Index Vakbarát Hírportál

Itt repül a kismadár

2020. október 17., 21:54 Módosítva: 2020.10.18 23:54
0

Kőműves, nyílászáró-beszerelő, honvédségnél védelmi tartalékos, művelődésszervező, majd a Délmagyarnál fotóriporter. Török János egy OKJ-s képzésen sajátította el a fotózás alapjait 2012-ben, idén pedig már öt díjat hozott el a Magyar Sajtófotó Pályázat indulójaként.

Tekintse meg a további képeinket

A Don-kanyar pokla

2020. október 10., 22:19 Módosítva: 2020.10.31 22:26
1166

A Don-kanyar csatái a magyar hadtörténelem példátlanul szomorú eseményei közé tartoznak. Az ott harcolók kielégítő felszerelés, fegyverzet, ruházat híján, az időjárás viszontagságaitól szenvedve és egy lehetetlen feladat teljesítése közben ezerszám vesztek oda a kegyetlen orosz télben.

A második Mohácsként aposztrofált katasztrófa erősen foglalkoztatta és foglalkoztatja napjainkban is a közvéleményt. Annál is inkább, mert

a 2. magyar hagdsereg katonáinak 1943-tól kezdve évtizedekig hallgatniuk kellett arról, mi történt odakint.

1956 után jelentek meg az ott történtekről először feljegyzések, de előfordul, hogy mostanában is napvilágot lát egy-egy hitelt érdemlő adalék. Ilyen volt két éve Csáky Kálmán Egy 32-es baka a Donnál című kötete.

Tekintse meg a további képeinket

Egy süllyedő világ utolsó képkockái

2020. október 3., 21:52 Módosítva: 2020.10.05 13:33
5241

Egy süllyedőben lévő világ pillanatképeit merevíti ki Mohos Zsófia fotográfus Görbeország sorozatában. A képek Kisecseten, Magyarország északi részén, Nógrád megyében, azon belül is Palócföldön egy zsákfaluban készültek, amiről a helyiek gyakran azt mesélik, annyira eldugott, hogy még az oroszok sem találták meg a világháború idején.

„Kisgyerekként erős vágyat éreztem, hogy a jelen pillanatot kimerevítsem az utókor számára. Eleinte naplót írtam, majd tizenévesen fotózni kezdtem. Gyerekként sok időt töltöttem a nagymamám falujában, ahol már akkor egy süllyedő világ képe rajzolódott ki előttem.

Tornácos, elöl kétablakos parasztházak és egyre fogyatkozó dolgos, a kerttel, természettel harmóniában élő lakóikat figyeltem meg, akik tavaszonként kimeszeltek, kútból merték a vizet, viseletben mentek a misére, ráncolták a szoknyát, művelték a konyhakertet, tették a dolgukat egészen addig, amíg – ahogy ők mondják – vitte őket előre az akarat.

Az utolsó 5 évben vagyunk, amikor ezek a képek még elkészíthetők, mert sorra halnak ki az itt és így élő nénikék, s magukkal viszik a paraszti kultúrában rejlő ősi tudást, ami a szemünk előtt semmisül meg. Köztük dolgozva döbbentem rá, hogy hozzájuk képest szó szerint életképtelen vagyok.

Ezért is örülök, hogy ezt a sorozatot újabb képekkel gazdagíthatom, miután a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját elnyertem, ami lehetővé teszi, hogy újabb nógrádi falvakat fotózzak. Újra csak arra tudok gondolni: sietni kell a megörökítéssel. Egyre kevesebben vannak, akiket még visz az akarat...”

Tekintse meg a további képeinket

Budapest szürreál

2020. szeptember 26., 21:53 Módosítva: 2020.10.08 11:26
495

Budapestnek nem a klasszikus arcát fürkészi Molnár Anna. Ő elsősorban terapeuta, és csak másodsorban fényképész, abból is inkább hobbifotós, igaz, a dolog esetében szenvedéllyé nőtte ki magát. Érdekelte, mitől lesz jó egy kép, ezért a titkot olyan nagynevű fotóművészektől próbálta ellesni, mint Mucsy Szilvia, Birtalan Zsolt vagy Vancsó Zoltán. 

Fontos dolgot tanultam tőlük: azt, hogy a fotózás egyfajta látásmód, mindenki máshogy lát, és hogy megtaláljuk önmagunkat, egyéni stílusunkat, az is egyfajta terápia, illetve önismereti út.

Anna, ha kategorizálni kell, streetfotós, de abból sem a klasszikus irányt viszi, ami eseményhez vagy személyekhez kötött, esetleg vicces tárgyú képeket szolgáltat a közönségnek. A város ismeretlen arcait fényképezi, kedveli a fény-árnyék játékát, az egyszerű és banális pillanatokat, vonzódik a tükröződő felületekhez, amiben széppé nemesül akár egy kirakatból visszatükröződő kőfeszület is.

Az utcát is hasonlóképpen próbálom megismerni, mint a hozzám érkező embereket a terápián. Számomra a fotózás meditációs állapot, az ember elhagy minden megítélést, elvárást, és csak hagyja, hogy hasson rá az utca a maga sokszínűségével, tükröződéseivel, árnyékaival és fényeivel, ezerarcú formájával, emberkavalkádjával vagy épp ürességével. És akkor van egy pillanat, amikor »kiemelkedik« a kép. 

Már elmúltam ötvenéves, amikor elkezdtem fotózni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy sosem késő. Az ember ebben az életkorban jobban megtanul látni, nyitottabb lesz, olyan dolgokat is észrevesz, amiket korábban nem.” 

Tekintse meg a további képeinket

A kínai város, ami igazi esküvőiruha-nagyhatalom lett

2020. szeptember 20., 22:29 Módosítva: 2020.09.21 17:42
17

Ha sorra akarjuk venni, hogy a koronavírus-járvány milyen szektorokban okozott komolyabb veszteségeket, akkor az esküvői ipar is elég előkelő helyen szerepel, hiszen világszerte párok ezreinek kellett elhalasztani a házasságkötést vagy legalábbis a lagzit, mert a pandémia miatt tilos volt rendezvényeket tartani. Magyarországon a nyár elejétől fokozatosan feloldották a korlátozásokat, június közepétől a lakodalmat és az esküvői szertartást már vendéglátó- és szálláshelyen is meg lehet tartani.

Az esküvői ipar azonban még nem tért magához, jó példa erre Kelet-Kína egyik leggazdagabb városa, a Csiangszu tartományban található Szucsou.

A több mint 2500 éves történelemmel rendelkező város a Tang-dinasztia (i. u. 618–907) gazdasága a textiliparra (elsősorban a selyem és az arannyal átszőtt brokát gyártására) épült, a kommunista forradalom után pedig elindult az iparosítás. Szucsouban számos nagy számítástechnikai cég beszállítójának vannak gyárai, de sokak számára leginkább arról ismert, hogy a kézzel készült esküvői ruhák egyik legnagyobb exportőre. Kínában ez az ágazat 2014-ben még csak 923 milliárdos jüanos iparág volt, de 2018-ra 1,64 trilliós lett, és azt jósolták, hogy 2023-ra ez háromtrillióra nőtt volna, írja a Reuters.

Vuhantól 740 kilométerre található Szucsou, és miután január elején nyilvánosságra kerültek az első koronavírusos esetek, az egyre terjedő járvány gyorsan gátat szabott ennek a növekedésnek, hiszen hetekkel, hónapokkal később szinte minden ország bezárkózott, világszerte kijárási korlátozásokat vezettek be, illetve betiltották a rendezvényeket. Igaz, miután jelentősen visszaesett az új fertőzések száma, Kínában enyhítettek a korlátozásokon, de az esküvői iparban dolgozók szerint szerint a forgalom még mindig elmarad a szokásostól, mert aki mégis összeházasodik, az is inkább kisebb menyegzőben gondolkodik anyagi vagy egyéb megfontolásból.

Ennek ellenére néhány hete mégis megtartották Sanghajban az éves esküvőkiállítást, de szinte alig voltak látogatók, Szucsou ötemeletes esküvői bevásárlóközpontjában pedig csak lézengenek az érdeklődök, miközben ott sorakoznak szorosan egymás mellett a vállfákon a szebbnél szebb ruhák, amelyeket senki nem vesz meg.  Csu Jüan, a Romen's Wedding Dress alapítója azt mondja, közel száz ügyfeléből csak 10-20 százalék tudta átvészelni az elmúlt hónapokat, sok szalonnak, illetve exportőrnek kellett lehúznia a rolót. A Suzhou Jusere Wedding & Evening Dress Co Ltd. a város egyik legnagyobb gyártója, ők azzal próbálták csökkenteni a veszteségeket, hogy vállalták, közvetlenül a fogyasztóknak értékesítenek majd, és ki is mennek az ügyfelekhez.

Persze ezzel még nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy a külföldi vásárlók szinte teljesen eltűntek. A Hermosa Trading egyik munkatársa, Csiang Hszin szerint a világjárvány miatt a szállítási, illetve exportköltségek is megnőttek, mivel sok járatot lemondtak, és mereleve elhúzódott a rendelési folyamat. Hszü Csuan-haj, a Jusere alapítója abban reménykedik, hogy a járványt világszerte sikerült megfékezni, és számos üzlet újranyithat majd. Náluk a külföldi megrendelések a bevétel 10 százalékát adják. 

