Erdei Katalin 1947-ben született Budapesten, Zuglóban. A gimnázium után a Fővárosi Fotó Vállalat fényképész szakmunkás tanulója volt, ezt követően került a Városépítési Tervező Irodához, ahol műszaki fényképészként dolgozott. Amikor napilaphoz került, elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetségének fotóriporteri szakát. Egyszerre találta a fényképezést hobbinak és munkának, ezért fotós nyári alkotótáborokon is részt vett, pályázatokon díjakat nyert, később önálló kiállítása nyílt.
Talán a tanulmányaihoz való ragaszkodás miatt utasítja el máig a digitális fényképezést: “Kifejezetten ellenállok az új technikáknak, mindig hagyományos filmre dolgoztam, illetve dolgozom a mai napig is. A Photoshopot például kimondottan nem szeretem, művi dolognak tartom.”
1980-ban került a Népszabadsághoz, ahol pontosan tíz évet töltött el a lap fotórovatának egyetlen női munkatársaként. Munkája sokszínű volt, hiszen a poltikusoktól a gyári munkásokig, a sporteseményektől a színházi főpróbákig szinte mindent fényképezett.
Később az Igazsághoz került, ami eredetileg az 1956-os forradalmi honvédség és ifjúság lapja volt, 1990-ben azonban az alapítója Obersovszky Gyula – azonos néven – újraindította az újságot. Erdei meghatározónak nevezte az itt töltött éveket, ám mivel a formálódó demokratikus hatalomnak a terhére lett volna egy független lap, azt rövidesen el is lehetetlenítették. Innen került a Figyelőhöz, amelynek egyedüli fotósa volt, érkezése előtt a lap nem is közölt képeket. Kezdetben fekete-fehér, majd idővel színes képek is megjelentek az újságban.
“Napilaptól hetilaphoz kerülni valóságos felüdülés volt, úgy éreztem magam, mint egy szanatóriumban. Hirtelen sokkal nyugodtabb lett az életem.” A 67 éves Erdei Katalin mostanság már keveset fotóz, csak alkalmi felkéréseknek tesz eleget, azt mondja, mára elfáradt.
Krumplit pucolnak a katonák az egyik laktanyában. Jól jelzi Erdei Katalin elképesztő mennyiségű munkáját, hogy már ő sem emlékszik, hol készült a kép. “Csak a munka, a munka, a munka, csak az a fontos” – mondja a fotós, akinek legpörgősebb időszakában négy Kispolski fáradt el a keze és a lába alatt. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Irodájában dohányzik a fiatal Kupa Mihály, pénzügyminisztersége, és még jóval a Centrum Párt megalakulása előtt. “Gúnyolta politikustársait, megvetette egész környezetét, kissé önmagát is, de tette, amit kellett” – írta róla 2005-ben a Népszabadság újságírója, Lengyel László. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Hatalmas számítógépek között dolgozik egy férfi. “Ma már ehhez képest hol tart a technika?” (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Csendélet a KGST-piacról. Cirill betűs cigaretta, hajkefe, csecsebecsék és pénzérmék. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Jeszenszky Géza, a magát atlantistának valló politikus irodájában telefonál, a korban népszerű Koloniál bútorok között. 1990–94 között az Antall-kormány külügyminisztereként, 1998–2002 között az első Orbán-kormány washingtoni nagyköveteként, majd 2011-től 2014-ig a második Orbán-kormány norvég és izlandi nagyköveteként szolgált. Nemrég írásos üzenetben szólalt fel az Amerika-ellenes hazugságok és vádak miatt. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Egy munkás alumínium ételhordókban visz ebédet a köznyelv által csak Csepel Művekként emlegetett gyárban. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Egy szék háttámláján pihen Lech Walęsa Nobel-békedíjas lengyel politikus zakója. Walesa a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom egyik alapítója és lengyel államfő is volt. A fényképen jól látszik a Szolidaritás jelvénye is. A politikus 2006-ban lépett ki a Szolidaritásból, öt évvel később pedig Budapest díszpolgárává avatták, de az elismerést betegsége miatt csak tavaly vette át. Nemrég film is készült róla, Walesa - A remény embere címmel. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Kismamacipős női munkás a szövőgyárban. “Ez egy kegyetlen munka, és közben olyan zaj van, hogy el sem tudom mondani!” – mesélte a fotós a kép készítéséről. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Életkép az egyetlen budapesti zsidó ingyenkonyháról. A zongorázó idős hölgy bal karján jól látható az auschwitzi tetoválás. Az auschwitz-birkenaui volt az egyedüli koncentrációs tábor, ahol tetoválással bélyegezték meg a rabokat. “Itt étkeztek azok az egyedülálló idős nénik és bácsik, akik túlélték a vészkorszakot. Szinte kizárólag kóser ételeket szolgáltak fel” – teszi hozzá Erdei Katalin. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Faludy György, a Kossuth-díjas és Obersovszky-emlékplakettes irodalmár, valamint Kéri Kálmán vezérezredes találkozása az Országházban. Mindketten megjárták a kistarcsai internálótábort és a recski munkatábort is. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Női alkalmazottak a diósgyőri Lenin Kohászati Műveknél, amely Magyarország egyik legnagyobb kohászati komplexuma és Miskolc legnagyobb munkaadója is volt. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Bereményi Géza, a Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar író és forgatókönyvíró kalapban és mellényben. Híresek a Cseh Tamás számára írt dalszövegei, azt viszont viszonylag kevesen tudják róla, hogy ő az Anna and the Barbies éléről ismert Pásztor Anna édesapja is. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
“Hát, kérem szépen, így is laktak emberek! Falikút az udvaron, vécé a folyosó végén…” A nyolcadik kerületben, a Nap és a Bérkocsis utcák környékén készült a kép. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Halász Péter avantgárd művész, aki 1969-ben Kassák Ház Stúdió néven saját színházat alapított, később emigrálni kényszerült – előbb Nyugat-Európába, majd az Egyesült Államokba. A rendszerváltást követően visszatért Magyarországra, több színházban is rendezett, majd halálos rákbetegként felravataloztatta magát a Műcsarnokban, a barátai által mondott búcsúbeszédeket pedig koporsójában fekve hallgatta végig. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
“Az éppen aktuális politikai helyzetnek megfelelően általában szobrokat avatunk és bontunk, aztán megint avatunk, és ismét bontunk” – emlékszik Erdei Katalin a szobortemetőkre. (Fotó:
Erdei Katalin / FORTEPAN)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
