fergeteges humor, szellemesség, ami Hajós András és Hegyi György szövegeiből áradt, közel állt a KFT világlátásához. Emlékszem, amikor a Zazie-t meghallgattuk, nem tudtuk megállni, hogy végig ne röhögjük az egészet” – vallja a zenész, akinek természetesen a Syriustól is van kedvenc korongja, Az ördög álarcosbálja, annak ellenére, hogy a stúdiófelvétel nem tudta teljesen visszaadni a koncertek hangulatát.
Harmadikként a működését jelenleg éppen szüneteltető Middlemist Red The Other Side of Nowhere című albumát említi, melynek sötét, pszichedelikus zenéje, borongós hangképe szintén magával ragadta. A csapat énekese, Nóvé Soma hangja pedig annyira tetszett neki, hogy felkérte fellépőnek a 2022-es a Bowie & Friends emlékkoncertre.
Milos Forman Hairje negyvenöt évvel ezelőtt – a hivatalos fanyalgókat leszámítva – egyöntetű kritikai és közönségsikert aratott az Egyesült Államokban. Talán furcsa, de egy esztendőre rá, 1980-ban hazánkban szintén bemutatták a musicalt, ami az év legnézettebb filmje lett a szocialista Magyar Népköztársaságban.
Az én nemzedékem számára, akiket 1980-ban elengedtek moziba a szüleik, elképesztő élményt jelentett a Milos Forman rendezte Hair. A VHS-korszak előtt jártunk, azaz filmszínházba kellett menni, ha egy adott alkotás érdekelte az embert. Hadd botránkoztassam meg az ifjabbakat azzal, hogy nem csupán internet meg streaming nem volt, de popcornt sem árultak a mozikban. Így az unalmasabb szovjet háborús művek alatt poénos beszólásokkal múlattuk az időt a november 7-i kötelező vetítések alatt.
A Hair olyannyira megütött minden kamaszt, tinédzsert és fiatal felnőttet, hogy többször akarta látni a művet.
Én nyolcszor váltottam jegyet, s ezzel a számmal messze lemaradtam a csúcstartók mögött.
Édesapám egy minisztériumi környezetvédelmi filmstúdiót vezetett. Történt, hogy szovjet „delegácija” érkezett tanulmányútra. Milyen filmet szeretnének megnézni az elvtársak? – érdeklődtek a stúdió munkatársai. „A Hairt” – hangzott a válasz. Ugyebár a Szovjetunióban tilos csemegének számított a musical. Kikölcsönözték hát apámék és befűzték. Aztán megint. És megint. Jócskán benne jártak a késő estében, mire a harmadik vetítés végeztével az elvtársak hálásan megköszönték a páratlan élményt, és távoztak.
Mi lehetett a titok? Hogy egy esztendővel az amerikai premier után beengedték a Magyar Népköztársaság filmszínházaiba, annak bizonnyal a mű vietnámi háborúellenessége az oka. Ha nem egy egykori csehszlovák (akkor még csehszlovákok meg szerbhorvátok éltek a béketáborban) rendező viszi vászonra az 1967-es hippitörténetet, vélhetően csak egy film lett volna a sok musicaladaptáció közül. Ellenben Milos Forman számára a hatalom, az erőszakos hatalom elleni fellépést, a mindenkit megillető szabadság melletti kiállást, a konformizmus elleni lázadást jelentette. Már az off-Broadway-bemutatón felfigyelt a műre.
A GrundRecords, folytatva értékmegőrző munkáját, kiadta az Omega együttes 1995-ös visszatérő lemezét, a Trans and Dance címűt. A dupla vinylen és CD-n megjelenő anyagot Rozgonyi Péter hangmérnök az eredeti DAT-ra rögzített mesterszalag alapján újította fel. Hanglemez formájában az Omega 14. korongja eddig sosem jelent meg.
Az 1987-es, 25. születésnapi Kisstadion-koncertet követően a zenekar szüneteltette működését. Noha nem történt hivatalos bejelentés, pláne nem feloszlás, német kiadójuk, a Bellaphon nekifogott, s újra kiadta kint megjelent albumaikat. Megjegyzem, jogtalanul, tudniillik az Omega szerződése lejárt, s már másik cég gondozta angol nyelvű életművüket.
Boltokban Csatári Bence Kóbor – Az utolsó interjú című kötete. A vaskos (442 oldalas) könyv az Omega énekesével egy esztendőn keresztül folytatott, kétszáz hasznos órányi beszélgetés lenyomata. Szubjektív rocktörténet, amely Kóbor János halálával megmásíthatatlan forrásmunkává vált.
Kezdjük a külcsínnel. A borítót Oláh Gábor tervezte, Szalay Zoltán Kóbor Jánosról készült portréját felhasználva. A tipográfia színeiben, hangulatában tökéletesen illeszkedik az Omegához, a zenekar nagy korszakainak (hard rock, space rock) képi világához. Maradva a képeknél, de már a belbecset szemlélve, Bálint Csaba, a Rockmúzeum vezetője a szöveghez méltó képanyaggal gazdagította a Helikon Kiadó kötetét.
Amely kötet alapvetően monográfia, amennyiben Kóbor János életrajzát mutatja be, ugyanakkor rocktörténet, tudniillik Mecky élete 1962-től – ekkor nevezték el a zenekart – összeforrt az Omega sorsával. Mindörökre, tudniillik Kóbor János 2021. december 6-án befejezte földi életét, s átlépett az öröklétbe.
Ennek lenyomata érződik Csatári Bence szerkesztési alapvetésében, hogy a Szentírást követő fejezetekre tagolja munkáját, úgymint Ótestamentum, Újtestamentum, illetve a Teremtés előtt fejezet az Omega előtti időkről mesél.
