Index Vakbarát Hírportál

A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkáikon. Ezúttal az egyik ösztöndíjas, Bácsi Róbert László sorozatát mutatjuk be a Nagyképen.

„Hegyi-Karabah Köztársaság, ez a korábban sokszínű etnikai összetételű, de ma túlnyomóan örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullását követően, 1996-ban mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását. Függetlenségét a világ nem ismeri el, de jure ma is Azerbajdzsán része, amellyel hivatalosan háborúban áll.

Az ország helyzetének megértéséhez ismernünk kell az előzményeket. Bár a területet mindig is túlnyomórészt örmények lakták, 1921-ben Sztálin nyomására Azerbajdzsán része lett Hegyi-Karabah Autonóm Terület néven ez a természeti erőforrásokban gazdag kis ország.

1991-ben nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között, amelyben harmincötezren haltak meg. Az azeriek vesztettek, Karabah az ellenőrzése alá vont azeriek-lakta területeket is, amelyek nem képezték a történelmi Hegyi-Karabah részét, ezzel borítékolva a későbbi konfliktusokat: a 2016-os „négynapos háború”, majd a 2020. szeptemberében az azeri hadsereg által az örmény katonai állások ellen indított offenzíva a megoldatlan területi és etnikai feszültség következménye volt. A hat héten át tartó harc mindkét oldalon jelentős emberáldozattal járt. A háborút az örmények elvesztették, a megtorlásoktól tartva több mint ötvenezer karabahi örmény menekült el az otthonából, főként Örményországban keresve menedéket.

Jelen állás szerint Hegyi-Karabah újra egy „sziget”, történelmi területeinek jelentős részét és a határvidéket az azeriek vonták ellenőrzésük alá. Örményországgal az orosz békefenntartók által felügyelt Berdzor-korridoron keresztül van csak összeköttetése.

A Hegyi-Karabahban élő emberek sorsában rögtön megérintett az a kettősség, és az ebből fakadó lelkiállapot, amelybe a Szovjetunió felbomlása után számos térség lakói kerültek: az ország kimondta függetlenségét, ám azt a nagyhatalmak eltérő okokból nem ismerték el. Mint egy csónak, amely két part között, a nyílt vízen rekedt, kikötni, megállapodni sehol nem tud, úgy élnek Hegyi-Karabahban és számos más utódállamban az emberek. Számukra a Szovjetunió összeomlása nem hozott valóságos szabadságot, a nemzetállami és területszerzési törekvések leginkább rövidebb vagy hosszabb, kínkeserves fegyveres konfliktusokat eredményeztek, amelyeket évtizedek óta nem tudnak maguk mögött hagyni. Ezeknek a társadalmaknak a megismerése, helyzetük pontos megértése, a fotográfia eszközeivel történő kibontása és bemutatása foglalkoztat 2009 óta. Az a vágy visz vissza időről időre Hegyi-Karabahba, hogy ennek a mindössze egykilenced magyarországnyi, kis országnak a sorsát megismertethessem a világgal, képeimmel közel hozzam a valóságukat, a hírek mögött rejlő emberi sorsokat.

A Capa központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2020-as zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy – koronavírus-járvánnyal nehezített – éven keresztül dolgoztak tovább munkájukon. A Capa-nagydíj 2021-es zsűrije e munkák és az ösztöndíjasok nyilvános prezentációja alapján hatodik alkalommal ítélte oda 2021. október 21-én a hárommillió forintos díjazással járó Capa-nagydíjat.

Huszonkilenc éves koromban megvettem életem első vibrátorát. Mindig is izgatta a fantáziámat, milyen lehet egy ilyen tárgy, de túlságosan szégyenlős voltam hozzá. A stabil párkapcsolatomban ez a gátlás elmúlt. Játszottam egyedül, játszottunk együtt, elkezdtem kinyílni. Ezt az első vibrátort lefotóztam, posztoltam, sőt ki is állítottam. Rettegtem attól, mit fognak gondolni mások, de nem dőlt össze a világ.

Egész életemben jobban érdekelt a szexualitás, mint amennyire bevallottam magamnak. Azt hittem, hogy a lányoknak ezzel nem illik nyíltan foglalkozni. Egészen addig gondoltam ezt így, amíg nem találkoztam olyanokkal, akik tabuk nélkül beszéltek szexről, maszturbálásról, orgazmusról, csiklóról, pornóról, fantáziákról. Felszabadító érzés volt közéjük tartozni.

2017-ben feladtam egy hirdetést. Olyan alanyokat kerestem, akik szívesen megmutatnák a szexjátékaikat. Legnagyobb meglepetésemre sokan jelentkeztek. Bennük is megvolt a vágy, hogy szégyenérzet nélkül beszéljenek a szexualitásról. Volt közöttük tanuló, szociális munkás, fodrász, fordító, művész, domina, vállalkozó, alkalmazott, munkanélküli, szabadúszó, feleség, barátnő, egyedülálló, elvált, kismama, anyuka és nagymama is. A képek mellett készítettem interjúkat is, amelyek egyre mélyebbre mentek, sok esetben komoly traumákat is a felszínre hoztak. Minden találkozó után valami új dolgot tanultam.

A munka közben kezembe került nagymamám második világháború alatt kapott emlékkönyve. Az életre felkészítő üzenetek tartalma sokszor egybevágott azzal, amiket az alanyaim meséltek a saját gátlásaikról. A több generációval ezelőtti fiatal lányoknak szánt sorok azt írták elő, hogy ha valaki nőnek született, akkor legyen szerény, szófogadó, tűrje a fájdalmat, a szenvedést. Ezeket a gondolatokat tetten lehetett érni az alanyaimon és magamon is.

Az emberek évezredek óta fürkészik a csillagokat. Voltak, aki istenségeket láttak bennük, voltak, akik a jövő üzenetét szerették volna megfejteni, és az utóbbi évtizedekben egyre több tudós kereste a világegyetem múltjára utaló nyomokat. Ma ábrándozhatunk, számolhatjuk a hulló csillagokat, és megpróbálhatjuk lefotózni az elénk táruló látványt.

A Csillag-Képek 2021 kiállítás a Magyar Asztrofotósok Egyesülete szervezésében jött létre, jellemzően a magyar asztrofotósokat szólítja meg és az ő munkáikat mutatja be. A tárlat három kategóriában sorolja be a csillagos égbolt jelenségeit ábrázoló fotográfiákat: 1; asztrotájkép, ami a földet és az eget együtt ábrázoló képeket gyűjti össze, 2; Naprendszer, ahol a Naprendszer égitestjeit láthatjuk képeken, és 3; mélyég, vagyis a csillagok, csillagködök és galaxisok világát ábrázoló felvételek kategóriája. Jellemzően ez a három kategória van jelen valamilyen formában minden nemzetközi asztrofotós megmérettetésen is. Érdekesség, hogy ennek a felosztásnak nem csupán csillagászati, hanem fotográfiai oka is van. A különböző témákat markánsan eltérő technikával örökítik meg a fotósok, sőt jellemzően egészen más az alkotók habitusa is. Mélyégfotót készíteni precíziós türelemjáték, míg egy napkitörést, meteort, vagy sarki fényt pedig gyakorlatilag „vadászni” kell.

