Index Vakbarát Hírportál

A World Press Photo kihirdette 65. sajtófotó-pályázatának díjazottjait. A versengésben ezúttal 130 ország 4066 fotósának 64 823 képe indult.

Idén azonban teljesen megújult a pályázat. Ezúttal a világot hat régióra osztották (Afrika, Ázsia, Európa, Észak- és Közép-Amerika, Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia és Óceánia). Ezekben a regionális zsűri választja ki először a négy kategória nyertesét, majd a 24 nyertes közül választ ki végül a World Press Photo verseny központi zsűrije minden kategóriában egy-egy, vagyis négy fődíjast. Fontos megjegyezni, hogy nem a fotós nemzetisége alapján sorolják a nevezett műveket régiókba, hanem a képek készítésének helye alapján. Minden regionális nyertes ezer eurót kap.

A versenyt alapvetően át kellett formálni, hogy bevonjunk olyan területeket is a világból, amelyek eddig alig vagy egyáltalán nem képviseltették magukat. A megújult regionális modell pedig nagyobb teret ad a sokszínűségnek, több egyedi történet tud megjelenni, aminek eredményeként tényleg olyan szervezet leszünk végül, amely teljességében tudja bemutatja az egész világot

– mondta Anna Lena Mehr, a fotópályázat igazgatója.

Hatodik alkalommal rendezik meg a Budapest FotóFesztivált, amely idén a Műcsarnokkal együttműködésben egy különleges premierrel köszönti a látogatókat: a Magnum Photos sztárja, Martin Parr brit fotográfus Strand az egész világ / Life’s a Beach című fotósorozatát tekintheti meg a nagyérdemű.

Martin Parr brit fotográfus munkáit először állítják ki Magyarországon. A fényképész az európai kortárs színes fotográfia egyik legismertebb képviselője, több mint negyven éve kutatja a mindennapi élet jelenségeit, például a britek időjárással kapcsolatos felfogását, az ideális otthonokat, a vásárlási vagy szórakozási szokásokat, a nemzeti karakter megragadását, a felsoroltak bemutatását.

A Strand az egész világ / Life’s a Beach tárlat képei a népszerű tengerpartokon tett látogatások és megfigyelések leképezései. Parr a nagy kékség mellett nőtt fel, hobbifotós nagyapjával gyakran látogatta Észak-Anglia tengerpartjait. Később, fiatal fotográfusként is ebbe a közegbe tért vissza: most bemutatja, hogyan nyaral az angol átlagember.

A fotós szerint a tengerpart egy nyilvános tér, ahol az általános emberi viselkedés abszurd megnyilvánulásai és a helyi furcsaságok tökéletesen egybeolvadnak.

Szomorú a mérlege az orosz–ukrán háború első hónapjának, amely nemcsak az ukránok számára hozott gyászt és pusztítást, hanem a kemény ellenállás miatt a legek közé sorolt orosz haderőt is komolyan meglepte.

Amikor február 24-én az első orosz alakulatok átlépték a határt és benyomultak Ukrajnába, Vlagyimir Putyin elnök még olyasmiket próbált sejtetni, hogy rövid ideig tart majd ez az általa különleges katonai műveletnek nevezett akció, amely tulajdonképpen egyfajta békemisszió is. Vagyis elsősorban azokért indították, akik a két szakadár népköztársaság területén élnek és már jó ideje szeretnének csatlakozni Oroszországhoz, ám ezt nem tehették, mert a nácikhoz hasonlított ukrán rezsim ezt nem tette számukra lehetővé. Aztán kiderült, hogy az elmúlt hetekben nem özönlöttek az oroszok zászlai alá az oroszajkú önkéntesek sem Luhanszkban, sem pedig Donyeckben.

Nem várták zászlót lobogtatva, könnyeket törölgetve az utak mentén az ukránok a felszabadító orosz csapatokat. Ellenkezőleg, mintha az előzetes orosz hírszerzési felmérések csődöt mondtak volna, hiszen a támadást már a kezdet kezdetén a vártnál nagyobb ellencsapások követték. Hamar kiderült, hogy nincsenek lerohanható települések, még falvak sem nagyon Ukrajnában, mert ott most mindenki a hazájáért küzd és kész fegyvert fogni, ha kell, állva meghalni. Ez komolyan meglepte az oroszokat.

Taktikát is csak az első két hét után látszottak váltani, amikor kiderült, hogy egyetlen egy nagyvárost sem tudtak addig még elfoglalni, bár Harkivot, majd nagyon lassan Kijevet is kezdték körbezárni, de ezt a lépést még nem fejezték be a mai napig a déli Herszonnál, vagy éppen a fekete-tengeri kikötővárosnál, Odesszánál. Amit elfoglaltak, az a félmilliós Mariupol az Azovi-tenger partján, illetve a romok, amelyeket egy hónapnyi bombázás után az elmenekült helybéliek hátrahagytak, bár a várost még nem adták fel a legkeményebb ukrán egységek, az Azovi ezred tagjai.

Julie Poly (valódi nevén Julija Poljascsenko) a luhanszki régió Sztahanov nevű városában született. Az Ukrán Állami Vasúti Közlekedési Akadémián szerzett diplomát Harkivban, majd az első év után gyakornokként dolgozott. Eközben fotóművészetet tanult Sztahanovban, Harkivban, Kijevben és Milánóban. Munkái ukrán és világszerte ismert kiadványokban szerepelnek, köztük a Vogue, a Dazed & Confused és az i-D magazinban. A fotós jelenleg Kijevben él és dolgozik.

A vonat úgy néz ki, mint egy egyszerű fémszerkezet, de belül tele van élettel. Úgy tűnik, ez csak egy utazás egyik pontból a másikba, de az ukrán vasutak kocsijaiban külön világ van, és mindenki, aki odaér, tudja, milyen törvények érvényesek ott. A projekt a sztereotip embertípusokat és a személyes tapasztalataimat tükrözi. Ily módon minden néző bennfentesnek érezheti magát a kocsi életében

– írja Julie Poly.

Julie Poly majdnem két évig dolgozott az Ukrzaliznicja-projekten. Dokumentarista fotók és megrendezett képek egyaránt szerepelnek benne – csendéletek és autódíszek – hősök, akik az ukrán vasút tipikus utasait képviselték. A szerző ezt a megközelítést „áldokumentaristának” nevezi, mivel a fotók ihletői valós személyek és helyzetek voltak. Katonák, üzletasszonyok, meztelen felsőtestű fiúk és versenyre induló lányok – utazásaink során mindannyian láthattuk őket a vonatok fülkéiben.

A kalauzok tapasztalatainak birtokában a művész újraalkotta az ukrán vonatok kocsijaiban előforduló legjellemzőbb helyzeteket.

A könyvben szereplő képek között több erotikus fotó van az ukrán vonatokon való utazás sajátosságai és a művész felfogása miatt. „Úgy gondolom, hogy Ukrajnában vonattal utazni meglehetősen erotikus folyamat. Szinte sehol a világon nem találni olyan kocsikat, amelyekben félmeztelenül utaznak együtt az emberek” – mondja Julie Poly. Nem mindenki tudja saját tapasztalatból vagy megfigyelésből, hogy az utasok általában kényelmesebb ruhát öltenek, papucsot cserélnek, vagy mezítláb fekszenek a felső ágyakon, szűk rekeszben vacsoráznak és isznak. Az utazás idején a magánélet és a személyes határok fogalmát figyelmen kívül hagyva utaznak – erre összpontosított a szerző projektje.

Nem csak fantasztikus természeti értékeket rejt a Kiskunság, úgy tűnik, egyre több kiváló természetfotóst is ad nekünk e táj. Máté Bence vagy Daróczi Csaba mellett Koncz-Bisztricz Tamás nevét is érdemes megjegyeznünk. 

