Az világosan látszik, hogy a magyar labdarúgó-válogatott és a magyar foci közé az utóbbi évtizedekben nem lehetett egyenlőségjelet rakni, mert a válogatott még a sikertelenség ellenére is messze jobban teljesített, mint amit a magyar valóság tudott kitermelni klubszinten és egyéni szinten. Persze volt idő, amikor ez az egyenlőség megvolt, mert egy erős bajnokságból, a földrész talán legjobb bajnokságából, igazi futballkultúrából érkeztek a játékosok. Az 50-es években és korábban tényleg a bőség zavaráról lehetett beszélni, annyi kiváló képességű játékos volt a hazai csapatokban. Aztán ennek vége lett.

Nehéz pontosan megjelölni az időszakot, amikortól lényegesen többen kezdtek a válogatott meccseire járni, mint a bajnokikra. Csak találomra rákerestem, hogy az 1979-80-as bajnoki szezonban nem érte el a 8 ezret az átlagnézőszám, míg Nyíregyházán a válogatott 27 ezer ember előtt játszhatott, ha pedig Debrecenben lépett fel, akkor 18 ezren mentek ki a meccsére. A hírhedten rossz emlékű USA elleni meccsre azonban csak 5 ezren mentek ki a Népstadionban. Kikaptunk 2-0-ra.

Az abszolút mélypont persze nem ez, hanem a 2003-as észtek elleni 1-0-s vereség, akkor

Az egy megsemmisítő erejű meccs volt, Gellei Imre állásába került a vereség. Persze nézőpont kérdése, Pest Krisztián és Németh Norbert nyilván nem ezt mondanák. Ha most így hirtelen nem emlékszik rájuk, az nem véletlen, de akkor ők is pályára léptek, ahogy Korolovszky Gábor is, akit még a saját edzője, Kisteleki István is csak a 27-es számú játékosként tudott megnevezni.

Azóta évről évre egyre népszerűbb a válogatott, persze jó néhányszor nem maga miatt. Hanem mert például jó az ellenfél, mint Brazília, Argentína, és mert egy exvilágsztár, Lothar Matthäus a kapitány.

De 6-7 éve már a saját tudása miatt kíváncsiak a magyar válogatottra a nézők. Egy adat 2012-ből. Ez a szerethető válogatott korszaka, amikor Egervári Sándor csapata legyőzte a törököket hazai pályán, az észteket pedig idegenben, és jól álltunk a vb-selejtezőben. Volt egy – 2-0-ra elbukott - barátságos meccs a norvégok ellen, de novemberben 16 ezren ott fagyoskodtak a Puskás Stadionban.

Az ezt megelőző és az ezt követő bajnoki fordulóban mindössze 4 ezerrel voltak többen a lelátókon a nyolc bajnoki meccsen összesen.

Hogy miért megy valaki válogatott meccsre, miközben nem érdekli a bajnoki meccs, annak rengeteg oka lehet. Biztos, hogy van olyan drukker, aki például azért megy ki a válogatott meccsére, mert a légiósokra kíváncsi, őket nem látja tévében sem, és futballt remél tőlük. Pontosabban azt reméli, hogy többet kap, mint az itthon játszóktól.

Míg külföldön ez általánosságban nem jellemző. Egy Liverpool- vagy egy Milan-drukkernek szinte másodlagos a válogatott. A nagy tornákon a csapatot kísérő szurkolók leginkább a kisebb csapatok drukkereiből állnak össze. Angliában például a Boro, Hull, Wigan Olaszországból a Perugia, Padova szurkolói adják a magot.

Nem beszélve az olyan speciális helyzetről, mint amilyenben például a Barcelona drukkerei vannak, amikor a spanyol válogatott szóba kerül, de ez már túl messzire vezetne.

Írtam már arról, hogy a bajnokságban általában gyengén teljesítő játékosok, miért képesek jelentősen feljavulni, ha a nemzeti csapatban játszanak. A társ, az edző, a közönség, nem utolsósorban az ellenfél, többet hoz ki belőlük.

A magyar játékosok korlátja sokáig épp a hazai bajnokság volt. Azelőtt pedig a korosztályos hazai bajnokság, ahol közepes teljesítménnyel is ki lehet tűnni, amihez partner az edző is, és így egy idő után a fejlődés gátjává válik. Ha fiatal korban négynaponta nagy tempójú meccsek követnék egymást gyerekkortól, könnyebb lenne elviselni azt az iramot, amivel a magyarok például a belgák ellen találkoztak.