Csatári Bence újságíró, dr. Csatári Bence történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tudományos kutatója. Az újságíró részletekbe menő, időrendben lefolytatott interjút készített az énekessel, míg dr. Csatári az alfejezetek közé történelmi összefoglalót írt, hogy képbe helyezze az ifjabb olvasókat, akiknek bizony vajmi keveset, netán semmit sem jelent az új gazdasági mechanizmus vagy a moszkvai, majd a Los Angeles-i olimpia bojkottja.
Az újságíró gigászi munkát végzett, amikor megalkotta az interjú szövegét. Mert bizony az élőbeszéd írottá stilizálása nem gyerekjáték. Nem sokat segít, ha beírja valaki az elhangzottakat, mivel azt teljességgel át kell fogalmazni, s nem segít a mesterséges intelligencia sem, amely hellyel-közzel pontosan rögzíti a szöveget, azonban azt kizárólag a riporter tudja, mit is akart mondani pontosan az interjúalany. Az AI tanulhat, tanulhat és tanulhat, de sosem fogja tudni. Amivel pedig kiegészíti a szöveget, arra a nyilatkozó nem bólint rá beleegyezően.
Fontos a bevezető rész, amelyben a szerző a zene univerzális misztikumát taglalja, hatását, amit a világon bárhol, bármikor élő emberre gyakorol, gyakorolt. Mint az Omega zenéje. A szocialista táborban, s a szabad világban egyaránt. Mégis arról az évtizedről, amikor az Omega az év 365 napjából 200-250-et Nyugat Európában töltött, az ott elért elképesztő sikerükről makacsul hallgatott a honi sajtó. Erről Csatári Bence könyve, no meg Mihály Tamásé és Molnár Györgyről, Benkő Lászlóról szóló kötetek mesélnek.
Az Omega legénysége, jóllehet nyugaton hihetetlen sikert aratott, mindvégig megmaradt magyarnak, hiába töltötték életük egy szakaszának nagyobb részét odakint. Miként magyar volt Kóbor János minden sváb felmenője – derül ki az 1962. szeptember 23-át megelőző személyes történetekből. Az 1962-es dátum, amikor az Omega először lépett fel e néven.
Kevésbé köztudott, hogy Koncz Zsuzsa az Omega énekesnőjeként kezdte 1963-ban, az előző évi Ki mit tud?-os szereplését követően. Noha az 1966-os, első Táncdalfesztiválon megjelent a beat (Atlantis: Jól érzem magam, Metro: Mi fáj), sőt az Illés második lett a Még fáj minden csókkal – amiért kaptak a fejükre a „szaksajtótól”, az Omega nem indult a fesztiválon, mivel úgy érezték, ott nincs helye a beatzenének. Jóllehet az 1963-as Nemzeti Sportcsarnokban rendezett KISZ amatőr zenei fesztiválján a közönség megdobálta a Benkó Dixieland Bandet, jelezve, hogy az ő zenéjük a beat. Ráadásul a Légy jó kicsit hozzám hallatán, '66-ban az Omega zenészeiben megerősödött a meggyőződés: a műfaj nyelve az angol.
A Big Picture címet viselő kompozíció ízelítő Kékkői Zalán új (második) szólólemezéről. Ez is instrumentális zenei album lesz, méghozzá beszédes címmel: No AI. Mondhatjuk úgy: nem a mesterséges intelligenciára. Tény, ami tény: az AI (magyarul MI) meglehetősen megkavarja a művészeteket, legfőképpen a zenét.
Évtizedekkel ezelőtt, még a hetvenes-nyolcvanas években a szintetizátorokat fogadta hasonló ellenérzés, amely instrumentumok mára a pop-rock zene szerves részét adják. A Queen anno fontosnak tartotta, hogy lemezborítóin feltüntesse: „No Synthesizer!”
Kékkői Zalán úgy véli: a szintetizátort azok képesek jól használni, akik tudnak zenélni.
Schoblocher Barbara az alternatív, illetve a gitár- és szövegcentrikus zenét preferálja, így a 30Y és a Kispál és a Borz a kedvencei. Legkedvesebb dala a Ha volna két életem a Piramistól, Cseh Tamás és Másik János Levél nővéremnek című lemezét, illetve a Carson Coma Feldobom a követ című szerzeményét pedig kiváló korlenyomatoknak tartja.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezen a héten Schoblocher Barbara, a Blahalouisiana együttes énekesnője válaszol kérdéseinkre.
„Kamaszkorom óta nagyon szeretem az alternatív, illetve a gitár- és szövegcentrikus zenét, ezért is lett az egyik kedvenc zenekarom a 30Y. Nagyon megfogtak Beck Zoltán szövegei és a dalok, imádok belemerülni abba a hideg melankóliába, amit árasztanak. Amikor fellépünk egy fesztiválon, ahol ők is játszanak, biztos, hogy nem hagyom ki a koncertjüket, és nagyon örülök, hogy személyesen is ismerhetem a zenekar tagjait” – mondta Schoblocher Barbara, aki Kovács Katit is kiemelkedő előadónak tartja.
Őt már felnőttként szerette meg, amikor igazán átérezte, miről is szólnak a dalai. Természetesen Kovács Kati hangja és előadásmódja is nagyon nagy hatással volt rá, csodálattal hallgatta és hallgatja ma is, ahogyan százszázalékos beleéléssel énekli a számait. A Kispál és a Borz szintén felnőttként „érkezett meg hozzá”, így sosem tombolt kamaszként Lovasiék koncertjen, viszont a lenyűgözőnek tartja azt a semmihez sem hasonlítható univerzumot, amit a szerzeményeikkel teremtettek.
Különösen a régi lemezeket érzem közel magamhoz
– tette hozzá az énekesnő.