A Csillag-Képek zsűrije (ahol több nemzetközi díjas asztrofotós is ül) minden évben kiválasztja a három legjobb fotót mindhárom kategóriából. A három legjobb között nincsen sorrend, ők a kategória kiemeltjei. 

A kortárs képzőművészet kapcsán évtizedek óta felmerül a kérdés: most, hogy a technikai kereteket kitágítottuk, vajon ad-e valami mást a mai képzőművészet, mint amit mi is létre tudunk hozni. A közösségi médiát naponta mobillal készült képek százezrei árasztják el. Mit csinál másként, hogyan lát, mit ad nekünk a 21. század fotóművészete? Egyáltalán, mit jelent a fotóművészet, és honnan ismerjük fel, ha találkozunk vele?

A fenti kérdésre sokan sokféleképpen igyekeztek már válaszolni, mégsincs a kezünkben a recept. Talán nem is létezik, és lehet, hogy jobb is így. Elgondolkodni viszont mindenképp érdemes azon, hogy mit jelent nekünk – befogadóknak és alkotóknak – a kortárs fotográfia. A világ dokumentálásánál mennyiben adhat többet?

Az idei Art Marketre kilátogatva többek közt a MOME fotográfusainak képei segítenek a kérdések megválaszolásában. A most bemutatkozó hét alkotó munkáiból válogattunk.

Több mint egy évszázada, az európai kolonizációval kezdték elűzni a brazil Xokleng (más néven Aweikoma) őslakosokat földjeikről. A brazil állam a telepeseket támogatta akkor, s a xoklengek ügyében hozott bírósági döntés azt mutatja, ez nem változott az elmúlt száz évben.

A bennszülött kisebbség a brazil legfelsőbb bíróságig vitte ügyét, melyben az 1950-es években dohányfarmereknek eladott földjeik feletti jogokat igényelték vissza Brazília Santa Catarina államától. Az állam és a területet jelenleg hasznosító fakitermelő cég visszavásárlási pert indított, mivel állítják, az őslakosok 1988. október 5-én, a jelenleg is élő brazil alkotmány ratifikálásakor csak az igényelt terület kis részén éltek, így jogtalan az indítványuk az egész feletti rendelkezésről.

Az ügy akkor kapott figyelmet, amikor a brazil állam kilakoltatta a xoklengek egy csoportját egy, a bennszülöttek által ősi földként számontartott természetvédelmi területről az 1988-as alkotmányra hivatkozva. A kilakoltatásról szóló döntést a FUNAI, Brazília bennszülötteért és jogaikért felelős szervezete fellebbezte meg, s terelte az ügyet jogi útra.

A xoklengek most remélik, hogy visszaszerzik egykori földjeiket. A közösség 63 éves vezetője, Brasilio Pripra a Reutersnek azt mondta, szerinte az állam csak egy újabb módszert keresett arra, hogy kiiktassa őket. A bennszülötteket egy évszázada, hogy elkezdték kiszorítani területükről, hogy helyet biztosítsanak a Brazíliába érkező európai politikai és gazdasági menekülteknek. Történészek kutatásai és feljegyzések bizonyítják, az őslakosok üldöztetése odáig fajult, hogy az állam zsoldosokat fizetett, végezzenek a Santa Catarinában élő bennszülöttekkel. A volt xokleng vezető, João Paté szerint az állam továbbra is negatívan ítéli meg a vadászattal és halászattal foglalkozó népet. „Régen fegyverrel végeztek velünk, most egy tollvonással teszik” – mondta.

Ha a hiéna nevét hallja az ember, vélhetően a rosszindulatú sivatagi ragadozóra fog asszociálni, mintsem egy háziállatra. Nigéria északi részén azonban vannak férfiak, akik otthon tartják az afrikai vadakat, s fesztiválokra viszik őket, gyakran pedig az állatok ürülékét, nyálát is felhasználják ősi gyógymódok alkalmazása során.

A helyiek hiénaembernek hívják őket, Abdullahi Jahun is egy közülük. A férfi apjától tanulta, hogyan szelídítse meg és tartsa kordában a veszélyes állatot. Hosszú távon sikert hozott a tanulás, Jahun jelenleg abból él, hogy Nigéria északi országrészét járja hiénájával, és tömegeket szórakoztatnak.

A férfi úgy érzi, gyerekkorától kezdve tanulta, és idővel belenőtt a munkájába. Kano városában beszélt a Reutersnek Jahun arról, szüleitől örökölte az elszántságát és az elhivatottságát a hiénák iránt. Turnétársát két éve kapta el, közösen eltöltött idejük során pedig helyi vezetők udvarában tartott ünnepségeken, falvakban és városokban mutatta be az állatot. Az ünnepségek során Jahun és hiénája a tradicionálisan felvonuló lovasok mellett, dobosok, táncosok és kígyóbűvölők társaságában vonul fel.

Gyerekeknek megengedi, hogy a hiéna hátára üljenek, sőt időnként ő maga lovagolja meg a sivatagi ragadozót. Fellépéseivel a nézők számától függően 8000 és 20 000 nigériai nairát keres, ez 6000 és 14 500 forint közé eső összeg.

A hiénaemberek régóta fontos szerepet töltenek be a nigériai kultúrában, és amit most látunk, az egy haldokló művészet, mondja Nasuri Wada helyi vezető. Az élőhelyek szűkülésével ugyanis egyre kevesebb hiéna él Nigériában. Ugyanakkor Wada elismeri, az állatvédők kritikái és kérdései a hiénaemberek állattartási szokásaival kapcsolatban jogosak, s nem vágnak egybe a modern felfogással.

Tombor Zoltán, a legelismertebb magyar divatfotós 2019-ben, a pandémia előtt költözött vissza Magyarországra. A Mai Manó Házban látható első, önálló intézményes kiállítása az elmúlt ével alkotói fotográfiáit mutatja be.

Tombor Zoltán 2003-ban – egy autóbalesetből történt felgyógyulás után – hagyta el az országot. Az itthoni kereteket szűknek érezte, ezért Milánóban, a divat egyik fővárosában építette fel karrierjét. Innen 2011-ben költözött New Yorkba, ahol európai divatfotósként újra a nulláról kellett felépítenie magát.

A kortárs magyar fotográfiában egyedülálló módon az Egyesült Államokban is elismert divatfotóssá vált, a legnagyobb magazinok kérték fel divat-, portré- és reklámfotózásokra. 2015-ben megalapította saját, évente megjelenő kiadványát, a Supernationt, mely divat és dokumentarista sorozatait mutatja be. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Magyar Sajtószövetségnek, a New York-i International Center of Photography-nak és a Professional Photographers of America szervezetnek. Legutóbbi magyarországi kiállítása Hazafelé címmel 2019 telén volt látható a Societé Budapestben.

