Index Vakbarát Hírportál

Kőműves, nyílászáró-beszerelő, honvédségnél védelmi tartalékos, művelődésszervező, majd a Délmagyarnál fotóriporter. Török János egy OKJ-s képzésen sajátította el a fotózás alapjait 2012-ben, idén pedig már öt díjat hozott el a Magyar Sajtófotó Pályázat indulójaként.

A Don-kanyar csatái a magyar hadtörténelem példátlanul szomorú eseményei közé tartoznak. Az ott harcolók kielégítő felszerelés, fegyverzet, ruházat híján, az időjárás viszontagságaitól szenvedve és egy lehetetlen feladat teljesítése közben ezerszám vesztek oda a kegyetlen orosz télben.

A második Mohácsként aposztrofált katasztrófa erősen foglalkoztatta és foglalkoztatja napjainkban is a közvéleményt. Annál is inkább, mert

1956 után jelentek meg az ott történtekről először feljegyzések, de előfordul, hogy mostanában is napvilágot lát egy-egy hitelt érdemlő adalék. Ilyen volt két éve Csáky Kálmán Egy 32-es baka a Donnál című kötete.

Egy süllyedőben lévő világ pillanatképeit merevíti ki Mohos Zsófia fotográfus Görbeország sorozatában. A képek Kisecseten, Magyarország északi részén, Nógrád megyében, azon belül is Palócföldön egy zsákfaluban készültek, amiről a helyiek gyakran azt mesélik, annyira eldugott, hogy még az oroszok sem találták meg a világháború idején.

„Kisgyerekként erős vágyat éreztem, hogy a jelen pillanatot kimerevítsem az utókor számára. Eleinte naplót írtam, majd tizenévesen fotózni kezdtem. Gyerekként sok időt töltöttem a nagymamám falujában, ahol már akkor egy süllyedő világ képe rajzolódott ki előttem.

Tornácos, elöl kétablakos parasztházak és egyre fogyatkozó dolgos, a kerttel, természettel harmóniában élő lakóikat figyeltem meg, akik tavaszonként kimeszeltek, kútból merték a vizet, viseletben mentek a misére, ráncolták a szoknyát, művelték a konyhakertet, tették a dolgukat egészen addig, amíg – ahogy ők mondják – vitte őket előre az akarat.

Az utolsó 5 évben vagyunk, amikor ezek a képek még elkészíthetők, mert sorra halnak ki az itt és így élő nénikék, s magukkal viszik a paraszti kultúrában rejlő ősi tudást, ami a szemünk előtt semmisül meg. Köztük dolgozva döbbentem rá, hogy hozzájuk képest szó szerint életképtelen vagyok.

Ezért is örülök, hogy ezt a sorozatot újabb képekkel gazdagíthatom, miután a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját elnyertem, ami lehetővé teszi, hogy újabb nógrádi falvakat fotózzak. Újra csak arra tudok gondolni: sietni kell a megörökítéssel. Egyre kevesebben vannak, akiket még visz az akarat...”

Budapestnek nem a klasszikus arcát fürkészi Molnár Anna. Ő elsősorban terapeuta, és csak másodsorban fényképész, abból is inkább hobbifotós, igaz, a dolog esetében szenvedéllyé nőtte ki magát. Érdekelte, mitől lesz jó egy kép, ezért a titkot olyan nagynevű fotóművészektől próbálta ellesni, mint Mucsy Szilvia, Birtalan Zsolt vagy Vancsó Zoltán. 

Fontos dolgot tanultam tőlük: azt, hogy a fotózás egyfajta látásmód, mindenki máshogy lát, és hogy megtaláljuk önmagunkat, egyéni stílusunkat, az is egyfajta terápia, illetve önismereti út.

Anna, ha kategorizálni kell, streetfotós, de abból sem a klasszikus irányt viszi, ami eseményhez vagy személyekhez kötött, esetleg vicces tárgyú képeket szolgáltat a közönségnek. A város ismeretlen arcait fényképezi, kedveli a fény-árnyék játékát, az egyszerű és banális pillanatokat, vonzódik a tükröződő felületekhez, amiben széppé nemesül akár egy kirakatból visszatükröződő kőfeszület is.

Az utcát is hasonlóképpen próbálom megismerni, mint a hozzám érkező embereket a terápián. Számomra a fotózás meditációs állapot, az ember elhagy minden megítélést, elvárást, és csak hagyja, hogy hasson rá az utca a maga sokszínűségével, tükröződéseivel, árnyékaival és fényeivel, ezerarcú formájával, emberkavalkádjával vagy épp ürességével. És akkor van egy pillanat, amikor »kiemelkedik« a kép. 

