Ahhoz, hogy megértsük a konfliktus alapjait, röviden vissza kell tekinteni a 12. századig, amikor a normannok ír földre léptek, és az írek több évszázadon át küzdöttek a hódítók elnyomása ellen. 1921-ben részleges sikert könyvelhettek el, mert létrejöhetett a független ír állam. Azonban a sziget északkeleti része, Ulster továbbra is brit fennhatóság alatt maradt.

Az északírek három évtizedes, függetlenségért folyó küzdelmét a brites eufemizmussal csak „The Troubles”, azaz a bajok néven emlegetik. A konfliktus gyökere Észak-Írország vallási és politikai megosztottságából ered, és jellegzetes példája annak, hogy még nyugaton is mennyire el tud fajulni egy etnikai konfliktus, főleg, ha ennyire rosszul kezelik. A konfliktus során a britpárti protestánsok továbbra is , míg a katolikus republikánusok pedig egy független és egységes Írország létrehozását kísérelték meg, az ellentéteket pedig tovább élezte, hogy a két felet a brit hadsereg hivatott szétválasztani. A gyűlölet áthatotta a protestáns és katolikus közösségeket is, mindkét táborban volt társadalmi támogatottsága a bosszúnak és erőszaknak.

A közel három évtizedig tartó polgárháborús időknek körülbelül 3500 ember esett áldozatul, több mint a felük civil volt. Az 1998-ban megkötött nagypénteki megállapodás pedig  korántsem jelentette, hogy a köztársaságpártiak és a brit lojalista erők közötti harc véglegesen lezárult volna. Legutóbb a brexittel ismét napirendre került az északír kérdés, mivel veszélybe került az egyezmény, amit természetesen senki sem szeretne felrúgni. Észak-Írország az Egyesült Királyság része, viszont ha utóbbi kilép az Európai Unióból, nem tudni, mi garantálná Észak-Írország és az unióban maradó Ír Köztársaság közötti határ nyitottságát. Tehát, ha visszaállítanák a határellenőrzést, és az árukat is súlyos vámok sújtanák elég rosszul érintené Észak-Írországot. 

A katolikusok kezdetben békés eszközökkel küzdöttek céljaikért. Ötven évvel ezelőtt, 1968 október 5-én egy katolikus szervezet aktivistái polgárjogi felvonulást terveztek Észak-Írország második legnagyobb városának, Londonderrynek az  utcáin. A katolikusok az egyenlő jogokért tüntettek, mivel a protestánsokkal szemben ők számos hátrányban részesültek, például szociális és gazdasági helyzetük miatt a helyi választásokon sem szavazhattak. Viszont még mielőtt elkezdődhetett volna a felvonulás, a protestáns vezetés alatt álló rendőrség gumibottal és vízágyúkkal támadt a tüntetőkre. A brutális beavatkozásról videófelvételek is készültek, amik rövid időn belül bejárták a világsajtót. 

A probléma elmélyülésével a brit hadsereget is bevetették. Hivatalosan békefenntartókként voltak jelen, azonban nem volt nehéz megállapítani, hogy valójában melyik oldalt támogatják.

A legsúlyosabb incidens 1972 január 30-án történt, ami „véres vasárnap” (Bloody Sunday) néven került be a történelembe. Több ezer, többségében katolikus tüntető vonult Londonderry utcáira, amikor a brit ejtőernyős ezred a tüntető tömegbe lőtt. Az incidensnek 14 tiltakozó esett áldozatul, akik mind katolikusok voltak. A britek hivatalos bocsánatkérésére pedig egészen 2010-ig kellett várni, amikor David Cameron brit miniszterelnök a gyilkosságokat „indokolatlannak és igazolhatatlannak” minősítette.

Ekkor viszont még korántsem ért véget a vérengzés, 1988 márciusában a britek Gibraltárban tankolás közben három fegyvertelen IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) tagot lőttek le, akik egyébként bombás merényletre készültek. A tagokat a belfasti Milltown temetőben temették el, ahol Michael Stone loyalista merénylő a kamerák előtt hajított a tömegbe kézigránátokat, a mészárlásban pedig három gyászoló vesztette életét.

A bishopsgate-i támadásban „egy angliai robbantás felér száz írországival” elvet vallva már Anglia is célkeresztbe került, amikor is az elkövetők a brit gazdaságra akartak csapást mérni. Az 1993-as támadástnál az IRA előre jelezte a rendőrségnek, hogy London üzleti negyedében bombát fog robbantani. A teherautóba rejtett pokolgép brutális rombolást okozott a környéken, épületek omlottak össze, és több száz ablak kitört. A támadásban egy fotóriporter meghalt, 40 másik ember pedig megsérült. 

A mozgalom tagjai azonban nem csak kizárólag bombákkal és fegyverekkel harcoltak a függetlenségükért. 1981-ben Bobby Sands politikai fogoly státuszért kezdett éhségsztrájkba. Margaret Thatcher miniszterelnök viszont nem volt hajlandó az IRA tagjaival tárgyalni, közönséges bűnözőknek tartotta őket, és a politikai fogoly státuszt sem volt hajlandó megadni se neki, se társainak. Sands viszont éhezése 66. napján, 27 évesen meghalt. A halála nemzetközi szinten felháborodást váltott ki, az IRA pedig sosem bocsátotta meg a Vaslady politikáját.

Az IRA legmerészebb akciója során kis híján megölte a brit miniszterelnököt is. 1984-ben egy brightoni hotelben időzített bombával merényletet követtek el Margaret Thatcher ellen, akinek egy hajszálon múlott az élete (pár perccel a robbanás előtt ment ki a fürdőszobából, így karcolás nélkül megúszta), viszont öt másik ember meghalt a detonációban és a szétrepült törmelékek miatt. 

Ma nem volt szerencsénk, de ne feledje, nekünk csak egyszer kell szerencsésnek lennünk, míg magának mindig. Teremtsenek békét Írországban, és nem lesz több háború

– fűzte a merénylethez az IRA.  

1998. április 10-én Belfastban írták alá az úgynevezett nagypénteki megállapodást (Good Friday Agreement), amely csaknem három évtizedes véres időszaknak hívatott véget vetni. A megállapodás egy kicsit csillapította az indulatokat, de a Queen's University Belfast történésze, Paul Bew szerint korántsem tett pontot a történet végére:

Ez olyan, mint egy megállapodás férj és feleség között, akik továbbra sem tudják egymást elviselni, de mégis találniuk kell egy módot arra, hogy együtt éljenek.

Aminek az egyik legszemléletesebb példája, hogy 20 évvel a megállapodás után még mindig áll egy 7 méter magas békefal Belfastban, amit azért húztak fel, hogy szétválassza a protestáns és a katolikus negyedet egymástól és hogy megakadályozza a két oldal közötti atrocitásokat.

Úgy gondolom a bajok” a mai napig beárnyékolják a jelent. Az az igazság, hogy azok a területek, ahonnan „bajok” kiindultak – a legszegényebb és a leginkább rászoruló részei Észak-Írországnak – a mai napig a legszegényebb és a leginkább rászoruló részei maradtak Észak-Írországnak 

– mondta egy londonderry-i újságíró, Susan McKay a New York Times-nak.

(New York Times)