A legtöbbet hallgatott lemezek listáját Schoblocher Barbaránál az LGT Bumm! című korongja vezeti. Az első magyar supergroup munkásságában és a magyar poptörténetben is rendkívül fontosnak számító albumot a Blahalouisiana billentyűse, Pénzes Máté ajánlotta az énekesnő figyelmébe, aki Zseb nevű formációjával tavaly elkészítette az 1973-as lemez feldolgozását, így tisztelegve a nagy elődök előtt. Erős szálakkal kötődik az LGT-hez a kettes számú kedvenc, Katona Klári Titkaim című albuma is, hiszen a zenéjét Presser Gábor, a szövegét Sztevanovity Dusán írta.
Katona Klárinak szintén szeretem a hangját és a stílusát, a Titkaimat pedig azért tartom különösen ütősnek, mert annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek elején jelent meg, még mindig újítónak találom a rajta hallható dalok hangszerelését
– összegzi az énekesnő. Hármas számú kedvencét, Cseh Tamás és Másik János Levél nővéremnek című albumát Schoblocher Barbara egy olyan tökéletesen pontos korlenyomatnak tartja, mint például Bob Dylan vagy Leonard Cohen lemezeit. Bár ő maga csak évtizedekkel később született, Cseh Tamásék „zenés levelét” hallgatva pillanatok alatt vissza tud repülni a hetvenes évek magyar valóságába.
Szandi már nem tini kislány, piros sapkában. Szandi felnőtt nő, édesanya, aki a rock and rollt és a jódlit kemény rockra cserélte. Karácsony után debütál a Szandi Rock Band. Alapi István gitáros mesélt a projektről.
A Sztárban Sztáros produkciót kisvártatva élőben is bemutatta Szandi és az Edda.
Alapi István elárulta, hogy Szandi és Bogdán Csaba otthon rockzenét hallgatnak. Deep Purple-t, Uriah Heepet, Led Zeppelint, Black Sabbathot, Alice Coopert.
Így szól Szanditól az AC/DC klasszikusa.
Alapi István felidézte Szandi pályáját, amelynek elején, mindössze tizenhárom évesen bemutatkozó albuma platinalemez lett. 1989-ben, első kiskorúként érte el ezt a minősítést, majd megismételte a Tinédzser l'amourral, s mindössze tizenöt esztendősen, a Szerelmes szívek életrajzi filmben eljátszhatta önmagát. Néhány év alatt kialakult a tini Szandi-kép, ami mind a mai napig makacsul tartja magát. Legalábbis eddig.
Hallgassuk csak az ikonikus Deep Purple-nótát Szandi tolmácsolásában.
Ő már nem a Tinédzser l'amour piros sapkás kislánya, hanem rockanyu, három majdnem felnőtt gyerekkel.
Közben készítettek egy amolyan kedvcsináló videót a repertoár populárisabb számaiból, mint a Long Live Rock and Roll a Rainbow-tól, a Here I Go Again a Whitesnake-től, Joan Jett-től az I Love Rock and Roll és Bon Jovi You Give Love A Bad Name-je.
De hallhatunk ám keményebb nótákat is a bulin.
Élőben Szandi fellépett már az Alapi Power Banddel Salgótarjánban, ahol eltolták a Highway to Hellt.
A műsor összeállt, most mindenki egyénileg dolgozik a számokon, mint a lenti Guns N' Roses-slágeren.
Készült egy saját daluk is, Orbán Tamás szövegével. Ez bizakodásra bátoríthat mindenkit, hogy a Szandi Rock Band nem csupán egyetlen buli erejéig áll színpadra.
A Sons Left Behind zenekar tagjai valamit nagyon eltaláltak, még mielőtt megjelent volna bemutatkozó lemezük, minden új daluk siker lett a kibertérben, s a koncertek valóságában egyaránt. A szombathelyi bandát hallva sokan biztosra vették, hogy az egy angolszász csapat.
A Human by Design albumuk zenemegosztós megjelenését megelőzően játszhattak a Petőfi Rádió Hajrá, magyarok! műsorában, ami azért bájos, mivel a csapat angol nyelven tolja.
Na ja, Szombathely a nyugat kapuja, közelebb onnan a nemzetközi rockvilág, mint a budapesti.
Mindössze egy esztendeje talált egymásra Joó Máté énekes, Tamás Áron gitáros, Kendik Dániel dobos és Kendik Péter billentyűs. Előtte Péter szólóban, Máté és Áron duóban tolták. A mindössze háromhetes zenekar háromórás koncertlehetőséget kapott egy hajón, ahol saját számok híján feldolgozásokat játszottak.
Névválasztásuk, a hátrahagyott fiúk, azt érezteti, hogy eleddig olyan formációkban muzsikáltak, amelyekben nem tudtak igazán kiteljesedni, ottmaradt mindegyikükben a hátrahagyottság érzése.
Muzsikájuk alapból rockos, bluesos riffekre épül, ellenben az ének kifejezetten nagy ívű, dallamos, popra jellemző, amit erősít a billentyűjáték, például a vonós hangzás bevonásával. Ugyanakkor mégsem slágerszámok sorjáznak a lemezen, tudniillik a melódiák nem törekszenek dallamtapadás-hatásra, valamint Joó Máté karcos, mély fekvésű hangja megtartja a blues-rock jellegét.
A folytatásban hasonló ritmikára lelünk, ellenben az alapot akusztikus gitár hozza. A hasonlóságnak ezzel vége, a dallammenet olyannyira rafinált, hogy nem a várt (megszokott, közhelyes) hangok, hangközök követik egymást. Ezzel szintúgy tágítják a blues és a rock határát.
Emlékeztet mindez (tempó, ének-lage, dallamvezetés) Nick Cave vagy Rag'n'Bone Man munkáihoz. Hangszerelésben azonban – két kivétellel – konzervatívabbak, s megmaradnak a nyolcvanas évek rockjánál. Leginkább a 10cc vagy a velük kortárs Supertramp produkált effélét. Utóbbi átlépett a progresszív rock színtérre, mindvégig megtartva zenéjében a blue note-ot.