Tekintse meg a további képeinket

Egyetlen díjnyertes fotóban a Hableány tragédiája

2020. szeptember 19., 21:50 Módosítva: 2020.11.10 14:41
527
A járvány miatt fél év csúszással ugyan, de szeptember 8-án megnyílt a 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás. A hír-, eseményfotó (egyedi) kategória 1. helyezettje, valamint a Magyarországon készült legjobb hírképért járó Escher Károly-díj nyertese Dombóvári Tamás, szabadúszó fotóriporter, aki a Hableány tragédiáját a katasztrófa estéjétől egészen a roncskiemelésig dokumentálta.

Munkái közül a Részvét című fotóját díjazta a zsűri, amely egy gyászolót ábrázol a Margit-hídon. „Megláttam egy koreai nőt a hídon álló tömegben, kezében egy szál fehér rózsával, de mielőtt a vízbe dobta volna a virágot, elkezdett imádkozni. Ezt a pillanatot szerettem volna megörökíteni. A híd tele volt emberekkel, erről a kép előterében látható esernyőt tartó alak is árulkodik, illetve az a kerékpáros, aki Buda felől érkezve hirtelen megállt nézelődni, behajolt elém a vizet kémlelve, a bal alsó sarokban homályosan látható is. Mivel benne volt a kerékpáros mozdulatában, hogy hirtelen továbbhajt, még az előtt kellett exponálnom, hogy megbomlott volna ez a jelenet és végül így kapott keretet a kép. 

Négyet kattintottam és meg is volt a díjnyertes kocka, ami később sem esett át utómunkán

– meséli a fotográfus, aki csupán egy éve foglalkozik aktívan riportfotózással és a digitális technológiát is analóg szemlélettel kezeli.

Azt mondja, mindig a legkisebb kapacitású memóriakártyát teszi a gépébe, hogy ne essen abba a hibába, hogy egy témáról 100 képet készít, az egyik úgyis jó lesz majd alapon. A takarékos szemlélet gyerekkorából származik, amikor bőven volt része az élményben, hogy egy nyaralásra 24 vagy 36 képkockát kellett beosztani. A fotózás egyébként édesapja szenvedélye volt, aki állatorvosként egy Zorkij géppel dokumentálta az őt körülvevő világot, a hozzátartozó hangot pedig magnószalagra rögzítette.

Dombóvári Tamás talán a családban látottak hatására a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjaként örömmel vetette bele magát a fotósszakkörbe, azonban a fényképezés sokáig csak hobbi szinten kísérte a mindennapjait. Orvosnak készült, de még az egyetemi tanulmányai előtt csecsemő- és gyermekszakápoló végzettséget szerzett és jelenleg a Covid-járvány miatt egy budapesti kórház koraszülött osztályán dolgozik. Képválogatásunkban a Hableány-katasztrófa 14 napon át tartó mentési történetét dokumentálta az elsüllyedéstől a hajóroncs kiemeléséig.

Máig bennem van az az órákon át tartó dermedt csönd Budapest kellős közepén, amit a roncs kiemelésekor életem át: hátborzongató és egyben megrendítő volt.

Tekintse meg a további képeinket

Sose tépj hajat az utcán, mert a Google mindent lát!

2020. szeptember 12., 06:52 Módosítva: 2020.09.13 16:05
2001
Hajtépés a lakótelep szélén, megduplázott kislány, és a megtámadott autó. Jon Rafman a Google Street View legfurcsább látványait gyűjti évek óta.

A kanadai John Rafman 2008 óta gyűjti a Google Térkép utcai látképeinek legfurcsább, legbizarrabb, vagy egyszerűen csak legszebb képeit. A Google kilenckamerás kocsija miatt Nine Eyes névre keresztelt projekt érdekessége, hogy ezeket aztán nem a Twitterre vagy egy vicces blogba szedte össze, hanem művészeti alkotásként kezelte őket, készültek printek, lettek belőle kiállítások, ami felveti azt a kérdést, hogy pontosan ki a művész ilyenkor, és mi a szerepe.

Rafman még akkor vágott bele ebbe a gyűjtésbe, amikor a Google képrögzítő autója még valami jövőből érkező újdonságnak tűnt, ami beharangozta az új, digitális világot, és nem mellesleg feltérképezte az előzőt egy autó tetejére rögzített kamerával. Azzal, hogy kiemelt belőle valamit, bekeretezte, és művészetnek hívta, olyan volt, mintha ennek a jövőnek egy darabját hasította volna le, és őrizte volna meg az utókornak. Ráadásul a képek már bőven elkészültek, ha akarták az azokon szereplők, ha nem, a művész itt csak válogatott, kivágott, és prezentált. Érdekes látni, hogy tényleg képernyőképeket használt, és ezért mindegyiken ott van a Google Térkép akkori dizájnja.

A Nine Eyes melankóliája több részből tevődik össze. Az egyik az, hogy Rafman nem adott meg semmilyen támpontot, hogy pontosan hol készültek ezek a képek, úgyhogy ha nem tudjuk pár alapvető jelölőből (ruházat, földrajz, növények, stb.) összerakni, akkor ez lehet bárhol, bármikor. A másik fontos eleme pedig az, hogy akármennyire is úgy érezhette bárki 2007-ben, a Google Street View indulásakor, hogy ezek a képek az örökkévalóságnak készülnek, a Google újra és újra az utcára küldte az autóját. Azt a valóságot, amit egyszer már rögzített, újra és újra átírta. De John Rafman válogatása örök.

A Nine Eyes folyton frissülő gyűjteményét itt lehet megnézni.

Tekintse meg a további képeinket

Egy honvágyból, átmenetiségből és bűvöletből fakadó, se veled, se nélküled szerelem

2020. augusztus 25., 23:34 Módosítva: 2020.08.26 19:14
30

Mindegy, hogy zenéről, irodalomról, filmről vagy épp fotózásról beszélünk, a szakítás elég gyakori inspirációja és témája a művészetnek. Karolina Gembara lengyel fotós "When We Lie Down, Grasses Grow From Us"című könyve is egy szakítástörténet, csak egy kicsit kevésbé a hagyományos értelemben, ugyanis nem két ember elszakadásáról, hanem az otthontól való elválásról mesél.  

Gembara a Wrocławi Egyetem nemzetközi tanulmányok és újságírás szakán szerzett diplomát, mielőtt fotózást kezdett volna tanulni a Varsói Egyetemen. Két évvel később aztán elköltözött India második legnagyobb metropoliszába, a 16 milliós Delhibe hogy ott folytassa a fényképezést.

Hét évig élt ebben a városban, a könyve – amegyből az alábbi képeket válogattuk – pedig ennek a hétéves, se veled, se nélküled kapcsolatnak állít eméket.

Tekintse meg a további képeinket

Verekedő rendőrnők és százéves rabosító fotók a magyar rendőrségtől

2020. augusztus 24., 11:17 Módosítva: 2020.08.25 12:41
1219
Fejkendős női bűnöző a tükör előtt, szakadt álkoldus, bliccelő gyerekek, a másik oldalon pedig a változó rendszerek karhatalmának emberei, ilyen-olyan egyenruhákban. A Rendőrmúzeum fotótáraiból válogattunk: 15 kép a századfordulótól az ötvenes évekig.

A most a Mosonyi utcában, a volt rendőrlaktanya területén működő rendőrmúzeum már 112 éves: 1908-ban nyílt Bűnügyi Múzeum néven. A gyűjtemény törzsanyaga szinte teljesen elpusztult a II. világháborúban, így a képanyag is kicsit fejnehéz, a fotók jelentős részét teszik ki az 1945 utáni néhány évben készült felvételek -  a háború után a hatóságok sok fotóval kívánták demonstrálni, hogy urai a helyzetnek, képesek a rendfenntartásra. Bizonyos korszakokból a gyűjtemény így szükségszerűen hiányos, sok a maradványfotó, de így is lehet izgalmas képeket találni már a századforduló környékéről is. Az alábbi válogatásban szereplő fényképeket Bezsenyi Tamás történész-kriminológus segített értelmezni -  köszönjük neki a segítséget.

Tekintse meg a további képeinket

Láthatóvá tenni a változást

2020. augusztus 23., 11:53 Módosítva: 2020.08.24 17:21
85

Az emberek többsége gyermeki lelkesedéssel pásztázza azokat a fényképeket, amelyek évtizedekkel korábban készültek a lakóhelyéről vagy egy városrészről,  amelyhez valamilyen okból kötődik.

 Van valami mágikus abban, ahogyan a képeknek köszönhetően átélhetővé válik az idő múlása, az emberöltőkön átívelő változás.

Ilyenkor szinte játékot űzünk abból, hogy beazonosítsunk minden egyes részletet: hová tűnt a háttérből a gyárépület, mi volt a bankfiók helyén, jé, az az öreg fa már akkor is állt! Ennek másik verziója, amikor eléd löknek egy régi a fotót a kérdéssel, hogy na, meg tudod mondani, hogy ez hol készült?