20 éve történt a WTC elleni terrortámadás. Habár rengeteget tudunk a 2001. szeptember 11-i eseményekről, máig felfoghatatlan, ami történt. Annak ellenére, hogy a kábeltévé-híradók korában, az online sajtó hajnalán nem voltak még nagy felbontású mobileszközök, számtalan kép és videó készült az tragédiáról.

Pillanatokkal az után, hogy az északi toronyba csapódott az első utasszállító gép, a CNN, az MSNBC és más tévécsatornák szerverei alig bírták a terhelést. De az FBI honlapja is túlterhelődött, miután közzétették a gépeltérítők képét.

A második gép becsapódását (17 perccel az első után) és a tornyok összeomlását sok száz millióan nézték élőben szerte a világon, sikoltottak fel egyszerre, döbbenet és értetlenség fogadta a kibontakozó drámai eseményeket.

Ezer szónál is beszédesebb, elemi erejű fotók és mozgóképek születtek, halálfélelemben rohanó emberek, pokoli tűz és füst képsorai, amelyek beleégtek a retinánkba.

Vagy a tornyokból kiugráló és zuhanó emberek képei, például David Surowiecki és Richard Drew fotósok pillanatképei. Talán a legismertebb fotók közé tartoznak a világon, és a maguk nyerseségében máig megosztják a sajtót: közzé lehet-e tenni egy halálba zuhanó ismeretlen ember képét, vagy kegyeleti okokból el kell tekinteni tőle. Egyáltalán szabad-e ezeket a már szinte beállítottnak tűnő képeket felhasználni, mennyire szenzációhajhászat egy ember utolsó pillanatait megörökíteni? Arról is megoszlottak a vélemények, kik ők, éltek-e még a fotózás pillanatában. Sokan próbálták kideríteni a nevezetes Falling Man kilétét, sikertelenül.

Mindenesetre ezek a fotók bejárták a világsajtót. Ahogyan annak a többi, mintegy kétszáz zuhanó embernek a képe is, aki kétségbeesve vetette le magát több száz méter magasból.  hősiesen mentő tűzoltók, menekülő, imádkozó emberek fotói is mind fájdalmasan erős érzelmeket ébresztenek ma is. Ezek a képek az ő emlékművük, a törékeny élet és a halál pillanatának örök lenyomatai.

Nyolcvannyolc éves korában meghalt Jean-Paul Belmondo – közölte a világhírű francia színész ügyvédje az AFP francia hírügynökséggel.

A francia és az európai filmművészet egyik ikonja távozott. Szinte nincs olyan filmrajongó, aki ne kedvelte volna valamelyik filmjében. Talán azért, mert bár sokan karakterszínésznek tartották, láthattuk őt sármos zsiványnak (Szabadlábon Velencében, Ászok ásza), szomorúan is nevettetőnek, drámainak (Két nap az élet) vagy leányok és asszonyok szívének megdobbantójának (Cartuoche, Bolond Pierrot, A profi). De ikonná leginkább bunyótól edzett, férfias arca, széles mosolya és hihetetlen természetessége tette. 

Egy páratlan színész életútja képekben.

Mit tesz egy természetfotós, ha a kertjén átsuhanni lát egy rókát? Lesben áll, tervez, kameracsapdát épít, világítást szerel össze. Majd, ahogy telik az idő, „egy bolond százat csinál”, a kis vértesi falu lakóinál is kameracsapdák bukkannak fel, táblázatban vezetik a Roxynak keresztelt rókahölgy látogatásait. Végül a róka lassan urbanizálódik, a falu lakóit közösséggé kovácsolja Roxy megfigyelése, a macskaeledel jobban fogy a boltban – hiszen a rókának enni is kell adni valamit –, mi pedig egy csodálatos fotósorozattal leszünk gazdagabbak, bepillantást nyerve az emberek közé is bemerészkedő vadállat mindennapjaiba.

Vérteskozma természetvédelmi területen helyezkedik el a vértesi erdő szívében, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állatok szinte közöttünk élnek. Az állatok ezt lehet, fordítva látják: az ember, azaz egy új állatfaj telepedett be közéjük.

Kénytelenek vagyunk kölcsönösen alkalmazkodni. Mi az állatokhoz, az állatok pedig az urbán környezethez. Vérteskozma belterületén eddig kilenc rókát láttunk, közöttük ez az egy a legbátrabb. Ő egy fiatal szuka, aki a Roxy nevet kapta.

Alkonyat után jelenik meg a faluban, majd másfél órás köröket róva több alkalommal is felbukkan egy-egy udvarban. Már nyolc hónapja, hogy szinte minden éjjel figyelem és dokumentálom a viselkedését. Folyamatosan produkál csodákat, és minden egyes alkalommal újabb arcát, viselkedésformáját tárja elém. Nem szelídítettem meg, egy-egy falat megszerzése érdekében minden alkalommal látványosan harcol az ösztöneivel. Nekem pedig rengeteg technikai, tudásbeli, valamint fizikai feladatot kellett megoldanom, hogy az érdekes jeleneteket a legmagasabb szinten örökíthessem meg.

A fényeket általában előre beállítottam, mint egy stúdióban, és vártam, hogy besétáljon az előre megtervezett kompozícióba. A mozgását és a viselkedését a besötétített ház szobájának ablakából figyeltem, onnan exponáltam távirányítással a megfelelő pillanatban. Éjjelente és mélyen az erdőben a mozgásérzékelő oldotta ki a fényképezőgépet, amihez még több szerencse kellett. Eredményként olyan sorozat jött létre, amelyet sehol nem készítettek még a világon, én pedig páratlan élményekkel gazdagodtam.

Roxy azóta is itt él közöttünk, figyelem őt, és próbálunk barátkozni, továbbra is rögzítem életének rejtett és érdekes pillanatait.

Remélem, hogy a történetein keresztül mások is megszeretik, megismerik azt a kedves, mesebeli állatfajt, amely sokszor méltatlanul a kártevő és a veszett jelzőkkel illetett – írja Radisics Milán.

Lee Dae Sung dokumentarista fotográfus az éghajlatváltozás, ezen belül is az elsivatagosodás veszélyeire hívja fel a figyelmet a Budapest Fotófesztivál keretében online látható kiállításán.

A történelem során a nomád életmód központi szerepet töltött be a hagyományos mongol kultúrában. Még az elmúlt évek urbanizációja által okozott változások ellenére is a mongolok mintegy 35 százaléka nomád életet él, így túlélésük továbbra is a hatalmas, végtelen földterületektől függ.

Ez azonban egyre nehezebb, mert hagyományos életmódjukat a föld jelentős átalakulása fenyegeti. A mongol kormány felmérése szerint ez idáig mintegy 850 tó, valamint 2000 folyó és patak száradt ki az országban. Ez a vízveszteség hozzájárul Mongólia elsivatagosodásához, melynek nyomán az elmúlt 30 évben földjének 25 százaléka már sivataggá változott. Mongólia területének 75 százalékát potenciális elsivatagosodás fenyegeti. Ezek a környezeti változások közvetlenül veszélyeztetik a mongol nomád életmódot, amely évezredek óta nemzedékről nemzedékre öröklődik.