Az egyenes, nem túl vastag arrangement engedi élni az éneket, miközben végig ott egyensúlyoznak a határon, hogy hagyják kitörni a zenét – amit egyszer engednek is –, elindulva a nyersebb rock irányába, ám inkább gitárszólóval oldják fel a feszültséget.
A két szélső mérce egy együttes esetében a lírai dal és a húzós, tempós nóta előadása. Hogy egy triviális példát hozzak: ott van a Piramistól a Szállj fel magasra egyzongorás duettje és a Becsület példás hard rockja.
A Gone With My Heart bárhol a világon sláger lehet. Miközben ott lüktet a dal mélyén a blues, az énekhang szépen kinyílik a pontosan intonált magasakkal, miközben megmarad az alaphangszín karcossága.
Magam részéről szívesen meghallgatnám magyar szöveggel. Bár a fiúk szeretik anyanyelvüket, bevallottan angolszász zenén szocializálódtak, ráadásul bíznak abban, hogy angolul többekhez eljuthatnak világszerte.
Szintén korrekt líra a zárószám, a Here We Are.
Repertoárjuk másik zenei „véglete” a Life Is a Game. Klassz benne a rockos gitár.
Ez a szám áll talán legközelebb az Imagine Dragonshoz, amelynek Believer instrumentális feldolgozásával Kendik Péter befutott a világhálón. Olyannyira, hogy az Universal Pictures szerződést ajánlott, amelynek értelmében felhasználhatja a magyar fiú produkcióját reklámokban, filmelőzetesekben és tv-show-kban.
Itt azonban ének is van, kérem szépen, méghozzá Dan Reynoldshoz hasonló parlandós, slemmelős verse-vel.
Tulajdonképpen a lemezről nem hiányzik a basszusgitár, lévén a billentyű pótolja, noha így a dob sok esetben magára marad, ám mivel kevés a zúzósabb rész, ez nem fülbevágó.
Bár éppenséggel a Save My Light zongora intróját megsegíthette volna a bőgő.
Egyik slágerük a Chains szöveges klippel került a közösségi médiába, így volt szerencsém a dalszöveg és a muzsika hangulatát összevetni. Meg kellett állapítanom, az egység hibátlan. Meglehet, azért, mert mind a zenét, mind a szöveget közösen alkotják.
A rendszerváltást megelőzően legfeljebb metaforákban jelenhetett meg, kilencven után az idősebb nemzedék muzsikusai tartották életben ’56 szellemét.
A vasfüggöny mögé kényszerítve, kizárólag bizonyos korosztályok tudták, hogy a Kontroll Csoport Holdfényes májusok című dala egy 1956-os Boros Ilona-szám, a Honvágydal. Legalábbis a magyar szövege, tudniillik a zene az amerikai fokénekes, Terry Gilkyson szerzeménye, amit 1955-ben Dean Martin vitt sikerre. Boros Ilonáról és férjéről, a szövegíró Gommermann Istvánról azért hallhattunk keveset (értsd: semmit), mert ’56 szilveszterén elhagyták a Magyar Népköztársaságot, hogy több kerülővel az Egyesült Államokban telepedjenek le. Vagyis disszidáltak, amiért Hollós Ilonával újravették a dalt. A házaspárnak az a sors jutott, amiről a sláger szól: emigráció és honvágy.
A számot október 23-án vették fel a Magyar Rádióban, ahonnan a művészeknek menekülniük kellett a harcok miatt. Gommermann nem az amerikai eredetit ismerte, hanem a német nyelvű változatot, ami Freddy Quinn előadásában világsiker lett.
A Honvágydallal üzentek a szétszakadt családok tagjai egymásnak az éteren keresztül. Amíg a Szabad Európa Rádióban az eredeti forgott, addig a Magyar Rádióban Hollós Ilona éneke szólt.
Ráadásnak írtak egy amolyan ellenszámot, Járom az utam címmel, amely azt énekelte meg, hogy itthon a legjobb, „Mert én ott születtem, ez a hazám”.
Prémium címmel jött ki Zsoldos Béla dupla CD-je. Az egyik korong a két esztendővel ezelőtti, hetvenedik születésnapjára rendezett Müpa-koncert felvétele, míg a másik lemezen eddig kiadatlan, illetve a szerző által kedvelt, 1979 és 2022 közt született kompozíciók kaptak helyet.
Mielőtt rátérnék az albumra, fontos megemlékezni egy tavalyi születésnapról. 2023-ban lett hatvanesztendős a Stúdió 11. A zenekar Zsoldos Béla munkahelye volt 1970-től, pontosabban a Magyar Rádió, tudniillik a muzsikusok a rádió alkalmazásban álltak 2007-ig, reggel kilencre jártak a nyolcas stúdióba, ahol nap mint nap több dalt rögzítettek a korszak majd’ minden énekesével.
Zsoldos Béla előtt is zenélt Zsoldos az együttesben, mindjárt kettő: a trombitás Imre és testvére, a harsonás Ernő. Ők alapították a Stúdió 11-et, illetve annak elődjét, a Magyar Rádió Tánczenekarát.
1946-ban megcsörrent a telefon. A Magyar Rádióból keresték a Zsoldos testvéreket, mit szólnának ahhoz, hogy elindítanának egy szimfonikus tánczenekart. Elindították. Zsoldos Ernő 1968-as halála után tízen maradtak, megvárták, hogy fia, Béla végezzen a Zeneakadémián. Vele 1970-től ismét teljes lett a létszám. S bár Béla már nyugdíjba vonult, Zsoldos található a tizenegyek közt, gyermeke, Dániel személyében.