Engem az újpalotai lakótelep születését megörökítő képek szoktak megbabonázni, az Indexen is jelent meg válogatás ezekből: baromi érdekes, hogyan telt meg élettel ötven év alatt a semmi közepén felhúzott lakótelep, és vette birtokba a tízemeletes panelházak közti pusztaságot a természet. 

Ennek a lebilincselő játéknak ad újabb dimenziót Johh Davies brit fotós. Fekete-fehér, nagy méretű képein keresztül nemcsak azt figyelhetjük meg, hogyan alakult át a táj közel négy évtized alatt az emberi tevékenység nyomán, hanem azt is, hogy a változásnak milyen társadalmi és politikai vonatkozásai vannak. 

 Lenyűgöznek a tájképben rejlő rétegek, a helyek története, az ember megjelenésének nyomai

 - foglalta össze ars poeticáját egyszer. Davies pályafutása kezdete óta fotóz tájképeket, az indusztriális környezet iránti vonzódása pedig adta magát, mivel maga is egy bányászvárosban nőtt fel, fiatalkorát a hagyományosan ipari térségnek számító Nottinghamshire-ben töltötte. Egész munkásságán végigvonul a természetes táj és az ember alkotta elemek szembenállása, feszültsége. A nyolcvanas évek elején kezdte el dokumentálni az ipari termeléshez kapcsolódó helyszíneket: üzemeket, bányákat, kikötőket, silókat, vonatsíneket. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tájait fotózta végig. A 2000-es évektől fordult érdeklődése a városrehabilitáció témája felé, magánemberként is egyre aktívabban vett részt különböző civil kezdeményezésekben, amelyek a városi zöld területek megőrzésére irányultak.

Munkáimon keresztül megpróbálom felhívni a figyelmet arra, hogy közös felelősségünk, hogyan alakítjuk azt a környezetet, amiben élünk.

Davies számára a táj(kép) nem pusztán fák, utak, épületek és vízfelületek összessége. „Az én megközelítésemben a tájképnek szimbolikus ereje van. A föld, a víz és az ég képei metaforává válnak, a mi érzelmi és spirituális helyzetünkre reflektálnak. Ugyanakkor a tájkép a birtoklást és a materiális jólélet is reprezentálja. A materiálisnak és a metafizikainak ez a kettős, sokszor egymásnak ellentmondó ábrázolása az egész fényképészi munkásságom alapja.” Davies tavaly megjelent Retraced 81/19 című anyaga foglalja össze talán legjobban, hogy mit gondol a táj és az emberi civilizáció kapcsolatáról. Közel negyven év után visszatért korábbi helyszíneire, hogy elkészítse eredeti képeinek második verzióját, ugyanarról a pontról, ugyanabból a perspektívából lőtte azokat - ezekből a képpárokból válogattunk ki néhányat. 

Tekintse meg a további képeinket

Teljesen eltüntetheti a gésákat a koronavírus

2020. augusztus 16., 23:01 Módosítva: 2020.08.17 23:21
1063

Egy újabb, a nyugati civilizáció által csupán alig értett mesterséget lehetetlenített el a koronavírus-járvány. “A jövedelmünk nullára csökkent” – mondta a Reutersnek a tokiói Akaszaka negyed egyik idős gésája. A 80 éves Ikuko (eredeti nevén: Murozono Kikuko) valódi legendának számít a fiatalabb gésák között. Elmondása szerint a bolygónkon végigsöprő járvány rövid idő alatt a kihalás szélére sodorta a többszázéves szakmát.

Ikuko nem csupán szórakoztató művész, hanem onészan – azaz “nővér” – is egyben, vagyis olyan idősebb gésa, aki a fiatalokat mentorálja, tanítja a gésák mesterségére. Az idős gésa a Kjúsú szigetén található, Nagaszakihoz közeli Kumamoto városában született, és 16 éves korában látott először geikókat, a két kimonós nő látványa pedig akkora hatással volt rá, hogy mindjárt másnap fel is kereste az egyik okiját – így nevezik azokat a házakat, ahol a gésák tanulnak és élnek.

Ikuko 1964-ben költözött Tokióba, abban az évben, amikor a város – sőt, egész Ázsia – először fogadta az ötkarikás játékokat. Az érkezésekor csak az Akaszaka negyedben több mint 400 gésa dolgozott. “Annyian voltak, hogy a nevüket sem tudtam megjegyezni” – mondta Ikuko. De változnak az idők: a gésák száma az elmúlt időszakban egyébként is jelentősen csökkent Japánban, a járványhelyzet pedig az utánpótlásról való gondoskodást is veszélybe sodorta. Manapság mindössze húsz gésa dolgozik az Akaszaka negyedben.

Tekintse meg a további képeinket

Nincs témád? Fotózz az utcán!

2020. augusztus 9., 22:59 Módosítva: 2020.08.11 11:44
332

Gondolt már arra, milyen jó lenne, ha állandóan a fejére lenne szerelve egy kamera, és így jártában-keltében mindig le tudná fotózni azt, amit az utcán, menet közben lát? Mert az utcán bizony fantasztikus képek és történetek jönnek szembe velünk, és tűnnek is el olyan gyorsan, ahogy elhaladunk mellettük. Szerencsére vannak olyanok, akik meglátják a pillanatot, mindig van náluk gép és nem félnek használni azt. Ők – helyettünk – örökítik meg azt, ahogy egy ember fejjel bújik bele a saját táskájába, ahogy valaki ölelkezik a kutyájával, ahogy valaki megcsókolja a szerelmét vagy ahogy valaki cipeli a keresztjét. 

A Norma utcai fotós kollektiva tagjai 2014-ben ismerkedtek meg, a népszerű fotómegosztó oldalon, a Flickr-ön. Először csak a képek útján kommunikáltak egymással, aztán szóba elegyedtek és elhatározták, hogy alakitanak egy fotóklubot amelyben megbeszélik a képeket, segítenek egymásnak akár művészi, akár technikai kérdésekben. Az alapitó tagok: Gölöncsér Attila, Farkas Norbert, Varga Balázs. Később csatlakozott hozzájuk az osztrák Dominik Pegler, aki sok időt tölt Budapesten, és fotográfiai felfogása illeszkedik a többiekéhez. Képeiken görbe tükörben mutatják meg a kelet-közép európai társadalom néha abszurd hétköznapjait. Most fog megjelenni első nyomtatott kiadványuk limitált példányszámban. Céljuk, hogy a hétköznapi „street photography” közhelyein túl, valami meglepőt és érdekeset mutassanak be a fotográfia iránt érdeklődőknek.

Tekintse meg a további képeinket

Kihullottak a csontvázas jelmezek a szekrényből

2020. augusztus 7., 21:21 Módosítva: 2020.08.09 14:44
37

Kaktuszok, drogkartelek, sombrero, tequila, és tengerpart – pár olyan szó, ami Mexikóval kapcsolatban eszébe juthat az embereknek. Egy három fős brit fotóskollektíva kíváncsi volt, hogy pár, kissé közhelyes kifejezéssel tényleg le lehet-e írni az Egyesült Államokkal, Guatemalával és Belizével határos országot. A Tripod City, vagyis Charlie Kwai, Chris Lee és Paul Storrie korábban már járt Afrikában és Ázsiában, de négy évvel ezelőtt úgy döntöttek, ideje felkeresni Mexikót. 

Amikor úti célt választanak, mindig olyan helyek jöhetnek szóba, amelyek nagyon erős kulturális identitással rendelkenek, illetve amikhez nagyon sok sztereotípia kapcsolódik. Helyek, amikről az emberek azt gondolják, hogy ismerik őket, még akkor is, ha esetleg sosem jártak ott. Kwai, Lee és Storrie pedig ottlétük során megpróbálják kideríteni, van-e alapja ezeknek az akár pozitív, akár negatív előjelű előítéleteknek, sztereoptípiáknak. Utazás előtt természetesen heteket, hónapokat töltenek a felkészüléssel, igyekeznek minél jobban megismerni a célországot, de tudják, hogy azok az információk, amiket az interneten találnak, nem készítik fel teljesen őket arra, hogy mi fogadja majd őket, ha megérkeznek, viszont elég pár napot tölteni a helyiekkel, és máris valódi képet kapnak arról, milyen is ott az élet.

Tekintse meg a további képeinket

Ő maga volt a 20. század

2020. augusztus 4., 17:00 Módosítva: 2020.08.05 17:02
1170

Örülök, hogy minket is kibombáztak, most már az East End-iek szemébe tudok nézni

– így kommentálta Erzsébet királyné 1940. szeptember 13-án, hogy a német Luftwaffe lebombázta a Buckingham-palotát, ahol a királyi pár tartózkodott. Aznap fényes nappal három légitámadás érte Londont, ezek közül a második a királyi rezidenciát sújtotta. Az egyik német gép öt robbanóbombát dobott a hatalmas épületre, amely ennek ellenére nem szenvedett súlyos károkat, és a királyi család élete sem forgott közvetlen veszélyben – bár ez csak a szerencsén múlt. London munkásnegyedében, az East Enden a bombázások sokkal gyakoribbak voltak, és nagyobb pusztítást is okoztak, mint az elegáns környékeken, és ez a "kivételezettség" zavarta a királynét, aki ezekben a kritikus időkben tartani próbálta a lelket az emberekben.

