Index Vakbarát Hírportál

„Amikor leültünk eldönteni, hogy a több kiírás közül melyikre adjunk be pályázatot, nem volt kérdés, hogy a Magyar Zene Háza a legnagyobb kihívás. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy a zene fontos kulturális exportcikk Magyarországon, másrészt vonzott, hogy egy park belsejébe, a fák közé építhetek.” (Sou Fujimoto, az épületet megtervező világhírű japán építész.)

A tervek szerint 2021 decemberében adják át a Liget Budapest Projekt keretében épülő Magyar Zene Házát. Az épület terveit Sou Fujimoto japán sztárépítész készítette, aki a kivitelezés során is folyamatosan figyelemmel kíséri a munkálatokat. Amíg a vírushelyzet engedte, havonta Budapestre repült. Mióta a pandémia miatt mindenütt szigorodtak a szabályozások, interneten követi a ház fejlődését.

A Magyar Zene Háza multifunkcionális intézmény lesz. Fontos része az állandó kiállítás, amely az európai zenetörténetet foglalja össze, kiemelve a magyar vonatkozásokat. Az interaktív, legmodernebb múzeumi elveket követő állandó kiállítás mellett egy szintén nagy méretű, ideiglenes tárlatok befogadására vagy rendezésére alkalmas tér kapott helyet. Az épület külső formái és belső terei önmagukban is különleges látványosságot jelentenek.

A kulturális kínálat egy szabadtéri és két beltéri koncerthelyiséggel, könnyűzenei tematikájú könyvtárral, a Liget felé nyitott kávézóval és a legmodernebb technikával ellátott, háromszázhatvan fokos zenei és vizuális élményt nyújtó Hangdómmal értékes programokat ígér. 

Natela Grigalashvilli mindig is arról álmodott, hogy egyszer operatőr lesz. Fotózni is azért kezdett el tanulni, hogy közelebb kerüljön e céljához. Aztán – ahogy az lenni szokott – a kényszerű lépcsőfoknak szánt fotóriporterkedésből végül szerelem lett.

Ma már ezzel és csak ezzel foglalkozik. Mégpedig igaz szenvedéllyel.

Az alábbi sorozat Adzsariában készült, messze a civilizáció zajától. Az ott élők afféle modern kori nomádok, akik őrzik még a hagyományaikat, ám ez egyre nehezebben megy nekik. Félő, sőt, valószínű, hogy egyedi kultúrájuk hamarosan teljes feledésbe merül. 

Natela Grigalashvilli mégis megpróbálta megörökíteni a megőrizhetetlent. 

A koronavírus-járvány beszűkítette a lehetőségeket. Színház, mozi, gyülekezés, étterem, koncert, érintkezés nincs, a maszk mögül pedig nem ugyanolyan a világ. A karácsonyvárás adott, a szabályok lazulásáról ma még nem tudunk semmit.

A bizonytalanság, a tél, a korai sötétség, a bezártság nem ágyaz meg a jókedvnek, de az advent a reménykedés időszaka. A karácsonyi dekorálás, a sütés-főzés lehetősége elfoglaltságot ad, a fénnyel dekorált utcák némileg elterelik a figyelmet a jócskán lekorlátozott mindennapokról.

De hogy ez az advent nem az az advent, amire vágyunk, azt az ünnepváró fotóválogatásunk is hitelt érdemlően bizonyítja.

1884–86-ban épült fel a magyar vasúttörténet európai viszonylatban is párját ritkító legnagyobb csarnokrendszere, az Északi Járműjavító, amely több éven át tartó átalakítást és felújítást követően 2020-tól a Magyar Állami Operaház új logisztikai és művészeti központjának ad otthont. A színpadokon, játéktereken kívül itt található az Opera próba-, gyártó- és raktárközpontja, ide költözött az intézmény kilenc gyártóüzeme, összes díszlete, jelmeze és kelléke is.

