Ön gondolta volna akár januárban, akár májusban vagy akár októberben, hogy José Mourinhót a magabiztosan besöpört bajnoki cím után a 16. helyen vergődő Chelsea éléről kell majd kipaterolni? És hogy azonnal bejelentkezik a legnagyobb riválishoz, majd addig puhítja a Manchester United vezetőségét, hogy rajta kívül más jelölt nem is marad?
Persze hogy gondolta, hiszen Mourinho a futball legpolitikusabb ikonja. De az állandó intrika, helyezkedés és fúrás miatt legfeljebb a nyugati szakírók berzenkedhetnek, mi, ebben az Orbán Viktortól ölelt kis országban csak a vállunkat vonogathatjuk.
Mert miniszterelnökünk ugyanúgy a totális politika híve, mint a portugál mester; húzásaik és hibáik között is szembetűnő a strukturális hasonlóság.
A foci és politika analógiája persze egy csomó félreértésre adhat alapot, ezért érdemes tisztázni, mi is a „politikai” a fociban:
Talán nincs edző, aki következetesebben terjesztette volna ki a fociban mindig is benne lévő politikai elemet, mint José Mourinho. És talán nincs magyar politikus, aki következetesebben terjesztette volna ki a konfliktus elvét a politikára, mint Orbán Viktor. Ez a hasonlóság öt alapelvben foglalható össze:
Mourinhóról nyilván mindenkinek eszébe jutnak a bírók elleni örökös tirádák. Játékosai egybehangzóan állítják, hogy a portugál soha nem hisztiből vagy felelősségáthárításból cselekszik, hanem állandó nyomás alatt akarja tartani a „rendszert”, azaz azokat szerveket, melyek külső befolyással lehetnek a munkájára: az „összeesküvő” játékvezetőkre vagy a futballszövetségre. Orbán is állandóan nyomást gyakorol arra a szövetségre, mely kívülről korlátozza hatalmát: ez leggyakrabban az Európai Unió, mely annyiszor rátámadt már szegény hazánkra, hogy csoda, hogy élünk és boldogulunk.
Hogy mire jó egy totál közömbös ellenféllel vívott, soha el nem dőlő háború?
Az közismert, hogy Mourinho a védekező-ellentámadó futballiskola nagymesterének számít (erről később még lesz szó), de az talán kevésbé, hogy emögött komoly filozófia húzódik meg. A portugál sokszor kifejtette, hogy
A pályán mindenhol összecsapásokat kell provokálni, mellyel a riválist fizikálisan és mentálisan fel lehet őrölni, hibára lehet kényszeríteni. Ezért építi csapatait szinte mindig három kemény labdaszerző és box-to-box középpályás – segítsenek, ennek van jó magyar fordítása? – köré, ezért tervezi be az emberhátrányos szituációkat a meccsekre való készülésbe.
Orbán pontosan úgy tekint a politikai mezőre, ahogy Mourinho a focipályára: az általa megválasztott területeken konfliktusokat hoz létre, méghozzá úgy, hogy inkább elveszíti a laikusok szemében látványos párharcokat (ezért vállal be a Fidesz évi egy-két vállalhatatlan halálbüntetéses vagy melegekkel kapcsolatos beszólást). De közben a stratégiailag fontos pozíciókban szilárdan az ő akarata érvényesül. Az is fontos párhuzam, hogy Orbán sem egy huszárvágással, hanem az ellenfél felőrlésével akar győzelmet aratni, a Pukli Istvánhoz vagy Juhász Péterhez hasonló, potensnek gondolt ellenzéki figurák azonnal olyan védekező középpályások gyűrűjében találják magukat, mint a TV2 vagy a kabátlopási ügyekben feltűnően lelkiismeretes rendőrség.
Mourinho előszeretettel állította be saját játékrendszerét a Rinus Michel-féle Ajax által kifejlesztett, majd Cruyff Barcelonája és Wenger Arsenalja által híressé tett sokpasszos játék antitézisének. Orbán Viktornak is megvan a maga Főgonosza: előszeretettel állítja be saját rendszerét az Európai Unió által képviselt liberalizmus antitézisének.
De a két „rendszer” elleni tirádák mögött nincs semmiféle meggyőződés, hiszen sem a „holland iskola", sem a liberalizmus nem jelent egységes dogmát. Wenger és Guardiola is megmutatta a Bayernben, hogy kész feláldozni a sokpasszos játékot. A liberalizmus pedig konkrétan megszűnt, mint politikai irányzat, és ugyanúgy kölcsönöz elemeket balról, mint jobbról. Nem véletlen, hogy illiberális szemmel Ady Endre ugyanúgy liberális volt, mint halálos ellensége, Tisza István.
Ráadásul alkalmasint Mourinho és Orbán is előszeretettel vesz kölcsön eszközöket a túloldalról – érdemes megnézni a 2014/2015-ös szezon első felének Chelsea-jét vagy pedig (jó, ezt kevésbé érdemes) az előző ciklus parlamenti vitáiban Cséfalvay Zoltán gazdasági államtitkár fundamentalista liberalizmussal fűtött felszólalásait!
Mourinho akármilyen csapathoz szerződött, azonnal ő került előtérbe. Még egyetlen meccset sem játszott Angliában, de máris Special One-nak titulálta magát.