Ez a projekt arra tesz kísérletet, hogy létrehozzon egy skanzent egy valódi helyen - az elsivatagosodott Mongólia földjein – valódi emberekkel és állataikkal. A koncepció azon az elképzelésen alapul, hogy ezek az emberek a jövőben a túlélésük érdekében tulajdonképpen skanzenbe fognak kényszerülni. Ezt az érzetet erősítik a kinyomtatott és hirdetőtáblára tett képek, amelyek a tényleges táj horizontjával egy vonalban helyezkednek el.

A tízéves Pictorial Collective Capa Központban megrendezett kiállításának képei a kollektíva tizenhárom alkotójának munkásságából mutatnak be egy-egy sorozatot. A képeket nézve a káosztól a megnyugvásig hosszú utat járhatunk be.

A Pictorial Collective immár tizenegy éve működik, néha ugyan változó, de mindig összetartó közösséget formáló tagjaival. A három alapító, Bácsi Róbert László, Móricz-Sabján Simon és Szabó Bernadett célja egy olyan fotográfiai közösség létrehozása volt, amelyben a tagok egymástól függetlenül, mégis egymást inspirálva dolgozhatnak, folyamatos párbeszédet generálva nemcsak saját munkájukról, hanem a modern fotóriport elméleti és gyakorlati kérdéseiről is.

Névválasztásuk eredetének a Picture Of The Year amerikai fotópályázat Pictorial nevet viselő kategóriája tekinthető. Ide tematikai megkötés nélkül lehetett pályázni olyan képpel, amelyben nem a dokumentarista jelleg, nem a hírérték volt az elsődleges, hanem a világ szubjektív és jelentésekben gazdag megragadása egy fényképben.

A harmincas-negyvenes éveiben járó generációt tömörítő szakmai csoportot – amelyet a kiállításon nyolc aktív és öt egykori tag képvisel – élvonalbeli sajtófotósok, fotográfusok alkotják, akik számos nemzetközi és magyar sajtódíj, valamint művészeti ösztöndíjak nyertesei. Bár szakmai előéletük, képzettségük és gyakorlatuk igen eltérő (Práter utcai Szakképző Iskola, MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia, MOME fotográfia szak, Kaposvári Egyetem fotográfia szak, valamint fotográfiai műhelyekben való egyéni gyakorlat), elkészült munkáik, fotóesszéik, projektjeik egységesen tükrözik a reflektív, humanista képalkotást, az érzékeny, felvállaltan személyes érintettségű látásmódot – írják a kurátorok: Csizek Gabriella és Kopin Katalin.

Lee Dae Sung dokumentarista fotográfus az éghajlatváltozás, ezen belül is a tengerszint-emelkedés veszélyeire hívja fel a figyelmet a Budapest Fotófesztivál keretében online látható kiállításán.

Lee Dae Sung Párizsban élő koreai fotográfus. Az emberi tevékenységek bolygónkra gyakorolt hatása foglalkoztatja. Pályafutása egy ázsiai bányászati helyszínekről szóló dokumentumfilmes projekttel indult, amely 2011-ben Dél-Koreában a „Sötét föld és fényes jövő” (Dark Land & Bright Future) című könyvben jelent meg. 2010 óta projektjeit konceptuális dokumentumfilmek formájában valósítja meg, ami lehetővé teszi számára, hogy közvetítse saját jövőképét és üzenetét a közönség felé. Munkáit számtalan sajtóorgánum bemutatta, mint például a CNN, a Le Monde, a német GEO Magazin, az Amica, az Internazionale és a The Washington Post. Emellett több nemzetközi fesztiválon is részt vett, köztük a Franciaországban megrendezett 2015-ös Photoquain és 2016-os La Gacillyn, valamint számos díjjal jutalmazták, megkapta például a Sony World Photography Awardsot 2013-ban és 2015-ben. Emellett a Prix Voies Off 2016 díjazottja, jelölték továbbá Prix Pictet-re 2016-ban és a Prix Niépce-re 2019-ben.

Ghoramara szigete egy nyugat-bengáliai deltavidéken található. Az éghajlatváltozás, különösen az 1960-as évek óta tapasztalt drámai tengerszint-emelkedés folyamatosan mossa el a sziget partját. Az 1980-as évek óta a terület több mint 50 százaléka tűnt el a tenger eróziója miatt, és ennek következtében a lakosság mintegy kétharmada már elköltözött a szigetről. Azok közül, akik továbbra is itt élnek, sokan földet művelnek, és halásznak, így megélhetésük a sziget erőforrásaitól függ. Egy általam megismert köztisztviselő szerint 20-25 éven belül az indiai kormány hivatalosan is eltűntnek nyilváníthatja a szigetet, és kidolgozott egy tervet, melynek értelmében a lakosságot egy másik, Sagar nevű szigetre telepítenék át. Ez az evakuálási terv azonban nem biztosít semmilyen pénzügyi támogatást vagy kompenzációt azok számára, akik kénytelenek lesznek hátrahagyni az addigi életüket.

Véget ért a 32. nyári olimpia, amit tavaly nyárról idénre halasztottak. Tizenhat nap, tizenhat kép – a legjobb fotókból válogattunk.

Minden idők egyik legfurcsább olimpiáját rendezték meg Tokióban. A koronavírus-járvány miatt zárt kapuk mögött zajlottak a küzdelmek, amelyeken összesen közel tizenkétezer sportoló vett részt 33 sportág 50 szakágában. 

Új sportágak is debütáltak, összesen 339 olimpiai bajnokot avattak, hazánkat pedig 173 sportoló képviselte. A magyar csapat összesen húsz érmet szerzett, egy olimpián eddig ez a legtöbb ebben az évezredben. Hat arany mellett hét ezüst és hét bronz jött össze Japánban. Volt, aki először szerepelt ötkarikás játékokon, volt, aki elbúcsúzott. Volt, aki örömében, volt, aki bánatában sírt. Volt, aki álmodott, és volt, aki valóra is váltotta az álmát.

Boldogan zuhanyozik a budaörsi elefánt, mindenféle emberek vakációs tevékenységei fő-, elő- és utószezonban, pórázon sétáló papagáj a Rákóczi téren: Élet / Kép – kortárs fotókiállítás a Kiscelli Múzeumban.

Mit üzen egy kép, amelyen két és fél ember – na jó, a fél még a szerelmespár női tagjának hasában foglal helyet – csókolózik egy tapétás fal előtt? Mitől érdekes, ha egy boldog néni sarokba húzott hokedliról figyeli egy fiatal férfi bicskás vacsoráját? Min mosolyog a panelszobában a mackós Frida Kahlo? Ha ilyesmit látunk, majd elgondolkodunk rajta, már jó is a kép.

A zsánerkép ellesett pillanatokról szól, akkor is, ha történetesen megkomponálták. Megmutatja, hogy egész izgalmas az élet, még akkor is, ha látszólag nem történik semmi, mert egy-egy kimerevített pillanatban ott lehet minden, amire vágyunk vagy amitől mindig is reszkettünk. Ilyen válogatott pillanatok láthatók a Budapest Fotó Fesztivál Élet / Kép című zárókiállításán augusztus végéig a Kiscelli Múzeumban, Óbudán.