Az épület a nagyközönség előtt bezárni kényszerült még azelőtt, hogy igazán megnyithatott volna. Kollégánk, Trenka Attila, az Index fotográfusa azonban bejutott a kulisszák mögé, és kameráján keresztül egy olyan izgalmas világba kalauzolja az olvasókat, amit akkor sem láthatnának, ha az épület történetesen fogadna vendégeket.

A mostanihoz hasonló programínséges időkben minden morzsának örülhetünk, ami arról tudósít, hogy áll össze egy olyan monumentális darab, mint, mondjuk, a Diótörő, ami, ha az élet éppen a rendes kerékvágásban folyna, már most látható lenne a színpadon. 

Ahogy közeledünk az év végéhez, úgy sokasodnak a visszatekintések. A londoni székhelyű hírügynökség, a Reuters már most előrukkolt 2020-as képválogatásával, jóllehet még megannyi el nem lőtt képkocka kerülhetne bele a gyűjtésbe. Ettől persze 6 héttel az évzárás előtt is nagyon erős az anyag, melyet az ügynökség fotóriporterei készítettek az év legfontosabb eseményeiről, és amibe pár hétköznapi pillanatot is vegyítettünk.

40 nap – 40 kép

A karantén szó eredetileg a 14. századi „quaranta” giorni olasz kifejezésből ered, ami a hajók és a hajózó személyzet 40 napos elszigeteltségét jelentette, mielőtt beléptek volna a velencei kikötőbe, ugyanis ennyi idő alatt derült ki, van-e ragályos beteg a hajón.

A karantén, mint a börtön is, egyfajta kívülről ránk kényszerített nyomás, hogy megfosztva szabadságunktól valamiféle túlélési stratégiát dolgozzunk ki – mondja Birtalan Zsolt fotográfus. Szerinte az ágyhoz kötött betegség is hasonló. Van, aki teret enged a csüggedésnek, inproduktív állapotba kerül, és kivár, próbál túlélni, van, aki használja ezt az állapotot, és keres valamit, ami kitölti az időt. A nyugodt szemlélődés, megfigyelés ilyesmi, hiszen a karanténban erre van tér és idő is.

Ebben az időszakban újabb tapasztalatokat szerezhetünk magunkról, a külvilághoz, illetve másokhoz való viszonyunkról. Az összezártság, a monotonitás egyfajta meditatív állapotot is a felszínre hozhat. Érzékeink kiélesednek, minden más fénytörésbe kerülhet. Megpróbálhatjuk, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a nehéz helyzetből, hiszen kelet-európaiként az ilyesmiben van  gyakorlatunk.

Esterházy Péter írja nagyon találóan: „Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.” E sorok igen aktuálissá váltak március óta – véli a fotográfus.

Talán a sors fintora, hogy Birtalan Zsolt karanténról szóló kiállítása a megnyitás után pár nappal be is zárt az Artphoto Galériában. A fotók a karanténszabályok szigorodása miatt jelenleg az online térben, egy részük pedig itt, az Index Nagykép sorozatában tekinthetők meg. A kiállítás a karanténszabályok enyhülése után újra kinyit.

„Szeretem a kutyákat, témáimban gyakran ember és természet kapcsolatát keresem. Szívesen járok és visszajárok Erdélybe egy-egy sorozatért. Talán, mert nekem is itt vannak a gyökereim, ezért tudok a helyszínen felszabadultan alkotni” – mondja Végh László, aki a héten kiérdemelte a fiatal, 35 év alatti fotográfusoknak kiírt Hemző Károly-díjat.

Kőműves, nyílászáró-beszerelő, honvédségnél védelmi tartalékos, művelődésszervező, majd a Délmagyarnál fotóriporter. Török János egy OKJ-s képzésen sajátította el a fotózás alapjait 2012-ben, idén pedig már öt díjat hozott el a Magyar Sajtófotó Pályázat indulójaként.

A Don-kanyar csatái a magyar hadtörténelem példátlanul szomorú eseményei közé tartoznak. Az ott harcolók kielégítő felszerelés, fegyverzet, ruházat híján, az időjárás viszontagságaitól szenvedve és egy lehetetlen feladat teljesítése közben ezerszám vesztek oda a kegyetlen orosz télben.