Ez a mondat volt a későbbi Queen Mum, az anyakirályné legtöbbet idézett, leghíresebb kijelentése. Erzsébet a háborús években tanúsított bátor kiállásával és a szenvedők iránt mutatott együttérzésével vált a királyi család közszeretetnek örvendő tagjává, és ekkor szerzett népszerűsége hosszú élete végéig kitartott. Szó szerint végigélte az egész 20. századot, és amikor 2002. március 30-án, 101 éves korában meghalt, egész Nagy-Britannia úgy gyászolta, mintha mindenki nagymamája, a brit történelem élő szimbóluma távozott volna. 120 éve, 1900. augusztus 4-én született az anyakirályné.

Tekintse meg a további képeinket

Talált élet

2020. július 29., 23:43 Módosítva: 2020.08.01 15:53
677
Paul Livingston Warnshuis

Baja Californiára, erre a keskeny és hosszú földnyelvre a legközelebbi nagyvárosból, Tijuanából sokan járnak ki rendszeresen, de repülnek ide az ország más területeiről is tehetősebb mexikóiak, és persze évtizedek óta utazik le ide a közeli határ túloldaláról sok-sok amerikai család és baráti társaság, szörfözni a csodás hullámokon, meglesni a bálnákat, enni a híresen jó, a gringók pénztárcája számára még mindig olcsónak számító mexikói kaját. 

2014-ben trópusi ciklon söpört végig Mexikó északi részén, erősen megtépázta Baja Californiát is. Angelica Escoto tijuanai illetőségű fotográfusnak is itt volt víkendháza. Sokat járt ki oda, az egyik hosszú távú projektje, a Ninguna ballena es una isla (Egyetlen bálna sem sziget) is ott készült. A vihar azonban – ami az amerikai Nemzeti Hurrikán Központtól az Odile nevet kapta – tönkretette a házát, és a fotósnak valami átmeneti megoldás után kellett néznie. Elment hát használt mobilházat nézni, és ezzel kezdetét vette egy újabb, kis túlzással mágikus realista elemeket sem nélkülöző fotóprojekt.

A mobilházakat árusító telepen ugyanis meglátott a szemétben néhány dobozt, amikben – mint kiderült – kb. 8000 diapozitív volt. A dobozok mentek volna tovább az égetőbe, pont úgy, mint az a másik nyolc, amit előző nap semmisítettek meg. A kazetták ugyanis más kacatokkal együtt egy eladásra szánt régi lakókocsiból kerültek elő, és senki nem tulajdonított nekik különösebb értéket.

A mexikói fotós látta, hogy egy különös precizitással archivált anyag van a kezében: minden egyes diakereten szerepelt név, helyszín, időpont. Kodachrome filmre készült képek voltak, amikről a diákat egy szaklaborban hívták elő és küldték meg a megbízónak, akinek a neve szintén rajta volt a csomagon. Innen lehetett tudni, hogy a San Diegó-i (USA) Warnhuis család életének pillanatait örökítette meg Paul Livingston Warnshuis, 1950 és 1970 között.

Kis kutatás következett: kiderült, hogy a Warnhuis család feje fotográfus volt, de ezt sejteni is lehetett a képek professzionális szerkesztéséből. A Google feldobta a családfő gyászjelentését is, vele tehát nem lehetett felvenni a kapcsolatot. A dobozok új tulajdonosa a Facebookon megtalálta az elhunyt fotós két kisebbik fiát és a feleségét is, de hiába írt nekik többször is, beszámolva a múltjuk egy darabjának a megtalálásáról, sosem kapott választ. Magára maradt a diapozitívokkal, amiket darabonként végignézett, leválogatott és beszekennelt. 

Miközben rendezgette, egyre jobban magáévá tette a képanyagot, és az argentin Borges egy nyugtalanító hangulatú novellájától, a Körkörös romoktól (Las Ruinas Circulares) inspirálódva az álom és álmodás motívumai mentén kezdte szerkeszteni. Borges filozofikus-fantasztikus novellájában a főhős szinte végig alszik, eltökélten és egy sajátos cél által hajtva: meg akar álmodni egy embert, létre/létezésre akar álmodni egy fantazmagóriát, a képzeletből és fantáziából anyagot, valóságot akar teremteni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerül is neki, létrehoz egy fiút, de ugyanakkor felébred benne a gyanú: lehet, hogy ő maga is csak egy fantazma, akit csak álmodik valaki? 

Az Angelica Escoto által válogatott fotókon sok csukott szemű alak van. Napoznak, lehunyt  szemmel pihennek vagy egyenesen alszanak. Nem fekszenek körkörös romok között, mint Borges novellájának hőse, de fantazmákká váltak, színes, Kodakolor kivitelű fantazmákká. 

Apropó, Kodakolor. 

Aki ismerős valamennyire az analóg fotográfia világában, az tudja, hogy mit jelentett egykor a Kodachrome minőség, milyen gazdag vörösei-lilái-kékei, milyen kivételesen éles rajzolata, milyen elemelt, furcsán „játékfilmes” hangulata volt az ilyen színes filmre készült képeknek. A Kodachrome-ot is előállító anyacég, az amerikai alapítású Eastman Kodak Company, ami a 20. század túlnyomó részében meghatározó szerepet játszott a fényképezéshez szükséges anyagok és szolgáltatások piacán,  a '90-es évek végétől hanyatlásnak indult a digitális fotográfia térnyerésének következtében. Próbáltak úrrá lenni a pénzügyi nehézségeiken, kitalálni ezt-azt, de pár küzdelmes év után csődöt kellett jelenteniük. A vállalat vezetése fokozatosan szabadult meg szinte minden, az analóg világhoz kötődő divíziótól, összességében több tízezer állást szüntettek meg. 2009-re teljesen leállt a Kodachrome gyártása is; ez után a film komplex és sok lépcsőből álló előhívását az egész világon csak egyetlen, relatív kicsi kansasi laborban vállalták, azt is csak addig, amíg még volt a Kodak által előállított speciális előhívó-anyagból, azaz 2010 decemberéig.

Visszatérve a fantazmákra, a San Diegó-i család talált életének projektté szerkesztése közben érte még egy meglepetés a mexikói fotográfust. Kapott emailben egy fotót egy barátjától. A képen a kéttagú brit art-pop együttes, a No-Man 1996-ban kiadott, Wild Opera című lemezének újramasterelt és 2010-ben újra kiadott CD-jének borítója szerepelt. A Carl Glover által tervezett borító alapja egy fotó: sziklás vízpart a magasból nézve, a parton egy legömbölyített karosszériájú piros kocsi, mellette egy férfi, egy nő és egy kutya. Csodás, meleg Kodakolr színek, kissé álomszerű retró hangulat. A kép pontosan megegyezik az Angelica Escoto által négy évvel később, 2014 -ben talált dobozok 8000 diapozitívje közül leválogatott egyik képpel, annyi különbséggel, hogy a CD-n a kép horizontálisan megfordítva jelenik meg.  

Nem könnyen, de valahogy lehetne találni racionális magyarázatot erre a rejtélyes metamorfózisra. De persze meg lehet a titkok és az irracionalitás felől is közelíteni. Angelica Escoto egy vele készült interjúban említi, hogy a fent említett CD tervezője – fotósként is dolgozik, és Aleph Studiónak hívják középformátumú fotókat készítő cégét. Ismerős lehet a szó: El Aleph – így nevezi Borges hasonló című novellájában az univerzumnak azt a pontját, ahol minden cselekedet és minden idő (múlt, jövő, jelen) egybeesik. Ahol nincs emlékezet, nincs múlt, nincs cél, nincs jövő. 

A körkörös romok fotóprojekt szereplői is – a fotográfus apa, a feleség, a három gyerek, az anyós, a barátaik és az ismerőseik – örökre odaszegeződtek a kaliforniai '50-es, '60-as '70-es évek melegre szaturált világába, mindegy is, hogy kidobják, elégetik vagy megtalálják és kiállítják őket – hiszen egyetlen pontban végül is minden ott található.

Tekintse meg a további képeinket

Egy párhuzamos világot teremtettek a modern élet zavara nélkül

2020. július 28., 23:58 Módosítva: 2020.07.29 23:50
246

A Nagy-Britannia egyik legeldugottabb pontjának számító Fair-sziget (Fair Isle) még úgysem tűnik elsőre izgalmasnak, hogy magát a madarak, egy különleges kötési technika és történelmi hajótörések otthonának tartja. A nem túl barátságos klímájú, nyolc négyzetkilométeres szigetet összesen 55-en lakják, ők az elemekkel küzdve, de összhangban a természettel élik mindennapjaikat. A fotós Guilia Savorelli a szigetlét intimitását, derűs harmóniáját és fojtogató magányát térképezte fel képein

Tekintse meg a további képeinket

Olyan vagyok, mint az iPhone: Amerikában terveztek, Kínában gyártottak

2020. július 27., 23:50 Módosítva: 2020.07.28 19:09
75
Túl kínai vagyok ahhoz, hogy amerikai legyek, de túl amerikai vagyok ahhoz, hogy kínai legyek

– így fogalmaz magáról Shiqi/Julie Chen. A ma 24 éves kínai nő szülei tornászok voltak. Shiqi négyéves volt, amikor elváltak, ekkor költözött édesanyja az Egyesült Államokba, onnantól ott dolgozott edzőként, Shiqi pedig Kínában maradt.