Él-e még egyáltalán, érdekli-e a mai fotóst és nézőt a múlt század egyik legdivatosabb műfaja, a zsánerkép? Erre voltak kíváncsiak a kiállítás kurátorai – Somosi Rita és Szarka Klára, valamit a Budapest Fotó Fesztivál igazgatója, Mucsy Szilvia és Kocsány Kornél projektkoordinátor. A zsánerfotók alapvetően hétköznapi világunk jó szemmel meglesett, észrevett, elkapott érdekes pillanatai. Ez a műfaj meglehetősen nagyvonalú, lehet elgondolkodtató, de szereti a derűt is. A pályázatra beérkezett anyagokból kiderült, hogy ezek ma is aktuális szempontok.

Hogy lehetett túlélni az embertelen meghurcoltatásokat és a bezártságot, megőrizve közben az emberi méltóságot? Erre a kérdésre kereste a választ Kovalovszky Dániel fotográfus, aki éveken át a 20. század legsötétebb bugyraiban, a Rákosi- és a Kádár-korszak börtönvilágában tett látogatást, hogy megörökítse a százezrek sorsát megpecsételő díszleteket.

1945-től, a koncepciós perek korszakának kezdetétől egészen az 1963-as nagy amnesztiáig szinte bárki hosszú évekre vagy örökre eltűnhetett az igazságszolgáltatási rendszer bugyraiban. Új börtönök, internáló- és munkatáborok létesültek, amelyekben mindennapos volt a kegyetlenség, az éheztetés és a kínzás.Tömegeket börtönöztek be, a velük történtek részletei sokáig mégsem kerültek napvilágra. A táborokból szabadulókkal aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, hogy nem beszélnek senkinek semmiről, ami a táborban történt.

„Emberi méltóságukat megőrizve túlélték a túlélhetetlent, és folytatták az életüket azokkal a sötét emlékekkel, amik már örökre velük és a családjukkal maradnak” – írja Kovalovszky Dániel, aki a börtönök feltérképezése és dokumentálása mellett a túlélőket, az egykori politikai elítélteket is felkutatta.

„Már a sorozat készítése közben törekedtem a vizuális összhangra mind tónushasználatban, mind a távolságok tekintetében. A fotográfiák kopottas, steril színvilága segít elemelni a témát a jelenkor valóságától és felidézni az akkori korhangulatot. Ezt a sötét és zavaros időszakot szándékosan világos tónusú és jól átlátható, befogadható módon kezdtem feldolgozni.”

Több mint 1,5 millió ember él panellakásokban. Bár a kívülállóknak a panelek közti különbség elhanyagolható, a tömbházak szinte megkülönböztethetetlenek egymástól. Somorjai Balázs sorozata megmutatja, hogy milyen sokszínű a panellakások világa.

Vidéki, kertes családi házban nőttem fel, és gyerekként legfeljebb akkor jártam panelben, amikor Coolio- és Dune-számokat másoltunk át kazettáról kazettára egy barátom telepi gyerekszobájában – 1995-öt írtunk, és már csak 7 évnyire voltam attól, hogy én is panellakásba költözzek, immáron Budapesten. Akkor, 2002-ben ezzel a hatalmas lökéssel tudott segíteni a családom az életben való elindulásban. Nem voltam még 20 éves, de saját lakásom volt – óriási, irigyelt dolog volt ez, aztán ahogy haladt előre az idő, és lett másoknak is – barátoknak, ismerősöknek – téglaépítésű, úgy lett a szemükben az én otthonom „csak egy panel”. Tényleg csak egy panel – mert az országban ezen kívül van még csaknem 800 ezer, ahol – a legutóbbi, 2011-es átfogó népszámlálás adatai szerint – 1 millió 656 ezer ember él. Minden hatodik itthoni magyar. 

Kétségtelen, hogy a szocializmusban volt egyfajta uniformizálási törekvés, amit sikeresen visszavert a rendszerváltás. Faramuci módon a szabad világban az emberek maguk kezdtek el általánosítani, megbélyegezni, és így kerülhettek a maguk skatulyájába a panelekben élők. Mindezt súlyosbította, hogy évtizedeken keresztül nem születtek hiteles lakóábrázolások. A szocializmus képes beszámolóiban ugyanis – igazolandó a lakhatási válság megoldása érdekében tett erőfeszítéseket – rendre csak „díszletnek” használták a lakáshoz jutókat, megmutatva a még sorukra váró tízezreknek, hogy van értelme kitartaniuk, az állampárt nekik is segít majd. Szerepük csak addig volt érdekes, amíg az üzenet képi közvetítői voltak, későbbi életüket, hétköznapjaikat a hírfotók már nem dokumentálták. A hiányzó lakóképek miatti hatalmas űrt páran – például Benkő Imre, Horváth Péter, Simonyi Balázs – dokumentarista sorozatokkal, azokból művészeti projektekké váló munkákkal igyekeztek betömködni, de az elszalasztott lehetőségeket ők ennyien nem lehettek képesek pótolni.

André Kertész a magyar fotográfia máig meghatározó alakja. Szigetbecsének adományozott képei hat év után újra láthatóak Budapesten, a Capa Központban.

André Kertész – eredeti nevén Kohn Andor – Budapesten született 1894-ben. Ötéves volt, amikor a rokonait látogatta meg a család Szigetbecsén. Végül ez a kis Csepel-szigeti település lett gyermek- és ifjúkora meghatározott helyszíne. Itt kószált és kezdett fényképezni, majd az országot elhagyva a párizsi művészvilág tagjaként a Montmart-ot rótta Picasso, Chagall, Mondrian társaságában.

Később a nácizmus elől Amerikába menekült, de New York sosem vált az otthonává. Bár Kertész nem költözött haza az Egyesült Államokból, a II. világháború után többször is hazalátogatott. 1984-ben Szigetbecsére is elutazott, ahol 50 saját fényképet ajánlott fel a községnek. New Yorkba visszatérve kezdte el átválogatni az életművét, így az 50 képből 120 lett, melyek halála előtt nem sokkal jutottak el a Csepel-szigeti község. (Szelényi Károly fotográfussal küldte haza a becses válogatást, ám egy kép útközben elveszett.)

Szigetbecse nem maradt adósa Kertésznek: a falu közepén kiválasztottak egy házat – melynek udvarán gémeskút áll –, a házat felújították és Andrés Kertész Emlékházként 1987 óta fogadja a látogatókat. A kiállításon természetesen az eredeti felvételek kópiái láthatóak, Kertész saját válogatása a hatalmas életműből. Halála után az emlékház személyes tárgyakkal is gyarapodott, és itt látható Andor öccse, Jenő felvétele is a fiatal fotósról, aki az itatóvályút ugorja át Szigetbecsén.