A második Mohácsként aposztrofált katasztrófa erősen foglalkoztatta és foglalkoztatja napjainkban is a közvéleményt. Annál is inkább, mert

1956 után jelentek meg az ott történtekről először feljegyzések, de előfordul, hogy mostanában is napvilágot lát egy-egy hitelt érdemlő adalék. Ilyen volt két éve Csáky Kálmán Egy 32-es baka a Donnál című kötete.

Egy süllyedőben lévő világ pillanatképeit merevíti ki Mohos Zsófia fotográfus Görbeország sorozatában. A képek Kisecseten, Magyarország északi részén, Nógrád megyében, azon belül is Palócföldön egy zsákfaluban készültek, amiről a helyiek gyakran azt mesélik, annyira eldugott, hogy még az oroszok sem találták meg a világháború idején.

„Kisgyerekként erős vágyat éreztem, hogy a jelen pillanatot kimerevítsem az utókor számára. Eleinte naplót írtam, majd tizenévesen fotózni kezdtem. Gyerekként sok időt töltöttem a nagymamám falujában, ahol már akkor egy süllyedő világ képe rajzolódott ki előttem.

Tornácos, elöl kétablakos parasztházak és egyre fogyatkozó dolgos, a kerttel, természettel harmóniában élő lakóikat figyeltem meg, akik tavaszonként kimeszeltek, kútból merték a vizet, viseletben mentek a misére, ráncolták a szoknyát, művelték a konyhakertet, tették a dolgukat egészen addig, amíg – ahogy ők mondják – vitte őket előre az akarat.

Az utolsó 5 évben vagyunk, amikor ezek a képek még elkészíthetők, mert sorra halnak ki az itt és így élő nénikék, s magukkal viszik a paraszti kultúrában rejlő ősi tudást, ami a szemünk előtt semmisül meg. Köztük dolgozva döbbentem rá, hogy hozzájuk képest szó szerint életképtelen vagyok.

Ezért is örülök, hogy ezt a sorozatot újabb képekkel gazdagíthatom, miután a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját elnyertem, ami lehetővé teszi, hogy újabb nógrádi falvakat fotózzak. Újra csak arra tudok gondolni: sietni kell a megörökítéssel. Egyre kevesebben vannak, akiket még visz az akarat...”

Budapestnek nem a klasszikus arcát fürkészi Molnár Anna. Ő elsősorban terapeuta, és csak másodsorban fényképész, abból is inkább hobbifotós, igaz, a dolog esetében szenvedéllyé nőtte ki magát. Érdekelte, mitől lesz jó egy kép, ezért a titkot olyan nagynevű fotóművészektől próbálta ellesni, mint Mucsy Szilvia, Birtalan Zsolt vagy Vancsó Zoltán. 

Fontos dolgot tanultam tőlük: azt, hogy a fotózás egyfajta látásmód, mindenki máshogy lát, és hogy megtaláljuk önmagunkat, egyéni stílusunkat, az is egyfajta terápia, illetve önismereti út.

Anna, ha kategorizálni kell, streetfotós, de abból sem a klasszikus irányt viszi, ami eseményhez vagy személyekhez kötött, esetleg vicces tárgyú képeket szolgáltat a közönségnek. A város ismeretlen arcait fényképezi, kedveli a fény-árnyék játékát, az egyszerű és banális pillanatokat, vonzódik a tükröződő felületekhez, amiben széppé nemesül akár egy kirakatból visszatükröződő kőfeszület is.

Az utcát is hasonlóképpen próbálom megismerni, mint a hozzám érkező embereket a terápián. Számomra a fotózás meditációs állapot, az ember elhagy minden megítélést, elvárást, és csak hagyja, hogy hasson rá az utca a maga sokszínűségével, tükröződéseivel, árnyékaival és fényeivel, ezerarcú formájával, emberkavalkádjával vagy épp ürességével. És akkor van egy pillanat, amikor »kiemelkedik« a kép. 