Ha sorra akarjuk venni, hogy a koronavírus-járvány milyen szektorokban okozott komolyabb veszteségeket, akkor az esküvői ipar is elég előkelő helyen szerepel, hiszen világszerte párok ezreinek kellett elhalasztani a házasságkötést vagy legalábbis a lagzit, mert a pandémia miatt tilos volt rendezvényeket tartani. Magyarországon a nyár elejétől fokozatosan feloldották a korlátozásokat, június közepétől a lakodalmat és az esküvői szertartást már vendéglátó- és szálláshelyen is meg lehet tartani.

Az esküvői ipar azonban még nem tért magához, jó példa erre Kelet-Kína egyik leggazdagabb városa, a Csiangszu tartományban található Szucsou.

A több mint 2500 éves történelemmel rendelkező város a Tang-dinasztia (i. u. 618–907) gazdasága a textiliparra (elsősorban a selyem és az arannyal átszőtt brokát gyártására) épült, a kommunista forradalom után pedig elindult az iparosítás. Szucsouban számos nagy számítástechnikai cég beszállítójának vannak gyárai, de sokak számára leginkább arról ismert, hogy a kézzel készült esküvői ruhák egyik legnagyobb exportőre. Kínában ez az ágazat 2014-ben még csak 923 milliárdos jüanos iparág volt, de 2018-ra 1,64 trilliós lett, és azt jósolták, hogy 2023-ra ez háromtrillióra nőtt volna, írja a Reuters.

Vuhantól 740 kilométerre található Szucsou, és miután január elején nyilvánosságra kerültek az első koronavírusos esetek, az egyre terjedő járvány gyorsan gátat szabott ennek a növekedésnek, hiszen hetekkel, hónapokkal később szinte minden ország bezárkózott, világszerte kijárási korlátozásokat vezettek be, illetve betiltották a rendezvényeket. Igaz, miután jelentősen visszaesett az új fertőzések száma, Kínában enyhítettek a korlátozásokon, de az esküvői iparban dolgozók szerint szerint a forgalom még mindig elmarad a szokásostól, mert aki mégis összeházasodik, az is inkább kisebb menyegzőben gondolkodik anyagi vagy egyéb megfontolásból.

Ennek ellenére néhány hete mégis megtartották Sanghajban az éves esküvőkiállítást, de szinte alig voltak látogatók, Szucsou ötemeletes esküvői bevásárlóközpontjában pedig csak lézengenek az érdeklődök, miközben ott sorakoznak szorosan egymás mellett a vállfákon a szebbnél szebb ruhák, amelyeket senki nem vesz meg.  Csu Jüan, a Romen's Wedding Dress alapítója azt mondja, közel száz ügyfeléből csak 10-20 százalék tudta átvészelni az elmúlt hónapokat, sok szalonnak, illetve exportőrnek kellett lehúznia a rolót. A Suzhou Jusere Wedding & Evening Dress Co Ltd. a város egyik legnagyobb gyártója, ők azzal próbálták csökkenteni a veszteségeket, hogy vállalták, közvetlenül a fogyasztóknak értékesítenek majd, és ki is mennek az ügyfelekhez.

Persze ezzel még nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy a külföldi vásárlók szinte teljesen eltűntek. A Hermosa Trading egyik munkatársa, Csiang Hszin szerint a világjárvány miatt a szállítási, illetve exportköltségek is megnőttek, mivel sok járatot lemondtak, és mereleve elhúzódott a rendelési folyamat. Hszü Csuan-haj, a Jusere alapítója abban reménykedik, hogy a járványt világszerte sikerült megfékezni, és számos üzlet újranyithat majd. Náluk a külföldi megrendelések a bevétel 10 százalékát adják. 

Mindegy, hogy zenéről, irodalomról, filmről vagy épp fotózásról beszélünk, a szakítás elég gyakori inspirációja és témája a művészetnek. Karolina Gembara lengyel fotós "When We Lie Down, Grasses Grow From Us"című könyve is egy szakítástörténet, csak egy kicsit kevésbé a hagyományos értelemben, ugyanis nem két ember elszakadásáról, hanem az otthontól való elválásról mesél.  

Gembara a Wrocławi Egyetem nemzetközi tanulmányok és újságírás szakán szerzett diplomát, mielőtt fotózást kezdett volna tanulni a Varsói Egyetemen. Két évvel később aztán elköltözött India második legnagyobb metropoliszába, a 16 milliós Delhibe hogy ott folytassa a fényképezést.

Az emberek többsége gyermeki lelkesedéssel pásztázza azokat a fényképeket, amelyek évtizedekkel korábban készültek a lakóhelyéről vagy egy városrészről,  amelyhez valamilyen okból kötődik.

Ilyenkor szinte játékot űzünk abból, hogy beazonosítsunk minden egyes részletet: hová tűnt a háttérből a gyárépület, mi volt a bankfiók helyén, jé, az az öreg fa már akkor is állt! Ennek másik verziója, amikor eléd löknek egy régi a fotót a kérdéssel, hogy na, meg tudod mondani, hogy ez hol készült?

