Egy éve bújt szélárnyékba Esterházy Péter
Ma egy éve nem lehet már várni az új Esterházy Péter-regényt, drámát, cikket, tárcát, novellát, pláne interjút, tévészereplést, semmit. Egy ilyen szomorú évfordulóról nem nagyon lehet méltóbban megemlékezni, mint olvasással, és ez szerencsére a lehető legkönnyebb feladat, mivel Esterházy könyveit digitalizálta a Digitális Irodalmi Akadémia.
Ne menjünk el innen sem pár sornyi Esterházy-nélkül, legyen mondjuk az Egy nő tizedik fejezete a mai olvasmány (egy része):
Egy nő (10)
Van egy nő. Gyűlöl. Vágyik a tenger után, világló derengés, fénycsorgás, se sötét, se világos, örök esthajnal. Addig-addig ireg-forog, míg tengerre nem lel. Szereti, ha fúj a szél. Én meg utálom. Mögé bújok, szélárnyékba. Addig-addig, míg egyre kevesebb meggondolni való marad – mennyire másképpen történnék ez a szárazföld belsejében, árulás, mondaná, méltatlan, finnyáskodna, akár az állatok, sziszegné, árulás a testünk ellen, súgná szelíden, amit én szépnek és meghatónak találnék, mondanám is neki, szelíden, szépen és meghatódottan, a szárazföld belsejében –, most rángatva szinte leszakítja a nadrágom övét, noha elég volna a cipzárt lehúzni, mafla, de nem szólok, dolgom is akad, az ujjam föltartóztathatatlanul tör előre, a fehérek partvidékét, hogy csatában nyerje meg, mintha mágnes vonzaná vagy a Csendes-óceán, közben érzem közeledni a végem, féltem a nadrágom, kényes anyag, magam fölé borítom a megmaradt tenyerem, ő persze nem gondolt rá, fátyol rá, úgy maradunk görbén, görcsben egy pillanatra, majd széjjelválván nevetünk, vihogva nevetünk, mint valami csíny után. Nevetve nézzük a tengert, csillámlik, csúszik, remeg, a tengerem, csillámlik, csúszik, remeg. A blúza, a nadrágom, a folt, a kozák atamán.