Ha sorra akarjuk venni, hogy a koronavírus-járvány milyen szektorokban okozott komolyabb veszteségeket, akkor az esküvői ipar is elég előkelő helyen szerepel, hiszen világszerte párok ezreinek kellett elhalasztani a házasságkötést vagy legalábbis a lagzit, mert a pandémia miatt tilos volt rendezvényeket tartani. Magyarországon a nyár elejétől fokozatosan feloldották a korlátozásokat, június közepétől a lakodalmat és az esküvői szertartást már vendéglátó- és szálláshelyen is meg lehet tartani.

Az esküvői ipar azonban még nem tért magához, jó példa erre Kelet-Kína egyik leggazdagabb városa, a Csiangszu tartományban található Szucsou.

A több mint 2500 éves történelemmel rendelkező város a Tang-dinasztia (i. u. 618–907) gazdasága a textiliparra (elsősorban a selyem és az arannyal átszőtt brokát gyártására) épült, a kommunista forradalom után pedig elindult az iparosítás. Szucsouban számos nagy számítástechnikai cég beszállítójának vannak gyárai, de sokak számára leginkább arról ismert, hogy a kézzel készült esküvői ruhák egyik legnagyobb exportőre. Kínában ez az ágazat 2014-ben még csak 923 milliárdos jüanos iparág volt, de 2018-ra 1,64 trilliós lett, és azt jósolták, hogy 2023-ra ez háromtrillióra nőtt volna, írja a Reuters.

Vuhantól 740 kilométerre található Szucsou, és miután január elején nyilvánosságra kerültek az első koronavírusos esetek, az egyre terjedő járvány gyorsan gátat szabott ennek a növekedésnek, hiszen hetekkel, hónapokkal később szinte minden ország bezárkózott, világszerte kijárási korlátozásokat vezettek be, illetve betiltották a rendezvényeket. Igaz, miután jelentősen visszaesett az új fertőzések száma, Kínában enyhítettek a korlátozásokon, de az esküvői iparban dolgozók szerint szerint a forgalom még mindig elmarad a szokásostól, mert aki mégis összeházasodik, az is inkább kisebb menyegzőben gondolkodik anyagi vagy egyéb megfontolásból.

Ennek ellenére néhány hete mégis megtartották Sanghajban az éves esküvőkiállítást, de szinte alig voltak látogatók, Szucsou ötemeletes esküvői bevásárlóközpontjában pedig csak lézengenek az érdeklődök, miközben ott sorakoznak szorosan egymás mellett a vállfákon a szebbnél szebb ruhák, amelyeket senki nem vesz meg.  Csu Jüan, a Romen's Wedding Dress alapítója azt mondja, közel száz ügyfeléből csak 10-20 százalék tudta átvészelni az elmúlt hónapokat, sok szalonnak, illetve exportőrnek kellett lehúznia a rolót. A Suzhou Jusere Wedding & Evening Dress Co Ltd. a város egyik legnagyobb gyártója, ők azzal próbálták csökkenteni a veszteségeket, hogy vállalták, közvetlenül a fogyasztóknak értékesítenek majd, és ki is mennek az ügyfelekhez.

Persze ezzel még nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy a külföldi vásárlók szinte teljesen eltűntek. A Hermosa Trading egyik munkatársa, Csiang Hszin szerint a világjárvány miatt a szállítási, illetve exportköltségek is megnőttek, mivel sok járatot lemondtak, és mereleve elhúzódott a rendelési folyamat. Hszü Csuan-haj, a Jusere alapítója abban reménykedik, hogy a járványt világszerte sikerült megfékezni, és számos üzlet újranyithat majd. Náluk a külföldi megrendelések a bevétel 10 százalékát adják. 

Mindegy, hogy zenéről, irodalomról, filmről vagy épp fotózásról beszélünk, a szakítás elég gyakori inspirációja és témája a művészetnek. Karolina Gembara lengyel fotós "When We Lie Down, Grasses Grow From Us"című könyve is egy szakítástörténet, csak egy kicsit kevésbé a hagyományos értelemben, ugyanis nem két ember elszakadásáról, hanem az otthontól való elválásról mesél.  