Engem az újpalotai lakótelep születését megörökítő képek szoktak megbabonázni, az Indexen is jelent meg válogatás ezekből: baromi érdekes, hogyan telt meg élettel ötven év alatt a semmi közepén felhúzott lakótelep, és vette birtokba a tízemeletes panelházak közti pusztaságot a természet. 

Ennek a lebilincselő játéknak ad újabb dimenziót Johh Davies brit fotós. Fekete-fehér, nagy méretű képein keresztül nemcsak azt figyelhetjük meg, hogyan alakult át a táj közel négy évtized alatt az emberi tevékenység nyomán, hanem azt is, hogy a változásnak milyen társadalmi és politikai vonatkozásai vannak. 

 Lenyűgöznek a tájképben rejlő rétegek, a helyek története, az ember megjelenésének nyomai

 - foglalta össze ars poeticáját egyszer. Davies pályafutása kezdete óta fotóz tájképeket, az indusztriális környezet iránti vonzódása pedig adta magát, mivel maga is egy bányászvárosban nőtt fel, fiatalkorát a hagyományosan ipari térségnek számító Nottinghamshire-ben töltötte. Egész munkásságán végigvonul a természetes táj és az ember alkotta elemek szembenállása, feszültsége. A nyolcvanas évek elején kezdte el dokumentálni az ipari termeléshez kapcsolódó helyszíneket: üzemeket, bányákat, kikötőket, silókat, vonatsíneket. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tájait fotózta végig. A 2000-es évektől fordult érdeklődése a városrehabilitáció témája felé, magánemberként is egyre aktívabban vett részt különböző civil kezdeményezésekben, amelyek a városi zöld területek megőrzésére irányultak.

Munkáimon keresztül megpróbálom felhívni a figyelmet arra, hogy közös felelősségünk, hogyan alakítjuk azt a környezetet, amiben élünk.

Davies számára a táj(kép) nem pusztán fák, utak, épületek és vízfelületek összessége. „Az én megközelítésemben a tájképnek szimbolikus ereje van. A föld, a víz és az ég képei metaforává válnak, a mi érzelmi és spirituális helyzetünkre reflektálnak. Ugyanakkor a tájkép a birtoklást és a materiális jólélet is reprezentálja. A materiálisnak és a metafizikainak ez a kettős, sokszor egymásnak ellentmondó ábrázolása az egész fényképészi munkásságom alapja.” Davies tavaly megjelent Retraced 81/19 című anyaga foglalja össze talán legjobban, hogy mit gondol a táj és az emberi civilizáció kapcsolatáról. Közel negyven év után visszatért korábbi helyszíneire, hogy elkészítse eredeti képeinek második verzióját, ugyanarról a pontról, ugyanabból a perspektívából lőtte azokat - ezekből a képpárokból válogattunk ki néhányat. 

Egy újabb, a nyugati civilizáció által csupán alig értett mesterséget lehetetlenített el a koronavírus-járvány. “A jövedelmünk nullára csökkent” – mondta a Reutersnek a tokiói Akaszaka negyed egyik idős gésája. A 80 éves Ikuko (eredeti nevén: Murozono Kikuko) valódi legendának számít a fiatalabb gésák között. Elmondása szerint a bolygónkon végigsöprő járvány rövid idő alatt a kihalás szélére sodorta a többszázéves szakmát.

Ikuko nem csupán szórakoztató művész, hanem onészan – azaz “nővér” – is egyben, vagyis olyan idősebb gésa, aki a fiatalokat mentorálja, tanítja a gésák mesterségére. Az idős gésa a Kjúsú szigetén található, Nagaszakihoz közeli Kumamoto városában született, és 16 éves korában látott először geikókat, a két kimonós nő látványa pedig akkora hatással volt rá, hogy mindjárt másnap fel is kereste az egyik okiját – így nevezik azokat a házakat, ahol a gésák tanulnak és élnek.

Ikuko 1964-ben költözött Tokióba, abban az évben, amikor a város – sőt, egész Ázsia – először fogadta az ötkarikás játékokat. Az érkezésekor csak az Akaszaka negyedben több mint 400 gésa dolgozott. “Annyian voltak, hogy a nevüket sem tudtam megjegyezni” – mondta Ikuko. De változnak az idők: a gésák száma az elmúlt időszakban egyébként is jelentősen csökkent Japánban, a járványhelyzet pedig az utánpótlásról való gondoskodást is veszélybe sodorta. Manapság mindössze húsz gésa dolgozik az Akaszaka negyedben.