Jobb jövő reményében ment az Amerikába, azt gondolta róla, hogy sok lehetőséget nyújt számára, hiszen mások is az ígéret földjeként tekintenek rá. Nem vitt magával, mert úgy gondolta, angoltudás nélkül nem tudna megfelelően gondoskodni rólam. Ezért én a nagyszüleimmel maradtam, míg apám úgy döntött, hogy elvisz magával a szülővárosába.

– írta az Indexnek Shiqi.

Tekintse meg a további képeinket

Megszaggatá ruháit és hamuba öltözék

2020. július 26., 09:05 Módosítva: 2020.07.28 16:24
235

Ősrealista, a szocio- és a fekete-fehér analóg fotó hagyományait csendes ellenforradalmárként őrző dokumentaristaként is van valami mitikus Witold Krassowski izgalmasabb képeiben, mint a pangószocializmus kórházának üres előterében a Napnak furulyázó fiú felvételén. Egyenmelegítő, a szemészet sötétjéből a fényre lépő, világtalan gyerek a nyolcvanas évekből, mögötte árnyékvilág, ő nem lát, de mi azt hihetjük, látjuk őt, akiről szeretnénk hinni, hogy görögösen érti a madarak beszédét.

Krassowski nyelvészből lett többszörös díjnyertes fotós, a lengyel dokumentarizmus itt ragadt különce, akit nem érintettek meg a digitális technikák, nem módosít utólag a képein, hagyni akarja, hogy a fotói önmagukért beszéljenek. Nyolcéves volt, amikor először benyitott a titkok kamrájába. Nővére bezárkózott egy fiúval, ő a tiltás ellenére benyitott, de nem egy fülledt csókjelenet fogadta, hanem egy házi sötétkamra, ahol éppen megtörtént a kép mágiája. „Egy darab papírt láttam egy vízzel teli salátástálban, nem voltak rendes tálcáik, és a semmiből hirtelen kirajzolódott egy kép. Tisztán emlékszem a pillanatra” – mondja az első varázslatról, amikor a fényképezés magával ragadta,és többet nem eresztette.

Nem tanult fotós, de különlegesnek mondott, egyéni stílusa van, amit a nyolcvanas-kilencvenes években sajtófotósként is tudott képviselni, sőt kifejleszteni. Végigfényképezte a lengyel rendszerváltást, dolgozott brit lapoknak, fotóriporterkedett Afganisztántól Dél-Amerikáig, Tanzániától Indiáig. Eseménytörténet helyett a résztvevők, az atmoszféra és a társadalmi csoportok érdekelték, az elittől a falusi diszkók népén át a cigánytelepekig. A politikusok helyett az „élet logikája” izgatta, aminek szerinte nincs köze a politikához, különösképpen pedig az átmeneti rítusok az esküvőktől a közös asztalon át a temetésekig, amikor megtörténik az átalakulás – mint a képpel a sötétkamrában.

Krassowski fura időutazó karakternek számít, mert nem akar haladni a fotótechnikával. Nem szór jeremiádokat a digitális fotózásra, elismeri, hogy ma már szinte ugyanazt elő lehet vele állítani, amit egy hagyományos analóg géppel, de ő marad az utóbbinál.

Az ő szemének a digitális fotó túl tiszta, túl tökéletes, túl gyors: több ezret bárki tud kattintani, abból biztos lesz pár jó kép, de az összpontosítást, a tudatos képtervezést inkább az segíti, ha gazdálkodni kell a nyersanyaggal. A digitális kép a maga steril tisztaságában túl sok információt tartalmaz, minden rajta van, és emiatt nem szólítja meg a képzeletet – ahhoz, hogy egy kép beszéljen, lehetőleg hiányosnak kell lennie. Nem beszélve a cellulózról, a tapintható anyagot kedvelő konzervativizmusról: „Nem szeretem azt a gondolatot, hogy a kép csak egy merevlemez eleme, amit át kell másolnom az egyik helyről a másikra, hogy ne kerüljön a pokolba”.

A kétszeres World Press Photo díjazott lengyel fotós nem látja el kommentárokkal, hosszas képleírásokkal a fotóit. Úgy gondolja, ezzel csak megideologizálnák a képeket, hogy az ügyfél vagy a néző éppen azt gondolja róla, amit szeretnénk. Ez már a manipuláció, „a szót arra adták, hogy manipuláljon” – mondja az egykori nyelvész.

Krassowski a kiküldetései és riportútjai során a megbízói mellett párhuzamosan magának és az asztalfióknak is dolgozott. Ezekből a húsz-harminc éven át porosodó, patinásodó képeiből válogat az az albuma (és most mi is), ami most májusban jelent meg Londonban, gyakorlatilag szöveg nélkül. A cím, a Sackcloth and Ashes (zsákruha és hamu) a bűnbánat ószövetségi jelképére utal. Ne várjuk, hogy megmagyarázza.

Tekintse meg a további képeinket

Hevesi presszókban mutatja meg a legőszintébb arcát a vidéki Magyarország

2020. július 22., 19:58 Módosítva: 2020.07.24 07:46
8527
Hiába nagyivó a magyar, a vidéki kocsmakultúra a végóráit éli. Sivák Zsófia a szülőmegyéje falvaiban fellelhető presszókat fényképezi, ahol ma már nyoma sincs a falusi rock’n’rollnak, többnyire csak a tévé duruzsol, de az emberek még legalább beszélgetnek, valódi párbeszédeket folytatnak egymással. Cikkünkben az Áraink forintban értendők című sorozat képei közül válogattunk, az alkotó kommentárjaival kiegészítve.

“A kocsma menedék. Az egyetlen hely, ahol még elbújhatunk a világ elől. A kocsma az emberi civilizáció utolsó mentsvára” – írta Cserna-Szabó András, az Index tárcarovatának állandó szerzője. Az író persze azt is tudja, hogy közel sem mindegyik, ezért sietve hozzáteszi: “Már amelyik. Főként azok, hol nem üvölt Demjén Rózsi vagy a tévéhíradó bemondója, és Wi-Fi-ről még csak nem is hallottak. Itt aztán az emberek isznak és beszélgetnek. Múltról, jelenről, jövőről. Beszélgetnek és isznak. Ahogy azt a civilizáció fénykoraiban tették az emberek.”

Ezeknek a letűnőben lévő mentsváraknak a sorsa, jövője foglalkoztatja Sivák Zsófiát is, aki egy Eger melletti faluban, az alig kétezres lélekszámú Kerecsenden nőtt fel, és már kislányként otthonosan érezte magát a helyi presszók közegében. “A nevelőapám munka után gyakran betért valamelyik kocsmába, én meg gyerekként mentem utána. Szerettem ezeket az alkalmakat, ilyenkor bármennyi fagyit ki lehetett zsarolni, cserébe meg kellett ígérnem, hogy nem köpöm be anyámnak. Aztán hazaértünk, és egyből köptem. Valahogy belenőttem ebbe a világba, azt hiszem, már akkor sem igazán az alkoholról, sokkal inkább a kötetlen beszélgetésekről és az emberi kapcsolatokról szólt a vidéki presszóélet, ami azóta is nagyon kedves a szívemnek.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfiaszakán tanuló Sivák Zsófia 2017-ben – a szintén Heves megyei, Józsiék című sorozatával – elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat társadalomábrázolás-kategóriájának első helyét, illetve a legjobb 30 év alatti fotóriporternek is őt választották. A fotós ezután fordult rá a hevesi presszók világára, a célja az volt, hogy ellátogasson a megye valamennyi háromezer fő alatti településére, majd azokban felkeresse a még nyitva levő kocsmákat, sőt, amennyiben lehetséges, kinyittassa a már lakat alatt lévőket. “Nem volt előzetes koncepcióm, elsősorban a kíváncsiság vezetett. Érdekelt, hogy mi változott az elmúlt 20 évben” – mondja.

A Pécsi József-ösztöndíjas fotós a listájára felvett 121 településből eddig mintegy 60 község ivójában fordult meg. “A munka nagyjából egy éve fut, kisebb-nagyobb megszakításokkal, a járvány például nem várt akadályt gördített elém. Lassan halad, mert kiszámíthatatlan, hogy melyik kocsma mikor van nyitva, illetve hogy mikor vannak egyáltalán vendégek. Sok helyet bejelöltem a térképen, ahova még vissza szeretnék térni, mert nem volt megfelelő az időzítésem, bár lassan kezdek rájönni a praktikákra, fizetés után például látványosan többen vannak mindenhol” – magyarázza az Indexnek a képek szerzője, aki a Heves megyei presszók bejárása után szeretné egész Észak-Magyarországra kiterjeszteni a sorozatot.