Koncz-Bisztricz Tamás négyévesen vett először gépet a kezébe, a családi kompakt fényképezővel kezdett fotózni. Eleinte a buszok és vonatok érdekelték, később a családjuk kertjében a virágokon megülő rovarokat fotózta. Ahogy Máté Bence sorozata – A láthatatlan madárfotós – sokakhoz közel hozta a természetet, úgy a természetfotózás iránt is felkeltette sok kiskamasz érdeklődését, így Koncz-Bisztricz Tamásét is.

Tizenegy éves kora óta foglalkozik komolyabban természetfotózással, ebben édesapja is segíti. A fényképezés szeretete is tőle ered, később a Csongrádhoz közeli tájat is együtt járták be. Az akkori kirándulások Pusztaszerre, Tiszaalpárra, Bugacpusztára megismertették vele a Kiskunságot, azóta is ezek a kedvenc fotós helyszínei. 2018-ban kezdett drónozni, amiben hatalmas potenciált lát. Gyönyörű kompozíciókat készíthet a levegőből, a kiskunsági táj más arcát tudja bemutatni, mint a földről. 2018-ban váltott tükörreflexes gépre – egy tehetségprogramon sikerült elnyernie egy gép árának felét.

A naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége pályázatán kétszer is elnyerte Az év ifjú természetfotósa címet, 2019-ben és 2020-ban, 2021-ben 6 fotóját állították ki. Emellett nemzetközi pályázatokon is sikerrel indult. A pályázatokra jó megmérettetésként tekint, itt látja, hogy amit csinál, az jó-e, miben kell még fejlődnie.

Gyerekkoromban a nyaramat egy faluban töltöttem a Primorsky Krai nyugati részén, nem messze a kínai határtól. Ezt a falut a régió népei – oroszok és ukránok – lakták. Ám egy napon egy nő beköltözött a szomszédos, félig elhagyatott házba. Hogy mikor és hogyan került a faluba, az rejtély volt. Az egyik felnőtt ekkor azt mondta: „ez egy Udegeika”. Gyerek voltam, és nem értettem, ez mit jelent. A titokzatos szomszéd pár hónap múlva eltűnt, és soha többé nem láttuk. Később, amikor felnőttem, rájöttem, hogy ki az az „Udege” – írja Alexander Gaidalym.

Az udegek az orosz Távol-Kelet bennszülött népe, többségük a Primorsky Krai északi részén él. Udege településeinek hagyományos helye a Bikin folyó völgye. Ezt a folyót „Primorsky Amazon”-nak hívják, a körülötte lévő növény- és állatvilág sokfélesége miatt. A világ egyik legritkább nagymacskája, az amuri tigris itt él a vadonban. A sorozat elkészítéséhez Krasny Yar faluba mentem, amely a Pozharsky kerületben található, a tengerparti tajga sűrű erdőiben, távol a városoktól és más településektől. A környéken több kis falu található. Autóval az erdei úton jutottam Krasny Yarba, az út körülbelül 12 órát vett igénybe. Lett egy útitársam, egy helyi srác, Ivan, aki sok mindenben segített az utam során.

Az udegek vadregényes helyeken telepedtek le a Bikin-folyó partján, és „stalwarships”-eket alkottak, ahogyan korábban nevezték őket. Később ezek a nomád táborok egyesültek és falut hoztak létre. Az emberek egész élete, hagyományai és életmódja szorosan összefügg a természettel.

A megélhetési források főként a vadászat és a halászat. Ez az életmód a globalizáció növekedése ellenére a mai napig fennmaradt, ez abból is kitűnik, hogy minden helyi családnak van vadászterülete a környéken, és minden udvarban van egy hagyományos „Bat” csónak, amelyet horgászathoz és túrázáshoz használnak a folyón.
Fontos volt számomra, hogy megörökítsem az udegeiek hétköznapi életét, mindennapjait. Így amikor tanulmányoztam a témát, gyakran láttam fotókat helyi fesztiválokról, népviseletes emberekről stb. Szerettem volna eltávolodni ettől, és megmutatni ezt a vidéket az ott élőknek is, olyannak, amilyenek valójában – örömeikkel és problémáikkal. Ezt azért tartottam fontosnak, hogy érezzék valódi nemzeti identitásukat.

Az egyik képen egy házaspár, Szergej és Galina látható, akik elvittek sétálni a folyó mentén. Ami megdöbbentett bennük, az a helyhez való mély kötődés, amely érzelmileg is érezhető volt. Ahogy sétáltunk a Bikinen, felragyogott az arcuk. Mintha először beszélnének erről a helyről, miközben már sokszor jártak itt. Elképesztő volt számomra.

A fiatal udegek általában a középiskola után elhagyják falujukat, hogy a városokban tanuljanak, de vannak, akik maradnak. Például a társam, Iván, aki szintén egyetemista Usszurijszkban.
Félévente egyszer hazajön.

Kísértetjárta szellemváros a messzi északon, az örök fagy birodalmában. Ez Vorkuta, a szovjet bányaipar egykor csillogó ékköve 150 kilométerre az Északi-sarkkörtől, közel 180 kilométerre a Jeges-tenger partvonalától.

A területen, ahol ma Európa legkeletibb városa fekszik, még 1930-ban fedezte fel Georgij Csernov expedíciója Kelet-Európa legkiterjedtebb, egyben legjobb minőségű ipariszén-mezőit. Mivel a szovjet kohászati ipar fellendítéséhez Sztálinnak igencsak nagy szüksége volt kőszénre, Vorkuta néven hamarosan város épült a frissen felfedezett, gazdag északi szénmező közelében.

Az épülő iparvárosban már 1931-ben kényszermunkatábor létesült, ahová eleinte a Gulag 3700 foglyát deportálták, és fogták kényszermunkára Vorkuta szénbányáiban. 1932 tavaszára közülük mindössze 54-en maradtak életben.

A sztálini nagy terror zenitjén, az 1937–1938 időszakban már állt a Vorkutlag, a Szovjetunió egyik legkegyetlenebb kényszermunkatábora. Vorkuta rabjai éjt nappallá téve egészen 1960-ig bányászták a kőszenet a város szénbányáiban. Addigra összesen több mint 200 ezer fogoly lelte halálát Vorkutában a tomboló éhség, a végkimerülés vagy épp a gyakori bányabalesetek következtében.

Főként az 50-es években a Szovjetunió középső és déli régióiból sokan költöztek önként Vorkutába, hogy szerencsét próbáljanak az időközben prosperáló ipari központtá avanzsáló városban. Az extrém hideg szubarktikus klíma ellenére fiatalok tízezreit vonzotta a gazdag Vorkuta: lehetőséget láttak az akkoriban rendkívül jövedelmező szénbányászatban. A fellendülő kohászati ipar évtizedeken át valóban kiemelt gazdasági pozíciót kölcsönzött a szovjet városnak.

A mexikói–amerikai határon elválasztott családok lassan-lassan újra egymásra találnak.

Négy évvel azután, hogy elszakították tőle a lányait, és őt visszatoloncolták Hondurasba, Maria Hernandez ismét az Egyesült Államokba érkezett, ám ezúttal már az amerikai kormányzat engedélyével. A Los Angeles-i nemzetközi repülőtéren a most 7 éves Nicole egy szál rózsával a kezében, míg nővére, a most 12 éves Michelle egy csokor virággal köszöntötte anyjukat, akit négy éve láttak utoljára. Amikor megölelték egymást, Michelle-nél eltört a mécses. Anyjuk csak annyit súgott a fülükbe:

Nagyon távol voltam, de mindig rátok gondoltam.

Amikor 2017 decemberében egy arizonai határőrállomáson elszakították tőle a gyermekeit, Nicole még csak 3 éves volt, míg Michelle 7. Hármasban próbáltak meg bejutni az Egyesült Államokba, hogy menedéket kérjenek. Amikor elfogták őket, Hernandezt lehetetlen döntés elé állították: vagy mindhárman visszamennek oda, ahonnan jöttek, vagy az anyjuk megy csak vissza, és a két lány marad az USA-ban. Mivel Michelle-t már érték atrocitások hondurasi utcai bandák révén, az anyjuk végül úgy döntött, hogy a lányok maradjanak amerikai földön.