Novák Péter népzenei és néptáncos múlttal érkezett a rockzenébe, kedvencei között van a Vízöntő együttes, és az Illés népzenei ihletésű dalait is kedveli. Mindezek mellet az LGT, a KFT és a budapesti underground zenekarok munkássága is nagy hatással volt a Kimnowak egykori frontemberének pályájára.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De így van ez vajon a zenével is? A kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legfontosabb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról.
Ezen a héten Novák Péter dalszerző, színész, rendező, énekes, a Kimnowak együttes egykori frontembere válaszol kérdéseinkre.
„Az útkeresésem időszakában három teljesen eltérő műfajú zenekar volt rám meghatározó hatással. Az első a világzene kitalálójának is tekinthető Vízöntő, mégpedig azért, mert köztudottan a népzene és a néptánc irányából jövök, ők pedig a népzene és könnyűzene közötti átmenet közvetítői voltak számomra. Úgy is mondhatnám, hogy hidat jelentettek a velem született népzenei gyökerek és az imádott rock and roll között” – fogalmaz Novák Péter, aki az LGT-t is nagyra becsüli.
A mai napig rajongója vagyok minden korszakuknak, nagy megtiszteltetés volt, hogy az utolsó két koncertnek afféle rendezője lehettem… Hogy négy teljesen eltérő talentum ennyire ütőképes egységet hozzon létre, nem ritka a zenetörténetben, de hogy a kémia, a kohézió a tagcseréket követően is megmarad, fejlődik, azért az ritka áldásos helyzet. Minden lemezük telitalálat, úgy tudtak pontos képet adni a hetvenes és nyolcvanas évek Magyarországáról, hogy közben globálisan is tökéletesen értelmezhető volt munkásságuk, nem véletlen, hogy a világsiker kapujában is többször álltak már.
„Mivel a fiatalságom a pezsgő nyolcvanas évekre, a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időszakra, az egyetemi klubok virágzásának és a budapesti underground fénykorának idejére esett, az Európa Kiadót sem hagyhatom ki a zenei pályámat meghatározó együttesek sorából – folytatja Novák Péter. – Amikor először lementem Menyhárt Jenőék koncertjére, az a reveláció erejével hatott rám, mert megvalósították mindazt, amit a new artról, new wave-ről, a punkról és a társadalmi célú üzenetek dalokban való megfogalmazásáról gondoltam.
Ez így utólag jól hangzik, de valami engem és mindenki mást is felforgató érzést biztosan azonosítottam – már akkor. Hozzá kell tenni, hogy ebben a káprázatos korszakban számos olyan, mára kultikussá vált formáció is zenélt – például az URH, a Kontroll Csoport vagy a Balaton –, amelyeket szintén nagyon szerettem, és ennek az underground miliőnek az energiáiból rengeteg jutott nekünk is.”
Ha David Lynch, akkor Twin Peaks. Ez már csak így marad, amíg világ a világ. És három nap. A kultikus sorozat után Lynch kultfilmjei ugranak be, mint a Dűne, a Kék bársony, a Veszett a világ, a Lost Highway, a Mulholland Drive. Érdeklődőbbek vélhetően ellátogattak a 2019-es Budapest Fotófesztivál megnyitó kiállítására a Műcsarnokba, ahol a mester Kis történetek című szürrealista fotómontázs-sorozatával ismerkedhettek. Mindezek (és egyebek, mint videós munkák, könyvek, online akciók) mellett David Lynch neves muzsikus. Legutóbbi munkája a Chrystabell-lel közös, Cellophane Memories lemeze.
David Lynch sokarcú zenész, aki több műfajban alkot, a rocktól az elekro popon át a dream popig, mint eme mostani albumon.
Daviddel zenélni olyan, mintha a levegőből kikristályosodna egy vízió, amit meg lehet fogni, ízlelni, hallani... Meg kell találnod magadban azt a pontot, amin ezt át tudod szűrni, és elengedni magad, hogy áramolhasson. Kicsit olyan ez, mint amit a médiumok csinálnak: kilépsz a testedből, ugyanakkor ráhangolódsz Davidre és mozgásba hozod a teljes zenei tudásodat, hogy kifejezd a zenei elképzeléseit
– magyarázta egy interjúban Chrystabell.
David Lynch három évtized alatt mindössze tíz filmet rendezett, azonban azok mindegyike mestermunka, egyúttal mindegyik kultuszmozi lett már a bemutató napján. Függetlenül attól, hogy hagyományos cselekményvezetésű, mint az Elefántember, a Veszett a világ és Igaz történet, vagy zsánerfilm, mint a Dűne, a Lost Highway, netán éppenséggel Lynchre jellemző szürrealista film noir, mint a Kék bársony, a Twin Peaks, a Mulholland Drive, az Inland Empire.
Ötvenöt esztendeje jelent meg a King Crimson bemutatkozó lemeze, a The Court of the Crimson King, amelyet azóta a progresszív rock egyik kulcsalbumaként tisztelnek. Dacára, hogy a zenekar több ízben felülmúlta debüt korongját, s hogy a Nice, a Jethro Tull vagy a Van der Graaf Generator előbb jelentettek meg progrock lemezt.
A King Crimson karrierje szédítő gyorsasággal ívelt a csúcs felé. 1968-as megalakulásukat követően a következő esztendő februárjában megtartották bemutatkozó koncertjüket, majd július 5-én, a Rolling Stones előzenekaraként léphettek a Hyde Park színpadára úgy félmillió néző előtt.
Olyanok társaságában, mint a Third Ear Band (nagyon elvont improvizációs muzsika, szimfonikus és etno hangszerekkel), a Screw (nagylemez nélküli pszichedelikus bluescsapat), Alexis Korner (a brit blues atyja), a New Church (szintén bluesalapú pszichedelikus muzsika), a Family (akusztikus és elektromos hangszerek, rock, blues, folk egyvelege, az énekes Roger Chapman, Mike Oldfield Shadow on the Walljának előadója).