Gondolt már arra, milyen jó lenne, ha állandóan a fejére lenne szerelve egy kamera, és így jártában-keltében mindig le tudná fotózni azt, amit az utcán, menet közben lát? Mert az utcán bizony fantasztikus képek és történetek jönnek szembe velünk, és tűnnek is el olyan gyorsan, ahogy elhaladunk mellettük. Szerencsére vannak olyanok, akik meglátják a pillanatot, mindig van náluk gép és nem félnek használni azt. Ők – helyettünk – örökítik meg azt, ahogy egy ember fejjel bújik bele a saját táskájába, ahogy valaki ölelkezik a kutyájával, ahogy valaki megcsókolja a szerelmét vagy ahogy valaki cipeli a keresztjét. 

A Norma utcai fotós kollektiva tagjai 2014-ben ismerkedtek meg, a népszerű fotómegosztó oldalon, a Flickr-ön. Először csak a képek útján kommunikáltak egymással, aztán szóba elegyedtek és elhatározták, hogy alakitanak egy fotóklubot amelyben megbeszélik a képeket, segítenek egymásnak akár művészi, akár technikai kérdésekben. Az alapitó tagok: Gölöncsér Attila, Farkas Norbert, Varga Balázs. Később csatlakozott hozzájuk az osztrák Dominik Pegler, aki sok időt tölt Budapesten, és fotográfiai felfogása illeszkedik a többiekéhez. Képeiken görbe tükörben mutatják meg a kelet-közép európai társadalom néha abszurd hétköznapjait. Most fog megjelenni első nyomtatott kiadványuk limitált példányszámban. Céljuk, hogy a hétköznapi „street photography” közhelyein túl, valami meglepőt és érdekeset mutassanak be a fotográfia iránt érdeklődőknek.

Kaktuszok, drogkartelek, sombrero, tequila, és tengerpart – pár olyan szó, ami Mexikóval kapcsolatban eszébe juthat az embereknek. Egy három fős brit fotóskollektíva kíváncsi volt, hogy pár, kissé közhelyes kifejezéssel tényleg le lehet-e írni az Egyesült Államokkal, Guatemalával és Belizével határos országot. A Tripod City, vagyis Charlie Kwai, Chris Lee és Paul Storrie korábban már járt Afrikában és Ázsiában, de négy évvel ezelőtt úgy döntöttek, ideje felkeresni Mexikót. 

Amikor úti célt választanak, mindig olyan helyek jöhetnek szóba, amelyek nagyon erős kulturális identitással rendelkenek, illetve amikhez nagyon sok sztereotípia kapcsolódik. Helyek, amikről az emberek azt gondolják, hogy ismerik őket, még akkor is, ha esetleg sosem jártak ott. Kwai, Lee és Storrie pedig ottlétük során megpróbálják kideríteni, van-e alapja ezeknek az akár pozitív, akár negatív előjelű előítéleteknek, sztereoptípiáknak. Utazás előtt természetesen heteket, hónapokat töltenek a felkészüléssel, igyekeznek minél jobban megismerni a célországot, de tudják, hogy azok az információk, amiket az interneten találnak, nem készítik fel teljesen őket arra, hogy mi fogadja majd őket, ha megérkeznek, viszont elég pár napot tölteni a helyiekkel, és máris valódi képet kapnak arról, milyen is ott az élet.

Örülök, hogy minket is kibombáztak, most már az East End-iek szemébe tudok nézni

– így kommentálta Erzsébet királyné 1940. szeptember 13-án, hogy a német Luftwaffe lebombázta a Buckingham-palotát, ahol a királyi pár tartózkodott. Aznap fényes nappal három légitámadás érte Londont, ezek közül a második a királyi rezidenciát sújtotta. Az egyik német gép öt robbanóbombát dobott a hatalmas épületre, amely ennek ellenére nem szenvedett súlyos károkat, és a királyi család élete sem forgott közvetlen veszélyben – bár ez csak a szerencsén múlt. London munkásnegyedében, az East Enden a bombázások sokkal gyakoribbak voltak, és nagyobb pusztítást is okoztak, mint az elegáns környékeken, és ez a "kivételezettség" zavarta a királynét, aki ezekben a kritikus időkben tartani próbálta a lelket az emberekben.

Ez a mondat volt a későbbi Queen Mum, az anyakirályné legtöbbet idézett, leghíresebb kijelentése. Erzsébet a háborús években tanúsított bátor kiállásával és a szenvedők iránt mutatott együttérzésével vált a királyi család közszeretetnek örvendő tagjává, és ekkor szerzett népszerűsége hosszú élete végéig kitartott. Szó szerint végigélte az egész 20. századot, és amikor 2002. március 30-án, 101 éves korában meghalt, egész Nagy-Britannia úgy gyászolta, mintha mindenki nagymamája, a brit történelem élő szimbóluma távozott volna. 120 éve, 1900. augusztus 4-én született az anyakirályné.