A lányokat egy kaliforniai gyermekotthonban helyezték el, majd egy idő múlva megengedték, hogy most 34 éves bátyjuk, Maynor magához vegye őket. A férfi azzal keresi kenyerét, hogy Los Angeles utcáit járja teherautójával, amelyből frissen szedett narancsot árul.

Hernandezt – és még több ezer más szülőt – Donald Trump keményen bírált „zéró tolerancia” politikájának eredményeként szakították el gyermekeiktől. A rendelettel a Trump-adminisztráció a további illegális bevándorlást akarta megakadályozni. Azt állították, hogy a családok egybentartása, amíg azok a menekültstátusz elbírálására várnak, csak tovább bátorítja az illegális migrációt. Ezért az olyanokat, mint Hernandez, visszatoloncolják, a gyerekeket pedig felügyelet alá helyezik, mint kísérő nélküli kiskorúakat.

A családok szétválasztása aztán 2017-ben – mindenféle hivatalos bejelentés nélkül – megkezdődött, ám hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki. Ennek nyomán 2018 júniusában megjelent egy hivatalos rendelet, amely leállította az addigi gyakorlatot.

A 2021 januárjában beiktatott Joe Biden elnök emberi tragédiáknak nevezte a szétszakított családok ügyét, és felállított egy munkacsoportot, amelynek feladata lett, hogy a kitoloncolt szülőket felkutassa és értesítse, hogy családegyesítés céljából visszatérhetnek az USA-ba, és találkozhatnak a gyerekeikkel. 3900 olyan gyereket találtak, akit 2017 júliusa után szakítottak el szüleitől. A gyerekek több mint felét már Trump elnöksége alatt összehozták a szüleivel, a menekültügyi szervezetek hathatós nyomására. További 1700 esetben azonban még folyik a keresés.

Sokszor a Trump-időkre jellemző trehány adatfelvétel hátráltatja és nehezíti a szülők felkeresését Latin-Amerikában. Ennek gyorsítása érdekében a Biden-adminisztráció több olyan honlapot indított, amelyen keresztül egymásra lelhetnek a családtagok.

Ansan városa Kína északkeleti részén, az észak-koreai határtól nem messze fekszik. A gyárvárosban akkor indul be az élet, amikor beköszönt a farkasordító hideg, a befagyott tavakon hatalmas hokimeccseket rendeznek. Saját építésű pályákon.

Méghogy Kínában nincs tradíciója a jégkorongnak? Erről alighanem elfelejtettek szólni Csu Cecsunnak és barátainak, akik évtizedek óta szerveznek maguknak amatőr bajnokságot Ansan város egyik tavának jegén. Noha Kanadában hatalmas kultusza van a tavi hokinak, a kültéri pályáknak pedig külön szlenges rövidítésük is van (ODR), még a juharlevelesek is elismerően csettinthetnek arra, amit néhány közép- és időskorú kínai férfi „letesz a jégre" ilyenkor. Merthogy ők a saját felszerelésükön, néhány korongon és két kapunk kívül mást is visznek magukkal. Sőt, felépítenek egy komplett pályát, nem is akárhogyan. Először Csu vezetésével megállapítják a középső bedobópontot, majd ahhoz igazítva kijelölik a pálya végpontjait, valamint a palánk helyét. Utóbbit 180 és 240 centis fadeszkákból építik meg, aztán jön a felszín elegyengetése, végül az egészet elárasztják vízzel, és hagyják, hogy a mínusz 20 Celsius-fok befejezze a munkát.

Fedett csarnok hiányában ez az egyetlen módja a szervezett jégkorongnak a városban, a több évtizedes gyökerekkel rendelkező baráti kör pedig csak úgy képes akár csak hobbiszinten is űzni a sportot, ha megteremti magának a feltételeket. De már maga az építkezés is szerves része a programnak, már-már rituálé.

Hűvös szellő érkezik a tajvani szoros felől, és megborzongat egy maroknyi tengerészgyalogost, akik egy elhagyott kikötő betonján álldogálva vacognak rövidnadrágban és vékony zubbonyukban bőrig ázva, miután a nap nagy részét a tengerben töltötték.

„Nem aluszkálunk, aranyoskáim! Vagy befejezitek a kiképzést?” – ordítja rájuk az egyik kiképzőtiszt, miközben a fiatalokat az ájulás kerülgeti, hiszen napok óta nem aludtak. Majd rájuk irányítják a tűzoltó slagot, és a jéghideg víz azonnal felébreszti és éberré teszi őket.

Ez ugyanis a belépő kurzus azoknak, akik csatlakozni akarnak az APR-hez, magyar fordításban a tajvani szárazföldi és vízi felderítő- és járőregységhez, amely méltó megfelelője az amerikai Navy SEAL vagy a brit Special Boat Service elit egységeknek. Ha kitörne a háború Kínával, akkor az APR békaemberei lennének azok, akik apró csónakjaikon a szoroson átkelve kínai területen derítenék fel az ellenséget, és informálnák feletteseiket.

A 10 hetes, embert próbáló kiképzést 31 önkéntes fiatal kezdte, de végül csak 15 fejezte be. Utolsó hetükre – ritka gesztusként – a tajvani hadsereg beengedte a Reuters stábját a hatalmas Zsuo Jing haditengerészeti bázisra. Az utolsó feladat az „út a mennyországba” nevet kapta. Ez talán az egyik legkegyetlenebb feladat, mert a katonáknak félmeztelenül, hátrakötött kézzel, hason, térden, mellen és vállon kell a 100 méteres távot teljesíteni. Igen ám, de a 100 méteres kőágy emberfejnyi sziklákkal van szép egyenesre döngölve, és ezeken kell átkínlódniuk magukat a jelölteknek.

Hat nap és öt éjjelen át a jelentkezőknek mindent el kell viselni a velük folyamatosan ordítozó kiképzőktől, kezdve a hosszú meneteléseket és a folyamatosan vízben töltött órákat. Sok időt töltenek azzal, hogy uszodákban vagy a tengerben megtanulják hosszabb-rövidebb ideig visszatartani a lélegzetüket, teljes menetfelszerelésben úszni vagy partra szállni gumicsónakból.

Széchenyi Zsigmond vadász-író, a Magyar Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc gróf ükunokájának felvételeiből még szeptemberben, a Vadászati és Természeti Világkiállítással szinte egy időben nyílt tárlat a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Széchenyi Zsigmond 1967-ban halt meg, de nagyszerű regényeinek – és legalább ennyire nagyszerű fényképeinek hála – máig (el)ismert alkotó. A vadász legelső trófeáját 1905. augusztus 15-én, mindössze hétévesen ejtette. A kis verebet légpuskával lőtte ki, és ekkor kezdődött az egész életre szóló vadászszenvedélye is, amely a humoros, naplószerű, kor- és társadalomrajzként is jellemezhető írásait ihlette.

Gyermekként nyaranta édesanyja családjának milleschaui (Csehország) birtokán tartózkodott. Pesten, Münchenben, Stuttgartban és Oxfordban tanult, angolul és németül anyanyelvi szinten beszélt, az afrikai túráknak köszönhetően még szuahéli nyelven is megértette magát. Érdeklődése középpontjában mindig is a nyelvtanulás, az utazás, a vadászat és természet megismerése állt.

Míg szövegein gyönyörűen megmutatkozik a természet alapos ismerete és szeretete, fényképein tetten érhető az a soha nem szűnő kíváncsiság, amely a növény- és állatvilág mellett az útjai során megismert emberek felé (is) irányult. Vadászútjait nem mindig tudta saját zsebből fedezni. Az 1935-ös núbiai expedíciót például két társával, Almásy Lászlóval (Az angol beteg című film főszereplőjével) és Horthy Jenővel, a kormányzó öccsével közösen finanszírozták.