Tekintse meg a további képeinket

Innentől nincs visszaút, nem lehet leállni

2020. július 15., 22:55 Módosítva: 2020.07.17 00:12
8227

MI VISZI RÁ AZ EMBERT, HOGY OLYAN SZERT FECSKENDEZZEN MAGÁBA, AMIRŐL PONTOSAN TUDJA, HOGY EL FOGJA PUSZTÍTANI A TESTÉT? 

Ez a mondat fogalmazódott meg bennem Emanuele Satolli fotóit végignézve. A többszörös díjnyertes olasz fotós  2013-ban kezdte el dokumentálni az oroszországi Jekatyerinburgban a hírhedt krokodil nevű dizájnerdrog használóinak sorsát. A krokodil azzal tűnik ki a többi kábítószer közül, hogy hihetetlen sebességgel képes rombolni az emberi szervezetet, két-három év alatt felfalja a használóit, a májat, a vesét és a szívet teszi tönkre legelőször. Nevét onnan kapta, hogy borzalmas sebeket okoz használóinak testén, gyakorlatilag elrohad a húsuk, és a szövetelhalás nyomán kialakuló elváltozások a krokodilok rücskös, sötét bőrére emlékeztetnek. 

A kérdésem persze jórészt költői, pontosan ugyanaz mozgatja a krokodil használóit, mint azokat, akik a Magyarországon is jól ismert herbálhoz vagy kristályhoz nyúlnak, vagyis a nyomor, kirekesztettség, a kilátástalanság. És ezt Satolli képei is visszaadják.

Tekintse meg a további képeinket

Így élték meg a nyolchetes karantént a magyar fotósok

2020. július 7., 17:17 Módosítva: 2020.07.08 16:06
438

A koronavírus-járvány mindnyájunk megszokott életét felborította. Március közepén bezártak az iskolák, a legtöbb munkahelyen home office-ra váltottak, ezzel együtt pedig a társas érintkezések is minimálisra csökkentek. Ez a bezártság pedig új élethelyzeteket teremtett. Én például legalább annyira vártam a napi sétákat, mint a kutyám, pár hétig nagyjából ezek a félórás séták jelentették a kapcsolatot a külvilággal. Az otthon is átalakult: a nappaliból dolgozószoba lett, a hálóból nappali, és annyi időt töltöttünk a lakásban, mint még soha. 

Van aki könyvet írt a járványról, míg a fotósok saját eszközeikkel reflektáltak erre az időszakra. Fotóikon a járványt a hétköznapok apró pillanataiban ragadták meg, az otthon intimitását és a kiürült utcákat dokumentálták.

Pár hétig olyan természetesség vált otthon a szárítóra akasztott gumikesztyű vagy a maszk, mint a gyerekjátékok.

Ezeket a megfigyeléseket, tapasztalatokat gyűjtötte össze a Capa Központ a magyar fotográfusok Instagramon közzétett fotóiból. A múzeum blogján hétről hétre jelentek meg részletek a fotósok vizuális karanténnaplójából, amiket még most is vissza lehet nézni ezen az oldalon. Aki viszont már szeretne elmenni egy kiállításra, az szerdától a Capa Központban megteheti. 

A KIÁLLÍTÁS HARMINCKILENC FOTOGRÁFUS NYILVÁNOS INSTAGRAM-PROFILJÁN MEGJELENT KÉPEIN KERESZTÜL MUTATJA BE a hazai járvány nyolc hetét.

A kiállítók között van az Index-fotó rovatából Ajpek Orsi, Bődey János és Rostás Bianka is.

A kiállítás kurátorai szerint ezek a fotók

lehetőséget adnak, hogy visszatekintsünk, reflektáljunk erre az emlékezetes tavaszra, amely talán a jövőhöz való viszonyunkat is megváltoztatta.

A kiállítás ingyenesen látogatható július 8. és augusztus 16. között a Capa Központban.

(Borítókép: Csudai Sándor)

Tekintse meg a további képeinket

Flamingók a klímakatasztrófa szívéből

2020. június 30., 20:06 Módosítva: 2020.07.01 17:59
280

Alig tíz évvel ezelőtt még hullámok nyaldosták a házak falait, a türkizszínű víz mára átadta a helyét egy végtelen sivatagnak. A finomszemű sót felkapja a szél, beteríti vele a földeket, kiszárítja a gabonát. A megélhetésüktől megfosztott emberek a városokba menekülnek, a falvak a tóval együtt néptelenednek el.

Ezt Maximilian Mann német fotós írta a világ egyik leglátványosabb és legsokkolóbb környezeti katasztrófájának szenvedő alanyáról, az iráni Urmia-tóról; melynek pusztulásáról a 2020 World Press Photo döntőjét érő képsorozatot készített.

A török határon tornyosuló Zagrosz-hegység gerince mögött 140 kilométer hosszan elterülő sóstó az – ugyancsak kiszáradófélben lévő – Aral-tóhoz vagy a Kaszpi-tengerhez hasonlóan lefolyástalan állóvíz; ez a sajátossága is hozzájárul ahhoz, hogy vize sós. Sőt, nemcsak sóban, hanem nagyon sokféle ásványi anyagban bővelkedik; óperzsa nyelven ezért hívták „Csillogó”-nak. A világ hatodik legnagyobb sós vizű tavának folyókban gazdag környéke a világ egyik legrégebbi művelt területe, régészek már az i. e. 7000-es évekből találtak településmaradványokat. De az amúgy is sekély és a szélsőséges időjárásnak kiszolgáltatott tó ökológiai egyensúlyát csak az 1979-es iráni forradalom után beindult gépesített mezőgazdaság borította fel, és a klímaváltozással érkező aszályos évek ütöttek rajta súlyos, de talán nem végzetes sebet.

Az Urmia-tóba beömlő folyók vizét öntözőrendszerek szívták el, a szintén a tavat tápláló föld alatti vízkészletet több száz kúttal csapolták meg, az északról délre nyújtózkodó tavat kelet-nyugati irányba átszelő híd által hagyott alig másfél kilométeres rés lelassította a vízáramlást. Az Iránon végigseprő hőhullámok és az azokat kísérő száraz szélviharok hajszárítóként párologtatták el a tóból a vizet, melynek felülete 10 év alatt a 20 százalékára csökkent. A víz átadta a helyét a sósivatagnak, a finom sókristályokat azután a szél szétterítette a környéken, ami ellehetetlenítette a helyiek megélhetését.

Az iráni kormányzat hiába nyilvánította a tó térségét nemzeti parkká, és hiába kapta meg az ENSZ-től a bioszféra rezervátum státuszát, a víz türkizkék színe átadta magát a hipersós vizekben tenyésző algák rozsdavörösének, a garnélákat halászó híres flamingók nagyrészt eltűntek, a fürdőzők helyét átvették a sótengerbe ragadt kompokat, a vakító, halott fehérséget és persze saját magukat fotózó katasztrófaturisták.

Ahogy Mann „Fading Flamingos” (a cím alliterációja magyarul is él: „Fakuló flamingók") sorozata sem csak egy katasztrófa komor dokumentálása, úgy az Urmia-tó sorsa sem pecsételődött meg – egyelőre. Az ökológiai katasztrófára már 2012-ben felfigyelt a teheráni rezsim (persze csak azután, hogy leverte a helyi viszonyok miatt kirobbant tüntetéseket), és ígéretet tett arra, hogy ötmilliárd dollárnyi riált fordít a tó megmentésére: a régió vízgazdálkodásának átalakítására, kevésbé vízigényes haszonnövények bevezetésére. 2016-ban konkrét cselekvési terv is született a rendkívül sokrétű problémagóc kezelésére. Csakhogy az anyagi források a következő években még gyorsabban elapadtak, mint az Urmia-tavat tápláló föld alatti erek; Iránt egyre nagyobb gazdasági válságba taszította a 2017 után feléledő amerikai szankciós politika, majd 2020-ban jött a koronavírus-járvány, melynek legnagyobb közel-keleti vesztese a perzsa ország lett. Irán így a nagyszabású környezeti rehabilitációs programok helyett olyan napi szintű problémákra próbál forrásokat találni, mint a gazdaság újraindítása, az élelmiszerellátás biztosítása, vagy egy újabb fertőzéshullám kiküszöbölése.

Tekintse meg a további képeinket

Nem is az iszonyú fájdalom a legrosszabb

2020. június 16., 15:02 Módosítva: 2020.06.17 21:10
18848

Az endometriózis nevű betegség létezéséről ma már egyre többen tudnak, de – ha az alig kibírható fizikai fájdalom nem lenne elég – az érintettek még mindig szenvednek attól, hogy mások mintha nem látnák őket igazán, és nem értenék, mit jelent így élni. A brit származású, New Yorkban élő fotós, Georgie Wileman Ez az endometriózis című fotósorozata ezért készült el.  