Gembara a Wrocławi Egyetem nemzetközi tanulmányok és újságírás szakán szerzett diplomát, mielőtt fotózást kezdett volna tanulni a Varsói Egyetemen. Két évvel később aztán elköltözött India második legnagyobb metropoliszába, a 16 milliós Delhibe hogy ott folytassa a fényképezést.

Az emberek többsége gyermeki lelkesedéssel pásztázza azokat a fényképeket, amelyek évtizedekkel korábban készültek a lakóhelyéről vagy egy városrészről,  amelyhez valamilyen okból kötődik.

Ilyenkor szinte játékot űzünk abból, hogy beazonosítsunk minden egyes részletet: hová tűnt a háttérből a gyárépület, mi volt a bankfiók helyén, jé, az az öreg fa már akkor is állt! Ennek másik verziója, amikor eléd löknek egy régi a fotót a kérdéssel, hogy na, meg tudod mondani, hogy ez hol készült?

Engem az újpalotai lakótelep születését megörökítő képek szoktak megbabonázni, az Indexen is jelent meg válogatás ezekből: baromi érdekes, hogyan telt meg élettel ötven év alatt a semmi közepén felhúzott lakótelep, és vette birtokba a tízemeletes panelházak közti pusztaságot a természet. 

Ennek a lebilincselő játéknak ad újabb dimenziót Johh Davies brit fotós. Fekete-fehér, nagy méretű képein keresztül nemcsak azt figyelhetjük meg, hogyan alakult át a táj közel négy évtized alatt az emberi tevékenység nyomán, hanem azt is, hogy a változásnak milyen társadalmi és politikai vonatkozásai vannak. 

 Lenyűgöznek a tájképben rejlő rétegek, a helyek története, az ember megjelenésének nyomai

 - foglalta össze ars poeticáját egyszer. Davies pályafutása kezdete óta fotóz tájképeket, az indusztriális környezet iránti vonzódása pedig adta magát, mivel maga is egy bányászvárosban nőtt fel, fiatalkorát a hagyományosan ipari térségnek számító Nottinghamshire-ben töltötte. Egész munkásságán végigvonul a természetes táj és az ember alkotta elemek szembenállása, feszültsége. A nyolcvanas évek elején kezdte el dokumentálni az ipari termeléshez kapcsolódó helyszíneket: üzemeket, bányákat, kikötőket, silókat, vonatsíneket. Nagy-Britannia, Franciaország és Németország tájait fotózta végig. A 2000-es évektől fordult érdeklődése a városrehabilitáció témája felé, magánemberként is egyre aktívabban vett részt különböző civil kezdeményezésekben, amelyek a városi zöld területek megőrzésére irányultak.

Munkáimon keresztül megpróbálom felhívni a figyelmet arra, hogy közös felelősségünk, hogyan alakítjuk azt a környezetet, amiben élünk.

Davies számára a táj(kép) nem pusztán fák, utak, épületek és vízfelületek összessége. „Az én megközelítésemben a tájképnek szimbolikus ereje van. A föld, a víz és az ég képei metaforává válnak, a mi érzelmi és spirituális helyzetünkre reflektálnak. Ugyanakkor a tájkép a birtoklást és a materiális jólélet is reprezentálja. A materiálisnak és a metafizikainak ez a kettős, sokszor egymásnak ellentmondó ábrázolása az egész fényképészi munkásságom alapja.” Davies tavaly megjelent Retraced 81/19 című anyaga foglalja össze talán legjobban, hogy mit gondol a táj és az emberi civilizáció kapcsolatáról. Közel negyven év után visszatért korábbi helyszíneire, hogy elkészítse eredeti képeinek második verzióját, ugyanarról a pontról, ugyanabból a perspektívából lőtte azokat - ezekből a képpárokból válogattunk ki néhányat. 