A buli előtt két nappal halt meg Brian Jones. A Stones kreatív muzsikusának emlékére Mick Jagger sok száz fehér lepkét eresztett szabadon. Erre emlékeztet a Hobo Blues Band Rolling Stones Blues dalában:
Meghalt a gitáros, felszállt ezer lepke. / Első volt a sorban, és még hány követte! / Túlment a határon. Vajon miért tette? / Mit hozott a fű? Mit adott a tű?
A Crimson műsorából három nóta rákerült az első lemezre, a 21st Century Schizoid Man, az Epitaph és az In the Court of the Crimson King. Ez utóbbit Ian McDonald és Peter Sinfield írta korábbi, Creation együttesük számára.
Donavon Get Thy Bearings számát már játszották a Hyde Park előtt egy BBC élő sessionkoncerten. A Mantra majd az Epitaph koncertalbumon kap helyet, hasonlóan a Marshoz és a Travel Weary Capricorn kompozíciókhoz.
Lépjünk hátra kicsinyt, s szemléljük meg, milyen mozgások jellemezték az éppen kialakulóban lévő progresszív rockszíntér 1968–69-es évadát. A Pink Floyd Syd Barrett pszichedelikus muzsikájáról áttért az improvizatív progresszív zenére. A Nice a Revorver utáni Beatles hangulatában fogant bemutatkozó lemezén már szerepel Keith Emerson Rondója, a B oldalt pedig egyetlen szvit foglalja el. Zongora és Hammond-orgona hangszerelése az Emerson, Lake & Palmer stílusát vetíti előre. A Procol Harum első bluesos korongja után szintén egy szvittel rukkolt elő. A Yes ugyancsak a pszichedelikus stílust hagyta maga mögött, s kezdett szimfonikus zenekari kísérletekbe. Míg a Genesis beates hangulataiba kevert pszichedelikumot.
A Van Der Graaf Generator rálelt stílusára, ami tulajdonképpen Peter Hammill világa. A Jethro Tull a blues jegyében fogant első albumával kész volt. Ám a következő lemezen Ian Anderson olyanokat produkált, amely dalok mai napig kötelező koncertszámok: New Day Yesterday, Bourée, Living in the Past, Sweet Dream.
Rövidebb, vázlatszerű kompozíciói után a Soft Machine nagylélegzetű, fúvós brasszal gazdagított muzsikát produkált. A Caravan debüt anyaga erősen hajaz a Pink Floyd második lemezére, így a banda hasonlóképp váltott a pszichedelikusból progresszív rockra. E két utóbbi csapat a canterburyi szcéna meghatározó zenekara, amely szcénából szökkent szárba a brit progrock.
Böngészve az egykori slágerlistákat, toplistákat, képet kaphatunk az adott kor közízléséről, melyek voltak a leghallgatottabb lemezek, dalok, kik a legkedveltebb előadók.
Ötven éve, 1974 szeptemberében Komjáthy György és Tánczos Gábor slágerlistáját a Magyar Ifjúságban a Gemini vezette a Holnaptól nem szeretlek című slágerével, majd következett a Corvina a Napfényes délelőtt című nótával, s dobogós volt az Omega hatodik lemezük címadó dalával, a Nem tudom a neveddel. Olyan klasszikusok szintén helyet kaptak a listán, mint az LGT és Kovács Kati Tanítsd meg a gyerekeket című dala, vagy a Bergendy a Szellemvasúttal.
A lemezgyár eladási listáját Korda György uralta Mondd, hogy szép volt az este című albumával, őt követte Kovács Kati és a Locomotiv GT közös korongja – rajta a Tanítsd meg a gyerekeket című dallal.
Aztán az LGT-ből kivált Frenreisz Károly új bandája, a Skorpió bemutatkozó lemeze, a Rohanás és az LGT Bummm! albuma szerepelt a nyerők közt.
Tehát fél évszázada tartotta magát a jóféle rockmuzsika, mi tagadás, a Loksi, a Bergendy, az Omega, a Skorpió csúcsformájukat mutatták, miként Kovács Kati is legrockosabb lemezével.
Eközben a vasfüggöny túlfelén megkezdődött a funky hódítása. A funk ősatyja, az 1959-ben alakult Ohio Plaeyrs, Fire és Skin Tight számai egyaránt top negyvenesek, olyan klasszikusokkal, mint a Beatles és a Rolling Stones állandó vendégbillentyűse, Billy Preston Nothing From Nothingja, vagy Stevie Wonder You Haven't Done Nothing című dala, a Hohner Clavinet műfajt meghatározó hangjával. Ez a hangszer tulajdonképpen egy elektromos csembaló, amelyet barokk muzsikusoknak terveztek, akik idegenkedtek az elektromos hangzástól, nem úgy a pop-rockzenészek. Stevie Wonder hangzásának védjegye lett a Clavinet-hang.
Persze nem veszett oda a rock and roll sem, a Lynyrd Skynyrd ekkor
tarolt a Sweet Home Alabamával, Eric Clapton az előző esztendő nagy slágerét, Bob Marley I Shot The Sheriff című számát vitte sikerre.
Méghozzá az Egyesült Államokban, tudniillik Angliában „csak” a kilencedik helyig jutott. A szigetországban a rágógumizene hódított, éppenséggel az amerikai Osmonds képében. De hódított a szintén újvilági John Denver, és betört már az európai piacra a diszkó is az amerikai sztárcsapat, a KC and the Sunshine Band megjelenésével.