A Nagy-Britannia egyik legeldugottabb pontjának számító Fair-sziget (Fair Isle) még úgysem tűnik elsőre izgalmasnak, hogy magát a madarak, egy különleges kötési technika és történelmi hajótörések otthonának tartja. A nem túl barátságos klímájú, nyolc négyzetkilométeres szigetet összesen 55-en lakják, ők az elemekkel küzdve, de összhangban a természettel élik mindennapjaikat. A fotós Guilia Savorelli a szigetlét intimitását, derűs harmóniáját és fojtogató magányát térképezte fel képein. 

Túl kínai vagyok ahhoz, hogy amerikai legyek, de túl amerikai vagyok ahhoz, hogy kínai legyek

– így fogalmaz magáról Shiqi/Julie Chen. A ma 24 éves kínai nő szülei tornászok voltak. Shiqi négyéves volt, amikor elváltak, ekkor költözött édesanyja az Egyesült Államokba, onnantól ott dolgozott edzőként, Shiqi pedig Kínában maradt.

Jobb jövő reményében ment az Amerikába, azt gondolta róla, hogy sok lehetőséget nyújt számára, hiszen mások is az ígéret földjeként tekintenek rá. Nem vitt magával, mert úgy gondolta, angoltudás nélkül nem tudna megfelelően gondoskodni rólam. Ezért én a nagyszüleimmel maradtam, míg apám úgy döntött, hogy elvisz magával a szülővárosába.

– írta az Indexnek Shiqi.

Ősrealista, a szocio- és a fekete-fehér analóg fotó hagyományait csendes ellenforradalmárként őrző dokumentaristaként is van valami mitikus Witold Krassowski izgalmasabb képeiben, mint a pangószocializmus kórházának üres előterében a Napnak furulyázó fiú felvételén. Egyenmelegítő, a szemészet sötétjéből a fényre lépő, világtalan gyerek a nyolcvanas évekből, mögötte árnyékvilág, ő nem lát, de mi azt hihetjük, látjuk őt, akiről szeretnénk hinni, hogy görögösen érti a madarak beszédét.

Krassowski nyelvészből lett többszörös díjnyertes fotós, a lengyel dokumentarizmus itt ragadt különce, akit nem érintettek meg a digitális technikák, nem módosít utólag a képein, hagyni akarja, hogy a fotói önmagukért beszéljenek. Nyolcéves volt, amikor először benyitott a titkok kamrájába. Nővére bezárkózott egy fiúval, ő a tiltás ellenére benyitott, de nem egy fülledt csókjelenet fogadta, hanem egy házi sötétkamra, ahol éppen megtörtént a kép mágiája. „Egy darab papírt láttam egy vízzel teli salátástálban, nem voltak rendes tálcáik, és a semmiből hirtelen kirajzolódott egy kép. Tisztán emlékszem a pillanatra” – mondja az első varázslatról, amikor a fényképezés magával ragadta,és többet nem eresztette.

Nem tanult fotós, de különlegesnek mondott, egyéni stílusa van, amit a nyolcvanas-kilencvenes években sajtófotósként is tudott képviselni, sőt kifejleszteni. Végigfényképezte a lengyel rendszerváltást, dolgozott brit lapoknak, fotóriporterkedett Afganisztántól Dél-Amerikáig, Tanzániától Indiáig. Eseménytörténet helyett a résztvevők, az atmoszféra és a társadalmi csoportok érdekelték, az elittől a falusi diszkók népén át a cigánytelepekig. A politikusok helyett az „élet logikája” izgatta, aminek szerinte nincs köze a politikához, különösképpen pedig az átmeneti rítusok az esküvőktől a közös asztalon át a temetésekig, amikor megtörténik az átalakulás – mint a képpel a sötétkamrában.

Krassowski fura időutazó karakternek számít, mert nem akar haladni a fotótechnikával. Nem szór jeremiádokat a digitális fotózásra, elismeri, hogy ma már szinte ugyanazt elő lehet vele állítani, amit egy hagyományos analóg géppel, de ő marad az utóbbinál.

Az ő szemének a digitális fotó túl tiszta, túl tökéletes, túl gyors: több ezret bárki tud kattintani, abból biztos lesz pár jó kép, de az összpontosítást, a tudatos képtervezést inkább az segíti, ha gazdálkodni kell a nyersanyaggal. A digitális kép a maga steril tisztaságában túl sok információt tartalmaz, minden rajta van, és emiatt nem szólítja meg a képzeletet – ahhoz, hogy egy kép beszéljen, lehetőleg hiányosnak kell lennie. Nem beszélve a cellulózról, a tapintható anyagot kedvelő konzervativizmusról: „Nem szeretem azt a gondolatot, hogy a kép csak egy merevlemez eleme, amit át kell másolnom az egyik helyről a másikra, hogy ne kerüljön a pokolba”.

A kétszeres World Press Photo díjazott lengyel fotós nem látja el kommentárokkal, hosszas képleírásokkal a fotóit. Úgy gondolja, ezzel csak megideologizálnák a képeket, hogy az ügyfél vagy a néző éppen azt gondolja róla, amit szeretnénk. Ez már a manipuláció, „a szót arra adták, hogy manipuláljon” – mondja az egykori nyelvész.