Egy újabb, a nyugati civilizáció által csupán alig értett mesterséget lehetetlenített el a koronavírus-járvány. “A jövedelmünk nullára csökkent” – mondta a Reutersnek a tokiói Akaszaka negyed egyik idős gésája. A 80 éves Ikuko (eredeti nevén: Murozono Kikuko) valódi legendának számít a fiatalabb gésák között. Elmondása szerint a bolygónkon végigsöprő járvány rövid idő alatt a kihalás szélére sodorta a többszázéves szakmát.

Ikuko nem csupán szórakoztató művész, hanem onészan – azaz “nővér” – is egyben, vagyis olyan idősebb gésa, aki a fiatalokat mentorálja, tanítja a gésák mesterségére. Az idős gésa a Kjúsú szigetén található, Nagaszakihoz közeli Kumamoto városában született, és 16 éves korában látott először geikókat, a két kimonós nő látványa pedig akkora hatással volt rá, hogy mindjárt másnap fel is kereste az egyik okiját – így nevezik azokat a házakat, ahol a gésák tanulnak és élnek.

Ikuko 1964-ben költözött Tokióba, abban az évben, amikor a város – sőt, egész Ázsia – először fogadta az ötkarikás játékokat. Az érkezésekor csak az Akaszaka negyedben több mint 400 gésa dolgozott. “Annyian voltak, hogy a nevüket sem tudtam megjegyezni” – mondta Ikuko. De változnak az idők: a gésák száma az elmúlt időszakban egyébként is jelentősen csökkent Japánban, a járványhelyzet pedig az utánpótlásról való gondoskodást is veszélybe sodorta. Manapság mindössze húsz gésa dolgozik az Akaszaka negyedben.

Gondolt már arra, milyen jó lenne, ha állandóan a fejére lenne szerelve egy kamera, és így jártában-keltében mindig le tudná fotózni azt, amit az utcán, menet közben lát? Mert az utcán bizony fantasztikus képek és történetek jönnek szembe velünk, és tűnnek is el olyan gyorsan, ahogy elhaladunk mellettük. Szerencsére vannak olyanok, akik meglátják a pillanatot, mindig van náluk gép és nem félnek használni azt. Ők – helyettünk – örökítik meg azt, ahogy egy ember fejjel bújik bele a saját táskájába, ahogy valaki ölelkezik a kutyájával, ahogy valaki megcsókolja a szerelmét vagy ahogy valaki cipeli a keresztjét. 

A Norma utcai fotós kollektiva tagjai 2014-ben ismerkedtek meg, a népszerű fotómegosztó oldalon, a Flickr-ön. Először csak a képek útján kommunikáltak egymással, aztán szóba elegyedtek és elhatározták, hogy alakitanak egy fotóklubot amelyben megbeszélik a képeket, segítenek egymásnak akár művészi, akár technikai kérdésekben. Az alapitó tagok: Gölöncsér Attila, Farkas Norbert, Varga Balázs. Később csatlakozott hozzájuk az osztrák Dominik Pegler, aki sok időt tölt Budapesten, és fotográfiai felfogása illeszkedik a többiekéhez. Képeiken görbe tükörben mutatják meg a kelet-közép európai társadalom néha abszurd hétköznapjait. Most fog megjelenni első nyomtatott kiadványuk limitált példányszámban. Céljuk, hogy a hétköznapi „street photography” közhelyein túl, valami meglepőt és érdekeset mutassanak be a fotográfia iránt érdeklődőknek.

Kaktuszok, drogkartelek, sombrero, tequila, és tengerpart – pár olyan szó, ami Mexikóval kapcsolatban eszébe juthat az embereknek. Egy három fős brit fotóskollektíva kíváncsi volt, hogy pár, kissé közhelyes kifejezéssel tényleg le lehet-e írni az Egyesült Államokkal, Guatemalával és Belizével határos országot. A Tripod City, vagyis Charlie Kwai, Chris Lee és Paul Storrie korábban már járt Afrikában és Ázsiában, de négy évvel ezelőtt úgy döntöttek, ideje felkeresni Mexikót. 

