A rettegés kora: a démoni pótlóbusz
Tudják, mitől lenne egy csapásra jobb hely Budapest? Ha valaha véget érne végre a pótlóbuszok kíméletlen rémuralma. Remélem, hogy szuper lesz a fonódó villamoshálózat, a hármas metrónál is örömteli, ha nem gyullad ki, és azt is méltányolom, ha Margit híd nem omlik a HÉV-re, de azért lassan elege van a keményen tömegközlekedő kisembernek a gyűlöletes pótlóbuszokból.
Jómagam például csak akkor viselem könnyedebben a túlzsúfolt és lassú pótlóbusz okozta megrázkódtatásokat, ha utolsó felszállóként felpasszíroznak az ajtóra, mert akkor legalább senki nem markolássza a farzsebemet, beáramlik egy kis levegő is, és játszi könnyedséggel le lehet szállni azokon a hülye helyeken, ahol a pótlóbusz kirak.
Egyes iskolák szerint persze szórakoztató lehet, amikor konfliktus alakul ki a 120 százalékosan tömött pótlóbuszon az elhelyezkedési szögekről, a túlzott seggméretekről, hogy kinek büdösebb a hónalja, vagy hogy Tarlós most elég boldog-e, de engem ezek már rég nem dobnak fel. Ilyenkor leginkább csak a távolba révedve szomorúan integetnék az életveszélyben közlekedő bicikliseknek, ha lenne hely felemelni a kezem.
De hogy a téma nem csak az én egyéni szociális problémám, azt jól jelzi a kötött pályás közlekedést szintén jobban kedvelő Szabadtéri Négyakkordos Performansz könnyed száma is.