Mourinho ugyanis azonnal magához akarta ragadni a hangadó szerepét az akkor már 8 éve domináló Wenger–Ferguson duótól, mint amikor Orbán személyesen megy ki Brüsszelbe, hogy riválisait a végletekig hergelve védelmébe vegye az illiberális demokráciát. Ez a szerep egyszerre szolgálja a saját karizma erősítését, és egyszerre vállalja át a csapatra nehezedő nyomást. Az eredmény: fanatikus rajongótábor és a végsőkig lojális csapat. A túloldalon pedig ugyanilyen fanatikus ellenségek, melyek gyűlölete tovább erősíti a saját tábor elkötelezettségét, ami újabb gyűlölethullámot gerjeszt, ami viszont megint visszahat, és így tovább.
A futballban minden öltözőben ott van egy alapos hajszárító lehetősége, de Casillas telefonálós esete vagy egy elbaltázott időhúzásért a pályaorvost pellengérre állító Carneiro-ügy megmutatta, hogy Mourinho egészen különleges játszmákba is képes belemenni, hogy saját autoritását demonstrálja. Ilyen bicepszmutogatásokra a politikában is szükség van. Orbán például pont tavaly – a magyar intézménytörténetben példátlan módon – egy propagandaminisztérium felállításával tette helyre Lázár Jánost, és emelte vele egy döntéshozatali szintre Rogán Antalt.
Az érthető, hogy a pályán mi értelme van a konfliktusnak, de az már kevésbé, hogy mi értelme van befelé gerjeszteni az ellentéteket. A kulcs talán abban a Fidesz befolyásos tanácsadói által is vallott elképzelésben rejtőzik, miszerint az ellentétek tesznek minden politikai struktúrát dinamikussá, működővé;
Az orbáni/mourinhói rendszer azonban nagyon érzékeny alkotás, ha valahol borul a konfliktusok egyensúlya, a válság az egész rendszert magával ránthatja. A fociban a konfliktusháló sérülései sokkal nyilvánvalóbbak, hiszen ott mégiscsak hetente kell hozni az eredményeket. A politikában ezzel szemben inkább az a para, hogy tényleg egyetlen, négyévente lejátszott vébédöntőn múlik a siker vagy bukás. Na de hol lehet belebukni?
1. Unalmassá válik a bohóc: Nagyon nehéz meghatározni, de van egy pont, amikor egy sokáig kitűnő vagy legalább is szórakoztató alakítás unalmassá, kiszámíthatóvá válik. A provokációból ripacskodás lesz, ami zavar, és vita helyett inkább fanyalgást és kemény retorziókat vált ki. Ez lett Mourinho és az angol játékvezetői kar viszályából; és biztos, hogy a politikában is van az a pont, amikor az európai politika főszereplői kidobnák Orbánt a mentőcsónakból, sokak szerint ez már többször majdnem megtörtént.
2. Ragaszkodás az elkopott, de lojális emberekhez: A Chelsea idei kudarcának egyik szakmai okának szokás tartani, hogy Mourinho nem volt hajlandó padoztatni Branislav Ivanovićot, aki a világ egyik legmasszívabb védőjéből a csapat egyik kerékkötőjévé vált. A ragaszkodás a lojális emberekhez gyakran visszaüthet a politikában is: Orbán a gyengeség jelének tartja a személycseréket, ezért tarthatta meg külügyminiszteri pozícióját a komoly külügyi ámokfutással kezdő Szijjártó Péter vagy a jegybanki pénzszórással a nemzetközi pénzvilágban is fura reakciókat kiváltó Matolcsy György. A lojális emberek megbecsülése szép és hasznos vonás, de az már nem, hogy ha indokolatlanul sok terhet vesz magára a menedzser/miniszterelnök az irántuk tanúsított vak bizalommal.
3. Apró konfliktusok boríthatják a hatalmat: Mindenki találgatja, pontosan mi is volt az a baj, ami a Chelsea-t példátlan mélyrepülésbe vitte. Vannak, akik már 2015 elejének gyenge játékában is felfedezték a válság előjeleit, de abban szinte mindenki megegyezik, hogy a vég kezdetét egy relatíve jelentéktelen ügy, Eva Carneiro csapatorvos kifúrása jelentette. Jonathan Wilson szerint egy orvos összekötő kapocs a játékosok és az edzői stáb között, akit a játékosok fizikai állapotukat érintő, de akár magántermészetű aggodalmaikkal is megkereshetnek, bizalmukba avathatnak. Lehet, hogy Carneiro feláldozhatónak tűnt, de meghurcolása, majd távozása katalizálta az erjedést. Ez azért is tanulságos, mivel a Realnál még sokkal otrombább próbálkozásokat is sokáig megúszott Mourinho.
Orbán Viktor kormányzásában is voltak a Carneiro-pillanathoz hasonlók, de ezeket a miniszterelnök mindig időben meg tudta fogni. 2014 őszén a netadót és a kitiltási botrányt is megpróbálta erőből megoldani, de amikor a felháborodást nem sikerült megfelelő mederbe terelnie, akkor még idejében tudott váltani. De Schmitt Pál köztársasági elnököt is el kellett engednie.