Amikor úti célt választanak, mindig olyan helyek jöhetnek szóba, amelyek nagyon erős kulturális identitással rendelkenek, illetve amikhez nagyon sok sztereotípia kapcsolódik. Helyek, amikről az emberek azt gondolják, hogy ismerik őket, még akkor is, ha esetleg sosem jártak ott. Kwai, Lee és Storrie pedig ottlétük során megpróbálják kideríteni, van-e alapja ezeknek az akár pozitív, akár negatív előjelű előítéleteknek, sztereoptípiáknak. Utazás előtt természetesen heteket, hónapokat töltenek a felkészüléssel, igyekeznek minél jobban megismerni a célországot, de tudják, hogy azok az információk, amiket az interneten találnak, nem készítik fel teljesen őket arra, hogy mi fogadja majd őket, ha megérkeznek, viszont elég pár napot tölteni a helyiekkel, és máris valódi képet kapnak arról, milyen is ott az élet.

Örülök, hogy minket is kibombáztak, most már az East End-iek szemébe tudok nézni

– így kommentálta Erzsébet királyné 1940. szeptember 13-án, hogy a német Luftwaffe lebombázta a Buckingham-palotát, ahol a királyi pár tartózkodott. Aznap fényes nappal három légitámadás érte Londont, ezek közül a második a királyi rezidenciát sújtotta. Az egyik német gép öt robbanóbombát dobott a hatalmas épületre, amely ennek ellenére nem szenvedett súlyos károkat, és a királyi család élete sem forgott közvetlen veszélyben – bár ez csak a szerencsén múlt. London munkásnegyedében, az East Enden a bombázások sokkal gyakoribbak voltak, és nagyobb pusztítást is okoztak, mint az elegáns környékeken, és ez a "kivételezettség" zavarta a királynét, aki ezekben a kritikus időkben tartani próbálta a lelket az emberekben.

Ez a mondat volt a későbbi Queen Mum, az anyakirályné legtöbbet idézett, leghíresebb kijelentése. Erzsébet a háborús években tanúsított bátor kiállásával és a szenvedők iránt mutatott együttérzésével vált a királyi család közszeretetnek örvendő tagjává, és ekkor szerzett népszerűsége hosszú élete végéig kitartott. Szó szerint végigélte az egész 20. századot, és amikor 2002. március 30-án, 101 éves korában meghalt, egész Nagy-Britannia úgy gyászolta, mintha mindenki nagymamája, a brit történelem élő szimbóluma távozott volna. 120 éve, 1900. augusztus 4-én született az anyakirályné.

A Nagy-Britannia egyik legeldugottabb pontjának számító Fair-sziget (Fair Isle) még úgysem tűnik elsőre izgalmasnak, hogy magát a madarak, egy különleges kötési technika és történelmi hajótörések otthonának tartja. A nem túl barátságos klímájú, nyolc négyzetkilométeres szigetet összesen 55-en lakják, ők az elemekkel küzdve, de összhangban a természettel élik mindennapjaikat. A fotós Guilia Savorelli a szigetlét intimitását, derűs harmóniáját és fojtogató magányát térképezte fel képein. 

Túl kínai vagyok ahhoz, hogy amerikai legyek, de túl amerikai vagyok ahhoz, hogy kínai legyek

– így fogalmaz magáról Shiqi/Julie Chen. A ma 24 éves kínai nő szülei tornászok voltak. Shiqi négyéves volt, amikor elváltak, ekkor költözött édesanyja az Egyesült Államokba, onnantól ott dolgozott edzőként, Shiqi pedig Kínában maradt.

Jobb jövő reményében ment az Amerikába, azt gondolta róla, hogy sok lehetőséget nyújt számára, hiszen mások is az ígéret földjeként tekintenek rá. Nem vitt magával, mert úgy gondolta, angoltudás nélkül nem tudna megfelelően gondoskodni rólam. Ezért én a nagyszüleimmel maradtam, míg apám úgy döntött, hogy elvisz magával a szülővárosába.

– írta az Indexnek Shiqi.