A magyar fiataloknál előforduló tízgólos győzelmek rendkívül félrevezetőek, mert azt az érzetet erősíti, hogy nem kell teljes erőbedobással játszani. Ezért is kell gyorsan váltania annak, akit komolyan érdekel a labdarúgás.

A gyenge színvonalhoz, kényelmesebb tempóhoz szokott játékosok mégis nagy változáson mennek át a válogatottban, ahol hirtelen tudnak és mernek is futballozni, mert az önbizalmuk helyrerázódik az őket éltető nézők előtt. 

Olyan edző és olyan tudományos módszereket alkalmazó stáb persze a hazai élvonalban elvétve sem található, mint Storcké, ezért a hazai élvonal nagy próbája lesz a válogatott szereplés után az első forduló.

Nagy kérdés, hogy ezt az elmúlt 30 évben nem tapasztalt pozitív hangulatot miként képes megragadni a klubok java része. Nagyon kíváncsian várom, mennyien lesznek kint az első fordulóban.

Már csütörtök délután kisebb jelzést kaptunk, mert a Videoton El-selejtezőn moldáv riválissal (Zaria Balti) játszott Felcsúton nemzetközi kupameccset. 2321 néző nem kevés, mivel adta a tévé a meccset, és még utazni is kellett miatta. 

Éppen nekik nem lesz könnyű a lehetőséget megragadniuk, mert a Videoton pályáját éppen átépítik, ahogy az MTK-stadion sincs még kész, és Király Gáborért is Sopronig kell utazni, ha valaki látni szeretné. De ha megvan az elszánás a drukkerekben, akkor nyilván követik a csapatukat akár 100 kilométerre is. Ha azonban továbbra sem bíznak az NB I.-ben, akkor az elgondolkodtató. A bizalom törékeny, és az első negatív élménynél könnyen elillanhat.

Egy bajnokság színvonalán persze nem könnyű egyik napról a másikra változtatni. Storck szóvá tette azt is, hogy a magyar klubok önszántukból nem teszik be a fiatalokat a csapatokba még akkor sem, ha pénzt kapnak utánuk az MLSZ-től.

Egy válogatott játékának színvonalán könnyebb ugrásszerű eredményt észlelni, mint egy bajnokságon át, az sem véletlen, hogy a pótselejtezőn kijutók közül a magyar fejlődött a legtöbbet. Pláne ezen a bajnokságén, amelyik számtalan szurkoló értékítéletében a hazugság szimbóluma maradt, mérgezi a vezetői légkör, a bundázás és  egyes szurkolói körök viselkedése. 

Hányszor hallottuk, hogy mennyire jó színvonalú egy-egy meccs, hogy aztán jöjjön egy teljesen átlagos csapat a Balkánról, és már a nemzetközi kupa selejtezőjében hazavágja az itthon nagy tudásúnak elkönyvelt csapatot. 

• A bundabotrányoknak is megvan az a sajátos hozadékuk, ha egy kapus hibázik, azonnal megtalálják, mennyiért játszotta meg a vereséget. Ha egy csatár hibázik, ő is megkapja ugyanezt. Ezen a szemléleten nem lesz könnyű változtatni.
• Aztán ott van az is a szurkolók fejében, hogy a klubokban pénzért játszanak, a válogatottban elsősorban a nemzetükért, hogy a családjuknak is örömet szerezzenek a játékosok. Kapnak persze külön prémiumot az Eb-meccsek után is, de nincs mélyen a köztudatban.

A klubfoci - nemzetközi - sikertelensége is közrejátszik abban, hogy kevesen vannak a lelátókon, de mégsem válasz mindenre. A klubfoci legutolsó dobása érdekes jelenséget mutat.

A Videoton a Sporting vagy a Basel legyőzéséből sem tudott profitálni. A portugálok kiütése (3-0, 10 ezer néző előtt) után a Fradit fogadták, és már csak 5600-an voltak a stadionban. A svájci Basel bravúros megverése (2-1, 9243 néző) után újra rangadó jött, a Debrecen ellen viszont 3 ezren voltak kint. Pedig akkor elfogadható légiósok voltak a csapatban, és még kvázi helyi kötődésű játékosok is.

A Fradi most változást hozhat, mert ha bejut az EL csoportkörébe, szinte mindvégig biztosan telt ház lesz, de hogy a bajnokikra is megmarad-e az érdeklődés, már messze nem egyértelmű.