A betegség orvosi szempontból: a méhnyálkahártya sejtjei a méhen kívül is megjelennek a szervezetben, olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk, például a hasüregben, a beleken, a petefészkeken, de akár a tüdőn, sőt az agyban is. Ezek a sejtek ugyanúgy követik a menstruációs ciklust, véreznek, a felgyűlő vér gyulladásokhoz, hegesedéshez, belső összenövésekhez vezet, sokszor visszafordíthatatlan károkat okoz.  

A 13 éves kora óta súlyos endometriózissal élő Wileman az ötödik műtétjénél járt, amikor saját maga fényképezésével belekezdett a projektbe. A kíméletlen önportrékat – amikor képes volt felkelni az ágyból – olyan emberek fotózásával váltogatta, akikkel meg tudta mutatni: tévhit, hogy az endometriózis kizárólag a fiatal, fehér, gyermektelen nők betegsége.

Tekintse meg a további képeinket

Emberek és állatok paradox viszonya

2020. június 8., 23:49 Módosítva: 2020.06.10 00:14
942
Házi kedvenc, társ, haszonállat, préda, trófea, vagyontárgy, és még hosszasan sorolhatnánk azt a megannyi kategóriát, amellyel személyes, egy-egy adott állathoz fűző viszonyunk, de akár összességében az ember-állat viszony is jellemezhető. Ezek a megfogalmazások sokszor ellentmondanak egymásnak, sőt, gyakran ki is zárják egymást. Ez adja Jayanti Seiler amerikai fotós Of One and The Other című sorozatának tágabb kontextusát. A fotós ugyanis ezt a munkáját az emberek és állatok egymáshoz fűződő bonyolult és komplex viszony vizsgálatának szentelte. Fotózott solymászokat, egzotikus nagymacskát tartó embereket, szafarikat, állatkerteket, vadon élő vagy épp háziállatokról gondoskodó menhelyeket és állatpreparátorokat is.

Jayanti Seiler szerint az ember egyszerre vágyik arra, hogy védje az állatokat, hogy együtt éljen velük, és hogy egy legyen velük („of one”), közben egyszerre ki is zsákmányolja az állatokat, mikor önmagánál kevesebbnek, másnak („the other”), valami olyannak tekintik őket, amit nem ért, amitől fél. Innen kapta a címét az Of One and The Other sorozata, amely azt is feszegeti, hogy hol a határ emberi és állati között.

Alapvető meggyőződésem, hogy az állatok velünk megegyező érző lények, és nem érdemelnek olyan bánásmódot, ami ennél kevesebbként kezeli őket

− mesélte az Indexnek a fotós, aki az állatok szerelmeseként az állatvédelem elkötelezett híve. Ennek ellenére nem a személyes érzelmei mentén fotózott, a fényképezőgépe nem az ítélethirdetés és az igazságosztás fegyvere volt a kezében.

A fotós azt mondja, tudatosan döntött úgy, hogy előítéletek nélkül közelít az emberi és állati fotóalanyaihoz egyaránt. Ez a nyitottsága szerinte azért is fontos része a munkájának, mert nemcsak arra volt kíváncsi, hogy ki hogyan viszonyul az állatokhoz, az is érdekelte, hogy milyen idokokkal támasztják alá ezeket a viszonyulásokat azok az emberek, akiket fotózott.

A sorozat képeit a fotós szerint elsősorban az köti össze, hogy mind arra világítanak rá: emberek és állatok viszonya sem lesz soha fekete vagy fehér.

Annak ellenére, hogy a képek érintőlegesen foglalkoznak azzal, hogy ez a viszony lehet kegyetlen, kizsákmányoló, véres és akár gyilkos is, a fotók mégis visszafogottnak tűnnek, finomságot, sőt nyugalmat árasztanak. Seiler szerint ennek részben az az oka, hogy szándékosan igyekezett távolságot tartani a munkája és a személyes érzelmei között. Részben pedig az, hogy nem akart egy radikális megközelítést alkalmazni, amely szerinte sokakat elidegeníthetne a témától:

Olyan új módszert akartam találni, amivel lehet beszélni ezekről a dilemmákról. Nem akartam égbekiáltó képeket készíteni az állatok ellen elkövetett rémtettekről, mert az visszataszíthatja az embereket, ahelyett, hogy gondolkodásra ösztönözné őket.

Tekintse meg a további képeinket

436 kilométer

2020. május 27., 20:04 Módosítva: 2020.05.28 22:18
961

Mindig is imádtam az éjszakai utcai sétákat. 13-14 éves lehettem, egy vidéki kisvárosban laktunk, édesanyám arra ébredt hajnali négykor, hogy csengetnek. Hálóingben kinyitotta az ajtót, a kamasz fia állt ott egy-egy rendőrrel az oldalán. Beküldött a szobámba, majd miután pár percig beszélt a rendőrökkel, kihívott, hogy mondjam el, mit csináltam.

Nem csináltam semmit.

Nem tudtam aludni, kimentem hát sétálni. Azért lettem gyanús, mert állítólag valahol átszaladtam az út egyik oldaláról a másikra. Hogy tényleg így volt-e, azt már a jó ég tudja. A küszöbünkön szegény rendőrök lepődhettek meg a legjobban. Anyám csúnyán leszúrta őket, hogy miért kell éjjel négykor a frászt hozni rá csak azért, mert a gyereke sétált. Abban azért egyetértettek, hogy egy 13 éves srác ne sétálgasson hajnalban az utcán, de anyám felfogása szerint azért egy ilyen belépőhöz egy betöréses lopást kellett volna elkövetnem.

Amikor aztán 12 éve a fővárosba költöztem, kaptam egy szinte végtelennek tűnő várost, ahol úgy tűnt – és tűnik még most is –, soha nem fogy el a felfedeznivaló. Különösen éjszaka. Akármekkora közhely is ez, Budapest éjszaka egészen más arcát mutatja. Itt nem feltétlenül a bulinegyed hupikék törpikének öltözött részeg angoljaira vagy bármi másra gondolok, amit éjszakai életnek szokás nevezni. Áthelyeződnek a hangsúlyok, és láthatóvá válik sok minden, amit addig szinte eltakart a tereket használó tömeg. Szabadabb lesz az ember. Ott sétálsz keresztül-kasul az utcán, vagy nyugodtan bámulsz egy egyébként érdektelen, de abban a helyzetben éppen végtelenül fontosnak tűnő apróságot, anélkül hogy elsodornának, ledudálnának, hülyének néznének. Az elmúlt bő másfél hónap Budapestjén ez hatványozottan igaz volt.

436 kilométer.

Pontosan ennyit tettek ki az éjszakai sétáim a kijárási korlátozás óta – már amennyire hinni lehet a telefonom lépésszámlálójánakMondhatnám, hogy a fotókért kezdtem el sétálni, de ez önámítás lenne. Egyszerűen azért, hogy ne őrüljek meg, és szégyen, nem szégyen, amennyire utáltam a napközbeni bezártságot és a szociális kapcsolatok chatüzenetekre szűkülését, úgy fürdőztem éjszaka az üres város minden négyzetcentiméterében

Nem  mondom, hogy csak ilyen volt a város az elmúlt időszakbanEz benyomások halmaza, afféle napló ezekről a fura éjszakákról, és arról, hogy kikkel ismerkedtem meg – már aki engedte, hogy lefotózzam, ez nem a bizalom időszaka, ugye.

Nem hinném, hogy valaha úgy gondolnék vissza ezekre a hetekre, mint életem legszebb időszaka, de ez a végtelenül csendes város és a séták hiányozni fognak, kicsit már most is hiányoznak.

Tekintse meg a további képeinket

Kör közepén állnak, bábukkal esznek

2020. május 26., 15:20 Módosítva: 2020.05.27 07:51
339

Nem is olyan régen, pár évvel ezelőtt a Margit híd budai hídfőjénél olyan kép fogadta az arra járó BKV-utast, ami kinek szomorkás volt, kinek vicces vagy abszurd, de mindenekelőtt különleges és szokatlan, legalábbis az akkori Budapesten mindenképp. „Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?” – ami akkor annyira érdekes volt, hogy ezzel a címmel még rövidfilmet is ihletett, a Nekem Budapest szkeccsfilm Ferenczik Áron-féle epizódját, az új koronavírus megjelenése utáni új rendbe feltűnésmentesen belesimul.

A normális, vagy legalább arra emlékeztető élethez való visszatérés egyelőre csak akkor megy, ha megtanuljuk tartani egymástól a biztonságos távolságot a nyilvános terekben. Eltarthat egy ideig, amíg hozzászokik a szemünk a rajzolt körökben, hatszögekben vagy négyzetekben elkülönülten ácsorgó, napozó és imádkozó emberekhez, a műanyag válaszfalakhoz meg a gondosan üresen hagyott köztes terekhez, de kérdésnek már nem kérdés 2020 nyarán, miért vannak egymástól olyan messze a dolgok.

