“- Ha már itt vagyunk, nézzünk rá Imrére. Nagyon hideg van. ” A Menhely Alapítvány “utcázóival”, a rendszeres “járőrszolgálatot” teljesítő dolgozókkal autózunk, bár szívünk szerint ki sem tettük volna a lábunkat a kegyetlen hidegben. Az alapítványnál név szerint ismerik a környéken élő hajléktalan embereket, és tudják, hol keressék őket mínusz tíz fokban. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

Az említett Imre is régi kliens, aki csütörtök este sok réteg takaróba csavarva ül egy utcai padon. Arra vár, hogy a sarkon bezárjon a bolt, és be tudjon húzódni a szellőzőrács elé. Hiába győzködjük, hogy az év leghidegebb napjai jönnek, nem hajlandó éjszakára hajléktalanszállóra jönni velünk. Rágyújt egy szivarkára, és a mellette parkoló bevásárlókocsira mutat. Körülötte rengeteg zacskó és táska, takarók, száraz zsömle, egy új hálózsák. A felhalmozott holmik biztonságot nyújtanak, mint egy teli kamra, vagy egy váltás nadrág, ha esne a hó. Nem jön be, nem kér se takarót, se teát, se kenyeret. Feladjuk, visszaülünk az autóba, és megyünk tovább.

Ha nem a szokásos helyszínekre járnak, akkor az alapítványosok bejelentésre dolgoznak. Itt jön a képbe Ön! Mentse el ezt a számot: +36-1-338-4186. Ez a Menhely Alapítvány Diszpécser szolgálata, akiket bármikor hívhat, ha kihűlés veszélyeztetett embert lát az utcán. Mielőtt telefonál, kérdezze meg az illetőt, van-e szüksége segítségre, és ha igen, mire, bemenne-e szállóra. Ha ellenkezik, mondja el neki, hogy a szállók ilyenkor sokkal megengedőbbek - feloldják az alkoholtilalmat, senkit nem utasítanak vissza. Lehet, hogy csak extra székeken és matracokon, de az év legkegyetlenebb téli estéin mindenkit befogadnak. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

Aki életvitelszerűen az utcán tartózkodik, az tudja, mit jelent a -15 fok. Az alapítvány Práter utcai központját vezető Krisztián szerint ezért ebben az időszakban nem kiugróan sok a kihűléses haláleset, az extrém hideg inkább a fűtetlen lakásokban élő idős emberekre veszélyes. Viszont sokkal többen fagynak meg az utcán tavasszal: az enyhülő idővel ők is felengednek kicsit, de egy hirtelen talajmenti fagy váratlanul érheti őket. A kihűlés másik oka lehet, ha valaki nem tud gondoskodni magáról, mert alkoholt fogyasztott, vagy beteg. Ilyenkor kevésbé veszik észre, ha fáznak, és könnyebben eszméletüket vesztik.

A rendszeresen látogatott Imrétől a központ felé tartunk, mikor csörög a telefon: a diszpécserhez bejelentés érkezett. A második utunk tehát a Dohány utcába vezet, ahol a bejelentés szerint valaki fekszik egy üzlet előtt, de mást nem tudunk róla. Odaérünk, és Imrénél jóval kevesebb takaróba csavarva ott találjuk Balázst. Vele korábban nem találkoztak, ezért Gizi, a járőrautóval dolgozó szociális munkás elkezdi felvenni az adatait. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

Balázs nem tűnik túl tisztának, mellette félig üres a flakonos bor. Nem vagyunk biztosak benne, hogy akar-e jönni, de jó kedélyű, nem agresszív, és meggyőzhetőnek tűnik. Először csak nevetünk, mikor közli, hogy Pekingben született, de aztán a személyijéből kiderül, tényleg. Folyamatosan vicceket nyom, de egy ponton megsértődik ránk, így egy órába telik, mire sikerül beülnie az autóba. Itt elmeséli, hogy bár még fiatal (‘73-as), már húsz éve szerfüggő, ez juttatta az utcára is.

Az utunk a Könyves Kálmán körútra vezet, a BMSZKI-hoz (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei), ami a Főváros (és egyben Európa egyik legnagyobb) hajléktalanellátó szervezete. Kis várakozás után fogadják Balázst az ambulancián. Az orvosi vizitre azért van szükség, hogy bemehessen a szállóra, ne kelljen elkülöníteni.