A felvételről kiderül, hogy Kertész Jenőnek is volt érzéke a fényképezéshez. Bátyjával együtt fedezték fel a fotográfiát az apjuktól kapott fényképezővel. André Kertész Szigetbecse mellett főleg Budapesten és Esztergomban fotózott, amíg el nem hagyta az országot. Témái közt a mindennapi élet - kofák, cigányzenekar, az I. világháborúban megsérült bajtársak, a vidéki elit és a faluszéli cigányok szerepelnek.

1970. november 17-én szállt le a Holdon az első, ember alkotta jármű, a szovjet Lunohod–1 automata rover. Feladata a tudományos kutatást segítően fényképek készítése, anyagvizsgálat és a különböző sugárzások mérése volt. Egy évig működött. 1971 júliusában azonban megérkezett a Holdra az ember alkotta első vezethető eszköz is az Apollo–15 küldetésének részeként. A holdautó.

A NASA űrhajósai, Dave Scott és Jim Irwin az Apollo–15 küldetésén a holdautót 1971. július 31-én, ötven évvel ezelőtt használták először. Az amerikai űrügynökség részben a drága holdutazások iránti érdeklődés megújítása, részben a Hold felszínén elvégezhető tudományos munka kibővítése céljából döntött úgy, hogy szükség van a holdjáróra (angolul Lunar Roving Vehicle, röviden LVR). 

Összesen három alkalommal járt autó a Holdon, az Apollo–15-16-17 küldetésein. Minden küldetés holdjárója a bolygó felszínén maradt, súlya miatt egyiket sem hozták vissza az asztronauták a Földre. Az Apollo-program leállítása következtében több LVR nem is készült, az Apollo–18-hoz tervezett járművet sem vetették be soha, s bár igazinak tűnhet, a Smithsonian Múzeumban kiállított holdautó is részben makett. 

38 millió dollárra becsült fejlesztési költségével a holdjáró autó minden idők legdrágább autói közé tartozik. A három küldetésen szinte teljesen megegyező felépítésű LVR-ek vettek részt. Tömegük 210 kilogramm volt, a Hold hatodnyi gravitációja következtében viszont a holdfelszínen ez csak 35 kilogrammnak számított. Teherbírásuk az 500 kilogrammnyit közelítette, amibe beleszámolható az űrhajósok és létfenntartó eszközeik, a tudományos eszközök és a begyűjtött kőzetminták tömege is. Az Apollo–17 használta legtöbbet a holdautót, 33,8 kilométert tettek meg vele a Holdon töltött három nap alatt, és egy mázsánál is több kőzetmintát gyűjtöttek össze. 

Az Apollo–17 missziója egyébként azért is érdekes, mert kettős rekorddöntés közben Eugene Cernan űrhajós összehozta az első autóbalesetet az űrben, majd helyben kasznizta is a holdjárót. Történt ugyanis, hogy a történelem leghosszabb holdsétáján (7 óra 37 perc) Cernan és társa, Harrison Schmitt 20,4 kilométert tettek meg a holdautóval, 7,6 kilométerre távolodtak el a biztonságos hazaút egyetlen módját jelentő holdkomptól, és mindeközben 18 kilométer/órás sebességgel haladtak. Igaz, utóbbi nem hitelesített adat, a NASA szerint a holdautó maximum 13 kilométer/órára volt képes. Eközben leszakadt a jobb hátsó sárhányó egy darabja, így az LVR a Hold felszínét fedő fehér port felverte, ami az űrhajósok ruhájára tapadva rontotta annak hőszigetelő képességét. A megoldást két térképlap és ragasztószalag jelentette, Cernanék leragasztották a sérült részt. 

A holdautókat úgy tervezték, hogy mínusz 150 és plusz 120 Celsius-fok között is működőképesek legyenek, a tervezési folyamatban pedig kiemelt szerepet töltött be egy 56-os magyar emigráns, Pavlics Ferenc. A férfi a General Motors alkalmazott mérnökeként került kapcsolatba először a hadsereggel, később pedig a NASA-val. Pavlics a Michigani Egyetemen tanult, mikor a General Motors Santa Barbara-i kutatóintézetébe helyezték, ahol a kiéleződő űrverseny nyomására a más bolygók felszínén történő közlekedéshez használható járművek fejlesztésén dolgozott. 1969-ben nevezték ki a holdjármű tervezéséért és kivitelezéséért felelős csapat élére. 

Pavlics Ferenc tervezte az LVR-ek által használt speciális kerekeket, melyek a könnyű porral és kövekkel fedett talajon is tapadást, rugalmasságot és megfelelő manőverezőképességet biztosítottak. 

A kerekek külön-külön hajtottak egy-egy negyed lóerős elektromos motorral. A holdautó irányítása inkább hasonlít egy vadászgéppel történő repüléshez, mint tradicionális autóvezetéshez, ugyanis botkormánnyal és egy rakás kapcsolóval lehet működtetni az űrjárművet. Papíron a holdautók kerekei 180 kilométer megtételére lettek volna képesek, az autó hatótávját pedig 92 kilométerre tették. Igaz, ekkora távolságot soha nem tettek meg vele az asztronauták, maximum 10 kilométernyire távolodhattak el a leszállóegységtől, mert ez volt az a távolság, amit meg tudtak volna tenni a holdautó nélkül gyalog, mielőtt elfogy a levegőjük.

Csillag Peti édesapjával egy ezredben szolgáltam Kalocsán a régi, csúnya időkben előfelvételisként, és Peti – merthogy a papát is így hívták, sőt, hála istennek, hívják még ma is – olyan remek futballista volt negyvenöt évvel ezelőtt, mint amilyen remek újságíró lett a fiából. (Ennél nagyobb dicséret nehezen képzelhető el.) Úgyhogy amikor a gyerek felbukkant nálunk, a Nemzeti Sportnál – 2006-ot írtunk, de az is lehet, hogy már 2007-et –, arra gondoltam, ha nem esik messze az alma a fájától, akkor ez egy olyan remek igazolás, mint amikor a Barca egy szalvétára firkantott megállapodással magához láncolta a 13 éves Lionel Messit.

Jól sejtettem. Az ifjú Csillag gyorsan kiragyogott nemcsak korársai közül, hanem az egész szerkesztőségből, és bár jómagam rövid úton lapátra kerültem a sportlaptól a pekingi olimpia után, barátságunkat a távolság sem tudta aláásni az időközben eltelt csaknem másfél évtizedben.

Persze volt úgy, hogy évekig nem találkoztunk, így aztán amikor 2015-ben Mirkó Pista fotós cimborám közölte, hogy már hetek óta az országot járják Petivel kerékpáron, felkeresve a legeldugottabb, isten háta mögötti pályákat is, azonnal felgyorsult a pulzusom. Főleg, hogy az „országon” nem a Trianon utáni, egyharmadára zsugorodott hazát kellett érteni, hanem a történelmi Magyarországot. Mert bizony készültek fényképek Farkaslakán, Gyimesbükkön, Kalotaszegen, Dicsőszentmártonban, de Acsán is, ahol annak idején a nagy sikerű Brazilok című filmet forgatták.