Szíria, Sarjable régészeti lelőhely. Egy bizánci korból származó romegyüttes köré épült modern falu, melyhez Idlib városa és a török határ van a legközelebb. A falu főként sátrakból és viskókból áll, lakói pedig a szíriai polgárháború menekültjei, akik az ország északnyugati részéről érkeztek két és fél évvel ezelőtt.

A sátrakat a romok között gyűjtött kövek tartják, a ruháikat az ókori épületek maradványai közé feszített kötélen szárítják. A gyerekek iskolába nem járnak, a romok tetején játszanak. Nyaranta a forróság, a skorpiók, a kígyók és a por, télen a fagyos hideg az itt élő családok halálos ellensége. Rendes orvosi ellátásra nincs esély.

A részben az ötödik századból származó ókeresztény település és a hozzá hasonlók népszerűk Szíria-szerte a nincstelen menekülő családok körében, a romoknak ugyanis nincsenek tulajdonosaik, akik bért kérnének azért, hogy sátrukat felállíthassák. A Reuters riportjában megszólaló harmincéves Mohamad Othman is itt él, és alkalmi munkákból, például olívaszedésből tartja el magát és családját. Maarrat an-Numán melletti falujukból a közeledő frontvonal miatt kellett elmenekülniük.

Időtlenség, pusztulás, elmúlás – e különös létállapot megfoghatatlan pillanatainak varázsát idézik és őrzik Szamódy Zsolt fotográfiái.

„Az 1956-ban Budapesten született, 1984 óta Tatabányán, a szocializmus korszakának e magyarországi csinált városában« élő és dolgozó Szamódy Zsolt az 1980-as években kezdett fotografálni. Mint a Punkt online fotográfiai magazin 5kérdés rovatának adott válaszaiból kiolvasható, pályája kezdetén e művész elsősorban szakkönyvekből, albumokból tájékozódott, illetve élsportoló, vívóversenyző, majd edző lévén a külföldi útjain beszerzett kiadványokból kapott inspirációkat. Szamódy Zsolt meghatározó jelentőségű, tankönyvszintű szakirodalmi alapanyagként hivatkozott Dulovits Jenő Így fényképezek című albumára, és a nyugati utazásain megismert művészek, Robert Doisneau, Herbert List, Franco Fontana, DonMcCullin és David Bailey munkáira, míg a magyar alkotók közül a kezdetektől Korniss Péter, majd később, látóköre kiszélesedésével Török László, Tóth György, Kerekes Gábor és Kunkovács László munkássága ragadta magával. Fontos tájékozódási pont volt számára a közelebbi környezet, az akkor még Komárom megyeként nevezett térség intenzív fotóművészeti közege: a városi Bányász Fotókör a Tatabánya Fotóműhely közreműködésével történt 1986-os megalakulása és működése, valamint az experimentális fotó kétévenként megrendezett országos seregszemléje, a Balla András és alkotótársai által szervezett Esztergomi Fotóbiennálé anyaga.

Az első kiállítási fellépéseire 1986-tól került sor, hogy aztán napjainkig sűrűn, évente több alkalommal is újabb és újabb kollekciókkal mutatkozzon be Komárom-Esztergom megye településein, Budapesten és vidéki, esetenként külföldi városokban. Munkásságát 1981 óta díjak és ösztöndíjak, pályázati elismerések sora kíséri, s meglehetősen hosszú az alkotói tevékenységét kísérő szakirodalmi hivatkozások, kritikai reflexiók bibliográfiai tételeinek sora is. Mindemellett rendkívül aktív művészeti-közéleti tevékenység is köthető a nevéhez, személyéhez: hosszú ideig, 2002-től 2015-ig a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnökeként (előtte és utána elnökségi tagjaként) tevékenykedett.

A technikai sokoldalúság, a különböző technikai megoldások variatív alkalmazása Szamódy Zsolt egyre terebélyesebb, egyre összetettebb fotográfusi életművével párosul a tatabányai művész három évtizedet átfogó képalkotó munkásságában, amelyben pontosan megjelölhetők az ágazati vonzódások, illetve a műfaji és a tematikai súly- és gócpontok. Így a pályakezdő alkotószakaszban a színes táj- és csendélet-kompozíciók, majd a tatabányai ipari emlékek létezésmódjait, pusztulását, a bányavidék fokozatosan eltűnő munka- és életképeit rögzítő szociofotók együttese, később a tatai Öreg-tó pszeudolényének nyomait kutató, lírai konceptuális fotóetüd, s az ezredfordulót követően az Adria-eszményeinket és -emlékeinket átíró tenger- és tengerpartképek nagyszabású tájképsorozata, illetve a mikrojelenségekre koncentráló felvételek és a távoli, keleti, számunkra egzotikus vidékeket és városokat, civilizációkat, jelenségeket megörökítő riportfotók kollekciói illeszkednek a Szamódy-munkásságba. 

Olimpia és labdarúgó-Európa-bajnokság páratlan évben? Igen, a koronavírus-járvány ezt is összehozta. A rendkívüli események emlékezetes történeteket, drámai pillanatokat szültek, amelyekről zseniális fényképek is készültek. 2021 sportja képekben.

2021 elején az emberiség egy pillanatra elhitte, hogy túl van a pandémia nehezén. A vakcinák elkészültek, a második hullám kezdett alábbhagyni, néhány sporteseményre pedig visszatérhettek a nézők, még ha csak korlátozott számban is. A februári Super Bowlt például sikerült egy maréknyi néző előtt megrendezni (nagy részük egészségügyi dolgozóként érdemelte ezt ki) Tampa Bayben, ahol aztán a történelem során először olyan csapat örülhetett, amely hazai pályán játszott. A Tampa Bay Buccaneerst csúcsra juttató Tom Brady hetedszer emelhette magasba a Vince Lombardi-trófeát, amivel egyértelművé tette, hogy hiába hagyta ott húsz év után a New England Patriots együttesét, Bill Belichick nélkül is páratlanul nagy klasszis.

A februári Australian Opent rendkívül szigorú kritériumok mentén, de szintén korlátozott számú publikummal rendezték meg, ahol elkezdődött Novak Djokovics menetelése, ami egészen a tokiói olimpia elődöntőjéig tartott. A szerb klasszis Melbourne után Párizsban és Wimbledonban is győzött, amivel már ő is 20 GS-tornagyőzelemnél tart, akárcsak Roger Federer és Rafael Nadal. Sőt akár meg is előzhette volna őket, de a US Open döntőjében simán kikapott Danyiil Medvegyevtől, így a Golden Slam (négy GS-tornagyőzelem plusz olimpiai arany) mellett a Grand Slam sem jött neki össze, ettől függetlenül szenzációs évet zárt.

Tavasszal elindult a Formula–1 is, amiről a szezon előtt mindenki azt hitte, hogy ismét a Mercedes megkérdőjelezhetetlen dominanciáját hozza, hiszen már mindenki a 2022-es idényre készül az új autókkal és szabályokkal. De a Red Bull beleköpött a németek levesébe, remek kocsit épített, Max Verstappen pedig végleg bebizonyította, hogy felnőtt a feladathoz. Egészen kiélezett csatát vívott Lewis Hamiltonnal a világbajnoki címért, ami aztán az utolsó futam utolsó körében dőlt el, és biztosra vehetjük, hogy még évek, évtizedek múlva is mindenki emlékezni fog erre az évre. A két élmenő csatája többször is ütközést eredményezett – ki tudná elfelejteni például a monzai balesetet, amikor Verstappen versenygépe Hamiltonén landolt?

