Így verte meg a Monarchia és a Cár koalíciója Poroszországot
A lengyel elnökválasztás második fordulójában megint szépen rajzolódnak ki az elvileg régen semmivé lett XIX. századi határok: ha a szavazatok területi megoszlására nézünk, előbukkannak Poroszország és a cári birodalom, illetve a Habsburg Birodalom határai. Hogy lehet ez?
A narancsos egységekben az eddigi elnök Komorowski, a lilákban a meglepetésgyőzelmet arató Andrzej Duda kapta a legtöbb voksot – az ellentétesen szavazó tartományok közötti határvonal pedig elég pontosan megfelel az 1816-os állapotoknak. Akkor, ahogy azt a Bécsi Kongresszuson szentesítették, a nagyhatalmak újra felosztották Lengyelországot: a fenti térképen vastag vonaltól nyugatra és északra fekvő területek a Porosz Királysághoz tartoztak, délre és keletre pedig az orosz bábállamként egzisztáló Kongresszusi Lengyelország létezett – mígnem a lengyelek nemzeti felkelését leverő Oroszország formálisan is be nem olvasztotta azt. Galícia (többek között a mai Lengyelország déli része) eközben Habsburg fennhatóság alá került.
A Kaczyński-féle Jog és Igazságosság (PiS) színeiben induló Andrzej Duda főleg azért győzhette le most vasárnap a kormánypárti (PO) Bronisław Komorowski elnököt, mert a második fordulóra még tovább növelte támogatottságát az ország keleti és déli vajdaságaiban, vagyis a volt Habsburg és orosz területeken. Bár Komorowski népszerűbb az egykor német Sziléziában, Pomerániában és Kelet-Poroszországban, ez most kevés volt.
A lengyel választási térképeken nem újdonság a régi határvonalak kirajzolódása. A rendszerváltás óta a nyugati tartományokban mindig jobban szerepelnek az EU-pártibb, liberálisabb erők, keleten és délkeleten viszont a konzervatív és többé-kevésbé EU-ellenes politikusok népszerűek. Lengyelországban politikai közhely ez alapján a nyugatias „Polska A” és a keleties „Polska B”-ről (sőt, időnként a Visztulától keletre „Polska C”-ről is) beszélni. Ha tényleg külön országok lennének, Polska A most Komorowskit, Polska B + C Dudát választotta volna – ahogy már az első fordulóban is.
A magyarázat? Bár jól hangzik a 19. századi birodalmak hosszú távú hatása, ez csak félig, illetve közvetve állja meg a helyét. Krakkó és a volt Habsburg részek általában valóban a katolikus konzervativizmus bástyái, és az egykor Oroszországhoz tartozó keleti részek is tradicionalistábbak.
A bibi, hogy Nyugat-Lengyelországban viszont szintén nagyrészt a volt keleti területekről származók (és most már inkább az ő leszármazottaik) élnek. A II. világháború után, amikor Lengyelországot Sztálin óhajának megfelelően nyugatra tolták, a németeket, vagy hétmillió embert, elűzték és kitelepítették. A helyükre döntően Kelet-Lengyelországból és a Szovjetunióhoz csatolt Kresy-ből, az elukránosított, oroszosított és litvánosított keleti végekről elköltözőket telepítették le. A többnyelvű, vegyes lakosságú tartományok így lettek több-kevésbé homogén lengyel területek, kiegészítve például a Délkelet-Lengyelországból a Visztula-akcióban szörnyű brutalitással elüldözött, és szintén a kiürült német településekre költöztetett ruszin és ukrán falvak lakosságával.
A rendszerváltás után ezek a keletről nyugatra került családok többnyire „nyugatiasan” szavaztak – mintha a családi örökségnél fontosabb lenne az új lakóhely, inkább aszerint választanának. Vannak, akik ezt az áttelepítettek kiszakítottságával magyarázzák, azzal, hogy az új helyen a hagyományos közösségek és főleg a katolikus egyház már kevésbé erős igazodási pont. De a kulturális magyarázatnál egyszerűbb és itt talán logikusabb is a gazdasági: a volt német területek összességében jóval fejlettebbek, városiasabbak, jobbmódúak. Ezt elég világosan mutatja a háború utáni vasúti hálózat térképe például:
Az lenne meglepő, ha ennek a politikai választásra nem lenne mérhető hatása. A történelem részben a pénztárcákon keresztül befolyásolja a voksolást – ahogy Erdélyben és a Regátban, Kelet- és Nyugat-Németországban, vagy éppen Ukrajnában is.