Nekünk most minden jól megy: egy óra leforgása alatt bekötözik Balázs karján az elfertőződött égési sebet, amit pár napja szerzett, mikor elaludt egy radiátor mellett. Mikor lekerül a cipője, kiderül: több lábujja is lefagyott. Az ország legjobb antibiotikumos kötszereit kapja, lábfejét is fertőtlenítik, átkötözik. Visszaülünk a kocsiba, és elindulunk az ország egyik első hajléktalanszállójába: a Vajdahunyad utca 3-ba. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

“- Miért nem veszi fel a csöves a telefont? - Miért? - Mert nincs otthon.”
- ezzel a viccel töri meg a csendet egy szakállas férfi, mikor a Vajdába érünk, és az aznap esti ügyeletes, Nuszer Mirjam segítségével Balázst a lábadozóba, az éjszakai szállására segítjük. Azt, hogy segítjük, úgy kell érteni, hogy két férfi támogatásával sikerül ágyba fektekni, és még a cipőjét sem hagyta el. A szállón, ahol teljes ellátás, egészségügyi felügyelet és szociális munka egészíti ki a szállásnyújtást, majdnem minden ágy foglalt, de nyugalom és csönd van. Balázs vicces, de zavaróan hangos belépője felkavarja a kedélyeket, mire egy bent éjszakázó úr udvariasan rászól, legyen csöndesebb, mert zavarja az alvókat. Balázs megköszöni a segítséget, mi pedig reméljük, hogy ott marad pár napig, mert az égési sebét rendszeresen kötözni kell. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A Vajdán találkozunk Orbán úrral is - ő a menhelyesek szerint notórius szállókerülő, korábban sehogy sem sikerült behozni, de előző nap végre elfogadta a segítséget. Most tisztán ül a Balázzsal szemközti ágyon. Az ő lába is sérült, rendszeresen kell kötést cserélni rajta, de ma este is a szállón alszik, biztonságban. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

Krisztián szerint a hajléktalanság, (aminek egyébként, mintha betegség volna, BNO-kódja is van) felfogható úgy is, mint a társadalmi problémákra adott pszichés válasz. Az utcára leggyakrabban férfiak kerülnek, akiknek válás után nincs közvetlen hozzátartozójuk, nincs hová menniük, vagy adósságuk miatt elárverezik az otthonukat. Az utcához viszont ijesztően hamar hozzá lehet idomulni, itt nem kell szembenézni a múlt problémáival, nem kell felelősséget vállalni sem. A hajléktalanellátók munkája tehát valamennyire lehetővé is teszi ezt a menekülést. De Főváros által finanszírozott Menhely Alapítvány mellett több alternatív szervezet is küzd a lakhatási szegénység ellen, amennyire lehetőségeik engedik. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A szállón a hajléktalanok csak reggel 8-ig maradhatnak, ünnepnapokon ebben is kicsit megengedőbbek. A közelben van nappali melegedő is, a hidegben hosszú sor várja a műszakkezdést. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A Vajda hangárban található a hétvégén is nyitva tartó csomagmegőrző. Itt havi hatszáz forintért egy szekrényben ruhát, takarót, tisztálkodó szereket, személyes tárgyakat tárolhatnak az utcára kényszerültek, olyan dolgokat, amiket nem akarnak folyton magukkal cipelni, de fontos nekik. Nagy értékek nincsenek, de családi fotóalbumok, extra kabátok igen. Ez az ország legnagyobb ilyen csomagmegőrzője, ami csak 2008 óta működik, pedig korábban is hatalmas igény lett volna rá. A Vajda emeletén szociális otthonban idős hajléktalanok élnek nagyon csekély térítésért, az éjjeli menedéket ingyen lehet igénybe venni. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