Hát így készült a „Hátsó füves. Barangolás a magyar futball rejtett tájain” című, a MSÚSZ nívódíjával kitüntett fantasztikus képeskönyv. Kétéves ugrásokban. 2015 után 2017-ben, végül 2019-ben indultak útnak a szerzők. Peti barátom „váltott lovakkal” dolgozott, a legtöbb fotót Mirkó Pista készítette, de be-beszállt Balogh László, Dömötör Csaba, Földi Imre, Koncz György, Korponai Tamás, Móricz-Sabján Simon, Reviczky Zsolt, Szabó Miklós, Török Attila, Tumbász Hédi, Varga Dzsenifer és Veres Viktor is.

Az eredmény lenyűgöző lett, ahogy a Sportmúzeum pénteken megnyílt kiállításán is meggyőződhettünk róla, hiszen a könyv leghatásosabb fotóit tekintheti meg itt a nagyérdemű. Mert a Hátsó füves a Nemzeti Sport öt évet felölelő, többszörösen díjazott országjáró sorozatának összegzése. Csillag Péter közel százötven helyszínt érintő gyűjtése a vele tartó fotóriporterek lenyűgöző, mégis emberközeli képeivel válik teljessé. A művészi kivitelű album a falusi labdarúgás kiveszőben lévő, gyökeresen átalakuló világának talán utolsó pillanatfelvétele. A rögzített mozzanatok és a „pályaszéli költészet” fekete humorával átszőtt szövegek messze túlmutatnak a sport keretein, éles korrajzot és szociológiai látleletet kínálnak.

Szántó Szabolcs igazán különleges fotográfus, tekintve, hogy könyvtár–számítástechnika szakos tanárként végzett, jelenleg pedig grafikusként dolgozik. Rögös út vezetett az első önálló kiállításáig, amelyet Időkapu címre kereszteltek. A tárlatot az Artphoto Galériában mutatták be, és elnyerte nemcsak a műértők, de az amatőr műkedvelők tetszését is.

Szabolcs 2006-ban kezdett el analóg fotókat készíteni, amolyan hirtelen jött felindulásból. Van digitális kamerája, sőt mobillal is készít képeket, de úgy érzi, az analóg áll a legközelebb a személyiségéhez. 

A családi albumot lapozgattam, a kompozíciókat tanulmányoztam, aztán egész egyszerűen elkezdett érdekelni ez a technika.

Kikapcsolódásként gyakran sétált vagy találkozott fotókedvelő barátaival, majd hamarosan a kameráját is magával vitte a találkozókra, és megörökített mindent, ami megfogta a fantáziáját. Fotóit otthon laborálja, szereti a készülő filmre való várakozást, annak légkörét. Képeit középformátumban készíti, egy Yashica Mat 124G a társa a folyamatban.

Igazi autodidakta fotográfus, képei publikálása csak az után fogalmazódott meg benne, hogy egy drámai, halálközeli élményekkel teli időszak után két agyműtéten esett át.

A kiállítás azért kapta az Időkapu címet, mert tulajdonképpen egy időutazást – az agyműtétem előtti életet – örökíti meg. Az epilepsziás rosszulléteim után úgy éreztem, hogy kiestem az időből. 200-300 métert sétáltam úgy, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Szerencsére mára elmúltak a rosszullétek, és visszatértem a valóságba.

Július 23-án kezdetét veszi a tavalyról idénre halasztott tokiói olimpia. A megtartással kapcsolatban nemcsak a világ, hanem Japán is megosztott, a lakosság nagyobb része elutasítja, nem is olyan régen pedig 6000 orvos adott be közös kérelmet a halasztásra. Az országban a koronavírus-járvány negyedik hulláma tombol, az oltás pedig lassan halad, a kormány és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban köti az ebet a karóhoz. A Reuters az utca emberét kérdezte, ki hogyan viszonyul a játékok megrendezéséhez.

A koronavírus-járvány tavalyi kirobbanásakor az olimpia volt az egyik utolsó sportesemény, amelynél végül döntés született a halasztásról. A japán kormány és a NOB már akkor is a legvégsőkig próbálták húzni az ítéletet, amelynek értelmében 2021-re tolták az ötkarikás játékok megrendezését, abban bízva, hogy a pandémia addigra lecseng. Noha a világ több részén valóban múlófélben van a járvány, Japán nem tartozik ide, ugyanis az oltási program borzalmasan lassú, tavasszal pedig megérkezett a negyedik hullám. A szituáció talán rosszabb is, mint egy évvel ezelőtt, de a NOB hallani sem akar a törlésről, azt pedig már mindenki leszögezte korábban, hogy a halasztás nem is opció. A szigetország számos prefektúrájában, valamint a játékoknak otthont adó fővárosban is veszélyhelyzetet vezettek be, több közvélemény-kutatás szerint pedig a lakosság túlnyomó többsége azt szeretné, ha Japán nem rendezné meg a XXXII. nyári játékokat.

A Reuters hírügynökség több helyi lakost is megkérdezett erről egy fotóriport keretében, a vélemények pedig meglehetősen eltérnek. A 77 éves Kavada Iszao például csak július 2-án kapja meg az első oltását, de így is szeretné, ha megtartanák az olimpiát, sőt jegyet is venne, amennyiben engedik. Az 56 éves Ohasi Szacsi és férje közös vállalkozást működtet, amely tabikat, azaz tradicionális japán zoknikat forgalmaz. Ohasi 97 éves apósa is velük él, aki rendkívül lelkes volt korábban az olimpia miatt, de a pandémia óta inkább nem is hozza szóba. Szerinte sok olyan ember van Japánban, akit az tart életben, hogy láthassa a játékokat, már csak miattuk is jó lenne megtartani. Hirajama Tomohiro és felesége, Macumoto Rio támogatják az olimpia megrendezését, ugyanis az olimpiai falu mellett élnek, és a sportlétesítmények is közel vannak. Abban bíznak, hogy az ötkarikás játékok pozitívan hatnak a környék légkörére, ami megerősítheti őket.

Mexikó mély színei címmel látható az a kiállítás, melyen hazánkban is bemutatkozik María Paula Martínez mexikói dokumentumfotós, aki elkötelezett az egész világot érintő szociális és humanitárius kérdések iránt. A világszerte működő Photographers Borders (PWB) szervezet tagja. A vulkánok iránti szeretete arra késztette, hogy négy évvel ezelőtt egy személyes projektet indítson, amely dokumentálta a mexikói hegység fenségét és a globális felmelegedés miatt Mexikóban található három gleccser olvadásának gyorsaságát. Számos tengervédelmi projektet is véghez vitt Mexikó tengerein.

„Egy tájkép nem annak a megközelítő leírása, amit a szemünkkel látunk, hanem annak a felfedezése, ami a látható / látszat mögött van. Egy tájkép sosem önmagára utal, hanem másra, valami túlvilágira. Valami metafizikaira, vallásra, emberi ideára, a kozmoszra.” Octavio Paz

Az égen emelkedő csúcs nem csupán kellemes képi téma, évezredekkel ezelőtt az ősi civilizációk lakói számára a napistenek, szellemek vagy láthatatlan erők lakhelyének tekintik. A hegyeket titkok és rejtélyek töltik meg; ezek a szent lakóhelyek, a beavatás szimbólumai és az isteniségek lakóhelyei. Az istenségek az időjárás változásaival fejezik ki hangulatváltozásaikat, és a hegy ezt követően egyesíti az eget a földdel, átjárást nyitva a belső és a külső között, a mennybe vezető útig.