Krassowski a kiküldetései és riportútjai során a megbízói mellett párhuzamosan magának és az asztalfióknak is dolgozott. Ezekből a húsz-harminc éven át porosodó, patinásodó képeiből válogat az az albuma (és most mi is), ami most májusban jelent meg Londonban, gyakorlatilag szöveg nélkül. A cím, a Sackcloth and Ashes (zsákruha és hamu) a bűnbánat ószövetségi jelképére utal. Ne várjuk, hogy megmagyarázza.

Ez a mondat fogalmazódott meg bennem Emanuele Satolli fotóit végignézve. A többszörös díjnyertes olasz fotós  2013-ban kezdte el dokumentálni az oroszországi Jekatyerinburgban a hírhedt krokodil nevű dizájnerdrog használóinak sorsát. A krokodil azzal tűnik ki a többi kábítószer közül, hogy hihetetlen sebességgel képes rombolni az emberi szervezetet, két-három év alatt felfalja a használóit, a májat, a vesét és a szívet teszi tönkre legelőször. Nevét onnan kapta, hogy borzalmas sebeket okoz használóinak testén, gyakorlatilag elrohad a húsuk, és a szövetelhalás nyomán kialakuló elváltozások a krokodilok rücskös, sötét bőrére emlékeztetnek. 

A kérdésem persze jórészt költői, pontosan ugyanaz mozgatja a krokodil használóit, mint azokat, akik a Magyarországon is jól ismert herbálhoz vagy kristályhoz nyúlnak, vagyis a nyomor, kirekesztettség, a kilátástalanság. És ezt Satolli képei is visszaadják.

A koronavírus-járvány mindnyájunk megszokott életét felborította. Március közepén bezártak az iskolák, a legtöbb munkahelyen home office-ra váltottak, ezzel együtt pedig a társas érintkezések is minimálisra csökkentek. Ez a bezártság pedig új élethelyzeteket teremtett. Én például legalább annyira vártam a napi sétákat, mint a kutyám, pár hétig nagyjából ezek a félórás séták jelentették a kapcsolatot a külvilággal. Az otthon is átalakult: a nappaliból dolgozószoba lett, a hálóból nappali, és annyi időt töltöttünk a lakásban, mint még soha. 

Van aki könyvet írt a járványról, míg a fotósok saját eszközeikkel reflektáltak erre az időszakra. Fotóikon a járványt a hétköznapok apró pillanataiban ragadták meg, az otthon intimitását és a kiürült utcákat dokumentálták.

Ezeket a megfigyeléseket, tapasztalatokat gyűjtötte össze a Capa Központ a magyar fotográfusok Instagramon közzétett fotóiból. A múzeum blogján hétről hétre jelentek meg részletek a fotósok vizuális karanténnaplójából, amiket még most is vissza lehet nézni ezen az oldalon. Aki viszont már szeretne elmenni egy kiállításra, az szerdától a Capa Központban megteheti. 

A kiállítók között van az Index-fotó rovatából Ajpek Orsi, Bődey János és Rostás Bianka is.

A kiállítás kurátorai szerint ezek a fotók

lehetőséget adnak, hogy visszatekintsünk, reflektáljunk erre az emlékezetes tavaszra, amely talán a jövőhöz való viszonyunkat is megváltoztatta.

A kiállítás ingyenesen látogatható július 8. és augusztus 16. között a Capa Központban.

(Borítókép: Csudai Sándor)

Alig tíz évvel ezelőtt még hullámok nyaldosták a házak falait, a türkizszínű víz mára átadta a helyét egy végtelen sivatagnak. A finomszemű sót felkapja a szél, beteríti vele a földeket, kiszárítja a gabonát. A megélhetésüktől megfosztott emberek a városokba menekülnek, a falvak a tóval együtt néptelenednek el.

Ezt Maximilian Mann német fotós írta a világ egyik leglátványosabb és legsokkolóbb környezeti katasztrófájának szenvedő alanyáról, az iráni Urmia-tóról; melynek pusztulásáról a 2020 World Press Photo döntőjét érő képsorozatot készített.

A török határon tornyosuló Zagrosz-hegység gerince mögött 140 kilométer hosszan elterülő sóstó az – ugyancsak kiszáradófélben lévő – Aral-tóhoz vagy a Kaszpi-tengerhez hasonlóan lefolyástalan állóvíz; ez a sajátossága is hozzájárul ahhoz, hogy vize sós. Sőt, nemcsak sóban, hanem nagyon sokféle ásványi anyagban bővelkedik; óperzsa nyelven ezért hívták „Csillogó”-nak. A világ hatodik legnagyobb sós vizű tavának folyókban gazdag környéke a világ egyik legrégebbi művelt területe, régészek már az i. e. 7000-es évekből találtak településmaradványokat. De az amúgy is sekély és a szélsőséges időjárásnak kiszolgáltatott tó ökológiai egyensúlyát csak az 1979-es iráni forradalom után beindult gépesített mezőgazdaság borította fel, és a klímaváltozással érkező aszályos évek ütöttek rajta súlyos, de talán nem végzetes sebet.