Itthon a funky, miként a nyolcvanas évek második feléig minden új műfaj, késve jutott át a szögesdrótkerítésen, mígnem 1976-ban a Skorpió kiadta második lemezét, az Ünnepnapot, húzva egy merészet, amikor a progresszív rockos Rohanás után dögös funkyanyaggal jöttek ki. A Neoton szintén abban az esztendőben adta ki a Menedékházat, a Generál 1977-ben a Zenegépet. Ez az új felállás – Horváth Charlie ének, Tátrai Tibor gitár – bemutatkozó korongja. Olyannyira jól sikerült, hogy máig alaplemeznek számít. Na ja, Várkonyi Mátyásnak és Novai Gábornak nincsenek stílusbeli korlátai.
A nyolcvanas éveket a heavy metal, a new vawe, a punk, a szintipop és az alter rock uralta. A Pop Tari Top listája a korra jellemző teljes összevisszaságot tükrözi. 1984 szeptemberében B. Tóth László nemzetközi rangsorát Rod Stewart, a Duran Duran, az Opus, a Modern Talking, Falco, a magyarok közül Varga Miklós (Európa), Edda (A kör), Csepregi Éva és Végvári Ádám (Japán fiú), az R-GO (Ne rángass), a GM 49 (Brékó, Brékó), az Első Emelet (Vannak dolgok) és a KFT (Bál az Operában) vezette. A fentebb felsorolt stílusok mindegyike fellelhető az élbolyban. Maradandó három dal (Európa, A kör, Bál az Operában), minőségi, nem közhelyes, nem középszerű, innovatív a KFT száma is, noha az első két lemezükhöz képest az új album sokkal kommerszebb lett.
Fájdalom, a szintetizátor és a lebutított dobritmus eluralkodott a nyolcvanas évek könnyűzenéjén.
A nyugati pop-rock szcénában semmit sem jelentett az új évtized, míg a szocialista blokkban nem kizárólag a politikában hozott rendszerváltást, amennyiben megszűnt a cenzúra, a lemezkiadói állami monopólium, a központi koncertszervezés. Magánkiadók, magánklubok, magánstúdiók, kereskedelmi rádiók indultak, ugyanakkor mindez már piaci alapon, azaz bevétel-, hogy ne mondjam, nyereségorientáltan.
Árucikk lett Kelet-Európában is a könnyűzene, a belbecsnél fontosabbá vált a külcsín.
Több dalt a videóklip adott el. A maradandóságot felváltotta kelendőség. Az értékek ugyan velünk maradtak, rangos muzsikusok képében, akik megmaradtak sztároknak. Ámde az új csillagok menedzsmentje a pénztár felé tekintgetett.
A Maszk Báb és Ifjúsági Színház legújabb produkciója egy felnőtt előadás, Kosztolányi Dezső: A szörny című bábjátéka. A háború értelmetlenségét boncolgató darabról a három alkotóval, Havas Zsolt tervező-rendező-színésszel, Havas-Krain Edina dramaturggal, színésszel és Szűts István zeneszerzővel beszélgettünk.
Szűts István évtizedek óta a Maszk komponistája. Legtöbben a Kormorán billentyűseként ismerik, azonban a muzsikus számos színházi, tévés és filmes munkát jegyez, mint például a Família Kft. (Döme Zsolttal), mesejátékait, rockoperáit játszotta a Thália, az Arany János, az Erkel Színház, zenei vezetőként dolgozott a Népszínháznál.
Színpadi munkáiban rendszeresen használ népzenei motívumokat, amelyek a közönség számára ismerősek, ezért úgy gondolják a nézők: „már hallottuk ezt muzsikát”.
A bábszínház sajátosságának tartja, hogy egy színész több karaktert, szereplőt jelenít meg, amit figyelembe kell venni a dalok komponálásakor.
Szűts István az a fajta muzsikus, aki nem szereti kétszer ugyanazt ugyanúgy eljátszani. Igaz ez a Kormorán-bulikra is. Éppen ezért kedveli a koncertet, mert élő műfaj, csakúgy, mint a színházi előadás. Persze ez utóbbi esetében felvételről szólnak kompozíciói. De hogy születnek ezek a zenék? Hallgassuk meg erről a komponistát.
Szem előtt kell tartania a színészek, Zsolt és Edina hangterjedelmét, meg azt, hogyha több előadást játszanak egy nap, bizony fárad a hangjuk. A sok évtizednyi közös munkák alkalmával remekül kiismerte a művészek hangi adottságait.
A muzsika fontosságát a zeneszerző egy kísérlettel érzékeltette. Spielberg A cápa című filmjének egy (nyilván szelíd) jelenetét úgy vetítették le gyerekeknek, hogy lehalkították John Williams nyugtalanító zenéjét – azt a bizonyos cápamotívumot. A kisdiákok, miután megnézték, egyöntetűen állították: ez egy halak életéről szóló dokumentumfilm.
Kosztolányi darabja hasonlóképp nyugtalanító, akár A cápa kísérőzenéje, persze itt teljesen más a muzsika szerepe.
Deák Bill Gyulát meg a bluesmuzsikát lehet szeretni, vagy sem, azonban lefikázni Chuck Berry véleményét, miszerint „a legfeketébb hangú fehér énekes”, akit valaha hallott, nem érdemes. Tudniillik Berry a műfaj egyik legnagyobb hatású művésze. A fekete torkú Bill Kapitány negyven éve jött ki első szólólemezével, a Rossz vérrel.
Az 1984-es esztendő a HBB-nek és Deák Bill Gyulának egyaránt csúcsév: a Rossz vér után kicsivel megjelent a Vadászat. Noha a szerzők és az előadók azonosak, utóbbi a zenekar új útját, míg az előbbi a régit, a klasszikus Hobo Blues Bandet mutatja.
Bill önállósulásának az 1983-ban nyilvános filmforgatásoknak álcázott István, a király bemutató(k), no meg a mozi szolgált trambulinnak.
Tordaként országos sztár vált a Hobo énekeséből, akit az egykori szánkódombon, ma Királydombon 120 ezren hallgattak. (Látni viszonylag keveset lehetett, a fehér lovon, óriási nemzeti színű zászlóval körbenyargaló pucér lányt szerencsére igen.)