A labdarúgó-Európa-bajnokság is hosszú ideig lesz még beszédtéma. Először fordult elő, hogy nem országok, hanem városok voltak a házigazdák, Budapest is rendezett négy mérkőzést, méghozzá telt ház előtt. A magyar válogatott derekasan helytállt a halálcsoportban, a 2014-es és a 2018-as világbajnok számára is túl nagy feladatnak bizonyult. Sajnos Christian Eriksen szívinfarktusa is beleégett az emberekbe, viszont a szakszerű és gyors segítségnyújtásnak köszönhetően nem történt tragédia, a kiváló középpályást sikerült újraéleszteni, pár nappal később pedig a kórházból is kiengedték. A dánok aztán az egész világ kedvencévé váltak, és meg sem álltak a legjobb négyig. Az Eb-t végül az olaszok nyerték, akik drámai módon, tizenegyespárbajjal győztek a Wembley-ben Anglia ellen.

A tengerentúlon Copa América-lázban égtek az országok, amelyet Brazíliának beugróként kellett megrendeznie. A hazaiak be is jutottak a döntőbe, ott azonban Argentína jobbnak bizonyult, Lionel Messi pedig első (fontos) trófeáját nyerte a válogatottal, amivel megalapozta hetedik Aranylabdáját. Alig egy hónappal később viszont már nem örömében, hanem bánatában sírt, ugyanis a Barcelona csődközelbe került, emiatt nem tudta megtartani a klasszist, aki így 21 év után elhagyta a gránátvörös-kékeket, és a PSG-hez igazolt.

Daróczi Csaba 1969-ben született Debrecenben. Püspökladányban nőtt fel, 1988–'92-ig Szegeden tanult földrajz–testnevelés szakon. A főiskola utolsó évében ment el egy természetfotó-kiállításra, ahol egy óra alatt eldöntötte, hogy természetfotós lesz.

1994-ben Soltvadkertre került – ahol a mai napig is él. Itt szeretett bele a Kiskunságba, ahol négy élőhelytípus is található: a szikes puszták, a szikes tavak, a homokpuszták / homoki erdők és a mocsaras, turjános vidékek. Ez az, ami hihetetlen változatosságot ad a tájnak. Minden élőhelyen más fajok élnek, más tájjal találkozik az arra járó. Daróczi Csaba a természetfotózás Mekkáját találta meg így a közvetlen környékén, ahol még mindig van mit felfedeznie, közel harminc év után is.

A szikes puszta azért jelentett kihívást, mert egy odatévedő, ott csak pár órát eltöltő idegen semmi érdekeset nem találna benne, de annak, aki nagyon sok időt tölt ott, és nagyon jól megfigyeli, megnyílik a táj lelke. A szikes puszta fotózása azért is áll közel hozzá, mert minimalista, letisztult képeket tud készíteni, kevés formából, színből állnak össze az itt készült természetfotók.

A puszta hangulata, a csönd és végtelen nyugalom nem csak a fotóst, a képek nézőit is megérinti.

A folyó arcai. Arcok a folyónál. Szabó R. János fényképeken elmesélt történetei a Tisza mellékfolyója, az Öreg-Túr mentén íródnak. A Történetek az Öreg-Túr mentén című sorozat klasszikus, a festészettől örökölt fotográfiai műfajok képtípusaiból épül fel, a portrékból, tájképekből, csendéletekből álló fotóesszében a folyó mentén élő emberek sorsa rajzolódik ki.

„Az élet ezen a vidéken ugyanolyan csendesen és kanyargósan folyik, mint a határt Északkelet-Magyarországról átlépő folyó. A falvakban a munka – a halászat, az állattartás, a mező- és erdőgazdálkodás, az építkezés – és a kikapcsolódás – a fürdőzések, beszélgetések – köré szerveződő hétköznapi élethelyzetek és tevékenységek Szabó R. János kiemelésével kitüntetett pillanatokká válnak.

A városi ember számára sokszor csak elképzelt, ritkán, vagy épp a nyaralások, vízitúrák, kirándulások idején megtapasztalt jelenetek és maga a táj is az időtlenség illúzióját keltik. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a természettel való összhang és egyensúly igen törékeny, ezért Szabó R. János jelent dokumentáló terepmunkája különösen fontossá válik. A képekkel együtt a folyó mentén élő falusi embereknek nemcsak az eltűnőfélben lévő hagyományokat követő tevékenységeik és életkörülményeik, hanem értékrendjük és érzéseik is láthatóvá és megőrizhetővé válnak.

Ahogy az alkotó fogalmaz munkájáról: „A víz jelenléte jelenthet munkát, megélhetést, kikapcsolódást, szórakozást és nehézségeket. Olyan személyes történeteket és helyzeteket keresek, amik egy-egy sajátos viszonyulási lehetőséget mutatnak meg. Ezekből a történetekből szeretnék egy átfogó képet rajzolni, ami nemcsak szűkebb értelemben beszél a folyó körüli életről, hanem általánosabban is szól arról a társadalmi-történeti kontextusról, amit az Öreg-Túr környezete jelent. A képeken szeretném ezen túl a saját élményeimet, emlékeimet, a környezet és az élővilág iránti amatőr érdeklődésemet is megjeleníteni.”

A kiállításon a fényképek a falvakból hozott tárgyakkal egészülnek ki, ekként nem csupán képek által megtapasztalhatóvá, de láthatóvá is válik néhány olyan eszköz, mely a személyes emlékeket tárgyakon keresztül is megidézi.” – írja a képekről Gellér Judit, a kiállítás kurá

A világ egyik leghidegebb helyének kellene lennie, egy ideje mégsem volt folyamatos fagy, mondja Szergej Zimov biológus. A tudós 130 kilométerre él Oroszország sarki partvidékétől egy, a Szovjetunió felbomlásakor hátrahagyott Északkeleti Tudományos Állomás nevű kutatóbázison. A permafrosztot Szibéria jakutföldi részén, a lassan szellemvárossá haló Cserszkij közelében kutatja.

Ám ahogy Cserszkij lakossága, úgy tűnik el a permafroszt is, a folyamatosan fagyott talaj a globális felmelegedés következtében egyszerűen felolvadt az elmúlt évtizedekben. Amíg bolygónk átlagosan egy fokkal lett melegebb, a sarkköri régió Jakutföldi részén három fokot emelkedett az átlaghőmérséklet, magyarázza Zimov. A 66 éves tudós évtizedek óta monitorozza a metán mennyiségét a régióban, melynek közvetlen kapcsolata van olvadó permafroszttal.

Ahogy a fagyott talaj felolvad, úgy kerül felszínre a mamutcsontoktól az ősi növényzet maradékáig minden, ami az évmilliók alatt konzerválva maradt, majd hirtelen bomlásnak indul, hatalmas mennyiségű üvegházhatású gáz kibocsátásával fenyegetve bolygónkat. Oroszország területének 65 százalékát permafroszt fedi, az ebből a kiolvadással felszabaduló üvegházhatású gázmennyiség elérheti vagy meg is haladhatja az Európai Unió egy éves ipari termelése során keletkezőét. A permafroszt olvadásának folyamatáról és veszélyeiről ebben a cikkben írt az Index bővebben.

Az olvadásnak indult örökfagyból felszabaduló gázok mennyiségének pontos mérése, ez alapján hatásuknak meghatározása bonyolult, a permafroszt üvegházhatású kibocsátására ugyanis nem vonatkoznak olyan nemzetközi szabályozások, mint például az erdőtüzekre, nem tartják számon a klímamodellekben és a nemzetközi egyezményekben sem. Zimov szerint a Covid-járvány bizonyította, hogy valós problémáról van szó, a vírus miatt a gyárak termelése és a szállítás, közlekedés volumene jelentősen csökkent, a légkörben található metán és szén-dioxid koncentrációja azonban nőtt, a tudós úgy véli, a bolygó permafrosztjából felszabadulva.

Globális hatása a permafroszt olvadásának az atmoszférába került gázok mellett is van. Oroszország északi és keleti részén teljes városok, úthálózatok, csővezetékek épültek a fagyott talajra abban a feltételezésben, hogy soha nem olvad fel. Az már ma is szemmel látható, hogy a feltételezés hibás volt, ahogy az szibériai infrastruktúra elemei és otthonok pusztulnak el egészen egyszerűen azért, mert kiolvad alóluk a föld, amire építették őket. A jelen sebességgel olvadó permafroszt 2050-re 7 trilliárd rubeles, 32 154 500 000 000 forintos gazdasági kárt okozhat Oroszországban.