Az Urmia-tóba beömlő folyók vizét öntözőrendszerek szívták el, a szintén a tavat tápláló föld alatti vízkészletet több száz kúttal csapolták meg, az északról délre nyújtózkodó tavat kelet-nyugati irányba átszelő híd által hagyott alig másfél kilométeres rés lelassította a vízáramlást. Az Iránon végigseprő hőhullámok és az azokat kísérő száraz szélviharok hajszárítóként párologtatták el a tóból a vizet, melynek felülete 10 év alatt a 20 százalékára csökkent. A víz átadta a helyét a sósivatagnak, a finom sókristályokat azután a szél szétterítette a környéken, ami ellehetetlenítette a helyiek megélhetését.

Az iráni kormányzat hiába nyilvánította a tó térségét nemzeti parkká, és hiába kapta meg az ENSZ-től a bioszféra rezervátum státuszát, a víz türkizkék színe átadta magát a hipersós vizekben tenyésző algák rozsdavörösének, a garnélákat halászó híres flamingók nagyrészt eltűntek, a fürdőzők helyét átvették a sótengerbe ragadt kompokat, a vakító, halott fehérséget és persze saját magukat fotózó katasztrófaturisták.

Ahogy Mann „Fading Flamingos” (a cím alliterációja magyarul is él: „Fakuló flamingók") sorozata sem csak egy katasztrófa komor dokumentálása, úgy az Urmia-tó sorsa sem pecsételődött meg – egyelőre. Az ökológiai katasztrófára már 2012-ben felfigyelt a teheráni rezsim (persze csak azután, hogy leverte a helyi viszonyok miatt kirobbant tüntetéseket), és ígéretet tett arra, hogy ötmilliárd dollárnyi riált fordít a tó megmentésére: a régió vízgazdálkodásának átalakítására, kevésbé vízigényes haszonnövények bevezetésére. 2016-ban konkrét cselekvési terv is született a rendkívül sokrétű problémagóc kezelésére. Csakhogy az anyagi források a következő években még gyorsabban elapadtak, mint az Urmia-tavat tápláló föld alatti erek; Iránt egyre nagyobb gazdasági válságba taszította a 2017 után feléledő amerikai szankciós politika, majd 2020-ban jött a koronavírus-járvány, melynek legnagyobb közel-keleti vesztese a perzsa ország lett. Irán így a nagyszabású környezeti rehabilitációs programok helyett olyan napi szintű problémákra próbál forrásokat találni, mint a gazdaság újraindítása, az élelmiszerellátás biztosítása, vagy egy újabb fertőzéshullám kiküszöbölése.

Az endometriózis nevű betegség létezéséről ma már egyre többen tudnak, de – ha az alig kibírható fizikai fájdalom nem lenne elég – az érintettek még mindig szenvednek attól, hogy mások mintha nem látnák őket igazán, és nem értenék, mit jelent így élni. A brit származású, New Yorkban élő fotós, Georgie Wileman Ez az endometriózis című fotósorozata ezért készült el.  

A betegség orvosi szempontból: a méhnyálkahártya sejtjei a méhen kívül is megjelennek a szervezetben, olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk, például a hasüregben, a beleken, a petefészkeken, de akár a tüdőn, sőt az agyban is. Ezek a sejtek ugyanúgy követik a menstruációs ciklust, véreznek, a felgyűlő vér gyulladásokhoz, hegesedéshez, belső összenövésekhez vezet, sokszor visszafordíthatatlan károkat okoz.  

A 13 éves kora óta súlyos endometriózissal élő Wileman az ötödik műtétjénél járt, amikor saját maga fényképezésével belekezdett a projektbe. A kíméletlen önportrékat – amikor képes volt felkelni az ágyból – olyan emberek fotózásával váltogatta, akikkel meg tudta mutatni: tévhit, hogy az endometriózis kizárólag a fiatal, fehér, gyermektelen nők betegsége.

Mindig is imádtam az éjszakai utcai sétákat. 13-14 éves lehettem, egy vidéki kisvárosban laktunk, édesanyám arra ébredt hajnali négykor, hogy csengetnek. Hálóingben kinyitotta az ajtót, a kamasz fia állt ott egy-egy rendőrrel az oldalán. Beküldött a szobámba, majd miután pár percig beszélt a rendőrökkel, kihívott, hogy mondjam el, mit csináltam.

Nem csináltam semmit.