Az ORI fogyatékossága miatt színpadképtelennek ítélte Deák Gyulát. Az első 1979-es országos turnéra, amelyen az Omega előzenekara lehetett a Hobo Blues Band, nem akarták engedni, Benkő László hathatós kiállása kellett a rábólintáshoz.
A turné meg ahhoz, hogy a következő esztendő nyarán a lemezgyár engedélyezze első korongjuk anyagát, nem sokkal a Fekete Bárányok-koncert előtt.
Az István, a király alkotói több színészre gondoltak Tordaként, mígnem Vikidál Gyula és Nagy Feró ajánlották Billt. A rockopera akkorát ütött, mivel politikailag áthallásos történetet mesélt, és mivel Tatának köszönhetően a népzenét és a néptáncot rockba csomagolta, kiszabadítva a hatalom elnyomta nemzeti öntudatot – a Himnusz közös éneklését is engedélyhez kötötték akkortájt az elvtársak –, hogy a P. Box-bulikon kötelezően elhangzottak Vikidál-Koppány és Bill-Torda dalai 1984-ben (később a Bill és a Box Company műsoron tartotta a táltos számait).
A tavaly harmincadik születésnapját ünneplő Anima Sound System mindenese, Prieger Zsolt kedvenc magyar előadó között Szabó Gábort, Grencsó Istvánt, Presser Gábort és Cseh Tamást említi, számára a fiatalok közül MC Tink, Schoblocher Barbara (Blahalouisiana), Magyar Bori vagy a Jazzbois teljesítménye is lenyűgöző. Anno tiszta erőből fejbe verte a Neurotic, a Spions és a Beatrice.
A barátom barátja a barátom – tartja a mondás. De vajon így van ez a zenével? Vajon a kedvenceink kedvenceit mi is kedveljük? Vagy kedvelnénk, ha ismernénk őket? Mindez kiderülhet sorozatunkból, amelyben a hazai popkultúra legjelentősebb, legismertebb szereplőit kérdezzük az életüket, pályájukat meghatározó, valamilyen szempontból befolyásoló zenei élményekről, előadókról, lemezekről, dalokról, koncertekről, fesztiválokról. Ezúttal Prieger Zsolt, az Anima Sound System mindenese válaszolt.
„A kedvenc magyar előadóim között az 1956-ban az Egyesült Államokba kivándorolt jazzgitáros Szabó Gábor biztosan az első sorban van, nemcsak a maga innovatív attitűdjével vagy a nagy alkotókra gyakorolt hatásával, hanem minimalizmusával, furaságával, zseniális »hibásságával«. Grencsó István már fiatal korom óta nagy hatással van rám kísérleti jazzmunkásságával. Szabados Györgyöt, aki a nemzeti tradíciót hozta össze a kortárs szórakoztató zenével, világszínvonalon, szintén ide, az első sorba rakom, de Presser Gábor is nagy példa, aki sok évtizeden keresztül, óriás szenvedéllyel alkot, megújul, fiatalokat támogat és komponál magas szinten. Cseh Tamás szintén a szentjeim között van, aki nélkül nem lenne magyar dal, s szerzőtársát, Bereményi Gézát is gyorsan mondjuk, mert nélküle meg nem lenne magyar dalszöveg, körülbelül mindenki az ö köpönyegéből bújt ki” – mondta Prieger Zsolt.
A zenészre számos olyan előadó is hatott, akik nem voltak nagy kedvencei, de az anyagaik mégis nagy hatást gyakoroltak rá, például konceptalbumügyben a Fonográf Edison albuma, amely Bródy János csúcsteljesítménye, vagy a Panta Rhei fura szintivarázslatai és a Szalay-testvérek innovatív gépkezelése, László Viktor, Vangel Tibi és a Sex-E-Pil és más reinkarnációja, akik ma is alkotnak különböző formációkban és nem a sikerességük adja karizmájukat és hatásukat.
A jó hatásokat napestig tudná sorolni Révész Sándortól Beck Zoliig. Akár csak egy-egy hangszerest, rengeteg dobost, énekest, producert vagy hangmérnököt. Szerinte semmiképpen sem feledkezhetünk meg a kiváló magyar stúdió- és koncerthangmérnöki iskoláról se. Ahogyan a fiatalokról sem, nagyon sok nagy kedvence van közöttük is, MC Tinket, Schoblocher Barbit, Magyar Borit vagy a Jazzboist lenyűgözőnek tartja.
Cseh Tamás és Másik János Levél nővéremnek című albumát rongyosra hallgattam, kamaszkori eszmélésem, felnőtté válásom, szövegírói munkám bástyája, kapuja és várorma. Utánozhatatlan remekmű. Török Ádám, mint a magyar Ian Anderson kezdett rám hatni, aztán felfedeztem azt a sajátos, naiv, árkádiai, békebeli világot is, ami messze túlnőtt a Bem rock-parton. A Vissza a városba-lemez nekem a gyermekkori misztika, Gross Arnold világa, az el- és visszavágyódás érzése, a meg- és rátalálás élménye: ez mind együtt van ezen a lemezen. Aztán emlékszem, hogy karácsony van, belépünk a szobába és ott a fa alatt az LGT Loksi című lemeze csillog. Reveláció volt, elkapott a koncept-album-érzés itt is, amely alkotási alapattitűdként azóta se enged el. Azóta Pici bácsi már Anima-dalt is feldolgozott, hogy még teljesebb legyen a kép beteljesülés-szempontból, a lemezről meg hol az egyik, hol a másik dal üt be a mai napig. Legutóbb két hete hallgattam meg, de most, hogy erről beszélgetünk, hazamegyek és felteszem újra a korongot
– tette hozzá az Anima Sound System zenésze.