Újra hódít a halottaiból feltámasztott kemény, férfias sportág, a lovasíjászat. Sokan csak filmről ismerjük, de Malajziában hovatovább nemzeti sporttá fejlődik.

A lovasíjászat tulajdonképpen hungarikum, hiszen az eurázsiai sztyeppéken száguldozó eleink foglalkozásszerűen űzték ezt a sportot, ami akkoriban még nem sport volt, hanem a vadászat és főképp a hadviselés egy speciális formája. Ha máshonnan nem, hát Kaszás Géza megejtően szép filmjéből, a Kassai Lajos életét bemutató A lovasíjászból ismerhetjük ezt a roppant összetett és nehéz sportot vagy inkább életformát, ami manapság tőlünk tízezer kilométerre, a távoli Malajziában éli reneszánszát.

A lovasíjászat mint sport villámgyors tempójú adrenalinbomba, amely a sebességet a gyorsasággal ötvözi. Ha maga az íjászat nem jelentene elég kihívást a sportolónak, akkor még ott van a lovaglás, hogy hatvan kilométer per órás sebességgel vágtató ló nyergéből találja el az illető a céltáblát.

Az első lovasíjászok – a feljegyzések szerint – a szkíták voltak mintegy 4000 évvel ezelőtt, de az ókori Egyiptomból, Krisztus előtt 3300-ból is láthatunk falfestményeket, amelyek lovasíjászokat ábrázolnak.

Kevesen tudják, hogy a lovasíjászat Malájföldön is évezredes múltra tekint vissza, csak éppen a tűzfegyverek elterjedésével teljesen kiment a divatból. Ám a közelmúltban felélesztették az embert próbáló sportot Malajziában, különös módon a felső tízezer, a vagyonos osztály tagjai között. Az első ilyen versenyt 2018-ban rendezték az ország középső részén fekvő Cape Cavallho Lovasíjász Klubban, Rembau térségében.

Anna Püschel a genti Luca School of Arts intézményben szerezte mesterdiplomáját. Munkáiban a tudásszerzés különböző aspektusait vizsgálja, legyen szó analóg fotográfiáról, képmanipulációról, szöveghasználatról vagy éppen az archiválás gesztusáról. Munkáin keresztül arra keresi a választ, hogyan érzékeljük és interpretáljuk a körülöttünk lévő világot. Olyan kérdéskörök foglalkoztatják, mint az erőstruktúrák kihatása a tudáshoz való hozzáférésünkre vagy a teljes megértés és bizonyosság elérése. Munkáiban a személyes művészi attitűdöt ötvözi a tudományos, objektív szemlélettel.

„Megkönnyebbültem, amikor megtudtam, milyen sok szinesztéziás nincs tudatában annak, hogy az ő valóságuk különbözik másokétól, és hogy amikor rájönnek, hogy másként érzékelnek, legtöbben arról beszélnek, nagy becsben tartják azt, ahogyan az agyuk a világot közvetíti feléjük. Azért kezdtem a szinesztéziával foglalkozó projektbe, mert az a szememben nem csak az evolúció furcsa fintora. Számomra a téma azt az alapvető kérdést is felveti, hogy mennyiben azonosak a különböző egyének világai.

A Valóságrétegek nem referenciamunka, hanem személyes utazás a saját érzékelésem mélyére. Szeretném megmutatni, hogy ez a jelenség nem betegség, és hogy a szinesztéziások nem csak kitalálnak valamit. Nem vagyunk betegek, és nem kell minket kezelni. A kutatás során világossá vált, hogy a szinesztézia sok vitát vált ki, én viszont nem kívánom eloszlatni az összes félreértést vagy részletekbe menően megmagyarázni a jelenséget. Érthetővé szeretném tenni azzal, hogy személyes megközelítéssel szolgálok, illetve szeretném, ha többen tudnák, mi a szinesztézia. Remélem, hogy ez a könyv, amely a saját eredményeimet a különböző diszciplínák tudományos megközelítéseivel egészíti ki, megválaszol néhány kérdést, és felvet egy sor újat.

Azt hiszem, nem szabad elfelednünk, hogy az, amit érzékelünk, nem statikus, hanem az érzékszerveink alkotják meg. Az érzékelésünk az, ami a világunkat formálja. A valóság nem egyetlen dolog” – írja Anna Püschel.

A kanadai származású Margaret Watkinsra (1884–1969) a reklámfényképezés megújítójaként szoktak emlékezni. Életét a lázadás, a hagyományok elutasítása jellemezte. Olyan korban futott be sikeres karriert, amikor a nők jobbára otthon maradtak, ő azonban nem ment férjhez. Watkins művészetében és írásaiban visszatérő elem az erotika és a feminizmus.

„Margaret Watkins 1884. november 8-án született az Ontario állambeli Hamiltonban, egy helyi üzletember és skót felesége gyermekeként. Érzéke a rajzoláshoz és a kézművességhez korán megnyilvánult, tizenöt éves korában már édesapja áruházában kínálta a saját maga által készített tárgyakat. Zongorázott, és egy helyi metodista templom kórusában is énekelt – a zene a későbbeikben fotográfiai munkásságára is hatással volt. A fotográfiával 1908-ban az Egyesült Államok északkeleti részén található utópista, vidéki kollektívákban kezdett megismerkedni.

1933-ban Bostonba költözött, ahol egy fotóstúdióban dolgozott kisegítőként. A munkája mellett verseket is írt, Mendelssohnt és Wagnert énekelt a Temple Israel kórusában. Később a New York-i fotográfus, Alice Boughton mellett kapott állást, és az amerikai fotószecesszióból jól ismert Clarence H. White New York-i és maine-i tanfolyamaira kezdett járni. A maine-i nyári iskola – ahol később maga is tanított – erősítette meg elköteleződését a fotográfia iránt.

Watkins a New York-i Greenwich Village-ben nyitott műtermet, 1920-ban pedig útjára bocsájtotta a Pictorial Photography in America című évkönyvet. Sikeres reklámfényképészként tevékenykedett, akinek ügyfele közt ott volt a Macy’s, a J. Walter Thompson és a Fairfax Media. Egyike volt az első olyan női fotográfusoknak, akik reklámügynökségeknek is dolgoztak, de készített tájképeket, portrékat, aktokat és csendéleteket is. 1916 és 1928 között Clarence H. White iskolájában tanítványa volt többek közt Margaret Bourke-White, Laura Gilpin, Paul Outerbridge, Ralph Steiner és Doris Ulmann. A reklám területén is alkotó művészfotográfusok egyikeként a hétköznapi tárgyakról készített felvételei a közízlés új normáit alapozták meg.

1928-ban Glasgow-ba költözött, innen indulva kereste fel Oroszországot, Németországot és Franciaországot, ahol elsősorban üzleteket és kirakatokat fotózott. Glasgow-ban érte a halál 1969-ben. Vagyona nagy részét zenei alapítványokra hagyta.

Kinmen szigete gyakorlatilag a kínai partoknál van, és lakóinak életét meghatározták a fegyveres összecsapások, amelyek csak 1978-ban értek véget.

Csen Ing-wen egy kis köves tisztásra visz fel bennünket Kinmen szigetén, amely alig 3 kilométerre van a szárazföldi Kínától, és megmutatja, honnan lőtte a túl közel került kínai halászhajókat.

Csak meg akartuk őket ijeszteni, de nem ijedtek meg tőlünk

– mondja a most 50 éves férfi, aki 1991 és 1993 között töltötte katonai szolgálatát Kinmen szigetén, amely tényleg a két ország közötti tűzvonal kellős közepén található. Ez volt a két állam közötti utolsó fegyveres összecsapás helyszíne 1958-ban, a hidegháború kellős közepén. És az itt élők emlékezetébe beleégtek annak a háborúnak a képei, amelynek kézzelfogható bizonyítékai a Kína felé meredő katonabábuk és a titkos bunkerek.