A Mexikói Nagykövetségen látható kiállítás képei a vulkanikus csúcsoktól az óceánok és cseppkőbarlangok mélyén keresztül mutatják meg nekünk a természet fennségességét, és az ökoszisztéma törékenyégét, melyet az emberi tevékenység napról napra rombol.

María Paula Martínez mexikói fotós , búvár és hegymászó. Munkája az emberi jogokkal, a vulkánok fenségével és a tengervédelemmel kapcsolatos kérdéseket tárja fel. Ő az első mexikói nő, akit drónpilótának tanúsított a DGAC, így légi felvételeket készíthetett a mexikói vulkánokról. Anyja halálát követően, 2012-ben kezdett hegyet mászni. Ezzel a tevékenységével új módot talált a világgal való kapcsolatra és a béke megtalálására.

A búvárkodással még gyerekként ismerkedett meg nagynénje, apja legfiatalabb nővére segítségével, aki búvároktató volt Cozumelben. Hároméves volt, amikor édesapja először vitte a Karib-tengerhez. Amit látott, magával ragadta: lenyűgöző számú színes hal és élőlény, amelyekhez foghatót még soha nem látott. Haladó búvárként különféle tengeri természetvédelmi projekteket koordinált a mexikói tengereken.

A kiállítás a  Mexikói Nagykövetség galériájában  május 28-ig védettségi igazolvánnyal látogatható.

A Budapest FotóFesztivál minden évben bemutat egy olyan fotóalapú válogatást, mely magángyűjteményből származik. A május 25-ig tartó fesztiválon a FUGA-ban idén a közgazdász házaspár, Balázs Árpád és Dénes Andrea gyűjteményének darabjait vonultatja fel a Magán és nyilvános terek című kiállítás.

Balázs Árpád és Dénes Andrea gyűjteményének egyik meghatározó iránya a neoavantgárd és a posztkonceptuális művészet reflexiója, méghozzá olyan társadalmi ügyekre, amelyek a bennünket körbevevő privát és köztér átalakulásához, szimbolikus üzeneteihez kötődnek. A hetvenes évektől máig a művészek ezeket a témákat gyakran fotós eszközökkel vizualizálják. A kiállítás tematikája a FUGA-hoz, fotós nyelvezete a fesztiválhoz kötődik, miközben kritikai, gyakran humoros, néhol provokatív kortárs alkotásokat mutat be.

A kiállítás magyar és nemzetközi munkákat sorakoztat fel, ugyanakkor a fotóhasználat sokféleségét hirdeti. Figyelemre méltó Esterházy Marcell munkája, aki egy történelmi cégtáblacseréről készült archív fotó alapján készített printet, amivel a múltfeldolgozásra reflektál. De elgondolkodtató Szemző Zsófia munkája, ő a háztetőszint fölé magasodó új lakásréteggel a terjeszkedés útjaira kívánja felhívni a figyelmet.

Az effajta képek gyűjtése misszió, hiszen nem ezek az aukciók bestsellerei, a kiállítások legkeresettebb portékái. De miután néhány évtizede a nonkonform művészet erőre kapott, ennek támogatása, gyűjtése hozzájárul e mellőzött képzőművészeti ág fejlődéséhez.

A kiállítás a FUGA-ban védettségi igazolvánnyal május 24-ig látogatható.

Az alkotó a tündérmesék világából inspirálódott, hogy megteremtse saját interpretációját. Koncepciója alapját képezi az a gondolat, miszerint a mesék kultúránk részei, társadalmi normákat állítanak elénk, amelyek megalapozzák gondolkodásmódunkat. A mesék világában a Grimm testvérek mélyen elmerültek, különböző kultúrák hagyományait gyűjtötték össze és írásos formában ránk hagyták ezt a gazdag örökséget, amely fontos hivatkozási ponttá vált.

Minden kultúrának megvannak a maga történetei, azonban minden mesében közös alapot képeznek az egyetemes normák, a jó és rossz megszemélyesítése és az az átalakulási folyamat, amelyet egy-egy sorsfordító esemény generál.

Katerina Belkina szem előtt tartja a mesékre leginkább jellemző szempontot, miszerint egy mese a képzeletet színesíti, segíti a fantáziát irányítani, befolyásolni és az ítélőképességet a jó irányába terelni a példamutató jellemek győzelmével, és a rossz karaktereken való felülkerekedéssel. A művész igyekezett vizuális keretet adni a befogadónak, nem korlátozva ugyanakkor a lehetőséget a művek továbbgondolásától, a képzelet használatától. A képek egy olyan világot teremtenek a befogadó számára, amely az alkotó világát tükrözi, de nem zárja le a percepciót ennyivel. A látogatók továbbgondolhatják a műveket, ezzel az aktussal belépve Katerina világába.

A művésznő elmondása szerint egy olyan időszakban, amiben a kulturális identitást nagyon komolyan veszik, fontos szem előtt tartani közös alapjainkat és gyökereinket.“

A Budapest Fotófesztivál keretében május 3-án nyílt meg Katerina Belkina Dream Walkers and Magic Things című egyéni kiállítása a Faur Zsófi Galériában. A kiállítás június 17-ig védettségi igazolvánnyal látogatható.

Színészek, táncosok, írók, zenészek álltak modellt Keleti Évának az évtizedek során. Sokuk sajnos már csak az ő fotóin keresztül él az emlékezetünkben. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus kilencven évesen sem pihen, jelenleg is aktív. Az elmúlt két év portréfotóiból válogattunk a Nagyképen.

„Soha nem bántam meg semmit, olyan volt az életem, mintha egy pillangó hátán repültem volna végig” – mondta pályájára visszatekintve Keleti Éva fotográfus. Bár kényszerből lett színházi fotós, végül valódi szenvedéllyel csaknem ötven éven át fotózta a szín- és táncművészet világának történéseit és kiválóságait, iskolát teremtve képeivel a színházi fényképezésben.

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva a lakásuk ablakában. Talán mindenkinek Keleti Éva képe jelenik meg a szemei előtt, ha a színészházaspárra gondol. Törőcsik Mari és Tordi Géza, Darvas Iván vagy az Extázis táncosnője... Keleti Éva képei megkerülhetetlenek, ha a hazai művészekre gondolunk. Nem csak a színházi előadásokon, forgatásokon készült képeit, hanem portréfotóit is jól ismeri a hazai közönség. 

Az archívumok több százezer képét őrzik, fotóit válogatták már kiállításra, kötetekbe. Legutóbb Árpási Zoltán:  Beszélgetés Keleti Éva fotóművésszel című kötetéből közöltünk egy válogatást a hatalmas életműből. Most a fotóművész 2019–2020-ban készült portréiból mutatunk meg tizenegy felvételt a Nagyképen.