Nem tudtam aludni, kimentem hát sétálni. Azért lettem gyanús, mert állítólag valahol átszaladtam az út egyik oldaláról a másikra. Hogy tényleg így volt-e, azt már a jó ég tudja. A küszöbünkön szegény rendőrök lepődhettek meg a legjobban. Anyám csúnyán leszúrta őket, hogy miért kell éjjel négykor a frászt hozni rá csak azért, mert a gyereke sétált. Abban azért egyetértettek, hogy egy 13 éves srác ne sétálgasson hajnalban az utcán, de anyám felfogása szerint azért egy ilyen belépőhöz egy betöréses lopást kellett volna elkövetnem.

Amikor aztán 12 éve a fővárosba költöztem, kaptam egy szinte végtelennek tűnő várost, ahol úgy tűnt – és tűnik még most is –, soha nem fogy el a felfedeznivaló. Különösen éjszaka. Akármekkora közhely is ez, Budapest éjszaka egészen más arcát mutatja. Itt nem feltétlenül a bulinegyed hupikék törpikének öltözött részeg angoljaira vagy bármi másra gondolok, amit éjszakai életnek szokás nevezni. Áthelyeződnek a hangsúlyok, és láthatóvá válik sok minden, amit addig szinte eltakart a tereket használó tömeg. Szabadabb lesz az ember. Ott sétálsz keresztül-kasul az utcán, vagy nyugodtan bámulsz egy egyébként érdektelen, de abban a helyzetben éppen végtelenül fontosnak tűnő apróságot, anélkül hogy elsodornának, ledudálnának, hülyének néznének. Az elmúlt bő másfél hónap Budapestjén ez hatványozottan igaz volt.

Pontosan ennyit tettek ki az éjszakai sétáim a kijárási korlátozás óta – már amennyire hinni lehet a telefonom lépésszámlálójának. Mondhatnám, hogy a fotókért kezdtem el sétálni, de ez önámítás lenne. Egyszerűen azért, hogy ne őrüljek meg, és szégyen, nem szégyen, amennyire utáltam a napközbeni bezártságot és a szociális kapcsolatok chatüzenetekre szűkülését, úgy fürdőztem éjszaka az üres város minden négyzetcentiméterében. 

Nem  mondom, hogy csak ilyen volt a város az elmúlt időszakban. Ez benyomások halmaza, afféle napló ezekről a fura éjszakákról, és arról, hogy kikkel ismerkedtem meg – már aki engedte, hogy lefotózzam, ez nem a bizalom időszaka, ugye.

Nem hinném, hogy valaha úgy gondolnék vissza ezekre a hetekre, mint életem legszebb időszaka, de ez a végtelenül csendes város és a séták hiányozni fognak, kicsit már most is hiányoznak.

Nem is olyan régen, pár évvel ezelőtt a Margit híd budai hídfőjénél olyan kép fogadta az arra járó BKV-utast, ami kinek szomorkás volt, kinek vicces vagy abszurd, de mindenekelőtt különleges és szokatlan, legalábbis az akkori Budapesten mindenképp. „Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?” – ami akkor annyira érdekes volt, hogy ezzel a címmel még rövidfilmet is ihletett, a Nekem Budapest szkeccsfilm Ferenczik Áron-féle epizódját, az új koronavírus megjelenése utáni új rendbe feltűnésmentesen belesimul.

A normális, vagy legalább arra emlékeztető élethez való visszatérés egyelőre csak akkor megy, ha megtanuljuk tartani egymástól a biztonságos távolságot a nyilvános terekben. Eltarthat egy ideig, amíg hozzászokik a szemünk a rajzolt körökben, hatszögekben vagy négyzetekben elkülönülten ácsorgó, napozó és imádkozó emberekhez, a műanyag válaszfalakhoz meg a gondosan üresen hagyott köztes terekhez, de kérdésnek már nem kérdés 2020 nyarán, miért vannak egymástól olyan messze a dolgok.

A bazi nagy betonkockák, a felperzselt hanga, a láthatárt keresztülszelő drótok és vezetékek, a földön heverő elpusztult állatok kevéssé tartoznak a skótfelföldi tájba, legalábbis akkor, ha azt az utazási irodák közhelyszótára alapján képzeljük el: érintetlen vadonnak, olyan romantikus, nosztalgikus földnek, ahol az emberi faj jelenlétére csak az elszórt, kísérteties várromok és – na jó – a whiskylepárlók emlékeztetnek.  

Egy skót fotós, Mat Hay hét évet szánt a Skót-felföldet, annak legelhagyatotabb tájait járva arra, hogy igazán látni legyen képes ezt a vidéket, hogy személyes, valódi kapcsolatot alakítson ki a szülőföldjével, és megmutassa másoknak is, hogy milyen igazából élni, dolgozni itt. Az eredmény a Heather Burn (Hangaégetés) című fotósorozat.