Kína úgy tekint Tajvanra, mint saját területére, és sohasem mondott le arról, hogy akár fegyveresen is, de újra Peking fennhatósága alatt tudja a szigetet. A feszültség legutóbb idén október elején nőtt meg, amikor a kínai légierő négy napon át berepüléseket hajtott végre a tajvani légtérben. De Kinmenen, amely egyórányi repülőútra van a sziget fővárosától, Tajpejtől, és tényleg farkasszemet néz a kínai tengerparti várossal, Xiamennel, nem érződik pánik. Csak furcsán, értetlenkedve néznek a kérdezőre, amikor faggatja a helyieket, hogy tanácsos-e idelátogatni.

Ez egy biztonságos hely – mondja Ting Csien-kang, aki a helyi turisztikai osztályt vezeti.

Nincs veszélyben sem gazdaságilag a hely, sem pedig az itt élők biztonságát tekintve

– teszi hozzá egy volt ház romjainál, amelyet nem építettek újjá, hogy így emlékeztessenek a kínai csapatok egyik sikertelen partraszállására 1949 decemberében. Bármilyen furcsa, de nemcsak a Kína szájában álló Kinmen-sziget tartozik Tajvanhoz, hanem a szárazföldön kissé északabbra található Matsu-félsziget is. Ezeket azóta tartják ellenőrzésük alatt, hogy a polgári erők vereséget szenvedtek a kommunistáktól 1949-ben, és átvonultak Tajvan szigetére.

A tajvani célpontok bombázása csak 1978. december 15-én ért véget, amikor Washington hivatalosan is Pekinget ismerte el mint a kínaiak képviselőjét a nemzetközi színtéren. A gránátok pedig gyakorta nem robbanóanyaggal, hanem propagandacélokat szolgáló röpcédulákkal voltak megtömve, de még így is eltaláltak néha egy-egy embert.

A kínai szárazföldhöz a legközelebb a Mashan megfigyelési pont található, amely apálykor mindössze 2 kilométerre van. Ez volt az pont egyébként, ahonnan 1979-ben a Világbank vezető közgazdásza, Justin Lin a vízbe vetette magát, hogy úszva a Kínai Népköztársaság területére meneküljön. A tajvani szorost jellemző válság 100 ezres katonai létszámához képest ma már egy alacsony létszámú helyőrség vigyázza csak Kinment. Ugyanis a nagy pontosságú, távirányításos fegyverek korában a sziget védelmi jellege már nem sokat jelent. Ugyanakkor a sziget ivóvízellátását a szárazföldről, Kínából biztosítják, háború vagy blokád esetén ennek elzárása lenne a legegyszerűbb, hogy megadásra késztessék a sziget védőit.

Kinmen kormányzata ma már a turizmus fejlesztésén munkálkodik, és szeretnék maguk mögött hagyni a harcokkal terhes múltat. Olyasmiben gondolkodnak, ami a fiatalabb korosztályt is a szigetre vonzaná. Ilyen lehet a vidratelepek látogatása vagy az egzotikus madárles, az újonnan épített trendi szálláshelyek, ahol meg lehet kóstolni a kiváló helyi osztrigát is. Persze maradtak bőven a város utcáin múltra utaló, propagandisztikus falfestmények, amelyek az egykori vezetőt, Csang Kaj-seket éltetik. Személyét sokan ma már gyűlölik az egykori kemény diktatúra miatt, mások Tajvan, vagyis a Kínai Köztársaság megmentőjeként tekintenek rá.

Egy portré lehet attributált vagy nem attributált. Nem attributált portréról akkor beszélünk, ha az ábrázolt személy közismertségére bízzuk képünk felismerhetőségét. Amennyiben az ismert személyről kialakult képet meg akarjuk másítani vagy ki akarjuk egészíteni, attribútumot alkalmazunk. Féner még emlékszik rá, hogy a hatvanas években Bárdy György színésznek volt csak sportkabriója, és Hildebrand István operatőré volt a talán egyetlen P 70-es NDK-s kocsi. Szerettek autóikkal fényképezkedni, ezzel is erősítve társadalmi státuszukat. És persze vannak, akiket szinte csak a velük együtt ábrázolt tárgyak alapján tudunk beazonosítani: pl. a kulcsot lengető Szent Péter, a nyilakkal összelövöldözött Szent Sebestyén, a bőrvödrös Flórián.

Féner Tamás hosszú pályafutása során többféle megközelítésben foglalkozott portréfotografálással. Legújabb sorozatára kísérletként tekint, melyben az általa szeretett és becsült személyek portréit tárgyakkal találkoztatja. Ez a kísérlet odáig megy, hogy néha már csak az attribútum és az ábrázolni kívántra utaló holmi van jelen, mint a Schaár Erzsébet-képen, ahol a művésznő egy ismert kisplasztikáját fonja körbe acélpálcikákkal, vagy amikor Bálint Endre egyik fontos motívumát, a szentendrei halász-céhmester pinceablakrácsát ábrázoló grafikáját ütközteti Bálint nyaranta használt parasztháza udvarának képével. Féner felhasznált tárgyainak, vagy ahogy ő szereti hívni őket: a jeleknek adott kultúrkörben könnyen dekódolható jelentésük volt és van. A jel a valóság egy olyan, érzékszerveinkkel felfogható darabja, amely az elme számára egy másik valóságdarabra, jelenségre utal. Ebbe az asszociációs mezőbe kerül Fénernél a nyomdai regál (szedőszekrény), a izsolyi biblia, egy Tóra-tekercs szövegképe, a vízzel töltött gömb-akvárium, az acélspirál, az autórugó, így kerül Komoróczy Gézához a vatikáni hellenisztikus Nílus-szobor, Schweitzer Józsefhez a komáromi vár pincéjében csendesen málladozó szobormásolatok – írja Böröcz László.

Kiegyensúlyozott, folyamatos és egyre színvonalasabb fotográfiai munkájáért kapta meg Mónus Márton a Hemző Károly Alapítvány fiatal alkotóknak kiírt díját a Capa központban rendezett díjátadón. A zsűri (Lajos Mari, Szarka Klára, Korniss Péter, Bánkuti András és Salvarani Zsófia) indoklása szerint a nyertes fontos társadalmi kérdésekkel foglalkozó hosszú távú munkáit nagy képi erővel, szakmailag igényesen valósította meg. A pályázatban szereplő esszéi – a súlyos környezetszennyezést okozó fűtési nyomorról, a sportról mint az integráció eszközéről és hortobágyi gulyásokról –, de többi ismert munkája is erős és hatásos fényképekből áll. Sorozatai nagy körültekintéssel vannak megszerkesztve. A 35 év alatti magyar fotográfusoknak alapított pályázaton egyébként a mostani nyertes már kétszer (2018-ban és 2019-ben is) szerepelt finalistaként.

Mónus Márton (sz. 1990) budapesti szabadúszó fotóriporter, aki főként hírügynökségeknek fényképez, köztük a Reutersnek, a dpa-nak és az MTI-nek. Mindennapi, igen változatos fotóriporteri munkái mellett személyes projektjeinél nagyobb ívű témákat keres. Fotóesszéi alanyait nemritkán hosszú éveken át követi. Sorozatai legtöbbször emberközpontúak, személyek vagy társadalmi csoportok problémáit próbálja feltárni a fotográfia eszközével. Munkáit nívós díjakkal ismerték el: a See.Me The Exposure Award-pályázaton finalista tájkép-kategóriában, képét kiállították a párizsi Louvre-ban. Számos díjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton, köztük André Kertész-nagydíjat, Escher Károly-díjat és három egymást követő évben Szalay Zoltán-díjat, ami a legjobb teljesítményt nyújtó, harminc év alatti fotóriporternek jár. Résztvevője nemzetközi masterclassoknak, például a Nikon-NOOR Academy Masterclassnak és immár harmadszorra ösztöndíjasa a VII Academy-szemináriumoknak. Legutóbbi, az északkelet-magyarországi légszennyezésről szóló fotóesszéjét a Reuters hírügynökség a legfontosabb Wider Image-anyagai közé választotta.