Egy pillanatra megnyugszunk. Balázst sikerült behozni, ki tudja, mi történhetett volna vele éjszaka, ha az utcán marad a nedves ruháiban, kevés takaróval. De máris jön a következő telefon: a Dési Huber Művelődési Ház oldalában fekszik valaki, meg kell néznünk. A menhelyesek szállnak az autóba, és indulnak a helyszínre, ahol nem tudják, kit találnak majd, és nem tudják, tudnak-e majd rajta segíteni. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A téli csúcshidegben akár négyszer annyi riasztás érkezik. a központba. Mikor ön felhívja a szolgálatot, a Baross utcában, a diszpécserirodában fogadják a hívását. Normál esetben a címet a Menhely Alapítványnak, vagy Budán a Máltai Szeretetszolgálatnak továbbítják. Ilyenkor azonban az utcázás nem elég, ezért a szokásos délután 4 és este 10 közötti belvárosi utcai szolgálaton kívül a Krízisautó 24 órában működik Budapesten és Pest megyében. Azért is fontos először megszólítani a kint éjszakázókat, mert a Krízisautó erőforrásai végesek, nincs kapacitásuk kiszállni valakihez, aki egyébként a segítségük nélkül is boldogulna. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A Krízisautó egy teajáratból nőtte ki magát. A fő különbség az utcai szolgálathoz képest, hogy náluk a gyorsaság mindennél fontosabb. Mikor a diszpécserektől megkapják a címlistát, egyik helyről rohannak a másikra. Egy mentőautóhoz hasonlóan a Krízisautóban is van hierarchia, mindenkinek leosztott feladata van. A tágas minibuszban nagyobb a hely, több szociális munkás elfér, és akár kerekesszékes hajléktalanokat is fel tudnak venni. Nincs náluk étel, de van kötszer, így hátul van lehetőség sebet ellátni. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A Krízisautó a különösen kiszolgáltatott hajléktalanok mentsvára, máshol ugyanis nehezebb egy mozgássérült vagy egy alkoholbeteg embert szállítani, és nagyobb csoportoknak, pároknak, családoknak  is bonyolult helyet találni. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

A busz fedélzetén a sofőr és a szociális munkások mellett önkéntesek is elférnek, akiket az alapítványnál egész évben fogadnak. Mivel a hatékonyság mindennél fontosabb, ezért nincs idejük győzködni az ellenálló hajléktalanokat, de ők is szoronganak utólag, vajon tehettek-e volna még valamit, hogy segítsenek. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

Mikor a bejelentés egy Rákos-patak menti híd lábához küldi őket, négy hajléktalan embert (három férfit és egy nőt) találnak. Péntek este már elviselhetetlen a hideg, és bár a híd védi őket, nagy veszélyben vannak. Hívják őket szállóra, és egy kivételével jönnének is - kiderül, hogy az egyik férfit kitiltották arról a helyről. Bár minden perc számít, de sikerül meggyőzniük, hogy ilyenkor amnesztia uralkodik, és mindenkit fogadnak a menedékházak. Mind a négy embert sikerül bezsúfolni a buszba, és már mennek is a Váci útra, csak hogy utána kezdődjön az egész elölről. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)

De hol ér véget? Mielőtt úgy tűnne, hogy a hajléktalanoknak kényelmes ez az életforma, amire egyébként sem találjuk a gyógyírt, legyen szó a kiugrási programokról: ilyenek ugyanis itthon is vannak, és nagyon jól működnek, csak épp nincs, vagy kevés, a pénz rájuk.

A 2014-ben indult Sarokház program első körben 12, másodikban 6 utcán élőt vontak be, ahol szakemberek segítségével, rendszeres csoportozással jelentős eredményeket értek el: egy-két ember ma is szállón van, de legtöbbjük albérletbe került, és senki nem ment vissza az utcára. A program ma már nem fut, mert nincs, aki finanszírozza. Krisztián elmeséli, sokáig tartotta a kapcsolatot két emberrel. Saját kocsijával elvitte őket határon túli szülővárosukba, ahol hirtelen újra emlékezni kezdtek rá, milyen volt ismerősnek lenni, milyen volt otthon lenni valahol. Ezek a férfiak rendezték a kapcsolataikat, rendbehozták az életüket, és erre másoknak is lehetőséget kellene adni - de az ilyen programok szponzor híján aligha válhatnak rendszeressé.

Azt pedig, hogy most hányan hagyják el az ellátórendszert, nehéz megmondani: aki ki tudja húzni magát az utcai életből, az megszakítja a kapcsolatot az ottani barátaival és a gondozókkal is. Csak nagy ritkán van olyan, hogy valaki sok év elteltével meglátogatja őket a Práter utcai “főhadiszálláson” a melegedőben, és kiderül, azóta már nem otthontalan. (Fotó: Ajpek Orsi / Index)