A hazai szakma nincs könnyű helyzetben

A szakma most vagy sértődötten puffog, vagy kivár, egy kis részük pedig megérezte a változás szelét. Ha az előbbiek azzal hozakodnak elő, hogy az utolsó 2 meccsen 7 gólt kaptunk, vagy hogy miért miéri Storck a mostani csapatot az 50 évvel ezelőttihez, nagyon könnyen a népharaggal találják szembe magukat. Bár az sem valószínű, hogy ez bármennyire is megingatja, ahogy sem Egervári, sem Pisont nem kért bocsánatot, amiért annak idején keményen nekiment Storcknak.

Mostanáig a magyar szakma összezárt, a külföldiek gyalázásában, hiteltelenítésében utazott, Bognár Györggyel az élen. A kórusban most előjött egy eddig ismeretlen szólam, ami lehet, hogy elszigetelt marad, de már nem lehet meg nem történtté tenni.

Mostantól elég lesz csak Nagy Tamás levelére emlékeztetni, aki megélhetési edzőknek nevezi a túlnyomó többséget, a saját kollégáit. Ha eddig szembeköpésről lehetett beszélni, most a sorokból érkezett a kritika.

És jogos kritika, hiszen a magyar edzőktől hányszor hallhattuk, hogy 120 ezer gyerekből nem lehet ütős csapatot nevelni. Hányszor hallottuk, hogy ők nemcsak játékosokat, hanem embereket nevelnek? Hányszor hallottuk, hogy egy magyar játékossal júniusban már nem lehet eredményt elérni.

Ezeket a lózungokat most cáfolta a válogatott. Mostantól még inkább kétes megítélésű lesz az a mondat, amely szerint a hazai edzőképzés az tulajdonképpen az európai élvonalban van.

Mostantól alaptételnek kell lennie az egyéni foglalkozásoknak. Arról ugyanis mintha a hazai futball elfeledkezett volna, hogy hasonló edzésmennyiség nem ugyanazt a hatást váltja ki két különböző egyénnél. Ehelyett inkább az a szemlélet uralkodott, ha a mi időnkben így volt és jó volt, most is jó lesz.

Még fél éve sem volt életszerű, hogy a magyar válogatott vonzó lehet a határon túli tehetségeknek. A korosztályos válogatottak lejtmenete persze elkeserítő, de hátha az utánpótlás válogatottakkal valamit sikerül elérniük a külföldieknek.

A Győrben nevelkedő szupertehetség, a 18 éves Bénes László – a nyáron igazolta le a Gladbach - még természetesen a szlovákokat választotta, hiszen ott komolyabb lehetőségeket látott maga előtt. A szlovák szintet most a felnőtteknél elértük. A románt is. Ha a felvidéki vagy erdélyi gyerekek a magyaroknál látják a kitörési pontot, egy olyan területet vonhatunk be, ami eddig nem létezett.

És akkor ott vannak még azok, akik magyarok, de jobban bíztak az osztrák vagy német akadémiákban. Csak Ausztriában 112 olyan magyar van, akik valamelyik szinten ott futballoznak.

Vagy épp ott van Dárdai gyereke. Nehéz elhinni, hogy a 17 éves Dárdai Palkó rosszabb képzést kapna a Herthában, mint Felcsúton vagy Agárdon. Édesapja az első nyári edzőtáborba már magával is viszi a jövő héten. Ő eddig mégsem szerepelt a 17 évesek válogatott keretében. Látta őt egyáltalán valaki? Garics György sorsa sem volt – úgy látszik – eléggé figyelmeztető jel, aki lassan 50-szeres osztrák válogatott, nem pitizett a magyarért, miközben nálunk kényszermegoldásokat kell választani a jobbhátvéd posztján.

Storck most olyan legitimációt kapott, mint soha egyetlen külföldi edző a magyar futballban. Ha ezzel élni tud, akkor a magyar futballnak lesz jövője. Ha most maga köré tudja gyűjteni a nem rég még külföldön nevet szerzett, értelmes légiósokat – Fehér Csabát például -, akik a klubokhoz, vagy az akadémiákra importálják a tudást, beindulhat a fejlődés.

Hamarosan tisztul a kép, merre indul a magyar foci. Az U20-as vb-bronz vagy az éppen azzal egy időben debreceni 2009-es BL-főtábla nem tudott érdemben változást hozni, most azonban lehetne ugrani. Hiszen eddig azt hallottuk, szükség van a válogatott sikerére ha másért nem is, de leginkább azért, hogy beinduljon a magyar futball.