Hatvanöt évvel ezelőtt a menekültkérdés egyet jelentett a magyarokkal: az 56-os forradalom leverése után Európa olyan menekülthullámmal nézett szembe, amelyre a második világháború óta nem volt példa.

A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának Levéltára három 1956-os tárgyú képsorozatot őriz, amelyek egyike egy feltehetőleg ausztriai menekülttáborban készült. A képeket Hollandiában hívták elő, és a leuveni Collegium Hungaricum levéltárában találtak rájuk a 2000-es években. A fotóanyag eddig rendezetlen részét a Jezsuiták Magyarországon a kezdetektől napjainkig címmel kiadott kötet munkálatai során dolgozták fel, és a képek olyan történeteket mesélnek el, amelyeket a kádári propaganda minden erővel igyekezett az országon kívül tartani.

1956. október 26-án Jennersdorfnál átlépte a magyar–osztrák határt a forradalom első menekültje, és az osztrák belügyminiszter még aznap bejelentette, hogy minden magyart befogadnak. A november 4-i szovjet támadás után csaknem 200 ezer honfitársunk, a lakosság 1,5 százaléka döntött úgy, hogy elhagyja a hazáját. Ausztria, ahol ekkor körülbelül 7000 magyar tartózkodott, az ENSZ-hez fordult gyorssegélyért, miután pár nap alatt meghúszszorozódott az érkezők száma. A feszültség csak nőtt azután, hogy a szovjetek átvették a hegyeshalmi határátkelő ellenőrzését, amelynek magyar személyzete Ausztriába menekült. A szovjetek nem egyszer a határon átlépve hurcolták vissza menekülőket, rendszeressé váltak a lövöldözések.

A Múlt-kor cikke szerint a legtöbb magyar november 28-án jutott át a határon, azon a napon több mint 8500 menekült érkezett Ausztriába.

Hamarosan a szovjetek elkezdték a határ elaknásítását, és a vasfüggöny újra bezárult. De szilveszterkor még így is 500 embernek sikerült életét kockáztatva átlépnie a határt.

A KSH 1957-es, a rendszerváltásig titkosított adatsora szerint 1957 áprilisáig 174 704 magyar jutott át Ausztriába, 19 181 fő pedig Jugoszláviába menekült.

A jelentés körülbelül 10 ezer főre becsülte azon 15 éven aluli gyermekek számát, akik szüleik nélkül lépték át a határt. A menekültek közül a legtöbben, 81 ezren budapestiek voltak, a főváros a lakossága 4,2 százalékát vesztette el. A vidéki városok közül Sopront érintette a legnagyobb népességveszteség, az ott élők 12 százaléka menekült át Ausztriába.

„Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai” címet viselő jelentés a menekültek kétharmadát sorolta az eltartók, és egyharmadát az eltartottak kategóriájába. Utóbbiakhoz számolták az egyetemistákat és főiskolásokat is, akik közül minden tizedik, körülbelül 3200 fő döntött a távozás mellett. A keresők közel kétharmada volt munkás, és negyedük szellemi dolgozó: az ország 730 orvost, 1108 művészt és 261 egyetemi oktatót, kutatót vesztett el. A menekültek kétharmada férfi volt, és a távozók több mint fele nem töltötte be a 25. életévét. A menekülteket 257 ausztriai táborban helyezték el, amelyek közül nem egy még a második világháború alatt épült. A faházakban nem volt víz és wc, a legtöbb barakk szigetelve sem volt. Ausztria nem volt felkészülve ekkora embertömeg fogadására, Traiskirchenben például az egykori iskola romos épületeit alakították át rohamtempóban befogadóállomássá. Több ezer embernek kellett ételt, fekvőhelyet biztosítani, szerencsére a világ a magyarok mellett állt: özönlöttek az adományok és az önkéntesek, akik az egyházak és a Vöröskereszt munkáját segítették. De a helyzet hónapokon át így is kaotikus volt.

Pilinszky hatvanas évek második felében készült fényképeit mutatja be Az esetlegesség rétegei című fotókiállítás. A költő metaforikus streetfotói, fekete-fehér képeken rögzített életpillanatai november végéig láthatóak a Műcsarnok Kamaratermében.

A Pilinszky János születésének 100., halálának 40. évfordulója alkalmából készült kiállításon a művész hatvanas években készült fényképein figyelhetjük meg, hogyan látta a világot, milyen képi élményeket transzformált költészetté a huszadik század egyik legnagyobb magyar költője.

A Kossuth-díjas költő 1965-ben kezdett el fotózni. Képein megjelennek szakrális épületek, tárgyak, műemlékek, de 1967-es londoni útján – amikor a Beatles Bors őrmester című albuma rázta meg a világot, több képén megörökítette az új energiákkal, hangokkal jelentkező, beatnemzedékhez tartozó fiatalokat is.

Az esetlegesség rétegei című tárlat a Kertész Imre Intézet Pilinszky 100 programsorozatának kiemelkedő eseménye, mely a Kertész Imre Intézet és a Műcsarnok együttműködésében valósult meg. Meghatározó része az a fotósorozat, melyet Pilinszky Jutta Scherrer német vallástörténészről készített, akit szerelmének és múzsájának tartott.

„A fénykép bizonyos értelemben egzisztenciális helyzetünk metaforája: profán tárgy, amely kellő odafigyeléssel – akár egyetlen pillanat kegyelméből – mégis szakrális jelentést kaphat. Erről a lehetőségről szólnak a Pilinszky műveiben is fel-felbukkanó fényképek, és reményeink szerint erre hívják fel a figyelmet a kiállításon bemutatott felvételek is” – írja a kiállításról Hafner Zoltán irodalomtörténész, Pilinszky-kutató.

Gulyás Miklós fotóművész, egyetemi tanár, a kiállítás kurátora többek között azt emelte ki a költő fényképei kapcsán, hogy bár Pilinszkyt soha nem érdekelte a fotózás technikai, műszaki háttere, ám:

„A fotókon mégis átjön valami fontos Pilinszky erőteljes látásmódjából, az az ismerős világ, amit költőként megalkotott, és amiben élt. Ez csak úgy lehetséges, hogy ösztönös érzéke volt a fotográfiához.”

A költőnek a hatvanas évek közepétől nyílt lehetősége arra, hogy Nyugatra utazhasson, képein ezek az élmények is megjelennek.

A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkáikon. Ezúttal az egyik ösztöndíjas, Turós Balázs sorozatát mutatjuk be a Nagyképen.

Gyerekként nehéz volt elképzelnem, milyen, ha valaki nem fél a sötétben. Ha megöregszünk, a halál sem olyan félelmetes már? Egy ponton kénytelenek vagyunk szembesülni az élet végességének gondolatával. Egy kisgyerek számára az idő végtelennek tűnhet, de ahogy öregszünk, úgy érezzük egyre gyorsabbnak az idő múlását. Egy individualista társadalomban hogyan lehet elfogadni a személyiségünk múlandóságát? Erre a kérdésre próbáltam választ találni három évvel ezelőtt, akkor még „Eggyel közelebb” címmel elkezdett sorozatomban. Időközben a nagymamámat demenciával diagnosztizálták, és lassan egy közös munkává alakult át az eredeti projekt. Betegsége magában hordozza saját félelmeim kiindulópontját. Ha a halálunk pillanata személyiségünk teljes eltűnését jelenti, akkor a demenciára tekinthetünk ennek a pillanatnak a kimerevített állapotaként, amelyben nagyon lassan, napról napra távolodunk el önmagunktól. Nagymamám szellemi és fizikai változását szemlélve próbálok közelebb kerülni az elfogadáshoz, a világban való rend megtapasztalására törekedve, amelynek ugyanúgy része az elmúlás is.