Tekintse meg a további képeinket

Lángszóróval rajzolja újra Skóciát

2020. május 24., 23:56 Módosítva: 2020.05.25 19:15
372

A bazi nagy betonkockák, a felperzselt hanga, a láthatárt keresztülszelő drótok és vezetékek, a földön heverő elpusztult állatok kevéssé tartoznak a skótfelföldi tájba, legalábbis akkor, ha azt az utazási irodák közhelyszótára alapján képzeljük el: érintetlen vadonnak, olyan romantikus, nosztalgikus földnek, ahol az emberi faj jelenlétére csak az elszórt, kísérteties várromok és – na jó – a whiskylepárlók emlékeztetnek.  

Egy skót fotós, Mat Hay hét évet szánt a Skót-felföldet, annak legelhagyatotabb tájait járva arra, hogy igazán látni legyen képes ezt a vidéket, hogy személyes, valódi kapcsolatot alakítson ki a szülőföldjével, és megmutassa másoknak is, hogy milyen igazából élni, dolgozni itt. Az eredmény a Heather Burn (Hangaégetés) című fotósorozat.

Tekintse meg a további képeinket

Feloldódni a nagy közös tettben

2020. május 20., 09:39 Módosítva: 2020.05.21 11:14
153

A fizikai szépséget, a megjelenésében is eszményi embert szinte minden politikai áramlat be tudta olvasztani ideológiái közé. A tökéletes emberek erőt sugároznak, legyőzhetetlennek tűnnek, főleg, ha még egy kis militarista jelleget is kap a testedzés.  Ez is az ókori görögökkel kezdődött, de a 19.-20. században kapott igazán a testkultúra politikai töltetet. A csehek Sokol mozgalma is több mint  150 éve kezdődött, és mindebből megmaradtak a tömeggimnasztikai bemutatók. Kudász Gábor Arion WORKOUT - a fine sense of patriotism című sorozatában arra kereste a választ, hogyan találják meg a helyüket a fiatalok ebben a sok ideológiától átitatott, nosztalgikus közegben és tömegben.

Tekintse meg a további képeinket

Pillanatképek az ausztrál vadonból, ami már sosem lesz ugyanaz

2020. május 15., 22:03 Módosítva: 2020.05.24 17:42
589

Outback – így hívják Ausztrália kietlen és lakatlan belső területét, amit sem a modernizáció, sem a klímaváltozás nem kímél. Adam Ferguson fotós pedig úgy döntött, megmutatja, hogyan élnek itt az emberek, akik egyelőre nem fordítanak hátat a gyorsan változó vidéknek.

Az Isten háta mögötti vidék vagy Senkiföldje, így hívhatnánk az ausztrál kontinensnek azt a részét, amely a földrész 73 százalékát foglalja el, vagyis több mint 5 millió négyzetkilométert. A népsűrűség hihetetlenül alacsony, hiszen a 24 milliós népességnek mindössze öt százaléka lakik itt. Az Outbackről számtalan vers és dal íródott, ki mesebeli helyként írta le, ki pedig olyan vidékként, amit jobb elkerülni, lásd az 1971-es Félelemben élni című thrillert, ami nem vetett túl jó fényt a térségre, és amiért sokan nehezteltek is. A kietlen, majdnem lakatlan terület fontos része Ausztrália kultúrájának és történelmének, a nemzeti identitásnak. Ezt a vidéket mutatja be Adam Ferguson fotós Big Sky című fotósorozata.

Ferguson 1978-ban született, Új Dél-Walesben töltötte gyerekkorát, majd a Queenslandi Képzőművészeti Főiskolán tanult fotózást. 2009-ben lett igazán ismert a háborús övezetben készült képeiről, és olyan kiadványoknak dolgozott, mint a The New York Times, a Time magazin és a National Geographic. Az utóbbi tizenkét évben járt Irakban, Afganisztánban, Görögországban, Írországban, Indiában és a Közel-Keleten, majd úgy döntött, hazatér, és gyerekkori emlékek fonala mentén elindulva mutatja meg ennek a gyakran félreértett vidéknek és a lakosainak a valóságát, mielőtt életmódjukat a klímakrízis és a modernizáció annyira átalakítja, hogy rá sem lehet majd ismerni.

Ferguson először egy producer segítségével találta meg a helyszíneket, és bár jók lettek a képek, úgy érezte, hiányzik valami, ezért úgy döntött, lakókocsival járja tovább a vidéket, de kiderült, hogy ez sem jó módszer, nem tudta elég alaposan megismerni a közösségeket, hiszen a munka végeztével mindig visszatérhetett saját kis világába. Ezután úgy döntött, terepjáróval vág neki, és minden útmenti kocsmába vagy fogadóba betér. Mivel a háborús övezetekben megszokta, hogy folyamatosan készenlétben kell lennie, és mindig történik valami, szokatlan volt számára, hogy akár napokig nem tudott mit fotózni, hiszen a távolságok óriásiak voltak. Olykor pedig nagyon klisészerű jelenetekbe botlott, pedig nem szeretett volna a sztereotípiákra ráerősítő képeket készíteni, például hogy egy cowboy ellovagol a naplementébe. A legnagyobb kihívást az őslakos közösségek jelentették, fehér férfiként sokkal többet kellett dolgoznia azon, hogy megnyíljanak neki, pedig az isten háta mögötti világot nem lehet hitelesen bemutatni nélkülük. Egyre többen, főleg a fiatalok hátat fordítanak az Outbacknek, hogy a partmenti nagyvárosokban találják meg a szerencséjüket, az őslakosok viszont jóval kisebb arányban költöznek el.

Ha elhagyjuk a földünket, elveszítjük az identitásunkat. Az ősi kultúra a ja alapszik, nem a versengésen

– nyilatkozta egyikük.

De miből élnek az emberek? A bányászat és a mezőgazdaság a két fő foglalkoztató, bár egyre nehezebb egyről a kettőre jutni, a helyi állattenyésztők és növénytermesztők egyre nehezebben birkóznak meg a szélsőséges időjárás okozta problémákkal. Amikor 2019 végén a bozóttüzek miatt mindenki Ausztráliára figyelt, a klímaváltozás kérdését nem lehetett megkerülni, mert ugyan ezt a kontinenst bozóttüzekre találták ki, nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ez az irtózatos erővel tomboló tűzvész mégsem volt független az emberi tényezőtől.

2018 hosszú évtizedek óta az egyik aszályosabb év volt, a szárazság leginkább Új-Dél-Walest sújtotta, de Queensland egyes területein ekkor már hat éve tartott az aszály. Majd 2019-ban rekordot döntött a déli kontinensen a szárazság, a rendszeres mérések kezdete óta nem volt ilyen kevés csapadék, Ausztrália nagy részén évi 400 milliméter alatt maradt. Ausztráliában, ahol az előrejelzések alapján a felmelegedés (Magyarországhoz hasonlóan) gyorsabb lesz a világátlagnál, az Ausztrál Állami Egyetem vezető klimatológusa szerint négyszer akkora valószínűséggel fordulhatnak elő a jövőben veszélyes erdőtüzek, mint eddig. Az állami meteorológiai intézet 2018-as klímajelentése szintén a szélsőséges hőhullámok és száraz időszakok gyakoribbá válására figyelmeztetett. És az, hogy az ausztrál kormány dollármilliárdokkal próbál segíteni az aszály elleni küzdelemben, sokak szerint csak tüneti kezelés.

Tekintse meg a további képeinket

Az öltönyös kívülálló, aki észrevétlenül örökítette meg egy legendás punkklub végnapjait

2020. május 9., 18:29 Módosítva: 2020.05.14 12:05
603

Visszarepítenek az időben az anarcho-punk bandákra tomboló fiatalok közé azok a fekete-fehér képek, amelyek a gateshead-i punk szcénát mutatják be, és amiket fotós a Station nevű klubban készített 1985 márciusa és októbere között. Ezek a fényképek majdnem örökre rejtve maradtak. Chris Killip eredetileg csak három képet publikált, a többi felvétel mind a feledés homályába merült volna, ha a fia 2016-ban nem találja meg a kontaktmásolatokkal (ezek nagyítás nélkül készülnek a negatívról) teli dobozt, és nem sikerül meggyőznie édesapját arról, hogy igen, ezeket a fényképeket bizony meg kell mutatni a világnak.

Azt mondta, hogy ezek különleges képek, és rájöttem, hogy igaza van.

Chris Killip először reklámfotósként dolgozott Londonban, majd úgy döntött, ez nem az ő útja, és az 1970-es években visszatért szülőföldjére, Man szigetére. A munkásságában egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak az északkelet-angliai közösségek, 1977-ben pedig Newcastle-ben megalapította a Side Galleryt, aminek 18 hónapon keresztül volt az igazgatója. Az 1980-as években rendszeresen járt szórakozóhelyekre fotózni, és egyszer valaki azt javasolta neki, nézze meg a gatesheadi Stationt, ő pedig az első adandó alkalommal el is látogatott. Senkivel nem egyeztetett, senkinek nem szólt, egyszerűen csak belépett az ajtón.

Euforikus volt a hangulat. Több newcastle-i és környélbeli szórakozóhelyen megfordultam már fotósként, de a Station különleges volt.

Tekintse meg a további képeinket
A rovat korábbi cikkei

Rovatok