Először is: bármit is láttunk az este, azt még mindig nehéz elhinni. A magyar válogatott végigegykapuzott egy félidőt az Európa-bajnokságon. Az egész meccset tekintve 70 százalékban birtokoltuk a labdát, a második félidőben valószínűleg 80 és 100 között valahol. Úgy játszottunk, mint egy nagy csapat a kis csapat ellen: úgy cseréltünk, úgy változtattunk taktikát, úgy hittünk magunkban a végéig, pedig a fontos passzok csak nem akartak sikerülni.

És a végén pontosan olyan gólt lőttünk, amivel össze szokták törni a kicsik szívét. Akik ezúttal nem mi voltunk.

Kezdjük az elején. Az első félidő harminckilencedik percéig nem úgy tűnt, hogy ezen a meccsen fogunk infarktust kapni. Izland keveset mutatott, míg nálunk úgy tűnt, jól muzsikál a megálmodott taktika.

Mivel az osztrák meccsel ellentétben nem kellett letámadástól tartani, komótosabbra vehettük a labdakihozatalt. Nagy Ádám mélységi irányítóként segítette a bekkeket,  miközben a szélsőhátvédek bátran felléptek (legalább az egyik). Gera a klasszikus középpályás posztján segített előre-hátra, Kleinheisler pedig előretolva zaklatta az izlandi védőfalat (támadásban és védekezésben egyaránt).

Lacinak ma nem ment annyira, de a küzdéssel egy pillanatig sem volt baj:

A két szélső közül Stieber visszafogottabb volt, míg Dzsudzsák a végigvédekezett osztrák meccs után sokat vállalt, kevés sikerrel. Mindketten gyakran húzódtak valamelyest középre, átadva a szélét a bátran felhúzódó szélsővédőknek. Dzsudzsák olykor szinte belső középpályásként szervezett, ilyenkor Gera vagy Kleini vette át elől a helyét. A csapatból egyedül Priskin muzsikált elég haloványan.

Figyeljük meg, hogy itt bizony egy 3-4-3-at formázunk, amelyben Kádár és Lang felfutó hátvédet játszik (wingback). Ráadásul, miközben még a kezdőkör sincs a képen, mind a 11 izlandi ráfért.

Ezen a videón pedig szépen látszik a visszahúzódva irányító Nagy (a három hátsó játékosból a középső), és a beljebbről induló Dzsudzsák, akit a merészen felhúzódó jobbhátvéd, azaz Lang Ádám indít:

Az összbenyomást tekintve maximálisan elégedettek lehettünk a látottakkal. Óvatosan, de határozottan nyomtuk, látszott, hogy mit akarunk a meccstől, csak éppen a rizikósabb passzok, beindítások, lövések nem sikerültek igazán.

Az egyetlen baljós ómen Kádár hibája volt, ami után Király fantasztikusan korrigált, de ettől a csapattól nem szoktuk meg az ilyen NB I.-es megoldásokat.

Különösen ezen meccsen nem akartunk ilyet látni. Az ellenfél támadójátéka tényleg semmi másból nem állt, mint a legegyszerűbb kontrákból, pontrúgásokból és az egyéni hibák büntetéséből.

Aztán az egyéni hiba egyszer csak beütött, sőt, rögvest három. Előbb Guzmics tisztázott úgy, mintha még a D.e. korszakban járnánk (Dárdai előtt):

Majd a szögletnél Király kezéből kidadogott a labda, amit még meg is úsztunk volna, de ekkor jött a harmadik és legnagyobb hiba: Karasev.

Hogy mit fújt, arra lehetetlen válaszolni, azt leszámítva, hogy a sípot. Én azt hittem, jóban vagyunk az oroszokkal, de egy ilyen ítélet után elvárnám, hogy bekéressék az orosz nagykövetet.

A szünet úgy repült el megállíthatatlanul özönlő káromkodásaink közepette, mintha nem is lett volna.

Csak azok maradtak nyugodtak, akiknek kellett. A csapat és a stáb. Kijöttünk a második negyvenötre és a bepasszíroztuk az ellenfelet. Generációk nőttek fel úgy (magamat is ideszámítva), hogy ilyet még az életünkben nem láttunk. Azt már lassan szokjuk, hogy a csapat szervezetten robotol és önfeláldozóan csúszik-mászik, miközben úgy helyezkedik, mint a kristályrács. Azt viszont, hogy mintha tényleg lenne stílusunk támadásban, ami mellett akkor is kitartunk, ha rendre bosszantó hibákon hiúsulnak meg a nagyobb helyzetek, hát erről csak a legnagyobb döbbenet és elégedettség hangján lehet beszélni.

Azok a kisjátékok a középpályások és a szélsők között, amelyeket rendre hitetlenkedve nézünk, nem véletlen bravúrok: ez a focink. Igen, a focink, ami nem csak homályos tévéfelvételeken létezik, meg a szüntelen nosztalgiázásban, hanem a pályán. Majdnem elsírtam magam, miközben ezt leírtam.

És a csodáknak még sehol sincs vége. Amikor látszott, hogy hiába próbáljuk az eredeti felállás feljebb tolásával megoldani a dolgot, mert Dzsudzsákot kivették a játékból, Stieber és Priskin eltűnt, Nagy Ádám pedig túl hátul van ahhoz, hogy segíteni tudja az építkezést, Storck váltott. Átálltunk 4-4-2-re két csatárral, majd az utolsó tíz perce három védőre és három csatárra, bár a meccsnek ebben a szakaszában már nehéz volt kivenni a pozíciókat. Az izlandiak ugyanis leparkolták a bálnát a tizenhatosra, mi pedig annyi emberrel támadtunk, amennyi belefért. 

Amellett, hogy természetesen Storck cseréi hozták össze a gólt, azt is zseniálisan csinálta, hogy Dzsudzsákot visszavitte természetes élőhelyére, a bal oldalra, így labdabirtoklásnál a fejben fáradó társaknak mindig rendelkezésükre állt az a pofonegyszerű opció, hogy Balázs a szélen megoldja (20 perc alatt többször verte az emberét, mint előtte összesen).

Amikor pedig már tényleg úgy tűnt, hogy hiába minden, mert ez egy olyan meccs, és már azt a vigasztaló címet fogalmazgattam magamban, hogy "úgy kaptunk ki, ahogy a jobb csapatok szoktak", jött Nemanja, jött Böde és jött a nyakamba a rovatvezető, meg a szemben ülő kolléga az asztalon át. 

Láttuk már ezerszer, de nézzük ezt a csodaszép gólt még egyszer. Sajnos lemaradt az elejéről, ahogy Böde lefejelte a labdát, de az megunhatatlan, ahogy utána Nagy, Kleinheisler és Nikolics higgadtan kimatekozza a szélét.

Két perccel életük meccsének vége előtt, amikor ég a ház.

Egyszer volt, hol nem volt, jött két német: egy magyar, meg egy igazi, és nem egész két év alatt újra megtanítottak minket focizni.